Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. július–augusztus / A választás tétje*

A választás tétje*

Tóth Ildikó fordítása

A jelenlévők némelyikénél nagy nemtetszést váltott ki, mikor kétségbe vontam a szimpóziumok és konferenciák jelentőségét, bírálván egyformaságukat. Nevezetesen, hogy a meggyőződöttek győzködik a meggyőződötteket és a nemes gondolatok, a tanácskozás bölcs konklúziói megrekednek a terem falain belül, nyomukat csak az évkönyvek és jegyzőkönyvek őrzik.

Kételyeimet most sem rejtem véka alá. Szkepszisem nincs összefüggésben Márai Sándor nevével és munkásságával, illetve a korral amelyben élt és dolgozott, s amely számos tekintetben ma is aktualizálódik – ezért is tűzte nevét címerére az alapítvány. Ez valamelyest enyhíti szkepszisemet.

*

Életkorom is elárulja, hogy századunk csaknem kétharmad részét megéltem.

Átéltem a húszas évek vitalizmusát, a harmincas évekbeli válságot, a negyvenes években a háborút és a diktatúrát, valamint a háború utáni eufóriát és reményteljes időszakot, hasonló érzésekkel, mint amilyenekről H. G. Wells ír az első világháborút követően, hogy az emberek öröme nem volt teljes, mert mindenki túlságosan sokat vesztett ahhoz, hogy őszintén tudjon örülni befejeződésének. A második világháborúban is többet vesztettünk, mint amit a statisztika az emberáldozatokról és anyagi veszteségekről ki tud mutatni, mert először történt meg, hogy a háború a hátországot is bevonta a pusztulás örvényébe, morálisan megbélyegezve ezáltal a társadalmat.

Az ötvenes években megismertem a parírozó dezillúziót és félelmet, „amikor a szolgaságot szabadságnak neveztük” – mondhatnám Camus-val, aki itt Szent Ignácot idézi – „hogy sohase tévedhessünk, készek voltunk feketének nevezni azt, amit fehérnek láttunk.” Önmarcangoló bűntudattal bár, de egyre élesebben láttuk, mi folyik a diktatúra kulisszái mögött, melynek építésénél mi is segédkeztünk, annak ellenére, hogy felismertük mindent átható csődjét. A hatvanas évekbeli „emberarcú” kísérlet után – mikor is nyilvánvalóvá vált megreformálhatatlansága és bukásának elkerülhetetlensége – még húsz hosszú „konszolidációs” évet kellett kibírni, hogy zsákutcába jutva homlokába szúrja mérges tüskéjét a skorpió.

Nem kell talán tovább halmoznom az ismert tényeket. Nem olyan könnyű nekünk, túlélőknek számot vetni fél évszázaddal, tetteinkkel, hiszen egyszerre voltunk az események szubjektumai és objektumai; szkizofrén dilemmáink és vívódásaink során – múltbéli tehetetlenségünket, határozatlanságunkat felmentendő – gyakran azzal vigasztaltuk magunkat, hogy a Nap a felületén lévő foltok ellenére is fényes. Meg voltunk róla győződve – a német ellenzéki R. Bahr szavaival szólva –, a háború és a fasizmus szörnyűségeit megtapasztalva, fel vagyunk jogosítva, hogy a jól bevált nyugati struktúra meghonosítása helyett, az „új élet” felépítésén munkálkodjunk. Ráadásul München emléke még igen friss volt.

Talán még sokáig nem lesz könnyű számot vetni a két diktatúra örökségével. Koexistenciájuk és a köztük lévő átfedődés azt a tanulságot juttatja az eszembe, hogy: aki elkerüli a Kharübdiszt az a Szküllán leli halálát. Hasznosak lehetünk azok számára, akik a közelmúlt történelméhez radikális apriorizmus nélkül közelítenek. Ha másként nem, hát mint negatív példa, hogy meg ne ismétlődhessen az, ami már megtörtént. Persze, azzal a feltétellel, hogy az események résztvevői magyarázkodás nélkül is hajlandók szembenézni a múlttal, öndicsőítés és önostorozás nélkül is hajlandók keresni az igazságot.

