A nagy E betű

1987. november 28.

Ma, vasárnap délelőtt, megvolt az első kézi mosás. Két hete eladtuk a mosógépet, úgy, hogy amikor bejelentkeztek, jönnek érte, Ágnes az utolsó pillanatban még nekiugrott, hogy az addig felgyűlt szennyest még egyszer, utoljára, géppel mossa ki. Csak hát mostanra már összegyűlt az újabb adag, így hát mától kézzel mosunk. Pár nap múlva elviszik az írógépet is. Üresítgetjük a fiókjainkat, hordjuk a sógorhoz, hordjuk a szemétbe. Fióknyitogatás közben érzem: nem az autótól, s nem a falusi házunktól nehéz megválni – hanem az évek óta fiókban lapuló dugóktól, tésztaszaggatótól, gyertyacsonktól, a nem tudni mire szolgáló kis alkatrészektől, melyek csak a második, harmadik, egyre szigorodó válogatások során kerülnek ki végül is a szemétbe. Az autótól nem lelki dolog megválni – egy fiók tartalmától igen...

Besétálok volt munkahelyemre, a szerkesztőségbe. Olyan rég nem jártam benn, hogy nyugodtan viccelődhetnek is: „Mi az, már vissza is jöttetek Magyarországról?” Nem hangoztatom, de most már még inkább menni akarok, mint az elején, amikor elkezdtük. No persze, délután átvillan a fejemen: amilyen arányban megyünk, olyan arányban nő meg a szerepe a maradóknak. Nem a reális szerepe, természetesen, hanem az irreális. Nem annak a jelentősége nő meg, amit csinálnak, hanem annak, amit csinálniuk kellene. S ez nagy különbség...

November 29.

Cseh Kati mondja, hogy eddig körülbelül 30 ezer lejt költött a kiviteli engedélyekre. (Ebben, gondolom, a lefizetések is benne vannak.) Adományozott festményt és műtárgyat a múzeumnak és villanybojlert a felügyelőnek. Lakását állítólag a Villamosművek vezérigazgatója szemelte ki magának, de még annyira sem próbál segítségére lenni Katinak, hogy a lakás hálózati kikapcsolását soron kívül elintézze. Nem, aki megy, az csak álljon sorba. Órákon, délelőttökön, napokon át. Ők ráérnek. Kivárják, amíg megüresedik a lakás. Tegnap a román Szabad Európa Rádióban erdélyi menekülteket szólaltattak meg. Úgy próbálják beállítani a dolgokat, mintha azért kényszerültek volna elmenekülni, mert „nem tudtak jól románul”. Nyolcvan éves édesanyám ma sem tud húsz-harminc szónál többet...

November 30.

Ma végérvényesen eldőlt, hogy januárnál hamarabb semmiképpen nem számíthatunk a távozásra. Nem lesz a kezünkben minden szükséges papír.

Rettenetesen össze vagyunk omolva. Nézzük, lessük az órát, mikor van már óra szerint is este, hogy le lehessen feküdni. Eddig azt néztük, hogy jaj istenem, már 10 óra, és még annyi dolgunk van, most meg azt próbálgatjuk, hogy ne kelljen tudomást vennünk semmiről, amihez közünk van. Nincs erőnk semmihez. Egyszerűen: ezek itt nem mi vagyunk. Nem ezt az életet éltük húsz éven át, mint amit az utóbbi egy-másfél évben élünk. Mi egyfolytában dolgoztunk húsz éven át, most meg egyfolytában menekülünk az elől, hogy valamit is csinálnunk kelljen. Várunk magatehetetlenül. A személyiség totális leépülése következett be. S egyre inkább és egyre többször érzem úgy most már, hogy nem áttelepedő vagyok, hanem menekülő. Menekülő abból, ami körülöttem van. Jelentkezik a két bútorszállító munkás: jöhetnek-e csomagolni? Mondjuk: jelentkezzenek egy hónap múlva, hátha akkor már többet tudunk...

December 1.

