Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. július–augusztus / Két értekezés Szlovákiáról

Két értekezés Szlovákiáról

Forgács Ildikó fordítása

Szlovákia a posztkommunista átmenet idején: egy lépés előre, kettő hátra (.) (!) (?)*

* megjegyzés: a nem megfelelő írásjelet húzza át.

                         

Közép- és Kelet-Európa totalitárius társadalmainak a piacgazdaságon alapuló természetes társadalmakká való átalakítása bonyolult és precedens nélküli feladat. Azt mondják, olyan ez, mint megpróbálni visszanyerni a tojást a már kész rántottából. A természetes társadalom jellemzője, hogy magától alakul ki és létezik. Ennek modern változata évszázados, spontán, tervezetlen, akaratlan formáló folyamatok eredménye. Evolúciója a biológiai evolúcióhoz hasonló: a közösségek létének az intézmények és a kultúra által stabilizált módjaiban sokféle eltérés, variáció mutatkozik. Ezeket gyakran a megismerés és a technika fejlődése idézi elő, de az esetek többségében véletlenszerűek; versengenek egymás közt, és azok maradnak fent, amelyek viszonylag a legéletképesebbek. Ez lassú folyamat, csupa próbálkozás, tévedés, és itt-ott némi javulás. Nem célozza az egyén vagy az emberiség helyzetének semmiféle előre kitervelt jobbulását; a társadalom tökéletesedése és a jó gyarapodása alapjában véve csak annak köszönhető, hogy csökken a rendezetlenség és a rossz.

                 

A szocialista utópisták nem tudnak belenyugodni ebbe a lassú tökéletesedésbe, amely kísérleteken és tévedéseken alapszik. Terv szerint akarnak tökéletes társadalmat építeni. Szét kell verni minden tökéletlent, ami eddig létezett – vezette le Marx őrült víziójában, s Lenin ezt meg is valósította. Sohasem kapott még az emberiség ekkora leckét a saját történelméből: minden szocialista utópia hataloméhes egyének diktatúrájába torkollik, és elkorcsosodással, pusztulással végződik.

Minden összetört: a generációk által kialakított tulajdonviszonyok, a rómaiaktól örökölt jogrendszer, a városi és vidéki közösségek anyagi és szellemi struktúrái – a kollektív emlékezet. A szocialista iparosítás tönkretette a munkaszokásokat és mély sebeket ejtett a környezeten; a nivellált életszínvonalat s az ún. szociális biztonságot csak az öröklött anyagi értékek kimerítésével tudta biztosítani. Ezáltal hatalmas belső adósággal terhelte az utódokat. Egészen az elkerülhetetlen keserű végig.

Könnyebb ott, ahol van mit felújítani a múltból, akkor is, ha az romokban hever. Csehországban a kárpótlás által a termelés jelentős része kiöregedett, de gyakorlott tulajdonosok kezébe kerül, megújulnak a Baťa-hagyományok, a gyárakba és iparosműhelyekbe visszatér a cseh fortély. Az elhanyagolt és lepusztult cseh és morva városok gyorsan regenerálódnak. A kultúra újra visszatérhet természetes állapotába, s a politikusok is építhetnek a Cseh Királyság államiságára.

Nehezebb a helyzet Szlovákiában. Itt a preszocialista társadalom alapjában véve vidéki volt, a gyengén urbanizált környék kevés szakképzett munkaerőt igényelt, az értelmiség aránya alacsony volt. Csehországtól eltérően Szlovákia modernizációja a szocializmus műve. Ezért van tele ellentétekkel, ezért nincs semmiféle szilárd alapja, ezért vetheti oly erővel vissza Szlovákiát a posztkommunista időszak. Az anyagi modernizációnak nem voltak meg a párhuzamai a szellemi modernizáció terén; a hagyományos értékek kétségessé váltak, újak nem alakultak ki. Mihez térjünk tehát vissza, mit vessünk el és mit újítsunk fel?

                   

A reális kép szükségessége

                 

A közös állam jelentős mértékben csökkentette, de még inkább eltakarta ezeket az alapvető különbségeket Csehország és Szlovákia között. Szlovákia e században talán először Csehszlovákia kettészakadása után kapott alkalmat – nem saját akaratából – arra, hogy megismerje a teljes igazságot magáról. A közös államban való létezés egy sor illúziót engedett meg, sőt egyenesen rákényszerítette ezeket az emberekre; illúziókat a gazdaság és a kultúra állapotáról és színvonaláról, a polgári társadalom jellegéről, az értelmiség számarányáról és minőségéről az egyik oldalon, s illúziókat az elnyomásról, a növekedés fékezéséről, a másság el nem ismeréséről a másikon. A fasiszta Szlovák Állam szerencsétlen epizódja – a háborús gazdasági fellendüléssel, s Hitler engedelmes vazallusának csendéletével – jelentősen felerősítette ezeket az illúziókat. Elég az állami önállóság első néhány hónapja a béke és a demokrácia körülményei közt, és oda az illúzió. Szlovákia bajban van. A közös államtól örökölt gazdaságot még mozgatja a tehetetlenségi erő, de a szakemberek gazdasági összeomlást jósolnak.

