Pepita történetek

Az újdonsült buzgó kereskedő

A butikban egy szép, jól öltözött fiatal lány kíváncsian méregetett egy pepita szövetet. Az újdonsült buzgó kereskedő így reklámozta portékáját: Kisasszony, ezt a tiszta gyapjú angol szövetet melegen ajánlom, mert ez a szövet nemcsak príma, ez már primitív.

Holdvilágos bemutatkozás

Erdős Géza a kocsmából egy nyári holdvilágos éjszakán, virágos hangulatban, zenés kísérettel kísértette magát hazafelé. Az országút közepén önfeledten dalolta: Rózsalevél, elvisz a szél, talán sosem látlak...

Az öreg cigányprímás tisztes távolságból, hétrét görnyedve követte és alázatosan nyekergette ütött-kopott hegedűjét.

E fennkölt-vidám hangulat közepette az árokból nagy nyögésekre lettek figyelmesek. Kíváncsian közelebb léptek. Nagy megdöbbenésükre ott láttak henteregni egy holtrészeg pasast. A cigány volt a kíváncsibb, megkérdezte:

– Hugy hínak?

– Virág – nyögte vissza a részeg.

– Cö cö, mó még ilyet, hogy te virág vagy? Tided mit, ha virág vagy, akkor hervadj el! – vihogott kárörvendőn a cigány.

A találós mondás harsány kacajra fakasztotta Erdős Gézát, jutalmul előhúzott egy ezrest, és a cigány homlokára csapta.

A virágot meg ott hagyták tovább hervadni. Erdős Géza újból dalra fakadt, a cigány pedig hazáig húzta a hegedűjét.

A három idegen kereskedő esete Párkányban

A párkányi Simon-Júda nagyvásár után három idegen kereskedő tért be a kocsmába. A kiváló borjúpörkölt bekebelezése után rizlingborocskát iszogattak. Mámortól telten viháncoltak, mert kitűnő vásárt kötöttek. Egyikük, a Zsiga nevű javasolta:

– Pajtik zsugázzunk! Jó lenne megkopasztani egy újgazdagot. Társainak felcsillantak szemeik. Kérték is az öreg kocsmárost, szerezzen nekik negyediknek egy jópénzű partnert. Rövid időn belül hozta a kocsmáros Sunyó Bélát, a hírhedt hamiskártyást.

A mit sem sejtő kupecek ütötték a blattot, mindig feljebb srófolták a tarifát. Futottak a pénzük után, mert Sunyó Béla állandóan tartotta a bankot. Nagy halomban álltak az asztalon az ezresek. Közben a kocsmáros elküldte az inasát a szomszédba Sunyó feleségéért. Jött is a jól megtermett, nagypofájú Bözse asszonyság a sodrófával. Már a kocsmaajtóból irtózatosan rázendített:

– Te mocskos, te piszkos, te Isten átka, te szívtelen gazember! Van lelked elkártyázni a nyolc éhező gyereked szájából a betevő falatot?! Szedd azonnal a sátorfádat, mert rögtön széjjelverem azt a mocskos pofádat!

– Béluskája behúzott nyakkal szorította a kártyáit. Sunyin kérte feleségét:

– Anyuskám, csak most az egyszer könyörülj meg rajtam! Nézz szépen a csillagszemeiddel a bankra, hátha meghozza a szerencsém!

A Bözse bűvös szemei erre szikrát hánytak a pénzhalomra. Eközben a Sunyó mereven bűvölte a lapját, és egyszerre kivágta a 21-et. Bözse asszonyság abban a pillanatban mohón a kötényébe habarta a pénzt. Ezután megpenderítette az urát, és „alómars haza, te gazember, otthon még megkapod a magadét!” Teátrálisan, sodrófa kíséretében vonultak ki. A kereskedők lesújtva néztek utánuk. Alig bírták összeguberálni cechjüket, lógó orral, sasszé léptekkel hagyták el a kocsmát. Addigra már a kocsmáros és a (gyermektelen) hamiskártyás a feleségével együtt háromfelé osztotta a zsákmányt. A kis inasnak is odavágtak egy-egy ezrest – az meg az egekben ugrált örömében.

Vakvágányon

A második világháború után privát fogorvosi rendelőnk tőszomszédságában jobb- és baloldalt ginekológusok rendeltek. A fatális tévedés egy nagyon fárasztó napon esett, amikor már eléggé kimerültek voltunk, a váró még telve volt páciensekkel. Éppen befejeztünk egy nehéz foghúzást, s a beteg elégedetten, de meggyötörten távozott.