Fafaragó ismerősünkkel találkoztunk, éppen a vámfőhatóságtól jött. Noha csak kilenc körül kezd a hivatal, reggel öt órakor már ott sorakoznak az emberek. Elmenők mindannyian, útlevéllel a zsebükben. Itt dől el, hogy gondosan összeállított listáik megfelelnek-e az előírásoknak, hogy elvihetnek-e öt szekrényt vagy csupán kettőt, hogy dacára a kulturális bizottság jóváhagyásának, kivihető-e Magyarországra a műtárgynak számító huszonöt kalotaszegi cseréptányér. Fafaragó barátunk boldog: az első hat embert engedték be a vámfőnökhöz, a többinek a több órás várakozás után azt mondták, jöjjenek két hét múlva. Ugyanis ezután már csak januárra lehet föliratkozni, év végéig már nem tudnak több embernek vagont biztosítani. Fafaragó barátunk boldog: a hajnali várakozók között ő volt a hatodik. „Rendes ember a vámfőnök – mondja –, elfogadott mindent!” Az a hír járja: akitől elfogadják az ajándékot, attól elfogadják a vámlistát is – nem kötnek bele.

A délelőtt folyamán még egyszer összefutunk fafaragó barátunkkal. Áll Kolozsvár főterén kétségbeesetten: kiderült ugyanis, hogy már neki sincs üres vagon decemberre. Azt mondták a rakpályaudvaron, jöjjön egy hónap múlva. Áll a főtéren, igazságos Mátyás lovasszobrával szemben, s azon töpreng, merre induljon, kihez forduljon – kit lehetne lekenyerezni. „Pénz, kávé, whisky, amerikai cigaretta, itt van minden a táskámban – csak azt nem tudom, hogy kinek kell adni?” Várja, hogy valaki súgjon neki. Anélkül állhat itt napokig, s gondolkozhat a kiskapukon. Nem nyílik meg előtte semmi, sehol. „Ezek a pénzköteg vastagságát már centiben mérik. De nem is az a baj. Kinek adjam? Ezt mondja meg nekem valaki?” Hát bizony, ehhez mi nem tudunk hozzászólni. Állunk hallgatagon. S szomorúan állapítjuk meg, hogy bizony Mátyásnak sem igen vehetjük hasznát. Hallgat ő is. Még tán jobban, mint mi...

December 2.

Ma befutott édesanyám lapja. Szegény, kedden egész délelőtt a postahivatalban ült, telefonálni próbált nekünk. Csak éppen azt nem tudta, hogy nálunk már nem működik a telefon, még nem kapta meg a levelemet. Ágnes délelőtt nekiült szőni, én a vámpapírokat rendezgettem egész délelőtt. Délben elmentem sörért. Lilla megjött Anna doktornőtől, aki most tudta meg, hogy mi is elmenőben vagyunk. „Mikor meghallotta, teljesen elsötétedett az arca, s szinte abban a pillanatban el is fordult tőlem. Attól kezdve már nem voltam érdekes mint beteg!” – meséli a lányom. Majd még hozzátette: „Mi az, most már az írók is mennek?” Mintha én lennék az első, akiről hall...

Délelőtt nagyjából lecentiztem a bútorokat, s próbáltam „berakni” őket „papíron” a konténerbe. Talán-talán beférünk. Bár az egyik rakodómunkás azt mondta a múltkor bútorainkat látva, jobb lenne, ha nagy konténert kérnék. Csak hát az sem jár mindenkinek. Nem igény kérdése a dolog. Súgás kérdése ez is, amivel Mátyás király sem tudott mit kezdeni...

Ha arra gondolok, hogy mindannyian valamiféle súgások, súgók kezében vagyunk ettől a pillanattól, akkor az embernek nemigen van már kedve a hangos beszédre. A hangos szó lassan-lassan már csak a mikrofoné... Ha erről valami jelet lehetne adni, akkor már élünk...

Vásároltam ezer ív írópapírt. Hogy egy ideig ne kelljen majd papína költenem odakinn. Hogy ne legyen majd olyan nehéz az élet az újraindulásnál. Nevetséges ez az ezer ív írópapír...

December 5.