A teljes összeomlás viszont nem fog bekövetkezni. A második és harmadik világ számos országa rosszabb helyzetben van, a sorsukról szóló jóslatok borúlátóbbak, és mégsem mennek tönkre. A gazdasági és szociális rendszereknek jobb a dinamikus stabilitásuk, mint ahogy azt ösztönszerűen megítéljük.

Ami Szlovákiára mint dinamikus rendszene vár, az az átmenet egy állandósult stacionárius állapotból egy másikba, amely alacsonyabb szinten működik. Szlovákia 1918-tól tartó állapota stacionárius volt ugyan, de nem volt leírható a rendszer belső jellemzőivel. A külső anyagi és szellemi energiák beáramlása által a saját színvonala felett tartott, művi állapot volt ez.

A rendszert a köztársaság cseh részéből Szlovákiába vezető két „csatorna” segítségével tartották ezen a szinten. Az egyik a jól ismert, elátkozott és letagadott „pénzcsatorna” volt. Az önálló Szlovák Köztársaság gazdasági fejlődése létezésének első hónapjaiban azt mutatja, hogy a becslés, mely szerint ezen a pénzcsatornán havonta 1 milliárd korona áramlott nyugatról keletre, nem volt eltúlzott. A másik csatorna megnevezésére egy új kifejezést használok – „kultúrcsatorna”. Olyan csatorna volt ez, amelyen Csehországból eszmék, a kultúra és a művészélet alkotásai, szellemi ösztönzések érkeztek Szlovákiába.

Ez nem lehetett másként. Szlovákia jelentősen szegényebben lépett be a közös államba, mint Csehország és Morvaország. A szlovák értelmiségiek száma még csak néhány százra rúgott. Ezt a közös államot Szlovákia olyan állapotban hagyta el, amikor a statisztikák szerint a Szlovák Köztársaság egy lakosra eső bruttó nemzeti jövedelme csak kevéssel volt alacsonyabb, mint a Cseh Köztársaságban, az átlagbér a két országban majdnem egyforma volt, az iskolák számában, beleértve a főiskolákat, nem volt kölönbség a két köztársaság között. A tudományos fokozattal rendelkező személyek számában Szlovákia talán meg is előzte Csehországot.

Ezt mutatták a statisztikák. Ezt követelte a közös állam rendszere, amelyben aszimetrikus hatások érvényesültek a két alrendszer között.

A pénzcsatornát átvágták, a kultúrcsatornát eldugaszolták. Szlovákia lecsúszik egy új stacionárius állapotba, amelyben már nem fogják saját színvonala felett tartani erős külső áramlatok. Lesüllyedünk egy szintre, amely megfelel gazdaságunk struktúrájának, teljesítőképességének és minőségének, valamint értelmiségünk jellegének. Nagyjából előre látható, hogy ez Bulgária, Románia és a balti köztársaságok szintje lesz.

Képtelenség? A nemzet sértegetése?

Minél tovább védekezünk az ellen, hogy tükörbe nézzünk, és meglássuk benne igazi arcunkat, annál rosszabb. Nem azért kell tökörbe néznünk, mert ezzel megakadályozható a lecsúszás, hanem hogy megértsük és elviselhetővé tegyük azt. És főleg: hogy megbirkózzunk vele.

Az első, aki tükröt tart elénk, a külföld. A panaszok, hogy a külföld hamis képet alkot rólunk, megalapozatlanok. Lehet, hogy a külföld keveset tud rólunk, de amit tud, az nagyjából megfelel az igazságnak. Nemzetünk szerelmesei, akik a Szlovákiáról alkotott igaz képért harcolnak, csak kihangsúlyozzák ezt a már meglévő képet. Másként viszont, mint ahogy ők képzelik: cselekvésükkel kicsinyességünket és elmaradottságunkat bizonyítják a világnak. A rólunk alkotott képet ugyanis nem mi magunk festjük, hanem azok, akik figyelnek és elemeznek bennünket. Számunkra ennek a képnek tükörként kell szolgálnia.

A másik alany, amelynek a tükröt tartania kellene, a szlovák tudományos és művészelit.

