Betolakodók; Éjjeli őrjárat; Bougainvillea

Betolakodók

A járdán több volt az ember, mint bárhol másutt a városban. Nem érthettem félre a szemükből sütő gyűlöletet, sem az undort. Némelyikük meg is állt, és ami ellenséges dühöt csak össze tudott kaparni magában, az mind rám összpontosult; mások megvetően átnéztek rajtam; és volt, akinek becsmérlő és utálkozó szavakat formált a szája.

Csak pár perc múlva jöttem rá, miért gyűlölik ilyen hevesen Los Angeles belvárosának járókelői a rendőrautóban ülő újságírót: rajtam is fekete ing volt, akárcsak bal oldalamon Thompson őrmesternek. A szélvédőn túlról szakasztott olyan zsarunak látszottam, mint Thompson. Akaratomon kívül hadba léptem – ezt nem tudtam kiverni a fejemből. Izgalmas gondolat. A dolgok sűrűjébe merészkedek, hiszen ez a jó riporter feladata – igaz, a szemétlepte járdákról felém sugárzó utálat kissé nyugtalanított.

Az őrmester mintha csak a filmvászonról lépett volna le hat láb magas termetével és kurtára nyírt szőke hajával; szemlátomást ingencsak élvezte, hogy valaki buzgón jegyzi minden szavát. Jobbra meg balra mutogatott, mint egy idegenvezető – meglehet, az is volt –, és felhívta a figyelmet a helyi látványosságokra. Férfiak kis csoportjára, akik valami palifogó játékot űztek, mielőtt a láttunkra szétrebbentek volna; néhány figurára, akik a buszsofőrtől elszedett jegyeket árulták; áldozatukat becserkésző zsebtolvajokra, földijeikkel lézengő galeritagokra, kimerült latin-amerikai nőkre, akik hazafelé mentek az éjszakai rabszolgaműszakból.

Lassan nyugat felé vánszorogtunk a belvárosból, a Kis Salvador utcáin cirkáltunk, de ez a városrész akkora, hogy nyomban kételkedni kezdtem a jelző pontosságában. Hangulatomat megalapozta egy élettelen tárgy: a látóterem baloldalán, az ülés mellett függőlegesen fölfelé meredő puska.

Mikor egy mellékutcából ráfordultunk az Alvarado Boulevard-ra, az őrmester megeresztett egy félhangos káromkodást. Ötven yarddal előttünk egy ürge nagy ívben kikerült egy fékező járművet, felszaladt a járdára és nekiment egy lámpaoszlopnak.

Thompson sietve körülnézett, mintha meg akarna lépni, még mielőtt bárki észrevehetne bennünket, aztán megragadta a volánt, és a rendőrautóval odaállt a partra vetett csotrogány mögé. Leakasztotta gumibotját az ajtóról, megtapogatta pisztolyát a tokban, aztán teljes terjedelmében kilódult a kocsiból. Előbb még kurtán odaszólt, hogy maradjak a fenekemen.

Lassan, tétován kinyitottam az ajtót, kikászálódtam és megálltam a kocsi mellett. Az őrmester éppen kiszállította a kétségtelenül holtrészeg vezetőt ütött-kopott Ford kisteherautójából.

Nem kellett hozzá csak pár perc: az eddig cél nélkül őgyelgő gyalogosok helyén most komor tömeg sötétlett, s nőttön nőtt, koncentrikus gyűrűkben a rendőr körül. A latin arcokról áradó fenyegetés vadabb és közelibb volt, mint azok a gyűlölködő tekintetek az imént a belvárosban.

Az utcáról nyíló parkból tódulhattak ide, és máris több százan voltak. De még ekkor gondoltam rá, hogy történni is fog valami. Aztán eldördült egy pisztoly.

A lövés a tömeg mélyéből jött. Nem láttam, honnan, s azt sem, hogy eltalált-e valakit. A szemem sarkából láttam, hogy Thompson a földre veti magát és odébbgurul. Fejest ugrottam a rendőrautóba.

Újabb durranás. Biztosra vettem, hogy Thompson figyelmeztető lövése volt, de mivel már a kocsi padlóján kucorogtam, nem láttam az égvilágon semmit. És nem éreztem mást, csak a tarkómnak nyomódó hűvös acél puskacsövet. Olyan durva volt ez a fizikai kontaktus, hogy egy futó pillanatra megfordult a fejemben, nem kellene vajon fogni a puskát, és Thompson segítségére sietni.