Mikulás, mélypont. Katasztrofális hangulatban vagyok. Ma megjelent a postás, január elsején szeretné elvinni a konyhai gázkályhát. Még csak az kellene, hogy januártól már kályha nélkül legyünk! Fűtés alig, úgyhogy tulajdonképpen innen, a konyhából „fűtjük” a háromszobás lakást. Tegnap már elvitte valaki az írógépemet is, az sincsen, s lassan már nem vagyunk mi sem. Ma délután éreztem úgy, hogy már tényleg megszűntem, nincsen személyiségem. Mikulásra kekszet mérnek az egész városban. Kicsi, közepes és nagy kekszet. Tegnap anyósoméknál megünnepeltük a Ferenc-napot és Ágnes születésnapját, majd bementünk Kádár Tibiékhez. December 20-án vámolják őket, s 22-én a hajnali vonattal indulnak. „Beülünk a vendéglőkocsiba, Pestig ki sem szállunk belőle!” – mondja festő barátunk. Az ő biztonságérzetük után bennünket otthon még jobban hatalmába kerít a bizonytalanság. Ismét azt érzem, hogy nem egyszerűen áttelepszünk, hanem igenis mielőbb menekülni szeretnénk innen. Most már semmilyen veszteség nem érdekel, de látom, mekkora veszteségeim vannak. Trafikosnő ismerősöm kérdi, igaz-e, hogy mi is megyünk? Mit mondhatnék, lassan már másfél esztendő után? Akkor kérdezték meg tőlem először, s lám, még itt vagyunk. De hát természetesen azt válaszolom: megyünk. A trafikosnő egyik fia nemrég kinn maradt. A másik még itt van. Leérettségizett, s két év óta sepreget az egyik áruházban. „Volt némi protekcióm – mondja a trafikosnő –, bejuttattam!”

December 6.

Reggel meglepetéssel fedeztük fel az aranyvirgácsot az ablakunkban. Lilla lopta oda valamikor az éjszaka folyamán. Az angyalok ujjától való aranyat, ki tudja, vajon megérdemeljük-e?

Bemegyek Éva nénihez, hátha tudna egy kis protekciót biztosítani kinti életünkhöz. „Protekciót, én? Hiszen engem még a buszról is lelökdöstek!” Az történt ugyanis, hogy felszállt a buszra és nem kezelte a jegyet. Jött az ellenőr, megtudván, hogy a delikvens külföldi, azt találta mondani: büntetés valutában. Ám amikor az is kiderült, hogy romániai, akkor már az sem érdekelte a jegykezelőt, hogy kórházi kezelésre jött, megállíttatta a kocsit, leparancsolta az idős asszonyt, majd utánakiáltott: „Szégyellje magát! ” A hetvenvalahány éves asszonyt László Dezső özvegyeként ismeri és szereti különben Kolozsvár. Az Erdélyi Fiatalok egyik alapítótagja, egykori országgyűlési képviselő és teológiai tanár özvegyeként... A buszban senki nem szólt egy árva szót sem. Senki nem kelt a védelmére. „Hát így volt!” – mondja Éva néni, elzárkózván ezzel bármiféle további, jószándékú pesti spekulációtól.

December 7.

Ma döbbenetes hír jött Pestről. Ugyan még nem vagyunk sehol, de Pali üzeni, hogy állás és megfelelő albérlet vár Budapesten. Alig tudok magamhoz térni a hír hallatán. Hiszen mind ez ideig, három év óta, mióta elvben és érzésben kifele készülünk, még soha senki nem tett célzást arra, hogy tudna egy állást vagy olcsóbb albérletet. A mai napig tehát voltaképpen fogalmunk sem volt, hogy mondjuk, pár hét múlva, ténylegesen hova is érkezünk. Melyik rokonunkhoz, vagy barátunkhoz... Hogy ez a mai üzenet valójában mit jelent, azt hiszem, egyelőre nem is tudom fölmérni. Valakik tettek értem valamit, anélkül, hogy tudnák: megérdemlem-e. Szóba kerül a nagynéni. Negyven éve élnek Budapesten. És azt lehet mondani, évtizedekig szinte semmilyen kapcsolatot nem tartottak az Erdélyben maradt családdal. Ennek csak egy oka lehetett. Politikai. A bácsi olyan magas katonai pozícióban volt, hogy talán nem tett volna jót neki, ha magánemberként Erdélybe látogatnak. Pardon, Romániába, hiszen akkortájt még a szóhasználatban sem igen bukkanhatott föl Erdély neve, független földrajzi régióként. így hát a régióval együtt elfelejtették az ott élő rokonságot is. Apát, testvért is. Az egész erdélyi magyarságot. Úgy mentek keresztül autóval Románián, hogy a tíz éve nem látott testvérhez, apához nem köszöntek be. Annyira hálásak voltak a magyar államnak, hogy elfelejtették az ittmaradottakat.

