Az elidegenedett Erósz: de Sade márki

Igen figyelemreméltó, hogy marquis de Sade munkásságával sok neves 20. századi társadalomtudós foglalkozik. Elegendő, ha csak néhány modern és posztmodern nevet említünk: M. Horkheimer, Simoné de Beauvoir, R. Barthes, T. W. Adorno, M. Foucault, G. Bataille és mások. Az utóbbi időkben de Sade márki kétségkívül igen népszerű és (fordításai révén magyarul is) olvasott lett, témáit olyan világhírű szerzők veszik kölcsön, mint Peter Weiss vagy Pier Paolo Pasolini. Mi az, ami a mai ember számára – a pornográfián túl – érdekes Sade műveiben?

A kérdésre sok válasz lehetséges, s különféle válaszokat adnak a vele foglalkozó magyar szerzők – Ludassy Mária, Pelle János, Almási Miklós – is.¹ A mi értelmezésünkben de Sade márki azért lehet érdekes, sőt: aktuális a mai olvasó számára, mert benne – mint korai előfutárban – a szexualitás irodalmának alapösszefüggései már megjelennek: a zárt tér, a kín mint örömforrás, a rituális szeánsz, a kéj hajszolása stb. S bár tudjuk, korának (különösen francia) irodalmában már erőteljesen jelen van az Erósz (gondoljunk csak Laclos: Veszedelmes viszonyok című művére), de Sade márki mégis eltér ezektől. Ez a mássága jelenti egyben kivételességét is a korban, s ezért tekinthető előfutárnak: a „modern” értelemben vett, az emberi értékektől „megszabadított”, az érzelmektől teljesen kiüresített szex apologétá-jának.² Ez azonban csak a 20. században válik szélesebb körben elterjedtté. Akkor, amikor már filozófusok az „ember haláláról” beszélnek, írók és költők az emberi kapcsolatok tökéletes kiüresedését ábrázolják regényeikben, verseikben, színdarabjaikban, s más művészek az emberi kapcsolatok és az emberi kommunikáció tökéletes ellehetetlenülését mutatják be. Nem véletlen tehát, hogy de Sade márki ebben az időben válik igazán népszerűvé.

Az emberi elidegenülés kiteljesedéséről van itt szó, amit de Sade az emberi érintkezés egyik, intim szférájában már megérzett és leírt.

Bármely írását, regényét elemezzük is, könnyűszerrel felfedezhetjük, hogy műveinek alaptónusa ugyanaz: az egyik ember a másik számára (nemre való tekintet nélkül) a szexuális játékban, rítusban vagy kínzásban pusztán dolog. Nem tárgy, amire akár még pozitív érzelem is irányulhatna: az „objet de mon amour” egy korábbi korszak, a francia klasszikus irodalom (Corneille és Racine) sajátossága. Sade-nál a tárgynak már nyoma sincs, itt már csak dolog létezik, mert az emberek egymás közötti viszonya is dologiasult. Sőt, annyira uralkodik már de Sade márki műveiben a szex (és – vigyázat! – nem az erotika), hogy szinte saját létrehozójával, a férfivel vagy a nővel szemben lép fel, s nem szolgálja őt, hanem „viszonya” elidegenedetté válik, hiszen már a szex uralkodik az embereken és ez mondja meg, mit kell tennie valakinek a játékban. Ezt a jelenséget nevezzük mi a szexben való elidegenítésnek. S valóban, de Sade márkinál az emberek egymás közötti kapcsolatát, Roland Barthes kifejezésével élve, a felcserélhetőség, a szerepek, az emberek (férfiak és nők) cserélgetése jellemzi³, ami – s véleményünk szerint ez döntő tényező – elvezet az érzelmek tökéletes kiüresedéséhez, a szerelmi aktusból való teljes száműzéséhez. Talán itt válik el pregnánsan az európai kultúrában (végérvényesen?) érzelem és szex.

Igaz, már korábban is voltak esetek, amikor – Kierkegaard kifejezését kölcsönvéve – csak a „közvetlen érzéki erotikus” uralkodott. Erre hozza föl Vagy-vagy című munkájában Kierkegaard Don Juan példáját. Csakhogy Don Juan korántsem volt „szadista”, ez nyilvánvaló, hiszen Don Juan csábításai még korántsem a szexuális aktusban csúcsosodtak ki, hanem magában a csábítás folyamatában. Igaz, hogy abból Kierkegaard Don Juanja is száműzi az érzelmeket. S ezért lehet ideálja a Mozart által megzenésített darab. Ráadásul Kierkegaard saját életében is igyekezett kiiktatni az érzelmeket, a szerelmi érzést, de tulajdonképpen a szexualitást is. Regina Olsennel való kapcsolata e vonatkozásban releváns. Tehát Kierkegaard – de Sade márkit követően – már elméleti-filozófiai síkra emeli az érzelemmentes „szerelmi” kapcsolatot. Éppúgy, mint A. Schopenhauer a nemi szerelem leírásakor. Schopenhauer fő gondolatmenete A nemi szerelem metafizikája című írásban éppen az, hogy a nemi szerelmet is az érzelem hiánya kell jellemezze. A szerelem Schopenhauer szerint „a nemi ösztönben gyökerezik, sőt egyáltalán nem egyéb, mint közelebb meghatározott specializált, a legszorosabb értelemben vett egyénített nemi ösztön”⁴. Az esztétizáló Kierkegaard-ral szemben Schopenhauer már elismeri a nemi szerelem jogosultságát, de azt éppúgy kiüresíti az érzelmektől, mint a csábítást Kierkegaard. S mindketten csak azt a folyamatot írják tovább, amit de Sade márki elkezdett, s a libertinus filozófia alaptételei így válnak elméletileg egyre kidolgozottabbá.

