■ Mohai V. Lajos (Tanulmány)

Apró adalékok A rossz orvoshoz

Kiss Ferencnek, szeretettel

Így indul A rossz orvos, Kosztolányi kevéssé sikerült regénykísérlete:

„A pap, aki Vilmát és Istvánt eskette, ezt mondta:

– Szeressétek egymást – és kitárta karját.

Lába elé, az oltár lépcsőjére, sötétvörös fényt szitált az ablakból behulló alkonyat, úgyhogy pillanatig mintha görögtűzben állott volna a sovány, nyolcvanéves aggastyán.

Már csak a lélek élt ebben a rozoga testben. Fogatlan szája mint behorpadt sírdomb, s a szeme – kiégett, megszenesedett kráter – feketén ragyogott. De hangja hatalmas volt.

Szeressétek egymást – ismételte egyre erősebben, és minthogy nem kedvelte a cifraságot, hangja színezésével lelkesítette át azokat az évszázados latin formákat, melyeket változtatás nélkül vett át az egyházatyáktól és prédikátoroktól.

A szeretet az élet – kiáltotta –, a szeretet az igazság, és a szeretet az út – mondta még egyszer, olyan egyszerűen, hogy az örömszülők könnyezni kezdtek.

Pár perc alatt már vége is volt a szertartásnak, s a násznép indult kifelé a Templom téren várakozó kocsikhoz, hogy a leányosházhoz, a „Szent Anna” gyógyszertár elé hajtasson.

Vőlegény és menyasszony felszállt kocsijába. Nem értek rá gondolkozni se azon, ami történt, se azon, amit hallottak.”

A jóvátehetetlen bűn erkölcsi terhe alatt az emberek önmagukra ismernek. Kosztolányi ennek a lélektani szemléletnek a jegyében formálta meg A rossz orvos történetét. Ebben, az inkább csak regényszerűnek tekinthető művében a végső szembenézéshez, az önmagukkal való metafizikai leszámoláshoz a szereplők szinte szokványos, naturalista technikájú történet során jutnak el, ahol még a mindennapi élet látókörére szűkítették le mondanivalójukat a világról: István és Vilma, akik semmivel sem rosszabbak a környezetüknél, arra döbbennek rá, hogy a keresztényi szeretet normáján alulmaradtak, és ezért bűnhődniük kell. Kosztolányi két átlagembert juttat el ahhoz a felismeréshez, hogy hit hiányában az ember eleve vesztéssel indul el pályáján; a személyiség tragikus hiánya, a szeretetnélküliség jellemzi őket. Az eskető pap áldásosztó szavai – mindjárt az első rövid fejezet végén ezért hullanak a semmibe: „A szeretet az élet, a szeretet az igazság, és a szeretet az út.”

A rossz orvos korántsem tartozik Kosztolányi legigényesebb irodalmi vállalkozásai közé, mégsem szabad az írónak erről a művéről megfeledkezni: a prózaíró Kosztolányi gondolatvilágának ugyanis több összetevője érlelődik itt; ezek később a sárszegi regényekben kapnak valódi, esztétikailag hiteles formát. Bár másodlagos mű marad az életművön belül, íróját ezúttal is a kezdeményezés készsége jellemzi.

A megformálandó anyaggal és a szerkezeti megoldással való küszködés – a latinos műveltség révén erős formaérzékkel rendelkező – Kosztolányinak átmeneti sikertelenséget eredményezett.

A részek közötti kölcsönhatás esetlegessége A rossz orvos legszembetűnőbb szerkezeti sajátossága, ami arra a szerzői szándékra vezethető vissza, hogy Kosztolányi ebben a művében a közvetlen értelmezésre helyezi a súlyt. Innen származik a naturalista jellegű írói ábrázolásmód, a lineáris cselekményépítési eljárás, az életszerűség különös megemeltsége, amely mind az alakformálásban, mind az események egymásutániságában felismerhető. Az alakok szigorúan egy behatárolt világ szemléletformái szerint mozognak, s a naturalista technikájú történetben a környezet mint az egyéni és társadalmi megkötöttség színtere alakul ki. Lélektani elgondolás ölt testet a regényben, de ez a felépítés szempontjából kevéssé, a művészi ideológia oldaláról viszont erőltetetten van jelen.