A férjem ekkor így szólt: „Tíz perc szünet, és kérek egy kávét.” A kávét elkészítettem és az íróasztalra helyeztem. Férjem a kávét szürcsölve, lazításképpen, belemerült a kartotékokba, én meg kezdtem összeszedni a használt műszereket, mikor arra lettem figyelmes, hogy hirtelen, kopogás nélkül beront a rendelőbe egy ideges, fiatal, bokorugrós szoknyája parasztmenyecske. Fején a kendője pillangószárnyon zizegett. Sikkes derekán hullámzott a sok szoknya. Láthatóan tele volt izgalommal, jobbra-balra riszálta a farát, és titokzatosan reám kacsintott.

A férjem belemerülve írt tovább, szemet sem vetett a betolakodóra, én meg gyorsan a mosdóba tettem a véres vésőket – az ifjasszony rémült tekintettel nézte őket. Letöröltem a műszerasztalt és a pácienst hellyel kínáltam, pedig betolakodásának csöppet sem örültem. Hátat fordítva neki, elkezdtem súrolni a műszereket. Dolgom végeztével az uram vállát gyengéden megsimítottam, jelezve, hogy elkezdhetjük a munkát. A páciens felé indultunk...

Döbbenetes látvány tárult a szemünk elé. A páciens ott állott egy szál rövid vászoningben, és szégyenkezve himbálta a farát. Szép, dús keblei majd kibuggyantak inge alól, hasán idegesen zongorázott ujjacskáival. Fedetlen, szép combjait végtelen nagy csodálattal bámultuk, mert ilyen szépet a fogorvosi rendelőnkben még soha nem láttunk! Szótlanul, kérdő tekintettel bámultuk a szituációt, mígnem arra lettem figyelmes, hogy a férjem mohó kéjjel a páciens kebleibe tekinget. Kétségbeesve odaugrottam hozzá, s féltékenyen félrecibáltam. Hohó! Te kis hamis! Ám uram gyönyörködése különben sem tartott sokáig, mert a páciens hirtelen mozdulattal odalépett hozzá, alázattal lehajolt, elkapta a kezét, majd megcsókolta. Csak ekkor indult meg a nyelve, hirtelen peregni kezdett belőle a szó:

– Drága doktor úr, azért jöttem, mert állapotos vagyok. Másodszor sem jött meg a bajom. Az Isten szerelmére, könyörgöm, segítsen rajtam, csinálja meg úgy, mint a komaasszonynak! – majd újból lehajolt, a férjem kezét hevesen csókolgatva hadarta: – Doktor úr, ezek a csodatévő áldott kezek fognak engem megszabadítani a terhemtől! Doktor úr drága, nem számít mibe kerül, csak mielőbb szabadítson meg áldatlan állapotomtól! Három gyermekem van már, a világért sem akarok többet!

Mire az uram elkezdett sopánkodni: – Jézus Mária, a mai időkben tiltott műtétért börtön jár! Asszonyom, nálam rossz helyen jár!

Erre a nő még vehemensebben ostromolta őt: – Tudom én jól, hogy jó helyen járok és hogy tiltott a műtét. A komaasszonyomnak sem akarta rögtön megcsinálni... De a maga áldott jó szíve mégis megesett rajta! Az Istenre kérem, szánjon meg engem is... Az Isten is megáldja!

Az uram nagy keservesen kiszabadította kezeit a csókáradatból: – Engedjen már végre szóhoz jutni! Értse meg, azért jár rossz helyen, mert én fogorvos vagyok! A nőgyógyász a szomszédban rendel.

Ezen kijelentésre a páciensnek leesett az álla. Kétségbeesve hadonászott, fejéhez kapdosott, sipítozott: – Még ilyet, hogy a doktor úr fogorvos?! Szégyenemben a föld alá süllyedek... Ezt is csak az uramnak köszönhetem, széjjelrepítem a fejét, ha hazamegyek! Higgye el, drága doktor úr, tiszta idegroncs lettem, amióta teherbe ejtett – közben kezével elkezdte verni a fejét: – hogy azt az agyhúgyköves marha fejemet... – már a menyecskekendője is félrelődörgött, ideges, reszkető ujjai felvették a földről a pufándlit, felrakták és kétszer körbetekerték derekán a madzagot, a végén dühösen szoros görcsre kötve. Aztán idegesen a szék fejtámlájához lépett, ott lógtak a ruhakölteményei; hirtelen mozdulattal lekapdosta az alsószoknyáit, és egymás után sebesen, a feje felett dobálta magára. Felkapta a pruszlikját, a felső gombot begombolta, de a másodikat a harmadik gomblyukba helyezte és így a többit is ferdén gombolta. Végül legyintett – jó lesz ez már így is, úgyis csak a szomszédba megyek. Mi csak bólintottunk.

