Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. július–augusztus / Meg nem élt napjaink

Meg nem élt napjaink

A zsákutca kilyukadt. Meglepő kanyargásba fogott, el-

       tűnt az egyenes.

Hallgattam az előző évről vagy az azelőttiről ottma-

       radt levél sodródását. Majd a lépések közül kivá-

       lasztottam egy lányét, aki szeretkezni indult.

Évekkel később kaptam meg az üzenetet. Akképp lett

       érvényes. Nem volt kétségem afelől, kinek a vérével

       szállt homlokomra a szúnyog.

Szobájában, a polcon megbújva éltem. Halk lélegzettel.

       Néha kiléptem a fényképből, meglátogattam tárgyait.

       Beleharaptam az almába, megigazítottam párnáját.

Egy másik életben a könyvtár fogasára akasztottam tás-

       kámat. Elegendőnek véltem, ha arra jár és ráismer.

Integetését kerestem a 4-es buszon. Újra meg újra,

       messze földön is.

A térképen felizzott a városunkat jelölő fekete pont.

       Ujjam a kék vonalba merült.

Nem tudtam végigmenni az utcán úgy, hogy ne lássam

       meg. Egy kiállításon léptem mellé. Arcát néztem a

       fekete paszpartúrák tükrében.

Engem mondogatott magában. Rezdültek meg nem élt nap-

       jaink. Nem ítéltek vesszőfutásra a tavasz színei.