Igaz ugyan, hogy A rossz orvosban a szereplők önzésének és kiüresedésének következményeként szeretet nélküli, boldogtalan világot mutat be az író, de itt még nem filozofikus-morális szinten fogalmazódik meg a válasz, hanem lélektani fölismerésekkel keveredve, egy jobbára kiszámított mechanizmus jegyében, mondhatni pótlólagosan, az etikai kérdésfelvetés nagyobb súlya nélkül.

A rossz orvos olvasásakor ott kísért a gyanú: Kosztolányi mintha két történetet mondana el. Mintha az első formáló folyamata és a pszichoanalízis elemző folyamata különválna a műben, mintha a két főszereplő igazságkereséséhez nem lenne föltétlenül szükséges az első rész, vagy másként fogalmazva: István és Vilma fölbomló házassága, együttélésük kudarca, egymáshoz fűződő kapcsolatuk elsorvadásának bemutatása mintha nem lenne nélkülözhetetlen láncszem a másodikhoz (vagy nem ilyen motivációkkal, s ráadássul mellőzve Kosztolányi szokott tudatosságát, s igazából vett művészi meggyőződését). Az első rész másféle folytatással is elképzelhető lenne, a második részhez a házasság természetrajza, a két ember kapcsolatának sivárságig történő elszegényítése pedig túlságosan naturális, de legfőbb fogyatékossága abban van, hogy kiszámított.

A szereplők lélektani analízise más erőtér megteremtését követelné meg az első nagyobb egységben, mert így az a benyomásunk, hogy az olvasónak magának kell – kissé kényszeredetten – rendezőelvet keresnie a műben. Feltételezhetően ezzel hozható összefüggésbe a részleges kudarc, amelyet Kosztolányi elszenvedett A rossz orvossal, s amit szemére is hánytak a regény bírálói, különösen Németh László.

Alighanem sok tekintetben igaza van Németh Lászlónak, amikor Kosztolányi regényírását minősíti, de lépten-nyomon az a benyomása támad a mai olvasónak, hogy a Pacsirta írójának nem volt szerencséje a XX. századi magyar esszéírás nagy tekintélyű művelőjével. Németh László túlságosan is ragaszkodik ahhoz a kiindulóponthoz, hogy a „Kosztolányi-regény pszichológiai regény”, ezzel az értelmezés célját hamar kijelöli, s Kosztolányi regényvilágához egyetlen hivatkozási alapot talál, Freudot, illetőleg azt a fogalomrendszert, amely a bécsi idegorvos nézeteivel írható körül: A rossz orvost, az Édes Annát és a Pacsirtát egyaránt „a tudattalan regényének” nevezi, amelyekben „a tudatos ember mögött az ellentétes tudattalan lepleződik le, a homlokzat »fontos« jelenségei mögött az épület belsejében detonációvá összegeződő »nem fontos« semmiségek”.

Az természetszerűleg nem lehet kétséges, hogy Kosztolányi horizontján Freud csillaga erős fényben mutatkozik meg; lélektani érdeklődése egész pályáján végigkíséri, amiből arra következtethetünk, hogy nála ez alkati adottság is volt. Közbevetőleg: költészetének korai mintájáról, Rilkéről írott 1909-es dolgozatában bukkan föl tudomásom szerint először Freud neve oly módon, hogy Rilke-élményének kiegészítését benne találja meg; Freud Kosztolányi szemében a tudatalatti világának pszichológusa: „Egy hihetetlenül elfinomult érzésélet működik itten, mely motívumait arról a láthatatlan, de végtelenül nagy és gazdag területről szedi, amelyről Sigmund Freud vizsgálódásai óta tudjuk, hogy egész életünket talán éppoly mértékben befolyásolja, mint az öntudat fényében égő területi...”

Baránszky-Jób László is „Freuddal kiegészített Rilkéről” beszél, mint a legfontosabb élménykör megtalálásáról, ami A szegény kisgyermek panaszainak megírásához elvezette a költőt, s Kosztolányi regényeinek témáját is – Németh László felfogásához csatlakozva – „a freudi felismerések, az elfojtás, az énkiélés elfojtásából eredő torzulások” ábrázolásában ismeri föl. Kosztolányi lélektani érdeklődésének természetét illetően számomra az erdélyi esszéíró Deák Tamás véleménye látszik a legmeggyőzőbbnek, aki szerint Kosztolányi „alighanem a lélektant tekintette filozófiai mondanivalójának”, nem kisebbítve azt a feltételezést sem, hogy a Freud-élmény nála párhuzamosságot mutat a korabeli európai értelmiség reagálásával a bécsi tudós pszichoanalitikus módszerét illetően. Ezek után Freud befolyását kétféle módon látom érvényesülni Kosztolányinál: először a Kosztolányi-világ „pszichológiai atmoszférájának” (Németh G. Béla szóhasználata) kialakulásában kapott szerepet, amelyet a föntebb idézett Rilke-dolgozat egyértelműen igazol, másodszor pedig regényalakjainak jellemzésénél jut szóhoz a freudizmus jegyében végiggondolt lélektani szemlélet azzal a megszorítással, hogy ez önmagában még nem magyarázza a regények világát; kizárólagos érvénnyel alkalmazva a pszichológiai fölfogás zsákutcához vezet.