Miben nyilvánul meg a szexben való elidegenülés de Sade-nál? Az emberek egymásnak való totális kiszolgáltatottságában, a megalázás és meg-gyalázás aktusaiban, a bűn és erény fordított viszonyú világában, a szexuális helyzetek kiüresedettségében, a kínzás örömében, sőt a gyilkolás élvezetében. A szexualitásban az ember már annyira embertelenné, érzéketlenné válik, hogy a legszebb emberi érzést, a szerelmet teljesen száműzi kapcsolataiból. A Juliette története avagy a bűn virágzása című könyvében hosszan beszél a szerelemről s így fogalmaz: „szerelemnek nevezik ama belső érzelmet, mely, mondhatjuk így, mintegy önmagunk ellenére hatalmába kerít bennünket; a vonzódást valamely tárgy iránt...”⁵ S tárgyon – amint látni fogjuk, dolgot ért. „Amikor egy szép nő felajánlkozik nekem, s én szerelmes leszek belé, nincs más célom vele kapcsolatban, mint annak, aki meglátja és megkívánja őt anélkül, hogy bármiféle szerelembe bonyolódnék. Mindketten le akarunk feküdni a nővel.” Szakítani kell de Sade márki szerint az „érzelem-metafizikával”, mert a szerelem „tökéletesen fölösleges cicoma, s a gondolkodó embernek nem szabad mást látnia élvezete tárgyában, mint egy olyan tárgyat, amelyért az idegpályák fluiduma lángra lobban”, s amely olyan „eszköz, amely arra való, hogy kielégítse a pusztán fizikai vágyakat.” A másik ember, a nő, eszköz tehát saját vágyaink kielégítésében, s ezért a sade-i világképben a nő csak eszköz-jellegű funkciót tölt be, szerepe jelentéktelen. „Merjük végre kimondani, hogy a nőt egyedül csak azért alkották meg, hogy a férfi kizárólagos boldogását szolgálja”⁶, s ezért „a nő csak élvezeti eszközként jó”. Szerinte a női nem eleve alacsonyabb rendű, s ezért értékelődik fel nála a férfiak egymás közötti szerelmi viszonya, s a férfi homoszexualitás.

Egyébként is, a libertinage-filozófiája mindent megenged két ember kapcsolatában. Nemcsak a dologként kezelt nő minden formában történő szexuális felhasználását, hanem a homoszexualitást éppúgy, mint a vérfertőzést. A szabadosság filozófiája pedig, Machiavellit idéző erkölcsi elveken (színlelés, hízelgés, álnokság, hazudozás stb.) felépülve egyenesen a rombolás és a destrukció dicsőítéséhez vezet. „Minthogy a rombolás a természet egyik alaptörvénye, semmiféle rombolás nem lehet bűn.” Sőt: „az emberölés egyáltalán nem rombolás, aki elköveti, pusztán a formákat változtatja s csak élvezetet szerezhet annak a számára, aki gyilkol.” Ez az okfejtés igazolja de Sade márki számára például Minszki, a vérengző moszkvai szörny figuráját a fuliette-ben, aki egyetlen mozdulattal több fiatal lányt kínoz és öl meg. S az ezekhez hasonló jelenetek miatt nevezték el joggal e módszert „szadizmusnak”. S a szadizmus, idővel, politikai felhangot is kapott – mint ahogyan helyesen utalnak rá Adorno és Horkheimer A felvilágosodás dialektikája című könyvükben.⁷ Arra is felhívják a figyelmet, hogy az érzelmi kiüresedés és teljes közömbösség a másik ember irányába könnyen elvezethetnek a totalitáriánus logikához, amely mindenféle kegyetlenkedést eltűr, sőt bátorít is.

