Hungária-turist

Esőre áll a Balaton felett.

A gesztenyefák nagy zöld fellegek,

gomolyognak a dombok oldalán.

Nagy ZIMMER FREI – a múltunk volt talán.

„E ház épült...” még Világos előtt.

Frissen stuccolták most a nádtetőt,

benn világoskék zuhany, csempe-tó

s a műholdas adás is fogható.

Mit hord a szél a nagy tükör felett?

az égen pufók osztrák fellegek,

a víz színén a tükröznivalók

hol máshonnan, hol más korból valók.

Halomba döntött római helyek,

gót, longobárd, gepida jellegek

gomolyogtak a várhegyek között,

mikor az Isten vérrel öntözött.

Háború volt a Dunántúl helyett,

királyra váró veszprémi hegyek,

püspökre váró pécsi templomok

felett lófarkas zászló lobogott.

Esőre áll a Badacsony felett,

az égen biedermeier fellegek,

Habsburg-határtalanság szerteszét,

betyárvilág issza a hegy levét.

Estére áll. Most mindezek helyett

lesz zivatar a Balaton felett,

a megadni, a fizetni valók

mind máshonnan és más korból valók.

Bár senki erről senkinek se szólt,

e hely itt mindig Európa volt,

e hely itt mindig Ázsia marad,

melynek határa hol Bécs, hol Arad.

Ha etalonja Svájc vagy csak Tirol,

csak szemlesütve létezhet az ól.

Ha mércéje a trágyásabb kelet,

nagyon fenn van – a csillagok felett.

És jó helyen van, karavánutak

keresztezik a sok gémeskutat

s az út felén sok szerencsés követ

itt cserél firmánt, borostyánt s követ.

Csak eddig értek Sztálin tankjai,

itt halt Attila, Szolimán s Ady,

itt született a képesség s a kín,

mely erőt vett rodostók tájain.

A kopjafákon nevek nincsenek,

elhúz a kor a temető felett,

de sorról sorra bennünket betűz

a nap, ha télre fagy, ha nyárra tűz.

LATIATUC mégis VOGMUC, emberek!

szőlő terem az ISA PUR felett

és mindennek egy titka is vagyon:

...mamád! ...nomád! – a vérünk hallgatom.

Valahol túl a tolerancián

e megkínzott keresztény hely pogány

s legszabadabban európai,

hol minden őst magyarul hallani:

a Petrovicsok, Zrínyik, Zápolyák,

az örmény, besenyő meg a polyák

még nászágyában kimondta szegény

„e néphez állanék ezennel én...”

A Balaton medrében tócsa nőtt,

hol összegyűltek régi nagy esők,

az idők jönnek-mennek – egy dolog

már világos: ez el nem párolog,

mint könny, mint sár, mint vér, mint vizelet.

Az Úr lelke kormányoz vizeket,

rommá lövik a világ várait –

a Balaton a föld naptára itt,

hol ezeréves törzseink között

leülhetnek százéves főnökök,

hogy elszívjanak egy békepipát –

nézzétek Noé rezervátumát!

Anjou-leventék, Hadik-ezredek,

kabarok, kunok, svábok és csehek

és janicsárok génje dolgozik,

hogy nézhessük e nagy szinkron mozit.

A szabadtéri Balaton felett

egy hársfahangú Bartók csepereg,

a Kárpát-ívek Dávid-lantjain

„pengeti sírván” germán, szláv, latin,

kezdődik újra – árva szép homály

hangol az eső szálain: Kodály...

A régi égi zengés, zivatar

most látható, hogy milyen fiatal.