A rossz orvosban Kosztolányi társadalmi alaptípusok mintáját követi, a lélektani, tudatalatti történések ábrázolásakor, a nagy megrázkódtatás indokolásához azonban a szereplők még nem megfelelő személyek. Az asszony és a férfi átlagemberek, akik belevesznek a környezetükbe. István és Vilma önmaguk magányába, ürességébe zárt emberek. Az asszony, hogy egyedüllétét oldja, feleleveníti lánykorának kedvteléseit; de zongorajátékából „akárcsak lánykorában, ismét vágyak sírtak. (...) Homályos szemrehányások, ismeretlen, sohasem létezett imádókhoz.” Látszólag az élet kitöltetlenségének szomorúságából származik ez az érzés, a lét fürkészése helyett azonban a jelentéktelen és olcsó, sőt romlott nosztalgia uralkodik fölötte.

Föl kell figyelni arra, hogy Kosztolányi két ember együttesében a hétköznapi valóság egy szokványos, minden radikális komolyságot nélkülöző tartományát mutatja be. István és Vilma a harmadik fejezetben még úgy gondolkodnak, hogy hozhat valamiféle fordulatot tehetetlenségük kölcsönös bevallása:

„Elhibáztuk, gondolták mind a ketten, majdnem egyszerre. Már nem ijedtek meg a gondolattól, mint eleinte. Megbarátkoztak vele, és valószínűnek tetszett az egész. Az elválás halál, de jobb mint az élet.”

Belső fölszabadultságot eredményez a válás kivihető lehetősége nekik, nem lemondásról, hanem újrakezdésről árulkodik az elbeszélő jellemzése is:

„Csak első pillanatban volt nyomott a hangulat. Később felbátorodtak. Részvét és szeretet nélkül beszéltek szerelmükről. Minden, amit évekkel ezelőtt éreztek vagy tettek, idegennek látszott előttük, már mosolyogtak is rajta, mint valami agyrémen. Megállapodtak, hogy házasságuk nagy sajnálatos tévedés volt, és egyiküknek se volt szüksége, hogy vigasztalja a másikat. Senki se vesztett semmit."

Az elbeszélő szenvtelen hangjából arra következtethetünk, hogy Kosztolányitól távol áll a szeretet nélküli világ: az a „személyes megérintettség”, amelyet kézzelfoghatóan tapint ki az Édes Anna írójánál Balassa Péter, itt nincs meg: megkockáztatom, hogy Vilma és István történetének megjelenítéséhez hiányzott Kosztolányiból az érzelmi affinitás, a valóságos emberi és művészi hajtóerő.

Úgy gondolom, A rossz orvos első, rendkívül rövid fejezete jelöli ki Kosztolányi valódi mondanivalóját, alkotói szándékát a regényben: eszerint az ember eleve vesztéssel indul neki az életnek, ha nem tudja bekapcsolni magát valamiféle transzcendens állapotba, ha érzéketlenül megy el valami mellett, ami mélyebb tartalmat adhatna sorsának.