December 13.

Pár napja befutott édesanyám karácsonyi csomagja, s a csomagban a mondat: „Amikor elolvastam a leveledben, hogy levágták a telefonotokat s többé nem lehet hívni benneteket, elfogott a sírás. S azóta is elfog, ahányszor csak erre gondolok!” Szegény édesanyámék, nekik otthon nincs is telefonjuk!

Sógorommal kinn voltunk falun, Nagypetriben. Az ellátás katasztrofális. A boltban paszulykonzerven kívül semmi nincs, az is kiutalással érkezik a boltba. Csak a gépállomás dolgozói kaphatnak belőle. Úgyszintén a cigaretta is csak nekik jár. A földtúró parasztnak nem jár semmi. „Nehéz időket élünk, uram – mondja az egyik asszony –, már élve temetnek bennünket be a falba.” A megjegyzés úgy értelmezendő, hogy a faluból sokan dolgoznak Bukarestben, a nagy palotaépítésnél. S állítólag el-eltűnnek az emberek a nagy palota mélyén. „Áll itt az ember, s csak úgy rakják-rakják köré a falakat!” Higgyem, ne higgyem a palota építőket? „Az mondja, aki látta!” – így az asszony.

Cseh Kati már a szomszédoknál alszik, túl van a vámoláson. Ez az utolsó napja Kolozsváron. Hét órán át tartott a vámvizsgálat. A konténerét teljesen kipakoltatták, majd vissza. „Pedig mióta elkezdtem, én minden ajtónyitás után fizettem valakinek. S a szomszéd szoba mégis tele van azzal, amit lepakoltattak, hogy nem vihetem.” Hogy az mi – ilyesmit nem illik kérdezgetni senkitől, senkinek.

1988. december 16.

Tegnap este Havas Henrik és Forró Tamás műsora a menekült üggyel foglalkozott. Próbálták összefoglalni az utóbbi másfél év eseményeit. Megszólalt Németh Géza református lelkész is, a menekültek első hivatalos gyámolítója, s annak a véleményének adott hangot, hogy már nem tudják, jó célt szolgálnak-e munkájukkal. Most már 200 menekülttel kell számolni hetente, s minden egyes „befogadás” újabb biztatást jelenthet azoknak, akik még otthon vannak, de el akarnak jönni. Azaz: Magyarország humánus magatartása tulajdonképpen nem megoldás, hiszen maga is a kivándorlási hullám gerjesztéséhez járulhat hozzá.

Még itt vagyunk, de már nem ebben a világban élünk. Nem járunk senkihez, de már nem is hiányzik senki. Azon spekulálok, hogy két-három vonatjegyet is megveszek december utolsó napjaira Bukarestbe, hogy bármelyik nap is adnák ténylegesen kézbe az útlevelünket, azonnal indulhassak vízumért a magyar követségre...

December 21.

Reggel fél hatkor már én is ott várakoztam az útlevélosztály épülete előtt, hátha ma mi is megkapjuk. Voltunk már harmincan-negyvenen. Toporgunk a hóban, a sötétben. Nyitás 10 órakor. Állunk csendben, türelmesen. Én végül is fél tizenkettő körül jutok be, s pillanatokon belül kiderül: még most sem adhatják kézbe az útleveleinket, mert az egyik lakás-papírnak lejárt a határideje. Újat kell kérni. Hirtelen megint minden elhalasztódik, hiszen azt a papírt csak bizonyos napon, bizonyos órában adhatják ki. Vagy bejutok, vagy nem. Előre nem lehet tudni. Valamiféle üveghegy felé csúszik, csúszik minden...

December 27.

Ez az első Karácsonyunk, amikor egyetlenegy karácsonyi lapot sem kaptunk senkitől. Úgy látszik, már tényleg leírtak az ismerősök. Megyünk ki, már nincs kinek, minek írni. Gazsitól sem jött semmi Pestről, pedig tőle lakásügyben is várnánk valami információt. Bár most már azt is elhatároztuk, ha az ígéretekből nem lesz semmi, alszunk a Nyugatiban, míg össze nem szed bennünket valaki onnan. No igen, csak hát a három szobányi bútort azonnal ki kell valahova pakolni, ha megérkezik. Eléggé nyomottak vagyunk mindannyian. Egyedül Anikó jár-kel énekelgetve a lakásban, reggeltől estig.