             

Két átmenet

               

Tükröt tartani a nemzet elé az értelmiség fontos feladata, de nem az egyetlen. Az önállósulás után Szlováka egy helyett két nehéz átmenet, két transzformáció előtt áll. Az első, mely más államokkal közös gond, az átmenet a piacgazdaságba és a politikai demokráciába. Ez a tojás visszanyerésének nehéz feladata, miután már megsütöttük rántottának. Ezt az átmenetet a csehekkel egyenlő szintről is elkezdhettük volna; könnyebben, mint ahogy most fogjuk. A másik átmenet egészen más jellegű: civilizációs és kulturális lecsúszás a cseh színvonalról a sajátunkra. Nem zárható ki, hogy ez nehezebb feladat, mint az első.

A közeljövőben ez lesz a szlovák értelmiség legfontosabb erőpróbája. Riadót kell fújni. Ezekben a hónapokban talán évtizedekre dől el a sorsunk.

Mennyi reményünk van célunk elérésére, ha a két átmenetet az érem két oldalaként fogjuk fel? Nem sok. A valószínűségszámításból tudjuk: a két átmenet problémái nem összeadódnak, hanem összeszorzódnak. Ha az első átmenethez ezer probléma fűződik, és a másikhoz ugyanannyi, az egy kalap alatt való rendezés nem kétezer problémába fog ütközni, hanem egymillióba. Még több problémával számolva csillagászati számokat kapunk.

A problémák száma lecsökken, ha a gazdasági transzformációt a csehekkel közösen, vagy legalább hasonlóan fogjuk véghez vinni. A visszaesés szükségszerűségét látni kell, és el kell érni, hogy a közvélemény megértse és elfogadja ezt. Nem kell lelassítani, ám arra kell törekedni, hogy a különbség a kiinduló magasabb, és a végső alacsonyabb szint között a lehető legkisebb legyen. Hogy végül is milyen lesz, az elsősorban a cseh megértéstől és segítőkészségtől függ.

Bíznunk kell abban, hogy a visszautasított szeretet és a sértődöttség érzései a cseh oldalon elmúlnak, és helyükbe a szolidaritás és az együttérzés lép majd. (A pragmatikus politikusok számára ez bizonyára szentimentális ömlengésnek hangzik.) Mindent meg kell tenni azért, hogy a továbbra is aszimetrikus külső áramlatok Csehország és Szlovákia között ne szűnjenek meg teljesen. Ez a cseheknek is érdekük – még pragmatikus szempontból is. Ha ellenőrizhetetlen gazdasági és kulturális divergencia következik be a két társadalom közt, az európai vasfüggöny a szlovák–morva határon fog húzódni. Szlovákia más geopolitikai környezetben találja magát, és egészen más jövő elé néz majd, mint eddig. Olyan elé, mint Ukrajna és Oroszország.

               

                   

A szlovák konzervatívizmus és liberalizmus

                       

1989-ben a Slovenské pohľady oldalain vita folyt a szlovákok nemzeti filozófiájáról. A kommunizmus sorvadása csúcsán a rendszer a széthullás előtt állt. Ez tette lehetővé az elhallgatásoktól és féligazságoktól mentes nyílt vitát. A vitát kiváltó cikk írója megállapította, hogy a kultúra, a tudomány és a művészetek rossz állapotban vannak Szlovákiában, de ezért nem elsődlegesen a kommunizmust tette felelőssé. Az okot máshol kereste, mélyebben a történelemben: egy szellemi hagyomány dominanciájában, melyet Štúr és követői teremtettek meg a 19. században, és amelyet a cikk írója a dilettantizmus, a kisebbrendűségi komplexusok, az elmaradottság és a téves kulturális utilitarizmus állandó generátoraként jellemez.

                                   

A vita több résztvevője támadta ezt a véleményt. Ľubomír Lipták történész kételkedett abban, hogy Štúr és koncepciója „olyan fatálisán determinálták” a nemzet sorsát másfél évszázadon át... Ha bárki ténylegesen képes lett volna bekódolni múltunkba egy ilyen erősen és állandóan ható vírust, ez egyenesen titáni teljesítmény lett volna. Ha már olyan szükségesnek érezzük mai problémáink forrásainak megszemélyesítését, ha feltesszük a kérdést mit tegyünk, és ezáltal törvényszerűen visszatekintünk a múltba, más javaslatom van. Ne a Tátra hegycsúcsai alatt keressük a démont, hanem a kétszer olyan magas Kaukázus meredélyein. A neve Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, akit Sztálinnak hívtak... Sztálin természetesen csak kódja az egész egységes politikai rendszernek... Úgy tűnik ezért, hogy problémáinknak más, mélyebb gyökerei vannak, mint a Štúréktól örökölt tehetetlen fatalista nemzeti filozófia, s nem annyira bűnös ez a hálátlan hagyomány.