Eddig minden olyan gyorsan zajlott le, hogy sem félelmet nem éreztem, sem összefüggő gondolatom nem támadt. De az őrült ötlet, hogy fölkapjam a fegyvert, most kicsikarta agyamból az egyetlen végiggondolt mondatot: Ez nem a te háborúd. Még kisebbre igyekeztem zsugorodni a műszerfal alatt.

A szirénákat sokkal hamarabb meg kelett volna hallanom. Mire fölfogtam, hogy újabb rendőrautók érkeznek a helyszínre, már csapkodták is az ajtókat, ugattak a zsaruk. Ekkor már tudtam, hogy az egésznek vége. Fölkeltem a padlóról.

Üres volt a járda, üres volt a park, még a részeg sofőr is eltűnt. Thompson már fölállt, egyenruháját porolgatta és szitkozódott. Fölkaptam noteszomat a járdáról, és újra hátradőltem a kocsi ülésén, a fölfelé meredő puskacső mellett. Rakosgattam a térdem: nem akartam hozzáérni.

Éjjeli őrjárat

Az üvegajtón Ronald McDonald groteszk vigyora fénylett. „Gyertek be játszani” – biztatta a reklámbohóc az egész kerek világot, szegődjék hívéül mindenki a soha véget nem érő élvezetek és kifogyhatatlan hamburgerek piros-sárga birodalmában.

Nelson eltolta magától a tálcát, fölnézett Ronald McDonaldra, aztán átnézett rajta, át az üvegajtón, ki az utcára.

– Ott feküdtek a hullák. Mind ki voltak terítve – kezdte vontatottan. – Mind a négyen.

A borús dél-kaliforniai reggelen csak kevés vendég hatol el a bohóc Rónáid mellett, hogy bekapjon valamit reggelire. Abban a büfében, ahová pontosan egy éve tört be négy fegyveres rabló.

– Fene tudja – mondta Nelson. – Szerintem ezt azért nem kellett volna... harmincöt golyó... olyan volt, mint egy lőgyakorlat... csak eleven céltáblákkal.

A pult mögül gyanakodva méregetnek a rosszkedvű McDonalds-alkalmazottak. Megmondták nekik, hogy a főnökség színét se akarja látni semmiféle szimatoló riporternek. Én azért tovább jegyzetelek. Csöndben leomlanak a falak, amikkkel Nelson próbálta távol tartani magától annak az iszonyú éjszakának az emlékeit.

Talán nem kellett volna olyan sokáig kimaradnia azon az éjszakán. De hát a pool volt az egyik szenvedélye, és éppen akkor nyílt meg az új billiárdszalon a Foothill Boulevard-on. Azelőtt kocsin kellett átmennie La Cres-centába egy-egy tisztességes parti kedvéért, most csak egy pár lépést kellett sétálnia otthonról, és már fel is kaphatta a dákót. A tetejébe meg olyan éjszaka volt ez, amilyenről mindig is álmodott. Egyszerűen nem tudott hibázni. Amikor rá került a sor, egy szemvillanás alatt letakarította az asztalt. Még kinn az utcán sem tudta elfojtani a mosolyát, mikor eszébe jutott barátjának-ellenfelének, Rogernek elképedt és ingerült ábrázata.

A mosoly akkor is megmaradt az arcán, amikor látta, hogy nagyon nagy baj van. Ráérősen lépdelt addig, most megtorpant, és a kellemes billiárdparti emléke egy pillanat alatt semmivé lett. A sarki McDonaldsban égtek a neonok – nem lett volna szabad égniük éjjel kettőkor –, és mexikóiak kis csoportja rohant ki az épületből, sietősen, nagyon sietősen, túlságosan is sietősen. Nelson leguggolt egy kocsi mögé.

Emlékvillanások sorozata kínozta meg az agyát. Galeriháborúk és mocskos halálok Brooklyn utcáin. Emberi életek, amik nem súlyosabbak az ujjaink közt átpergő homokszemeknél. Bátyjának halála – még mielőtt elhatározta, hogy lelécel New Yorkból, és átköltözik a nyugati partra. Sunland nem valami komoly város, igazából csak egy csomó bunkó egy rakáson, de az utcák veszélytelenek, jobb a rendőrség. Megvédik az embert. Nem volt több elveszteni való testvére. „A kurva istenit – gondolta a kocsi mögött lapulva – hát már itt is kezdődik?”