A rossz orvos újraolvasásai során folyvást azt érezzük, hogy a szereplőknek több olyan tulajdonságuk van, amelyek az író más regényalakjaitól sem idegenek. Azt tapasztaljuk, hogy nemcsak egyszeri jellemekkel van dolgunk: mivel az író alapmagatartásokra vezeti vissza a szereplők jellemét, egyúttal valamiféle folytathatóságot is sugall. De itt a szereplők még nem viselik magukon az egyéniség erős, megkülönböztető jegyeit, s voltaképpen kissé kiszámított módon rendelődnek alá egy megközelítési és megjelenítési sémának. Ahogyan a szerkezetelemek egymáshoz való kapcsolódásában (a belső formában) és a kompozíciót biztosító tényezőkben (az összetettségben és az egyneműségben) sincs meg a tökéletes kohézió, a szereplők jellemében is sok a ki tölteti enség. A rossz orvos jellemeit elnagyoltan formálta meg Kosztolányi. Az író nagy árat fizetett ezért: A rossz orvos nem váltja ki az olvasóból azt a megrendülést, amely mindenekelőtt a sárszegi regények és az Édes Anna olvasásakor jelentkezik. István és Vilma története mindenesetre beilleszthető Kosztolányi regényírói fejlődésébe: ha elfogadjuk Szegedy-Maszák Mihály magyarázatát, mely szerint Kosztolányi a lélektani regénynek „a mélylélektan szellemében való továbbfejlesztésére vállalkozott”, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az író mégiscsak ezzel a regényével tette meg első lépését ezen az úton.

A rossz orvosban alakult, formálódott Kosztolányi regényírói módszere: az író ugyanis mindegyik regényében a társadalmi háttér megjelenítésével is értelmet akar adni hősei sorsának – valószínűleg ezért fogadta dühös kirohanással azokat, akik csupán a freudizmus illusztrációját látták bele művészetébe. Kosztolányit A rossz orvos írásakor a pszichoanalízis természetesen nagyban befolyásolta, de mivel mégiscsak a hit hiányát állítja az írói ábrázolás közzéppontjába, szükségszerűen súlyt fektet a szereplőket származtató társadalmi közeg rajzára. István és Vilma sivársága, hangsúlyozott középszerűsége, Gasparek köznapi hitványsága nyilvánvaló jele írói elgondolásának: ha eszerint vonultatjuk föl A rossz orvos szereplőit, láthatjuk, hogy a figurák nem töltik ki teljesen szerepkörüket, éppen az énkiélés ábrázolásában maradnak el az író legjobb teljesítményeitől; elég Vajkayra és Pacsirtára gondolnunk. A gyermek halálát követő cselekménysorban István és Vilma már inkább csak kísérleti személyek.

A személytelen létezést viszont Kosztolányi nagy művészettel ábrázolja most is: kitűnően indítja el a történetet a pap szavaival, és a szereplők bemutatása során pontosan megindokolja azt, hogy miért maradnak alul a keresztényi szeretet próbáján.

Vilma vidéki úrilány, a gyógyszerészlányok között az utolsó, aki még nem ment férjhez. A poros, alföldi kisváros úri társadalmában ez nem kecsegteti sok jóval; reménytelenül bálozott hát, mert:

„Tudta, hogy rajta van a sor. Ez zavarba hozta. Idegesen nevetett, nem értette, amit neki mondtak és azt se, amit ő mondott. Mintha színpadon lenne, kötelességszerűen mulatott, szüleire figyelt, akik sohase tettek szemrehányást, de minden szavukon érzett, hogy ők is csak arra gondoltak, amire ő. Attól tartottak mindnyájan, hogy pár hónap múlva esetleg már minden késő.”

Vidékies, patriarchális, vegetatív életmódra következtethetünk ebből a részletből, meddő, kifelé megmutatkozó életvitelre, amely igazi mértéket és méltóságot nem őriz már, emberi újrafeltöltődésre alkalmatlan terep. Megmutatkozni sem tud másként, mint terméketlenségével, sivárságával. Bármiféle hazugságot el lehet ebben a világban rejteni, hiszen csak az számít, amit kívülről mások látnak; az az igazság létezik, amit másokkal elfogadtatunk.

A gyógyszerészék gondolkodásmódjáról kapott jelzések túlmutatnak A rossz orvos szövegvilágán; a regény mintha halványan a Pacsirta alaphelyzetét őrizné magában. Hozzávetőlegesen ezek az érzések bukkannak föl a Vajkay-család tagjaiban, de bennük már elmérgesedett minden, a kör bezárult. A Pacsirtában és az Aranysárkányban végleges formába öntött Sárszeg-kép körvonalaiból óvatosan megjelenik néhány Kosztolányinak ebben a művében is. Horváth Mária kimutatta, hogy a Sárszeg-kép kialakulása viszonylag hosszú folyamat eredménye az írónál, s nem redukálható csupán szülőhelyének Szabadkájára. Persze, jócskán közeli ahhoz, hiszen Kosztolányi legerősebb élményrétege kötődik hozzá: nyilvánvaló, hogy az író származási környezetéig, a bácskai szülőhelyhez, gyermekkorának és korai fiatalságának színteréig kell visszanyúlni, ha a kisváros-ábrázolás és a Sárszeg-kép előzményeit keressük. Az író elbeszélő-prózájában pedig azokhoz a novellákhoz, amelyekben Kosztolányi a kisvárosi lét témáját tekinti az írói ábrázolás feladatául. Az 1908-ban keletkezett, tehát igen korai A kövér bíróban már megfogalmazódik az a kisváros-kép, amely még az Esti Kornél alteregó-fikciójához is hátterül szolgál:

„Fényes délben a napszúrás úgy reszket a levegőben, mint valami hegyes, gonosz aranytű. A kisváros alszik. Házai fehérlenek, ablakai villognak a fény önkívületében, hasonlóan valamely iszákos vagy őrült szemében, aki csak bámul a porba, s nem lát.”

További novellák iktathatók abba a sorba, amely majd egyre közelebb viszi az írót a vidéki élet ábrázolásának témájához: Hét kövér esztendő, A nagy család, Fánika, A szerb. Sőt, a Sárszeg-kép egyre nagyobb arányokat ölt a helynévadás fokozódó konkrétsága folytán: a Sárosvár (Mátyás menyasszonya) Szegvár (Gőzfürdő). A Gőzfürdő című novella teljes egészében a témára való rátalálás élményét nyújtja: „Szegváron, az alföldi városban évekkel ezelőtt még csak egyetlenegy ember tudott franciául” – írja az elbeszélő; ennek a mintának lesz az eredménye Sárcsevits alakja a Pacsirtában. Részleteiben kialakul tehát az író másfél évtizedes elbeszélő-prózájában a vidékiség, a provincializmus ábrázolásához oly elengedhetetlenül szükséges keret: körvonalazódik a Sárszeg-kép.

A rossz orvos is értékes adalékokkal szolgál hozzá, kibontja, közelebb hozza, a novelláknál szélesebb tablón mutatja be a vidéki élet képeit. A gyógyszerészek szemléletmódjának gyökerei oda nyúlnak vissza, ahonnan a Vajkay-szülőké ered. Vilma szülővárosa egy alföldi település, a nyarakat a közeli tavon rendezett csónakkirándulások tették emlékezetessé számára. Amikor Pestről megérkezik, rosszul érzi magát a kisvárosban: „Ólomnehéz nyári éjszaka feküdt mellére, csillagok nélkül, melyet a vidéki por sűrűvé és fullasztóvá tett.” A vonatból látott táj is hasonlít a sárszegi regények leírásaira. Fontosabb azonban, hogy az írói ábrázolásban betöltött funkciójuk is hasonló: a szereplők lelki állapotát jellemzi velük az elbeszélő. Kosztolányi ahhoz a hagyományosan elterjedt írói fogáshoz nyúl, miszerint „a táj lelkiállapot”. Pacsirta a tarkövi vicinálison a táj konkrét látványába saját életének meddőségét vetíti bele, Vilmát az élet unalmas és érdektelen képei kísérik a vonatablakból. Hilda és Tibor szökésük alkalmával kissé elszomorodva intenek búcsút „az átkozott, mégis kedves városnak”, egyikük sem képes azonban teljesen belefeledkezni a látványba: kívülállók maradnak, az elúszó táj csupán lelki rezonancia nekik, otthontalanság és idegenség. Vilma látogatásának hangulatán fojtó lehangoltság uralkodik el: a történet elején ösztönösen menekül a szülői háztól, a látogatása idején pedig ösztönösen a gyermekkor visszaidézésére törekszik, de ez sikertelen marad, hiszen számára a múltnak nincsen tartaléka. A maga szerepkörén belül osztoznia kell Kosztolányi más nőalakjainak félrecsúszott sorsában. Mivel szüleiből érezhetőleg hiányzott a valódi belső meggyőződés, nem alakult ki benne sem öntörvényű világ. Istvánnal való találkozása pontosan fejezi ki egyéniségének kezdetleges voltát:

„(István) Kecsegeorrú lakkcipőt viselt és frakkmellényt, melynek hajtókája fehér atlasszal volt beszegve. Ez nagyon tetszett a leánynak, aki benne az idegenből érkezett lovagot és regényhőst bámulta.”