Már több mint egy hete élünk iratok nélkül. Beadtam az utolsó szükséges dokumentumokat is, elvileg már semmilyen papírral nem tudjuk igazolni, hogy valóban létezünk. No persze, valójában tényleg nem is létezünk már. Tegnap harmadszor álltam végig potyára az útlevélsort, mi ma sem kaptuk meg. Ma harmadszor fogom visszaváltatni a bukaresti vonatjegyemet is. No persze, ilyenkor hamar kialakul a kényszerképzet, hogy valakik valamiért bennünket külön, szántszándékkal hátráltatnak az amúgy is nagyon nehezen haladó ügyben. Nem lenne csoda. Volt, akit utolsó pillanatig az állásából sem tettek ki, én pedig már másfél éve lassan, hogy állásnélküli vagyok.

Ki tudná ezt megérteni? Ámbár valószínűleg épp az a cél: hogy semmiképpen se érthessük meg a dolgokat. Ha menni akarunk, akkor eleve el kell fogadnunk az abszurditást. Azzal szemben nem is lehet már törvényességre, emberségre apellálni.

1989. január 1.

Utolsó itthoni szilveszterünket Csekééknél töltöttük. Rádiót hallgattunk éjjel egyig, aztán fél háromig beszélgettünk. Ma lementünk valami poharakat, szőnyeget vásárolni, bolyongtunk négy óra hosszat, üzletről üzletre jártunk, s aztán szinte üres táskával jöttünk haza. Maradék kis pénzünket akarjuk még valami hasznos dologra elkölteni. Veszünk is egy perzsaszőnyeget. Nyolcezer lejért. Eddig, negyvenöt éves koromig soha nem akartunk perzsaszőnyeget venni. Hát most vettünk. Így legalább elköltöttük utolsó kis pénzünket is, nincs több gond a vásárlással. Annyi pénzünk maradt, amennyivel kihúzzuk az elmenésig.

Január 8.

Ma is álltam néhány órányit, s én ma sem kaptam meg az útlevelet. Tizennyolc napja hitegetnek. Odahívnak szerdára, s azt mondják: pénteken. Állok pénteken is, azt mondják: hétfőn. Harmadik hete. Miként tehetném meg, hogy ne fogadjam el ezt a kiszolgáltatottságot tovább?

Tegnap itt voltak Kovács Pistiék. Ők is a maradók táborához tartoznak. Ehhez igazodnak a Pisti történetei is. Most éppen az, amelyik arról szól, hogyan utasította vissza kolozsvári ismerősünk a pesti állás- és lakásajánlatot. Az ismerősünk hallgatott, hallgatott, majd megkérdezte a pesti jótevőt: „Te, tudod, ott azt a kis utcát Kolozsváron, a Munkás mozi mellett?...” „Nem, de hát a pesti lakás...” „Na és tudod, ott a kanyarban van az a kicsi ház?...” „Nem, de hát a pesti lakás...” „És tudod, ott azt a kis magyar kasszásnénit a mozinál, aki mindig úgy magyarosan írta ki a pénztárablakra: Nu szunt bilete!...” „Nem, de hát a pesti lakás...” „És tudod-e, hogy ott, annál a mozinál, az egyik ajtónál úgy volt felírva a kijárat, hogy Iesire, a másikon meg úgy, hogy Esire...” A pesti havernak ekkor már elege volt: „De hát mi köze mindennek a pesti lakáshoz?!” „Hát az, haver – mondta a kolozsvári –, hogy ezek miatt az emlékek miatt nem érdekel az a pesti lakás!”

Január 13.

Megvan az útlevél! A kezünkben! Szerdán megkaptam, aznap este már utaztam is Bukarestbe, a vízumot elintéztem, ma reggel érkeztem vissza. Most kezdődhet a versenyfutás azért, hogy ki jut be soron kívül a vámolásra. Olyan hírek járnak, hogy aki eddig nem ment el, még itt ül három hónapot, ugyanis az első negyedévben minden vagon és konténer az áruszállításhoz kell, nem adnak ki több engedélyt a magánszállításokhoz. Szaladgálok ismerősök után. Két havi fizetés összegét kínáltam fel valakinek, ha még ebben a hónapban levámolnak s elmehetünk. Néhány óra múlva kiderült, már februárt illetően sem állnak szóba senkivel. Esetleg márciusban.