Személyes tapasztalat keveredik történelmi tényekkel. Egy ilyen körültekintés után jogosnak tűnhet a szkepszisem, főként ha figyelembe vesszük, hogy mindig és mindenhol – különböző kosztümökben és uniformisokban –       ugyanazt a szereplőt, ugyanazt az embert látjuk cselekedni (Schopenhauer), aki a történeti múzeum látogatójaként a kiállított tárgyak közt saját magát is megtekintheti.

*

Korunk diktatúráinak összeomlása után szinte refrénszerűen ismétlődnek a régi-új kérdések: Mit lehetett tenni? Mit tehettünk? Szintúgy a válasz: megtettünk mindent, amit lehetett. De a válasz után akár kérdőjelet is tehetünk. Ezek a mondatok kifelé mentegetőzésként hatnak, belül pedig lelkiismeret-furdalást és bűntudatot táplálnak. De ezek a régi kérdések a mai generációk előtt is megválaszolatlanul állnak. Bár ha a múltról esik szó, rögtön készek a felelettel: biztosan nem azt, amit ti. És igazuk is lenne, ha egyben arra is választ tudnának adni, hogy mi a teendő ma, hogy mit tehet és mit kell tennie az értelmiséginek egy olyan –            nem kevésbé puskaporos – hangulatban, mint amilyen ötven évvel ezelőtt volt.

Félek tőle, hogy a válasz épp olyan tétovázó és bizonytalankodó lenne, mint amilyen az első és második világháború előtt volt.

„Fölzárkóztunk a Művelt Nyugathoz, amennyiben ugyanolyan tanácstalanul nézünk körbe, mint ők” – írta Esterházy Péter. Keressük a közös nyelvet, a fogalmak eredeti jelentését, mivel az izoláció és az ideológiai „agyelszívás” következtében érthetetlenné vált a nyelv, és „a dialógust, két személy kapcsolatát, a propaganda vagy a polémia helyettesítette” (A. Camus). Esterházy a rá jellemző éleslátással hozza meg az ítéletet: az értelmiség újfent megbukott, Európa üresfejű és hasonló helyzetben vagyunk, mint a századelőn, tanácstalanul állva a kérdés előtt, hogy milyen mértékben tudunk hatni erre a „posztmodern barbarizmusra”. Újfent ott keressük identitásunkat, ahol Musil tulajdonságok nélküli embere lelépett a járdáról.

Ördögi körünkből szemléljük az etnikai konfliktusok aknamezőit, a parázsló és fel-felizzó tüzeket, melyek lángnyelvei egyetlen hatalmas máglyává csaphatnak össze; s a szikra neve ismét: Szarajevó. A dolgok állása a Római Birodalom bukását követő időszakra, valamint a népvándorlások korára emlékeztet. Csakhogy mi nem a „Belle Époque”-ot tudhatjuk magunk mögött, hanem a diktatúrák korát. Persze, a nagy vívmányokét is. Űrhajózás, a Big Bangről készült felfétel, radarok és lézersugarak, szívátültetés, de az európai kultúra zsidó részének sikeres elpusztítása is (Európa nagy nemzetei jól kipróbált módszer alapján kebelezik be a kisebb nemzetek kultúráját – a beleegyezésük nélkül –, majd a sajátjukkal együtt összeurópainak titulálják), valamint a fölöslegessé vált emberek ipari úton történő likvidálása, mérnöki precizitással végzett etnikai tisztogatás, és a földgolyó ökológiai öngyilkossága. Mindez nagyszabású, felemelő és fenyegető. És szorongás és félelem – az utcán és otthonainkban, éjjel és nappal, a múlttól, a jelentől és a jövőtől. Régi és új félelmek egyben.