Kifelé menet az alsószoknyái mind lehuppantak a földre, erre öklét rázva szidta a magasságos Úristent. Aztán lehajolt ruhakölteményeiért, lüszterszoknyája alá gyömöszölte őket, majd erősen megmarkolta a hasánál. Az ajtót felrántotta, sarkig nyitva hagyta maga után, fejét dühösen felszegezte, és eszeveszetten rohant végig a várón. Farán leomolt alsószoknyáit sleppként hurcolta maga után.

A váróban az addig savanyú képű páciensek a komikus jelenet láttán velünk együtt derültek. Mikor beszólítottam a következőt, óvatosságból azért megkérdeztem: – Nem a nőgyógyászhoz tetszik készülni?

Foghúzás in natur

Egy verőfényes napon beszólítottam rendelőnkbe a soron lévő pácienst. Egy feltűnően előkelő hölgy toppant be. Fején nagy florentin-kalap, emprimé kompléja csodálatba ejtett. Idegesen affektált, raccsolva előadta panaszát.

– Doktor úr, az elülső jobb hármas fogam több ízben be volt dagadva. Egy hete már álmatlanok az éjszakáim. Kegyetlenül szaggat a fogam és a szemem is fájlalom. Az elmúlt éjszaka elhatároztam, hogy félreteszem viszolygásomat és eljövök kikezeltetni a fogam.

A férjem türelmesen fégighallgatta a panaszokat, s felkérte a hölgyet, diktálja be az adatait.

– A nevem báró Petheö Izolda, nagykeszi földbirtokosnő, Jókai utca 14. Én hellyel kínáltam a pácienst – őnagysága kalapostul ült le. Tudva, hogy így fogat kezelni nem lehet, egy óvatlan pillanatban lekaptam fejéről a kalapját és felakasztottam a fogasra. A bárónő fejét ráhelyeztem a fejtámlára, álla elé felkapcsoltam a fehér szalvétát, és átadtam férjemnek a vizsgálóműszereket. A fog kocogtatására a páciens feljajdult és lábaival toporzékolt. A férjem tapintatosan a tudomására hozta: – Tisztelt bárónő, ezt a fogat már kikezelni lehetetlen, nincs mentség, ezt ki kell húzni!

A bárónő elfehéredett, kétségbeesett szeme vibrálni kezdett, s keservesen raccsolta:

– De Doktor úr, hogy fogok én kinézni fogatlanul? – retiküljéből elővette ezüst púderszelencéjét, és kivicsorította fogait. Búsan nézett a tükörbe: – Doktor úr, ez tragédia!

Az uram próbálta a bárónőt vigasztalni: – Ne tessék félni, gyönyörű, fehér porcelánfogat teszek a helyébe, még a szakember sem veszi észre, hogy műfog.

A páciens beleegyezett a foghúzásba, azzal a feltétellel, hogy injekcióval lesz elzsibbasztva. A férjem ismét megnyugtatta, hogy a világon semmilyen fájdalmat nem fog érezni. E szavak után a kezébe adtam a fecskendőt, s ő beadta az injekciót. Tíz perc múlva a páciens a fogkopogtatásra nem reagált. Az uram ekkor ráhelyezte a fogót a jobb oldali szemfogra, én hátulról a páciens fejét tartottam. Az uram arca ebben a pillanatban halálsápadt lett, a kíntól eltorzult. – Engedje el... engedje el! – nyöszörögte, majd elernyedt a keze, a fogó nagy koppanással a földre zuhant, és az én drágám eszméletét vesztve összeesett. Nagyon megijedtem, megvizsgáltam a pulzusát (a szíve össze-vissza vert), nagy nehezen kicipeltem a rendelőből a szobába, ahol a heverőre fektettem. Rohantam a fürdőszobába vizes borogatásért, és a szívére raktam. – Édesem, nagyon fáj – nyögte suttogva, és újból elájult. Megint rohantam hideg borogatásért, és elhatároztam, hogy kihívom a körorvost, de amint a telefonhoz indultam, az én drágám magához tért. Panaszosan szidta a bárónőt: – Képzeld, édes szívem, ez a szadista arisztid szuka kegyetlenül megmarkolta a heréimet!