A kommunizmusnak vége lett, Szlovákia a poszttotalitárius átmenet útjára lépett. Ezen az úton egy sor olyan problémával találkozik, amely Csehországgal és a régió más országaival is rokonítja. Van viszont problémáinak egy specifikus kategóriája, amely furcsamód egyezik azokkal, amelyekkel a kommunizmus idején küszködött. Ezek a specifikus problémák okozták többek közt a csehekkel való közös állam széthullását, megsokszorozva ezzel Szlovákiának az átmenetből származó nehézségeit. Úgy gondolom, hogy ez a fejlődés megdönti – Popper értelmezésében – Ľubomír Lipták mindkét hipotézisét. Azt, miszerint a szlovák szellemi nyomort elsődlegesen a kommunizmus okozta. És azt is, hogy a domináns nemzeti filozófia nem alapozhat meg hosszan tartó, generációkon át húzódó hagyományt, melynek köze lenne a nemzeti sors meghatározásához. Ezzel viszont kihangsúlyozódott annak a nézetnek a megalapozottsága, hogy a szlovák nyavalyák permanens oka mégis ez a „hálátlan hagyomány”. Ez a hagyomány állítások, mítoszok és viselkedési formák összességeként is felfogható, ezt pedig ebben a cikkben szlovák konzervativizmusnak fogom nevezni.

Kari Popper hangsúlyozza, hogy a jelenségek magyarázatánál nemcsak a kifejezések bírnak jelentőséggel, hanem a hipotézisek és elméletek is. Számára nem fontos a kifejezések pontos meghatározása. Szerinte a kifejezéseknek nincs esszencialista jellege, nem plátói eszmék, hanem csak konvenciók, melyek elméletek megfogalmazását teszik lehetővé.

Ezt a popperi álláspontot kell képviselni, mikor a konzervativizmus és liberalizmus fogalmaival érvelünk. Mindkét fogalom zavaros. Ha nézetek halmazaiként fogjuk fel őket, akkor ezek elmosódott, egymást nagyrészt fedő halmazok. E fogalmak földrajzilag és történelmileg rögzítettek.

                   

Három konzervativizmus

                     

A 19. században Európában legalább három konzervativizmus létezett: a francia, a német és az angol. A francia konzervativizmus az emberi jellem megítélésének keresztény pesszimizmusából indult ki. Religiózus volt, elitista, monarchisztikusan orientált. A német konzervativizmus laikus volt, Hegel történtfilozófiájára és Herder koncepciójára támaszkodott, mely az etnikai nemzetről mint szerves struktúráról beszél, a kulturális egység és az állam ideája iránti elkötelezettség szükségességét hangsúlyozta. Ez volt a rasszizmus és a nácizmus felé vezető egyik út. A francia és a német politikai diskurzusban ritkán találkozunk a konzervativizmus fogalmával, valószínűleg azért, mert a konzervativizmus hitelét mindkét országban rontotta az önkényeskedő és totalitárius tendenciák pártfogolása.

Más volt az angol konzervativizmus. A hangsúlyt az évszázadokon át tökéletesedő angol demokrácia hagyományos intézményeire, nézeteire és értékeire helyezte. Jellemzői: megőrizni a dolgokat úgy, ahogy vannak; a radikalizmus iránti bizalmatlanság; a racionalizmus ambícióival szembeni szkepszis. Csakhogy a brit konzervativizmusnak is megvoltak a történelmi fázisai. A múlt században a gazdasági liberalizmus pártján áll – a második világháború után az egyik ága a gazdaságba való állami beavatkozást kezdte támogatni és egy „harmadik útról” gondolkodott. Ezért alakult ki vele szemben a liberális demokraták egy szárnya, amely ma Angliában többségben van.

Politikai pártok, melyek nevükben viselik a konzervativizmust, talán csak a volt Brit Nemzetközösségben vannak. Emellett Kanadában az egyik ilyen párt neve „haladó konzervatív”, kihangsúlyozandó, hogy nem támogat reakciós doktrínát, s a mérsékelt haladás mellett áll.

Nem létezik tehát univerzális konzervativizmus. A konzervativizmus egyetlen univerzális vonása a hagyományos értékekhez való ragaszkodás. De mivel ezek az értékek országonként változnak, országonként változik maga a konzervativizmus is.

                     

Mi a szlovák konzervativizmus?