Január 18.

A feleségem napok óta, szinte egyfolytában sír. Ez az utolsó fázis már nagyon megviseli az embereket. Tegnap megkaptam az egyik rossz választ, ma megkaptam a másodikat. Senki nem tud közbeavatkozni. Pedig két olyan ember révén próbáltam megkörnyékezni a vámhivatalt, akik maguk sem voltak akárkik. Aztán jön a hideg zuhany: hivatalosan közlik velem, hogy május 5-ére vagyunk kiírva a vámvizsgálatra. Hogy éljünk itt addig, a teljesen kiüresített lakásban, összecsomagolt holmik között? Avagy hagyjunk itt mindent, egy olyan lakásban, amely már nem a mienk? Ágnes különben is rögtön reagál: nem, ő addig nem megy, míg nem vihet mindent magával, nem azért csináltuk végig ezt a hosszú cirkuszt, hogy most egyszerre mindent idehagyjunk! Hivatalosan, engedéllyel megyünk, vinni akarunk mindent, ami a mienk! Igen, a derelyevágót is, meg a rossz dugóhúzót is… Abban viszont egykettőre megállapodunk, hogy a nagyobbik lányunk ne várjon tovább. Útlevele van, a vízuma megvan, üljön föl a vonatra – menjen előre! Hisz ki tudja, mi minden történhet még itt a következő hónapok alatt?

Időközben eszembe jut még egy eshetőség. Megtudtuk ugyanis, hogy „úri negyedben” levő lakásunkat egy nagyon fontos intézmény vezetőjének a fia kapja majd meg – ingyenes állami lakásként. Ingyen lakásként azt, amit mi megvásároltunk magunknak. Megkerestem a nagy embert, és arra való hivatkozással, hogy nekik is érdekük a mielőbbi eltávozásunk, hiszen annál hamarabb beköltözhet a fia – kértem, járjon közbe a vámügyi hatóságoknál, hogy hamarabb elmehessünk. Először fanyalgott kissé, aztán azt mondta, hogy megpróbál segíteni. Ám később még hozzátette: „Csak hát ez kényes dolog, tudja-e – én segítek magának, maga elmegy, s aztán ott kinn ki tudja, miket fog nyilatkozni a sajtóban, a televízióban az itteni állapotokról. Ez nekem nagyon kényes ügy, megértheti!” Hát nem értettem meg…

Január 29.

Tegnap benn voltam a szerkesztőségben. Most már én is olyan vagyok, mint más: nem tudom derűsen fogadni az ismétlődő élcelődést, hogy: „Mi az, te már hazajöttél?” Hát nem, már jó ideje nem vagyok itthon, s az az érzésem, még jó ideig nem jövök haza. „Te, te idegenbe szakadt hazánkfia!” – mondta Mózes jópofa gonoszkodással. „Nyugi, nyugi – válaszolom –, te is az vagy, Attila!” „No azt már nem – fortyan fel Mózes –, én hazánkba szakadt idegenfia vagyok!” Ha ez elviselhetőbb, hát legyen. Üsse kő… Mózes a hazánkba szakadt idegenfia…

Délután születésnapi köszöntésre mentünk anyósomhoz. Lilla lányom onnan telefonálgat, búcsúzkodik a barátnőitől. Holnap reggel utazik, elkísérem a határig. Ha már tovább nem lehet… Annyit már tudunk, hogy egyelőre Kő Páléknál húzódik majd meg. Amíg mi is meg nem érkezünk.

Január 31.

Megjártam a határt. Lilla vasárnap dél óta Magyarországon él. Amikor visszaindultam a biharpüspöki állomásról a katonák, határőrök, civilruhás rendőrök közül, hogy őt már fönn, a vonaton tudtam, olyan volt, mintha én szabadultam volna meg valahonnan.

Február 2.

Tegnap értesítettek: huszonnegyedikén mehetünk a vámolásra. Szinte egyhuzamban alszunk huszonnégy órán át…