Én csak most, fél órával később értettem meg, mi is történt vele. Szidtam az egzaltált bárónő fajzatját, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy még ott benn csücsül a rendelőben. Mondtam a férjemnek, hogy feküdjön nyugodtan, rögtön jövök.

Felháborodva siettem vissza a rendelőbe. Öklöm ráztam a levegőben: Adok én neked, te bestia! Az még ott ült a székében, nyafogva érdeklődött a férjem hogyléte felől. Én azon nyomban letámadtam: – Bárónő, maga becstelen, infámis módon össze-vissza nyomorgatta az uram mogyoróit, aki ettől elájult.

A bárónő bárgyú képpel mentegette magát, mondván, hogy ő azt hitte, a doktor úr köpenyébe kapaszkodik. Ekkor elkapott a pulykaméreg, és ráparancsoltam, hogy fogja meg erősen a szék karfáit és nyissa ki a száját. Persze tudtam, hogy az injekció hatása már rég elmúlt. Kivettem a sterilizátorból a fogót, a szemfogára helyeztem és addig-addig ráncigáltam, amíg ki nem téptem. A bárónő őrült mód visított. Szájöblítés közben nyögve panaszkodott: – Nővérke, ez a fog nem volt elzsibbadva!

Ezt a megtorlást kiérdemelted, gondoltam magamban. Így jár az, aki más holmijaiban turkál.

Dühöm alábbhagyott, elégedett voltam a jól elvégzett munkámmal. A bárónőt képmutató mosollyal felkértem, hogy fejezze be az öblítést, nyakából levettem a szalvétát, fejére rácsaptam a kalapját. Úgy nézett ki, mint egy kimustrált cirkuszosnő. Affektálva kérdezte, mikor jöhet fogpótlásra. Én készségesen felvilágosítottam, hogy három hét mülva jelentkezzen.

A bárónő előkelő pózban felszegte a fejét, s ezekkel a szavakkal köszönt el: – Nővérke, üdvözlöm a doktor urat... és javulást kívánok neki! A viszontlátásra – s ezzel kibillent az ajtón.

Ezalatt én magamban mormoltam: A kutyám sem kíván téged többé viszontlátni, Te exaltált degenere! Kinéztem a váróba, de a sok páciensnek se híre se hamva nem volt, szőrén-szálán mind eltűntek. Eszembe ötlött, biztos a bárónő visításától ijedtek meg, és eredtek szét a szélrózsa minden irányába.

Bezártam a rendelőt, majd visszasiettem a férjemhez. Elégedetten és kárörvendve elmeséltem neki, mi zajlott le a rendelőben, hogyan vettem elégtételt a bárónőn. Az uram mosolygott rám, megfogta a kezem, csókot lehelt rá, s közben ezt suttogta: – Köszönöm, köszönöm, drágám! Ancikám édes, én mindig tudtam, hogy jó feleség, kiváló asszisztensem és jobbkezem vagy!

A csodatejelő tehén balesete

Édesapám nyolcvan éves korában mesélte el nekem ezt a megtörtént esetet.

Az apja, az én nagyapám, huszonnégy éves korában, sudár hetyke bajszú kórházi ápolóként, az Osztrák–Magyar Monarchia alatt egy időre marhakereskedőnek csapott fel. Annak idején ezt a foglalkozást csakis rátermett zsidó kereskedők űzték, Ipolyságon pedig a leghíresebb (és egyben a leggazdagabb) marhakupec Berger Arnold volt. Ferenc Jóska-frizurájú és -bajszú, joviális, ötven év körüli tekintélyes úr volt, aki a sasszeméről volt híres: ha csak egy szemölcsöt is észlelt az állaton, máris tréflinek (tisztátalannak) minősítette. Csak kóser (vagyis tiszta, hibátlan) állatot vásárolt.