Mit kellene tennünk? – szól a kérdés, s tanácstalanságunk nagyon is megalapozott. A kérdés megválaszolásának sürgőssége még nyomasztóbb, ha figyelembe vesszük, hogy a dialógus és a kényelmes szimbólumokkal teli kommunikáció fogalmi magaslataiból alászállva a hétköznapok talaján még számtalan „banális” gordiuszi csomóval kell szembesülnünk.

*

Heimito von Doderer osztrák író még a második diktatúra összeomlása előtt annak a reményének adott hangot, hogy ezúttal az ötödik rend – az értelmiség lesz az, aki szétzúzza a jobb- és baloldal merev formáit, és az egymással szembenálló ideológiák romjai felett győzelemre viszi forradalmát. Wolfgang Kraus író, a hagyományos humanista eszmék lelkes védelmezője könyvet is írt az ötödik rendről. Václav Havel az amerikai kongresszusban elmondott nevezetes beszédében felhívta az értelmiség figyelmét arra, hogy elérkezett az idő, amikor felelősséget kell vállalnia a közügyekért. Hazájában hamarosan megszólaltak a szkeptikusok, kétségbe vonva Havel nézetének helyességét.

Nem szeretném az entellektüel és a hatalom problémájára irányítani a figyelmet, bár ez összefügg az individuális választással, s a vele járó kockázatokkal. Az intelligencia nem homogén egész, híven tükrözi a társadalom differenciált spektrumát. Nem általánosíthatunk sem az értelmiség, sem a nemzet esetében. A politikusok között különböző embereket találunk – különböznek nézeteikben, érdekeltségeikben –, többek között értelmiségieket is. Karel Kosík filozófus szerint az entellektüel feladata az, hogy gondolkodjon a dolgokról és nevezze meg azokat. Ha az értelmiségi, elhagyva saját működésének területét, átlép egy másikba, mondjuk a politikáéba, respektálnia kell a másik rendszer szabályait és törvényeit. Megváltozik a státusa, megszűnik entellektüel lenni, politikussá válik, és más, szintén igényes kritériumok alapján értékelik munkáját, és nem biztos, hogy ezeknek meg is felel. Közvetve ugyan, de érinti a témát Henry Kissinger is: „Hamisnak bizonyult az a tétel, hogy a tudás hatalom. Ez csupán a felvilágosodás csökevénye... A politika ugyan az ismereteken alapul, de realizálásához művészi érzék szükséges.” Figyelmet érdemel következő kijelentése is, annál is inkább, mert a közelmúlt történései már igazolták, hogy „a forradalmak lényegi eleme a »törvényes rend« ellen intézett támadás, amelynek köszönhetően a véleménykülönbségek a háttérbe szorulnak.” A történelemből számos példát hozhatnánk fel arra, hogy a „törvényes rend” megdöntése után a nézetkülönbségek tragikus kimenetelű ellenségeskedésbe csaptak át. A tudományos és a művészeti életben a kiélezett viták ellenére sem fordul elő ilyesmi. Az igazságért és a nemzet érdekeiért vívott harc sokszor csak a hatalomért folytatott harcot palástolja. Egy értelmiségitől a politikában mindig többet várnak, ezért sikertelenség esetén a csalódás is nagyobb, sőt olykor értelmiség-ellenes felháborodásba csap át, mint például az ötvenes években.

A politika „művészete” a dönteni tudást is magába foglalja. Nemegyszer emberi sorsok függnek egy-egy döntés helyességétől. A döntést a megismerés és a tapasztalat előzi meg. Cicero védőügyvédként kezdte pályáját, majd politikai karrierje kezdetén quaestorként működött. Caesar retorikát tanult. Ő is előbb quaestor, majd tisztviselő volt. J. F. Kennedy portrékönyvet írt olyan emberekről, akik nem féltek a szenátusban egyedül fellépni a többséggel szemben. A politika „művészete” különleges tehetséget és képzettséget igényel. A képzés, önképzés lényegét pedig a még mindig érvényes latin törvény fogalmazza meg: Salus patriae suprema lex esto. Talán fölösleges is említeni, hogy a latin salus szónak több jelentése is van: egészség, boldogság, szerencse, haszon. Nem a hatalom, hanem az általános jólét elve az a bázis, amelyen egyesülnie kell a kormánynak és az ellenzéknek, persze csak akkor, ha mindkettejük érdeke ugyanaz: a legfőbb törvény. A válsághelyzetek mindig a törvényhozó és végrehajtó hatalmak a legfőbb törvény iránti elkötelezettségének a fokmérői.