                           

A szlovák – furcsa társadalom. Középpontján át hatalmas tektonikus törés vezet. Ez a törés nem engedte és nem engedi szerves egységként felfogni ezt a közösséget: ez a szlovákok homályos, elmosódott nemzeti identitásának okozója. A kritikus történelmi pillanatokban előbukkannak a kételkedők, akik azt kérdik: Nemzet vagyunk mi egyáltalán? Nem csak egy heterogén etnikum, amely nem tudja megtalálni magát?

E törés talán a nagymorva időben keletkezett. A törés egyik oldalán állók a Nagymorva Birodalmat mitizálják, Cirill és Metód kultuszát ápolják. A törés másik oldalán állók ellenben azt bizonygatják, hogy a szlovákok számára sorsdöntő szerencse volt, hogy Metód halála után tanítványait elűzték a birodalomból, és helyére Wiching frank pap került. Ekkor dőlt el Európa e részének nyugati orientációja. Ha nem így történt volna, egyértelműen a vallási, kulturális és politikai bizantizmus szférájába tartoznánk. Kulturális identitásunkkal nem lennének nehézségeink.

Ezek a nehézségek ugyanis nem tűntek el azóta. Egész történelmünkön áthúzódnak. Nem tudom, van-e ma Európában még egy nemzeti közösség, amely nem ismer egyetlen olyan értéket sem, amit az egész nemzet egyhangúan elfogadna. Különböző személyek különböző, gyakran ellentétes módon ítélik meg történelmünk döntő eseményeit, a legjelentősebb személyiségeket egyesek magasztalják, mások elátkozzák. Talán a közös nyelv az egyetlen kötés, amely kulturális szempontból összetartja a szlovák társadalmat. Mert a tektonikus törés elsősorban a szlovák kultúra középpontján halad át. Nem olyan törés ez, amely különböző egyházakat, politikai szervezeteket választ el egymástól: gyakran egy bizonyos csoportot választ ketté. Sőt, egyes személyeken is áthalad ez a törés, nem egy szlovák értelmiségi furcsa kettéhasadását eredményezve. Ma ezeket a „meghasadt” – alapjában véve labilis értékrendű – embereket arról lehet megismerni, hogy ők az apostolai annak az egyedi küldetésnek, amely Szlovákiára a híd szerepét rója az európai Nyugat és Kelet, a katolikus és a pravoszláv egyház, valamint a „fogyasztói” ill. a „szellemi értékeken” alapuló társadalmak között.

Amíg viszont a Nyugat társadalmai sikeresen működnek, a másik vízió marad, és némi realitást csak a gazdasági és szellemi káosz kölcsönöz neki. Életbevágó érdekünk, hogy ne tartozzunk a második kategóriába. A kommunista utópia csődje után a híd-utópia eszméje ugyanilyen veszélyes. A tektonikus törés megszűnik elvont kategória lenni. Geopolitikai formát ölt határok képében, amelyek újra lezárulhatnak, mint egy új vasfüggöny. Az első jelek szerint ennek a vasfüggönynek a Morva folyó mentén kellene húzódnia. De – mert a tektonikus törés a szlovák társadalom közepén át húzódik, és nem annak szélén – semmi nincs még eldöntve. Még mindig rajtunk múlik, melyik oldalon találjuk magunkat.

Helytelen lenne azt állítani, hogy ez a tektonikus törés – szlovák szövegkörnyezetben nevezzük Metód kontra Wiching dilemmának – a szlovák konzervativizmus és liberalizmus között, választóvonal lenne. Vitathatatlan ugyanakkor, hogy a „metódi” oldalon kizárólag csak konzervatívok állnak. Mint geopolitikai fenyegetés, a szlovák konzervativizmus alapos elemzést érdemel.

                     

A szlovák konzervativizmus jellemzői

                   

Konzervativizmusunk egyik jelegzetes vonása a vallási fundamentalizmus. Az a meggyőződés, hogy egyetlen kétségbevonhatatlan igazság létezik – az én igazságom. Kinyilatkoztattatott, tehát nincs értelme vitázni róla. A 17. és 18. századi ellenreformáció militáns, megbékíthetetlen fundamentalizmusa volt ez. És ilyen a mai, Čarnogurský típusú fundamentalizmus. Bár mérsékeltebb, de ugyanolyan tántoríthatatlan. Ráadásul, „fogcsikorgatva” (Ján Čarnogurský kifejezése) ugyan, de hajlandó pragmatikus kompromisszumra. Ilyen volt a kommunisták vallási fundamentalizmusa is e század ötvenes éveiben.