Kibírhatatlan érzés volt, hogy nem tudja, mi folyik. Csak annyira egyenesedett föl, hogy átlásson a kocsi oldalsó ablakán.

A McDonaldsból kiszaladó férfiak beugrottak az utca túloldalán várakozó Thunderbirdbe, s a jelek szerint nem vették észre azt a sötét szedánt, ami Nelsontól alig pár lépésre parkolt. A szedánban ülő férfiak, akik bizonyára a mexikóiakra vártak, mocorogni kezdtek. Aztán az első közülük óvatosan kimászott a kocsiból. Nelson összeszoruló gyomorral állapította meg, mi van a kezében. Géppisztoly.

Nyomában a többiek is kiszálltak, és könnyed, halk futólépésben hátulról megközelítették a Thunderbirdöt. Csak egy-két yardra voltak tőle, mikor tüzet nyitottak. A téboly viharát zúdítotok a kocsiban ülőkre. Nelson hallotta, ahogy a golyók szétzúzzák a fémet, az üveget, a húst. Mint egy kibaszott háborús film – gondolta. Az egyik mexikóinak, ki tudja, hogyan, sikerült kijutnia a Thunderbird-ből. Több golyó is eltalálta már. Tántorogva próbált fölmászni a töltésre. A hóhérok beszüntették a tüzet, és nézték, hogyan botladozik vadul hadonászó karokkal az áldozatuk fölfelé a rézsűn. Reménytelen kísérlet: nem repülhet föl a biztonságba. Megvárták, míg a töltés tetejére ér, csak aztán emelték zárótűzre a géppisztolyaikat.

A förtelmes fegyverropogás után fülsiketítő volt a csend. A gyilkosok nyugalomban álltak, fegyverük készenlétben, várták, moccan-e még valaki. Senki sem mozdult. Végül az egyik kivégzőosztagos visszament a szedánhoz, leakasztotta a rádiót, és beleszólt a mikrofonba: – KVCS hívja Központot, KVCS hívja Központot, vétel.

– Nem rendes a rendőrségtől, hogy becserkészik ezeket a fiúkat, megvárják, amíg lezavarják a bulit, aztán kinyírják őket – mondta Nelson, már rekedt hangon, úgy belefáradt az emlékezésbe. – A legutolsó pár évben ezek a kávécsések hatvannál is több embert nyírtak ki. Régen azért imádkoztam, hogy a gazemberek tűnjenek el az utcáról, és legyen végre béke. Most csak gazemberek vannak...

Elege van belőlem és a fürkésző szememből. Maga elé húzza a tálcát meg a reggelije maradékát. Dünnyög valamit, hogy dolgozni kell mennie a telefonközpontba. Ültő helyemből látom a Pacific Bell telefontársaság cégtábláját. Nelson a szemétgyűjtőbe csúsztatja, ami a tálcáján maradt, és az ajtó felé indul.

„Gyertek... Gyertek... Gyertek be játszani” – vigyorog az üvegen Ronald McDonald, miközben lassú lendüléssel becsukódik Nelson mögött. Most teljesen eltakarja azt a helyet, ahol a hullák feküdtek. Kiterítve mind a négyen. Noteszom a zsebembe csúszik. Az esküdtszék ma kimondta, hogy a Los Angeles-i Rendőrség Különleges Vizsgálati Csoportjának azok a tagjai, akik a sunlandi lövöldözésben részt vettek, bűnösek indokolatlan erőszak alkalmazásában. Megállapították, hogy az áldozatul esett rablók nem viseltek fegyvert, a lőfegyverek használatát nem előzte meg figyelmeztetés. A halottak családjának névleges kártérítési összeget ítéltek meg, ez egyben a bűnösök által fizetendő pénzbírság is.

Bougainvillea

Először tettem be a lábam Los Angelesben egy rendőrőrsre, és némiképp meglepett a biztonsági intézkedések hiánya. Az ügyeletes fogadó őrmester csak intett, hogy menjek be, még azt is lusta volt kimondani, hogy „keresse meg a nyomozóját.”

Noteszomat szorongatva léptem az egymás mellé zsúfolt íróasztalok, tagbaszakadt, verejtékező zsaruk, vállszíjak és kávéautomaták bizonytalan övezetébe. Nehezen találtam meg Lee Prentiss nyomozót, de aztán kiderült, hogy valósággal túlárad benne a segítőkészség.