Természetesen sokkal könnyebb erről úgy beszélni, ha egy lezárt történelmi korszakra tekintünk vissza, nehezebb a dolgunk akkor, ha a jelennel vagy a ködbeburkolózó jövővel kell szembesülnünk.

*

A történelem legendás alakjai közül Sziszüphosz és Arkhimédész jelenik meg előttünk. Az első (mitológiai személy) tudja, hogy hiába görgeti a sziklát a hegy csúcsára – feljutva a hegytetőre a szikla visszazuhan –, tudja, hogy kénytelen lesz előlről kezdeni hiábavaló cselekvését – ha egyáltalán gondolkodik az értelmén! Próbáljuk elképzelni mindezt felgyorsítva, mint a burleszkben. A heroikus küzdelem háttérbe szorítja a helyzetkomikumot. S itt van a másik csodabogár, Arkhimédész, aki nem törődve környezetével a homokba rajzolt köreire összpontosít, míg át nem döfi lándzsájával egy centúrió.

Aztán itt van még az óvatos közönség, amely egyik lehetőséget sem kockáztatja meg, a történelem szigorú bírái, akik a történelem vonatán utazva azon veszekednek, hogy gyorsan vagy lassan húzza-e a mozdony a szerelvényt, azokról már nem is beszélve, akik a vonatot legszívesebben visszafordítanák.

*

Valamennyien egy ördögi körből tekintünk széjjel, megerősítve egymást abban a sziszüphoszi hitünkben, hogy megtaláljuk az arkhimédeszi pontot, mely segítségével kifordítjuk sarkaiból a földgolyót, s ezzel kezdetét veszi a mérsékelt erőszak korszaka – ha az erőszakot mint a konfliktusok megoldásának hagyományos módját teljes mértékben nem is tudjuk nélkülözni.

A kommunikáció kényelmes fogalmi síkján könnyen meg tudunk egyezni abban, hogy a nemzetállamok keletkezése a 19. században soha nem látott fejlődést hozott magával, de abban is, hogy az így keletkezett határok hamarosan felforrósodtak, gyúlékonnyá váltak, mert a korabeli hatalmi relációknak megfelelően jöttek létre, mint a valamikori erődítmények falai, amelyek mögül a kedvező pillanatban védekezésből könnyen támadásba lehetett lendülni.

Mai jugoszláv írók nagyon kifejező aforizmái kerültek a kezembe, s érdekes módon megkönnyebbülés helyett szomorúsággal tölt el, mikor egyik-másikban arról van szó, hogy „önrendelkezési jogot az önpusztulásig”, vagy hogy a „szebb holnap félelmetesen közeledik”, sőt még az eredményt is megjósolják: „megint vesztettünk, ismét a mi oldalunkon állt a hagyomány.”

Az utolsó aforizma általánosabb érvényű lehet, ha esterházyasítjuk: Európa üres fejjel, tehetetlenül nézi a tragédiát – melyről keserű aforizmák is születtek –, s arról a meddő kérdésről vitázik, hogy hol kezdődik a Balkán és hol végződik Európa, mikor jól tudjuk, hogy nem földrajzi problémáról van szó, hogy a kérdés mögött ott lapul a határozatlanság, a tehetetlenség, amely csak arra vár, hogy a konfliktus az „anyag fáradtsága” következtében elcsituljon; addig lelkiismeret-furdalásunkat az áldozatoknak nyújtott humanitárius segély formájában enyhítjük.

Újra feltesszük a régi-új kérdést: mit tehetünk? Mit tehetünk már most, amikor semmit sem tettünk akkor, mikor a veszély még csak csíraállapotában létezett. Mit tegyünk, hogy a válasz kifelé ne hasson ismét magyarázkodásnak, befelé pedig ne gerjesszen lelkiismeret-furdalást?