A szlovák konzervativizmus központi értéke az igazhitűség. Nem az igazság. Az igazság spontán keresése gyanús. Hogy mi igazhitű, azt fentről határozzák meg, a tekintély jogán. Es mivel a világnak ebben a részében a történelem gyakran szolgál drámai fordulatokkal, az igazhitűség változik, esetleg többször is egy generáció életében. Ez így volt a reformáció és az ellenreformáció, a kuruc háborúk, a kommunizmus alatt, és most, a mečiarizmus idején is. A mi konzervativizmusunk jellemzője tehát nem az erkölcsi szilárdság, hanem az erkölcsi relativizmus. A fő erkölcsi érték épp a hatalom iránti engedelmesség, s a rendeleteinek való őszinte elkötelezettség. Ezért volt képes istenfélő népünk a kommunizmus idején eljárni a templomba és a pártgyűlésekre egyaránt, reggel imádkozni, napközben pedig szétlopdosni az ún. nemzeti vagyont. A két fő egyház, a katolikus és az evangélikus hivatalos képviselőinek együttműködése a kommunista rendszerrel meggyorsította Szlovákia szekularizációját, és talán ez az egyik oka a hívők egyházi struktúrákba vetett bizalma megrendülésének.

A hatalom iránti alázat oly mély a szlovák konzervatívok körében, hogy nem enged meg semmiféle kételkedést annak kijelentéseiben. Ebből származik a hatalom képviselői által leírtak vagy elmondottak alapos megfigyelésére való hajlandóság hiánya. Ján Čarnogurský 1991-es USA-beli beszédét, melyben a liberalizmust a kommunizmus utáni új ellenségnek nevezte (II. János Pál pápa enciklikájára hivatkozva), Otto Lambsdorff gróf így kommentálta: „A beszéd a modern liberalizmus mély félreértését, a liberális politika és a szabad piac hiányos megértését és az enciklika helytelen értelmezését tükrözi...” Ezzel függ össze konzervativizmusunk következő vonása, amely oly káros Szlovákiára nézve: a dilettantizmus. Régóta kísér minket. Azoktól az időktől fogva, amikor Ján Kollár a szlávok részesedését bizonygatta a régi Itália kultúrájában, Hodžától, aki a mindent tudást szorgalmazta, egészen a burzsoá filozófia marxista kritikusaiig, és addig a fejtegetésig, hogy a darwinizmus képtelenség. Hogy ki bizonygatta ezt? Maga a kardinális – szlovák akadémikusok segítségével.

A szlovák konzervativizmus xenofób. Fél az idegenektől, mert nem érti a nyelvüket és mert a nézeteik fölöslegesen komplikálják egyszerű, áttekinthető világunkat. A szlovák nacionalizmus is ilyen, a xenofóbia fonákja. Tény, hogy nem teng túl nálunk az idegen nyelvek ismerete. Csakhogy vannak közöttünk olyanok is, akik tökéletesen elsajátították az idegen nyelvek nyelvtanát és szókincsét, de a világ nyelveit így sem értik. Igazhitűségük gátolja őket ebben. Csehszlovákia szétválásáért a Vladimír Mečiar szélsőséges személyiségében testet öltött véletlent, vagy jogászaink és közgazdászaink félműveltségét tehetjük felelőssé. Nem szabad viszont elfelejtenünk, hogy kezdeményezői az ortodox szlovák konzervatívok voltak; a laikus, liberális, demokratikus cseh kultúra iránti ellenséges érzéseik, és afelőli félelmeik miatt, hogy ennek hatása alatt elkopnának a specifikus nemzeti értékek, amelyekért a konzervativizmus harcol. A szlavofilek közöttünk azok, és mindig is ők voltak, akik elutasítják a nyugati kultúrák értékeit, Ján Čarnogurský előszeretettel idézgeti Alexander Szolzsenyicint, konkréten egy harvardi előadásán elhangzott gondolatát: Az emberben ott lakozik az ördög is, és erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni.

A nyugati kultúrák viszont nem feledkeznek meg az emberi természet sötét oldalairól. De nem beszélnek róluk olyan patetikusan – a pátosz és a magasztos szavak is konzervativizmusunkhoz tartoznak. Ebből a felismerésből a nyugati kultúrák más következtetéseket vonnak le, mint a szlovák és az orosz konzervativizmus. Az angol liberálisoknak – emlékezzünk csak Lockra, és főleg Hobbes-ra – nem voltak olyan rousseau-i illúzióik, miszerint az ember természeténél fogva jónak születik. Az amerikai állam alapító atyáit szigorú kálvinizmus jellemezte, és annak pesszimista emberképe. Épp ezért tudták bevezetni a politikai gyakorlatba a hatalom és a tekintély iránti bizalmatlanságnak, az ellenőrzés követelményének és a hatalom megosztásának egyedülálló doktrínáját. Ezért óvtak az utópiáktól. Sejtették, hogy az utópiák diktatúrákba torkollanak. Ebből a szempontból a mi konzervativizmusunk javíthatatlan. Az utópiákra való hajlam egy további, tényleg specifikusan szlovák jellemző. A Vladimír Mečiar körül csoportosuló konzervatívok körében máig él a gazdaság harmadik útjának, tehát a szlovák szocialista kapitalizmus utópiája. Ne feledjük viszont, hogy a szociális piacgazdaság első szószólója nálunk épp a katolikus csuhába bújt konzervatív Ján Čarnogurský volt, miniszterelnöksége idején.