Nagyapám egy szép tavaszi napon arról értesült, hogy Szemeréden az éjjel nagy tragédia történt. Péter János parasztgazda csodatejelő tehenének leszakította a bika a farkát. Nagyapám azon nyomban a bricskájába ült, és hajtotta lovát a tett színhelyére. Péter gazda könnybe lábadt szemmel fogadta őt, s elpanaszolta, mily kár érte. Hogy a csodatejelő tehene negyven liter kitűnő tejet adott naponta, s hogy ezek után biztos elmegy a teje, pedig – tette hozzá – a múlt héten itt bozsenkolt ezért a tehénért a Berger Arnold, aki ötszáz ezüsttallért kínált érte, neki viszont nem volt szíve megválni a tehéntől, mert igen büszke volt rá.

Nagyapám megvette a letört farokkal együtt kétszázötven tallérért. A tehenet az est leple alatt a bricskájához kötötte, és lassan hazabandukolt vele Ipolyságra. Az istállóban a jászolhoz kötötte, kacarászva előhalászott egy vékony spárgát, s precízen a farkcsontra fabrikálta a farkat. Ezután alaposan bekente a tehén farát szarral. Büszkén végignézett jól elvégzett transzplantációján, majd alaposan megmosdott, elegánsan felöltözött, és sebes léptekkel elviharzott a Central kávéházba, ahol is szokása szerint, ott römizett Berger Arnold.

Nagyapám szerényen odaállt kibicelni Berger partnerének háta mögé. Berger nyerésre állt, remek lapjárása volt – vidám hangulatban úszott. Nagyapám közben hetykén a mellényzsebébe dugta hüvelykujját, s pökhendin kérkedve dicsekedni kezdett: – Arnold bácsi, ma nagy napot tudok magam mögött. Képzelje, sikerült megvásárolnom ötszáz ezüsttallérért a járás csodatejelő tehenét. Ezek hallatán Bergert elkapta a pulykaméreg, kártyáit dühösen az asztalra csapta. Nem törődve partnerei méltatlankodásával, felkiáltott:

– Józsikám, hiszem, ha látom. Hogy a nyavalyába sikerült kicsalnod azt a tehenet, hiszen a múlt héten még az Istennek sem akarta eladni Péter gazda.

Nagyapám öntelt kacajra fakadt: – Já, Arnold bácsi, egy jó kupecnek tunnyi kő.

Berger nyájasan kérlelni kezdte nagyapámat, hogy mutassa meg a tehenet, ő meg boldogan vezette haza az itállójába. Ott Berger lornyonjával, lámpásvilágítás mellett, addig vizitálta a tehén tőgyét, míg elkezdte kunyerálni a tehenet. Ötszáz tallérról fölvitte az árát hatszázra, no ezek után már egymás tenyerébe csaptak. Berger rögtön ki is fizette a tehén árát, majd a kantárjánál fogva hazavezette. Az istállóban felébresztette alvó szolgáját, Benczét, ráparancsolt, hogy kösse a csodatejelő tehenet a jászolhoz a többi közé, hajnalban pedig első dolga legyen a tehenet megetetni, alaposan lecsutakolni és megfejni.

Virradatkor Bencze elsőnek nagy elánnal nekiállt csutakolni a tehenet. Addig-addig glancolta, míg egy óvatlan pillanatban a farok levált, búsan lógott a markában. A megrémült Bencze egy ideig riadtan bámulta a törött farkcsontot, majd kétségbeesetten rohant Bergerhez; elkezdte a farokkal gazdája ablakát verni. Berger a hálósipkájában tekintett ki, mi ez a nagy alarm. Bencze sírva, toporzékolva rikácsolt kezében a farokkal, és így jajveszékelt:

– Édes kenyéradó gazdám, megveszek, letörött a csodatejelő tehén farka! Csak az Isten a megmondhatója ennek a tragédiának. Jaj, jaj, vége szegény fejemnek.

Berger idegesen visszaküldte őt, köntöst kapott magára, és a lámpással rohant utána. Annak fényénél vizitálta a farkcsontot – az búsan nézett vele farkasszemet.

A csontról lelógó spárga árulkodott a csalafintaságról, s Berger abban a pillanatban tisztában volt mindennel: Benczét megeskette örök titoktartásra, majd együtt nekiálltak nagy üggyel-bajjal visszafabrikálni a farkat. Végül Berger újra bekente a tehén farát trágyával. Azon nyomban el is küldte Benczét a vágóhídra, ahol a részeg böllérek ügyet sem vetettek a galibára.