Mit kellene tennünk, hogy ne lángoljanak fel az országhatárok, hogy a felszabadult kisebbségek ne alakítsanak ki újabb kisebbségeket; mivel tudjuk megakadályozni az etnikai konfliktusokat, melyek a holocausthoz hasonló etnikai tisztogatásokhoz vezethetnek, és járványszerűen terjednek; hogyan kellene korlátozni a hatalmat, hogy ne legyünk ismét elnyomottak, hogyan akadályozzuk meg az ökológiai öngyilkosságot, hogyan állítsuk meg a nagyipar terjeszkedését és az olyan piacgazdaságét, amely a humanizmus jelszavát tűzi zászlajára, de a zászlórudat lándzsaként vagy buzogányként használja. Hogyan lássunk neki a problémák megoldásának – szinkronikusan vagy a prioritások szerint? Melyek azok és ki állapítsa meg?

A kérdéseket nyilván még tovább szaporíthatnánk, de a megoldásukat szorgalmazó szimpóziumokat is. Tovább sorolhatnánk a történelmi példákat, párhuzamokat – konszenzust, toleranciát, liberalizmust, szellemi megújhodást hirdetve és a többi, és így tovább, egészen a végtelenségig. Vitatkozhatnánk a hit vagy a tudomány prioritásáról vagy egyenjogúságukról. Nem tudom, hogy tudjuk-e.

A történelem a szkepszis és a remény forrása is lehet. Talán igaza van Poppernek, amikor azt írja, hogy „a történelemnek nincs semmilyen rejtett lényege, s azok a történészek és filozófusok, akik úgy vélik, hogy felfedezték, az öncsalás áldozataivá váltak”, hogy értelmet csak a jelennek adhatunk, hogy „a történelem tele van ellentmondással – mind a tiszta szellem, mind az elvakult elán a fejlődés útját járja s a törvényszerűtlensé-gek következtében mindkettő elveszhet”.

De mindezt már a régmúltban, illetve a közelmúltban is – az első és második világháború előtt – kimondták, más megfogalmazásban ugyan, de ugyanilyen pontosan kifejtve, hasonló szenvedéllyel és elfogultsággal – óva intve a veszélyektől. Hasonló eredménnyel.

Nem tudom, hogy lehetne elérni, hogy az ilyen szimpóziumok konklúziói eljussanak a kormányokhoz és a kormányzókhoz, a szószékekbe s az utca emberéhez. Nem tudom, van-e olyan szó, amely ellenáll a tribünökön és a sajtó hasábjain hirdetett demagógiának és tévutaknak, s amelyik egyszerre magába foglalja az evangélista hitét és a tudós kételkedését. S mivel még nem ismerem e szót, továbbra is keresem azokat, akik szintén nem ismerik. Hosszú ideig éltem olyanok közt, akik túlságosan is jól ismerték.

A fegyverrel őrzött béke, vagy ahogy régen nevezték a Pax Romana idején soha nem szűnt meg szólni a Vox Humana hangja. Hol hangosabban, hol csendesebben, akkor is, mikor nem tudta túlharsogni a „civil” vagy tényleges tábornokok vezényszavait. Sziszüphosz, minden gúnyolódás ellenére, továbbra is görgeti a sziklát a hegy tetejére és a szórakozott Arkhimédész továbbra is rajzolgatja köreit.

Talán túlontúl eltávolodtam a kimondatlan kérdéstől, hogy mi lesz az értelme és küldetése annak a társaságnak, melyet most alapítunk, s miért kívánunk a tagjai lenni. (Egy taggal több vagy kevesebb, számít-e egyáltalán?)

Talán azért, mert szkepszisünk pozitív töltésű, hiszen a remény nem a vakhit, a kételkedés pedig nem a reménytelenség.

                           

*Elhangzott 1993 májusában, a Márai Sándor Társaság alapító ülésén