Konzervativizmusunk időtlen idők óta lenézi a pozitív tudományokat. Számára mucsaiaknak tűnnek, úgy tartja, kicsiségekkel foglalkoznak ahelyett, hogy a világ lényegét kutatnák. Ezért jellemzi a költészet kultusza, az írott szóba vetett hit, az irodalom és az irodalmárok jelentőségének kóros megnagyobbodása. Nemcsak a nevük mellett különböző címeket viselők számában vagyunk világelsők, hanem a költők, rímfaragók és verscsináló hölgyikék számában is.

Ha az angol konzervativizmus számára az intézmény vagy egy elvont érték az autoritás, úgy a szlovák autoritás egy konkrét személy: az elnöki intézmény, maga az elnök; az erkölcsi parancs nem belső indíttatású, hanem a pap vagy a mozgalom, illetve a párt vezetője adja ki azt. A demokráciában a szlovák konzervativizmus nem érzi jól magát, az autoritások áttekinthető rendszerét részesíti előnyben, élen a vezérrel. A kérdésre, mivel akarja helyettesíteni a liberalizmust, Ján Čarnogurský ezt felelte miniszterelnöksége idején: „A politikában keresztény demokráciával, a gazdaságban szociális piacgazdasággal.” Ezt „központi irányítás” nélkül elérni nem lehet.

A szlovák konzervativizmus jellemrajza akár egy szóba is besűríthető: reakciós. Ebben az összefüggésben ez a minősítés nem axiológiai kifejezés. Egyáltalán nem áll szándékomban eldönteni, hogy a szlovák reakciósság pozitív vagy negatív érték. Ez leíró kifejezés, azt szögezi le, hogy (hagyományosan) mindig néhány lépéssel vagy évtizeddel a világ mögött járunk, hogy olyan problémák megoldásával vesződünk, amiken a világ már rég tűltette magát. Štúrék arról vitáztak, szabad-e a költőnek szerelmes verset írnia, akkor, mikor a költészet más jellegű kezdeményezések korát élte. Ján Čarnogurský többek közt azzal játszotta el történelmi lehetőségét az első forradalom utáni választásokon, hogy szigorúan elutasította az abortuszt, pedig a legtöbb állam már racionális álláspontot foglalt el ezzel a nem könnyű problémával kapcsolatban. Emellett reakciósságunk azt a látszatot akarja kelteni, hogy nem maradozik le a világ mögött, hanem egyenesen előtte jár. Az irodalmárok és filozófusok a szlovák posztmodernről vitáznak, pedig eddig még modern filozófiánk és szépirodalmunk sem volt. A pszichotronikusok és az asztrológusok a tudomány avantgárdjának tartják magukat. A pszichotronikusok első világkongresszusa néhány éve Pozsonyban volt.

A szlovák konzervativizmus reakciós természete történelmi törések bekövetkeztekor törvényszerűen az európai reakció oldalára állított minket: 1848-ban, 1939-ben, 1948-ban, 1970-ben, 1993-ban. 1993-at kicsúcsosodásként is jellemezhetnénk: teljes állami szuverenitást szereztünk egy működő föderáció két kis államra való szétválasztásával, pontosan akkor, amikor a leghaladóbb európai államok lemondtak szuverenitásuk egy részéről egy nagyobb egység létrehozásának érdekében.

                     

A szlovák liberalizmus

               

Egy leegyszerűsítő dichotómiában szlovák liberalizmus alatt érthetünk mindent, ami a konzervativizmust ellensúlyozza; megőrzi a tektonikus törés wichingi oldalát. Úgy, ahogy konzervativizmusunkban nincs meg az angol konzervativizmus kifinomultsága és filozófiai mélysége, hiányzik ez a szlovák liberalizmusból is Nyugat-Európa liberális irányzataival összevetve. Alapjuk viszont egyezik: a gondolkodás pluralizmusának értéke, a tolerancia, a jog tiszteletben tartása és a szabadság védelme melletti kiállás. Ez kulturálisan és politikailag egyértelmű, határozott lépés a Nyugat felé.