Amikor elmagyaráztam neki, hogy meglehetősen tapasztalatlan vagyok a rendőrségi témákban, egy pillanatra farkasvigyor jelent meg az arcán. Tudtam, hogy próbára fog tenni.

Truman Capote imádta volna Prentisst: vérbeli zsaru volt, száz százalékos amerikai a maga keresetlen módján. Az a típus, akire ha ránézek, sejtem, hogy lelőne, mint egy kutyát, de csak azért, hogy megvédje a családját, a hazáját, meg azt, amit ő törvényes rendnek tart. (Olyan eltökélt híve volt ezen ideáloknak, hogy később otthagyta a foganatosításukra hivatott szervet: évekkel később újabb interjút készítettem vele, amikor is rémületesen konzervatív programmal igyekezett bejutni Kalifornia parlamentjébe.)

– Na, először lássuk a fotókat – mondta, és látszott, hogy kezdi elemében érezni magát.

Mint egy pakli kártyát, úgy terítette szét a polaroid fényképeket a zsúfolt, rendetlen íróasztalon. Nézem őket, amíg Prentiss az aktákat nyitogatja, és mesélni kezdi a történetet. Egy darabig föl se fogom, mi az, amit látok. Aztán lassanként világossá válik, és a gyomrom hirtelen összerándul, megmerevedik a nyakam, hányingerrel küzdök.

Meztelen női hát, az érthetedenségig szétmarcangolva. A pengenyomokat felismerem, a többit nem. – Fogak – mondja Prentiss. – Emberi harapások, emberi húsba mélyesztett emberi fogak. – Monoton hangon mondja a mesét, osztja a kártyát.

Jellegtelen, átlagosan lepusztult bérház egy spanyol ajkúak lakta környéken. A sivárságba színes enyhületet hoz a járda és az épület közt pompázó bougainvilleabokor. Piros és levendulakék virágai mögött rejtőzött a támadó.

Egy ötvenkét éves közép-amerikai asszony, szokása szerint, iszogat, hogy kipihenje a munkáját, és egyszer csak a nevét hallja. Késő éjszaka van. Azt hiszi, a fia szólítja. Kinyitja az ajtót, és hatalmas ütés éri a fején. Az utolsó dolog, amire emlékszik: két boka, meg egy férfinadrág alja.

Hajnaltájt eszméletre tér, és bekopogtat egyik szomszédjához. A szomszéd ajtót nyit. Az asszony meztelenül áll az ajtó előtt, egyik szeme a látóidegen csüng le, a másik összezúzva, szemgödréből szürkés anyag szivárog. Arca merő vér. Félig kiszakított húsdarabok a hátán és a vállán.

– Nem a vérfarkas csinálta – recsegi Prentiss. – Hanem éppolyan ember, mint maga vagy én. Meg se erőszakolta. Csak leültötte, rávetette magát, kivájta a szemét, evett a húsából, összevagdalta és pépesre verte, aztán otthagyta, hullának.

Most már nagyon sápadt lehetek, mert Prentiss visszafogja magát. Ő se látott még ilyen véres borzalmat. De tanú egy szál se. Haverunkat, a fenevadat sosem fogják elkapni. Prentiss vállat von: meséjének se mondanivalója, se tanulsága.

Most, hogy az összes fontos információ biztonságban van noteszom lapjain, enyhén reszkető lábbal fölállok. Megköszönöm a segítséget, elviselem a viharedzett zsarumosolyból áradó gőgöt, és megpróbálok eligazodni az íróasztalok és kávéautomaták labirintusában.

Kinn az utcán maradék erőm is elhagy. Zsibbadt agyammal próbálom felidézni, hol áll a kocsim. Miközben a poros járdán baktatok, azt veszem észre, hogy az összes bérház pontosan olyan, mint az, amit a fotón láttam. Szürkék, vékony falúak, de annyira még nem öregek, hogy összedőljenek. A bevándorlók életének iszonyatos és törvénytelen, szánandó és unalmas jeleneteit rejtik. Félig-meddig még a falak is elrejtőznek: most is virágzik a jóindulatú bougainvillea. Fel nem térképezett kontinens a vad életerő vörös robbanásai mögött: kóvályognak az égtájak.