Berger pedig Ipolyságon kidoboltatta: friss borjúhús kimérettetik. El is adta mind egy szemig – még harminc tallért keresett is rajta, mert a tehén húsát borjúként rőfölte el. Az ipolysági polgárok az idő tájt sehogy sem értették, miért ily rágós a borjúhús.

Még ugyanazon az estén Berger összeült a nagyapámmal a kávéházban kettesben disputálni egy üveg bor mellett. Berger így kezdte mondókáját:

– Józsi fiam, felavatlak hétpróbás goj marhakupecnek. Ez a huszárcsínyed egyedülálló – mondta, majd torkát köszörülve szivarra gyújtott, s nyögdécselve folytatta: – Engem, a sasszeműt, a legnagyobb tekintélynek örvendő kupecet nevetségessé tettél. Ha ennek híre menne széles e hazában, a kollégáim halálra röhögnék magukat. Örökre vége lenne tekintélyemnek, nem élném túl ezt a kudarcot. Sírba vinne ez a vaskos tréfa. Józsikám, az Istenre kérlek, a világon senkinek el ne áruld, hogy lépre csaltál engemet.

Nagyapám megsajnálta őt, de határozottan vágott vissza: – Egy feltétellel hallgatok. Ha Arnold bácsi megígéri nekem, hogy nem fog többé azzal dicsekedni, hogy Berger Arnold a legkitűnőbb, sasszemű marhakupec.

Ezen módon meg is egyeztek. Soha többet elő se hozták a témát.

Berger Arnold nyolcvankilenc éves korában hunyt el, s nagyapámmal mindvégig hű barátok maradtak. Nagyapám is csak Berger halála után tíz évvel mesélte el nagy diszkréten fiának ezt a megtörtént esetet, s apámtól én is csak ötvenéves koromban tudtam meg nagy titokban, miként kereskedtek az emberek az Osztrák–Magyar Monarchia alatt.

Ezúttal kérek bocsánatot a fentiektől, hogy kifecsegtem titkaik.

Felhők szárnyán

Kedves Olvasóim! Egy percig ne higgyék, hogy ez a porlepte história kitaláció. Ezt a kedves, csodálatos, hihetetlen, de megtörtént históriát nyolcvanéves korában mesélte nekünk a mi szeretetreméltó brátunk, a mi Micu bácsikánk, a pápai kamarás – alig negyven évvel ezelőtt. Én még akkor csak huszonhét éves voltam, ma meg már hetven felé tartok. Eszembe ötlött, hogy mielőtt örökre eltávoznék én is, megírom Micu bácsi anekdotáját, hogy nemes lelkének emléket állítsak, mert amikor nyolcvanhét éves korában mint pápai kamarás bevonult a hallgatás tornyába, ő is, mint minden ember – magával vitte féltve őrzött titkait.

Doktor Natty Miklós paptanár, pápai kamarás volt Budapesten. Harmincöt éves korában, 1925 nyarán, életében először inkognitóban Olaszországba – Palermóba – utazott nyaralni. Kifogástalan, elegáns öltönyében, tisztaselyem ingben, sevrócipőjében és fehér panamakalapjában ismeretlen felszabadult érzés töltötte el. Csodálatos boldogság öntötte el a szívét, hogy egyszer ő is betekintést szerezhet a civil életbe. Elégedetten nézett a tükörbe. Reverendáját szekrénybe zárta. Fekete lakk-kofferjét telerakta civil öltönyökkel; a bőrönd névjegytartóján csak annyi állt: Dr. Natty Miklós. Olaszországba autóbusszal utazott.

A palermói szálloda éttermében egy berlini egyetemi tanárházaspár volt az asztaltársasága – Dr. Wagner Olivér és csodálatos szép, kék szemű, szőke, fiatal, filigrán felesége. A mi Micukánk mint Dr. Natty tanár mutatkozott be. Pár nap múlva Dr. Wagnerek szimpátiával kötődtek Micukához; közös programokra invitálták őt, együtt úszkáltak az azúrkék tengerben, sétáltak a szép parti sétányon, a botanikus kertben, megtekintették a Nemzeti Múzeum gazdag képtárát meg a Porta Felice dómot.