A liberalizmus Szlovákiában in statu nascendi egy szimpatikus, jellegzetes vonást is felvesz. A szlovák konzervativizmus patetikus, bárdi, mindig halálosan komolynak akar látszani, és hiányzik a humorérzéke. Ezért a liberalizmus, amely ellentétben áll vele, a humort fegyverként használja. Egyedi ország vagyunk abban a tekintetben, hogy a liberalizmus fáklyáját nálunk, professzionális politikusok hiányában, professzionális humoristák hordozzák.

A szlovák gondolkodás fejlődésének e leegyszerűsített modelljében a konzervatív oldalon gyakran találkoztunk a katolicizmussal. De téves lenne a konzervativizmust csak a katolicizmussal hozni összefüggésbe. Ján Kollár, Jozef Hurban és fia, Svätozár Vajanský, a konzervativizmus jelentős személyiségei, protestánsok voltak. Konzervativizmusunk panteonjában előkelő helyet foglalnak el a kommunista vallás hívei. Mi mások voltak a davisták*, mint kommunista farkasok bőrébe bújatott konzervatív báránykák? A jelen további figyelemreméltó típusokkal gazdagítja ezt a panteont.

A liberalizmus a szlovák politikai gondolkodásban és kultúrában csak csörgedező patak volt a konzervativizmus hömpölygő folyama mellett. Valahol ebben az asszimetriában kell keresni a választ, amellyel a szlovák értelmiség a cseh inteligencia adósa maradt: miért nem volt a sötét Husák-korszakban nonkonform kultúránk. Lehet, hogy épp a dilettantizmus és a félműveltség, az értékek labilitása miatt, azért, mert az értelmiségből hiányzik a személyi autonómia és a teljes szólásszabadság igénye, a demokráciába vetett megrendíthetétlen hit. Talán ezért vált tömegessé az alkalmazkodás, a fásultság s az a meggyőződés, hogy ami van, örökre itt marad. A mai legyengültség és felületesség ennek látható folytatása.

               

Következtetések

               

  1. A szlovák konzervativizmus specifikus, lehet, hogy némileg rokon a német konzervativizmussal, de az angolhoz nincs köze. Felesleges energiát és időt pazarolni arra, hogy a konzervativizmus itthoni értelmezését megváltoztassuk, hogy összeegyeztethetővé váljék az angollal. Más országokban sem törekszenek erre. Épp az angol konzervativizmus szellemében kell kijelentenünk: ez nem lehetséges, a hagyományok ereje hatalmas, annak megtörésére egy generáció nem elég. A politikai és kulturális konzervativizmust meg kell hagyni a fundamentalistáknak, függetlenül attól, hogy a társadalom vallási vagy szekularizált részéből származnak.
  2. Az angol konzervativizmust más okokból sem lehet nálunk hirdetni: Szlovákiában alig léteznek hagyományos értékek és intézmények, melyeket meg kell őrizni. Szlovákiának radikális változásokra van szüksége az intézmények, az iskolarendszer és a gondolkodás terén egyaránt.
  3. A Nyugat értékei felé fordulás és az európai integrációra való törekvés az európai liberalizmus értékeinek elfogadását jelenti. Értelmetlenség a liberalizmust a bal- illetve jobboldal közti politikai középnek nevezni. A liberalizmus szinte szinonimája az európai kultúrának. Epp ezért nem szükséges ezt a kifejezést a politikai diskurzusban használni.
  4. Nem terminológiai vitákra, hanem politikai programokra van szükségünk. Ezeknek a programoknak a nyugati demokráciákban szavatolt körülmények elérését kell célozniuk. A harmadik út, amelyről néhány naiv társunk beszél, nem Európába, hanem a harmadik világba vezet.
  5. A helyzet komolysága megköveteli az értelmiség részvételét a megoldások keresésében és elemzésében. Ez a tevékenység viszont csak akkor nyer értelmet, ha a politikusok politikai cselekvéssé alakítják át. A politikai cselekvés egyetlen hatásos eszköze a politikai párt. Szlovákiának a liberális erők egy pártba tömörülésére van szüksége.
  6. Helyzetünk összetett. A realizmusra és az utópiaellenességre helyezett hangsúly nem zárja ki az alkotó víziók szükségességét. Ugyanígy, a nyugatorientáltságra és a bevált értékek, modellek átvételére helyezett hangsúly nem zárja ki az egyéni megoldások keresésének lehetőségét. Még ha nincs is másról szó, csak egy normális állapot eléréséről, ez a kihívás rendkívül igényes, épp ezáltal intellektuálisan vonzó.

                   

* a DAV (Tömeg) c. folyóirat köré csoportosult baloldali értelmiség – a szerk.