Vilma bemutatásakor fölmerül az olvasó előtt Novák Hilda alakja is: mindenesetre „finom, törékeny arca, kis fájdalmas mosolya" külsőleg is emlékeztet rá. Arról nem is szólva, hogy Hilda érzelemvilága sem finomabb, különb: ő is az érzelmes regény fülledt világához köti sorsát, regényhősök, lovagok veszik körül olvasmányaiból. Vilma megjelenítése tehát rokonítható Hildáéval, s részben alátámasztja Baránszky-Jób Lászlónak azt az észrevételét, hogy Kosztolányi regényeiben „üresnek bizonyuló vidéki úrilánykák jelennek meg átváltásokkal”. Ne feledjük azonban azt sem, hogy Kosztolányi lányalakjai – kivált regényeiben – döntő szerepkört töltenek be, olyannyira, hogy a konfliktusok gyakran köréjük szerveződnek. Pacsirta és Édes Anna címszereplők, Novák Antalt pedig a lánya egyidejűleg emlékezteti hűtlen feleségére – s ezáltal balul sikerült házasságára – valamint a gyermeki engedetlenségre, amely a pedagógust éppúgy megalázza benne, mint a szülőt. A rossz orvos alapeszméje sem lenne elképzelhető Vilma sivár egyénisége nélkül, sőt, amikor a kiégett úriasszony szerepét ölti magára, rögeszmés viselkedésével halványan Vizynét idézi elénk, másfelől pedig Novák Hilda asszonyi meghasonlottságát előlegezi.

István egyszerűbb képlet a feleségénél, jellemzésére az elbeszélő sem fordít sok gondot; alig van egyéni vonása, olyan, mint társadalmi rétegéből, az úri középosztályból bárki más.

Gondolkodására életviteléből következtethetünk: híres bálozó, aki miután beleunt „hosszú fiatalságába”, úgy dönt, hogy megházasodik: az elbeszélő szokatlanul szenvtelen hangon számol be elhatározásáról:

„Egy éjszaka határozta el, amikor a kávéházban egyedül ült egy kis asztalkánál, és érezte, hogy kikopott a régi világból, barátai unták őt, ő is barátjait. Egyetlen megoldásnak látszott a házasság.”

István az érzelmi élet legcsekélyebb jeleit sem mutatja a házasságban. Hamar beleun ebbe is, alkalmatlan arra, hogy szeressen vagy szolidaritást vállaljon valakivel. A gyermek létezése éppúgy teher neki, mint a felesége: életmódjába ez a kisvilág nem tud beleszólni, ő maga pedig kívül reked rajta. A karrier vágya sem fűti elementáris erővel; azért dolgozik, mert ha nem tenné, még jobban unatkozna. Önmaga erejéből semmit sem képes az élet valóságos értékeiből meglátni; alakjából teljesen hiányzik a létezés élménye, bármiféle szenzibilitás, magasabb érzelmi és értelmi hajtóerő. Vele éppúgy a céltalan tenyészet világa tör be Kosztolányi regényvilágába, mint Gasparekkel, a rossz orvossal.

A társadalmi háttér a kömyezetjelzések és az alakok fölsorakoztatásából tevődik össze. Ebből a szempontból A rossz orvos szinte nem is emlékeztet a Pacsirta és az Aranysárkány művészi tökéletességére, de egyetértőleg idézhetjük Kiss Ferencet: „Találó mozzanatokkal sejteti, hogy egy osztály szerepvesztése az, ami a figurák kiüresedésében megnyilvánul.” István, Vilma, sőt valamennyire még Gasparek alakja is magán viseli a szerepvesztés tragikumát, de ehhez kiegészítő magyarázattal kell szolgálni. Természetesen nem arról van szó, hogy ezek a szereplők tragikus alakok; az olvasóban Gasparek halála nem ébreszthet semmiféle megrendülést, István és Vilma is inkább szánalomra méltóak, semmint együttérzésre. De az őket lefelé húzó tehetetlenségért nemcsak önmagukban felelősek. Elhibázott életükért bűnhődéssel kell fizetniük, de mivel semmivel sem rosszabbak vagy jobbak másoknál, szokványos megoldás helyett a kisfiú halálában a jóvátehetetlen bűn terhét rótta rájuk az író.

A szereplő rosszul cselekszik, s elhibázott döntésének csak jóval később ébred tudatára, amikor már nem marad más hátra, mint a következmények puszta vállalása. Tudjuk: Kosztolányi regényalakjainak egy csoportjára ez a képlet maradéktalanul érvényes.