Vacsora után szívük minden este a banánfák csodálatos, lampionos kerthelyiségébe húzta őket. Kis asztalka mellett kortyolgatták a gyöngyöző rizlinget, csodás, önfeledt hangulatban ringtak, szólt a lélekemelő zene; zenekar húzta a talpalávalót. A parketten vidám párocskák táncoltak, s doktor Nattyt lenyűgözte ez a látvány.

Wagner professzor köpcös, középkorú, kimért úr volt. Mégis sokszor táncoltatta szép, fiatal feleségét, mert Lottika a táncművészetnek nagy rajongója, minden más művészeti ágnak pedig csodálója volt. Wagner egyszeresük kimerült a táncban, és így szólt Dr. Nattyhoz: – Doktor úr, Ön is táncolhat a feleségemmel! De Micu bácsi nagy bocsánatkérések közepette mentegette magát, hogy sajnos, nem tud táncolni. Közben pedig pezsgett, forrt a vére, a talpa bizsergett, bőrén felállt a szőr, mert a zenekar éppen azt húzta, hogy Jöjjön velem nagysád simit járni, bizsereg a talpam, nem tud várni, tam tam tam. De sok éjen át ábrándozott, vágyott és epekedett Micuka átkarolni a Lottika nádszál derekát, keringőzni, a felhők szárnyán repülni vele a boldogság szigetére... Ezen mély titkok szívében minduntalan vágyálommá váltak. De jött a józan reggel, s ő újra szerény, udvarias tanár volt. Több ízben rémképek is gyötörték. Például mi lenne, ha? Mi lenne akkor? Ó jaj, ha véletlenül felismerné egy szemfüles újságíró-riporter, és lencsevégre kapná tánc közben, hogy simizik a pápai kamarás – s már látta is magát egy bulvárlap címoldalán: így mulat egy pápai kamarás Palermóban! Rikkantaná a rikkancs: Bort iszik, nem pediglen vizet a pápai kamarás! A csuha alatt egy szemforgató szép asszony lovagja! Pusztán a gondolat is rémületbe ejtette. A bűntudattól szív- és gyomorgörcsök gyötörték. A pápa őszentségére mily gyalázatot hozna! Szegény özvegy édesanyját ki tartaná el, ha kiűznék őt az egyház soraiból? Mihez kezdene? No és, hogy csámcsognának kárörvendve az ateisták! Lám, lám, emberi dolog, a szép Lotti kedvéért Luther sorsára jutott. Ám mindhiába határozta el több ízben is, hogy messziről elkerüli a banánfák kerthelyiségét, és Lottikát is kiűzi szívéből: ha jött a hűvös, csillagos este, minden fogadalma elszállt. Szíve fellángolt, csak hogy a szép Lotti árnyéka lehessen.

Egy este Wagner a tánc után méltatlankodva, sőt felháborodva kísérte helyére feleségét, és panaszkodott:

– Képzelje, doktor úr, az én kis feleségemnek lehetetlen és képtelen kívánsága van. Tánc közben folyton banánlopásra csábított. Fejébe vette, hogy neki lopott banánra van gusztusa. Hiába mutattam a figyelmeztető táblára, mi van odaírva: Banánt lopni tilos, sőt büntetendő! Ezek a fák díszként szolgálnak. Különben is – berlini egyetemi tanár létemre hogy követhetnék el ily etikátlan cselekedetet! Nem vagyok én felelőtlen suhanc! Mit szól hozzá a doktor űr? Tessék, nézzen rá, most is durcáskodik. Még azt is merte mondani, hogy nem szeretem, mert nem lettem tolvaj az ő kedvéért. Ez már felháborító!

Ez este idő előtt mentek haza. Wagner dühöngött, Lottika duzzogott, Micuska pedig csendben ballagott mellettük.

Beköszöntött a búcsúeste. A szívük újra a banánfák kerthelyiségébe húzta őket. A zenekar húzta a talpalávalót; vidám, virágos hangulatban úszott a vendégsereg. Wagnerek és Natty Miklóska is többet kortyolgattak a kelleténél az olasz rizlingből. Éjfél felé tetőfokára hágott az önfeledt hangulat. Miklóska megrészegült a szerelemtől, a rizlingtől és az isteni keringőtől. Sóvárogva leste tekintetével, hogyan kering Wagner a feleségével a vidám fergetegben. Odarohant Wagner elé, és ünnepélyesen felkérte a szép Lottit táncolni. Wagner megkönnyebbülve távozott.