S valóban, de Sade márkinak koherens társadalomképe van, amelynek körvonalai szinte minden regényéből, de különösképpen a Filozófia a budoárbanból kirajzolódnak. Roland Barthes ezt egész egyszerűen utópiának nevezi. A sade-i társadalomban, amely mindig egy zárt világ (vagy egy kastély vagy egy kolostor stb.), kasztrendszerű hierarchia uralkodik. A zárt társadalom azzal függhet össze – s itt segít bennünket az értelmezésben Freud –, hogy a szexualitás az ember olyan intim szférája, amely mindenképpen elkülönül a hétköznapi, mindennapi gyakorlattól. A Sade-regényekben mindig megvan a hierarchia az uralkodók, parancsolok, a szexuális rítus irányítói és az alávetettek, a kiszolgáltatottak, mások parancsainak engedelmeskedők, alattvalók között. S mindezt egy – az akarat kiküszöbölésén, illetve engedelmes végrehajtásán alapuló – rituális tevékenység hozza mozgásba, amelynek középponti témája az érzelemmentes szexuális „játékok”. Ez a társadalomkép determinált, csak nagy nehezen vagy inkább sehogysem lehet átlépni az egyik kasztból a másikba, a parancsokat engedelmesen végre kell hajtani, sőt, örülni kell, ha kínzásnak vetik alá a nőt. Ebben az utópikus társadalomban igazi rend uralkodik, hiszen a cselekvések sora, az érintkezés szabályai és a szeretkezés rítusa szigorúan meghatározott. S mint ahogy ez a szigorú determinizmus esetében mindenkor előáll, ez a racionális rend egy irracionális összevisszasághoz vezet, törvényszerűen. A libertinage-filozófia a rendben a szabadosság-elvet szorgalmazta elsősorban. E szabadosságnak egyetlen alapelve a szexuális szabadság. Egyik szereplője ekként buzdítja a másikat: „Üzekedj hát, üzekedj, a tested a tiéd, kizárólag a tiéd, a világon egyedül neked van jogod élvezni és élvezethez juttatni általa bárki mást, tetszésed szerint.”⁸ E tetszés szerinti élvezés és élvezetnyújtás – furcsa módon – a tartalomra vonatkozik. A forma azonban meghatározott. Mint ahogy Sade 20. századi, akár „kommersz” követői és változatai (mint például Anonymous: Alexandra vágyakozásai című könnyű, pornográf regénye) mind megtartják ezeket az alapsajátosságait a Sade-féle gondolkodásmódnak.

Az emberek, s különösen a nők, e világfelfogásban igazán kiszolgáltatottak, s így a szabadság is csak egyesek szabadsága, mások számára ez csak engedelmességet jelent. Ahogyan teljesen más kontextusban Orwellnél.⁹ Csakhogy a 20. századi szexualitás-irodalom mutatja meg igazán, hogy milyen következményei vannak ennek a gondolkodásmódnak a társadalmi elidegenedettség kiteljesedése és elhatalmasodása következtében. Erre mi csak – egy Sade-ot is szinte megszégyenítő – 20. századi példát, Pauline Réage példáját és regényét, az O történetét hozzuk fel. A szerelme miatt kiszolgáltatott sorsra juttatott főhősnőt, O-t, szeretője egy kastélyban idegeneknek „engedi át”, amit O engedelmesen tűr. Elmagyarázzák neki, hogy „nem a magáé a keze, a melle, de főleg testének nyílásai...” Teljes kiszolgáltatottságát kínzásokkal érzékeltetik vele, s ezzel nem az a szándékuk, ahogy mondják magukról, hogy „fájdalmat okozzunk, jajveszékelésre, vagy sírásra bírjuk, hanem az, hogy a fájdalommal éreztessük, hogy nem a maga ura, egyszersmind tudatosítjuk, hogy minden porcikája másé, s magának semmi köze hozzá.” A változatos történet végére pedig O valójában – akarata teljes hiányában – állattá alacsonyodik, aki láncra verve él és minden parancsot, a saját megsemmisítésére vonatkozót is, feltétel nélkül végrehajt.

Mi tehát de Sade márki munkásságában az elidegenedésnek azt a formáját véljük felfedezni, amelyre eddig a szakirodalom sem utalt: az intim szféra, a szexualitás elidegenedettségét. Ez a manapság már – sajnálatos módon – szinte természetes jelenség az oka, hogy de Sade márki műveit könnyen befogadja a 20. századi olvasó.

Jegyzetek

1. Ludassy Mária: A természeti törvénytől a közömbös természetig. In: A francia felvilágosodás morálfilozófiája, Bp. 1975. Gondolat; Pelle János: Ész és szenvedély, Bp. 1982. Gondolat; Almási Miklós: Sade márki szerencsétlen öröksége, Magyar Filozófiai Szemle, 1971. 5–6. sz.

2. De Sade márki erőteljesen különbözik humanista-reneszánsz kortársaitól, például Boccacciótól vagy Aretinótól. Lásd erről tanulmányom: Az Erósz Machiavellije: Pietro Aretino, Kalligram, 1992. 4. sz. 46–50. old.

3. Roland Barthes: Sade. In: de Sade márki: filozófia a budoárban, Bp. 1989. Pallos Lap- és Könyvkiadó

4. A. Schopenhauer: Szerelem, élet, halál, Bp. 1989. Göncöl Kiadó, 96. old.

5. A francia felvilágosodás morálfilozófiája, id. kiad. 709. old.

6. U.o., 713. old.

7. Horkheimer – Adorno: A felvilágosodás dialektikája, Bp. 1990. Gondolat – Atlantisz, 137–139. old.

8. de Sade márki: Filozófia a budoárban, id. kiad. 35. old.

9. A mi koncepciónk szerint – amit egy, a szegedi egyetemen tartott szeminárium során bővebben is kifejtettem – a szexben és a politikai terrorban való elidegenedés egy tőről fakad.