Micuka átkarolta az imádott nő nádszál derekát, és felhők szárnyán szállt vele, röpült vele. Lottika közben nem győzött méltatlankodni: – Ó, maga kis hamis, megrabolt engem sok kellemes órától. Maga csodálatosan táncol! – lelkendezett, majd bűvölve incselkedni kezdett Miklóskával: – Miklóska, lopjon nekem egy banánt! – Miklós szerényen kitért a válasz elől. De Lottika újból és újból ostromolni kezdte, sőt már szemrehányóan mondta: – Miklóska, maga nem is szeret engem, egy ily csekély áldozatra sem képes értem? Miklóska ekkor Lottika fülébe súgta: – Banánt nem lopok. De itt a parketten leborulok előtted, drágám! Bevallom titkát szívemnek, mily mélyen beléd szerettem. Imádlak, imádlak, drágám!

Közben a zenekar rázendített Ábrahám Pál La Bella Tangolika című szerzeményére. A vérpezsdítő zene hevesen felűzte, korbácsolta őket. A szerelem lángolt. Lelkük mélyén tudták, hogy ez az első és utolsó tánc. Eközben már több szó nem esett köztük. Miklóska pedig a szerelem hevében megrészegülve, egy óvatlan pillanatban leemelt egy banánt és zsebre dugta úgy, hogy sem Lottika, sem más nem vett észsre semmit. A tánc végén Wágneréknak megköszönte a táncot, majd visszasétáltak a szállodába. Útközben dúdolgattak: Felhők szárnyán szállj velem, röpülj velem!

A hallban megbeszélték, hogy reggelinél, a teraszon, még találkoznak. Doktor Natty autóbusza kilenckor indult Budapestre, Wagnereké egy órával később Berlinbe.

Reggeli közben még csevegtek egy kicsit, ám utána Miklós felállt, mély alázattal búcsúcsókot lehelt Lottika kezére, majd benyúlt kabátja zsebébe, és kivette a papírszalvétába csomagolt banánt, s e szavakkal nyújtotta át Lottikának:

– Nagyságos asszonyom! Tessék parancsolni, itt a hőn óhajtott vágya – mondta, majd így szólt a meghökkent férjéhez: – Bocsánat professzor úr, mea culpa! Tegnap este kísértésbe estem. Egy szépasszony kedvéért banánt lopott a pápai kamarás.

Lottika megrökönyödve szívéhez kapott. Wagner megdöbbenten, fennhangon sápítozott:

– Méghogy ön pápai kamarás?! S banánt lopott? Ez elképesztő! A sok kíváncsi szem odatekintett, a pápai kamarás szerényen bólintott, majd kezet nyújtott Wagnernek, még egyszer bocsánatot hebegett, meghajolt Lottika előtt, zavartan sarkon fordult, és sebes léptekkel a kijárat felé tartott, ahol már ott berregett az autóbusz. Beszállt, a jármű elindult, a szíve összeszorult, keserűen, de mosolyogva integetett Wágneréknak. Ők is vidáman búcsút intettek. Lottika csókot lehelt a banánjára. így ért véget egy felejthetetlen, csodálatos intermezzo.

Hazaérkezése után a pápai kamarás a civil öltönyeit idegesen a sublótba gyömöszölte, a kalapjával együtt. Áhítattal vette fel reverendáját, és a j Bazilikába sietett. Letérdelt a gyóntatószékben ülő prépost elé, és mormolta: „Gyónom a mindenható Istennek és Isten helyett neked, lelki atyám..Nagy bűnt követtem el. Atyám, Isten bocsásd meg vétkem, kísértésbe estem! Szerelem mámorában egy szépasszony kedvéért banánt loptam, én, a pápai kamarás.”

A gyóntató pap meghökkent, talán elmosolyodott, majd feloldozta a megtért báránykát – tíz Üdvözlégy Máriával vezeklésre intette őt.

A pápai kamarás leborult Szűz Mária szobra előtt, vezekelt, áhítattal imádkozott, közben meg felnézett Mária megbocsátó arcába. Egyszer csak szemei előtt Mária arca homályba vegyült, ott állt a bájos Lottika a csábos mosolyával, és azt súgta: Micukám, mily nagy kár, hogy előbb nem találkozhattunk! Egy életen át boldogok lehettünk volna! A pápai kamarás erre szomorúan visszabólintott. Majd lesütötte szemét, és összekulcsolt kezekkel mély imába merült.