Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. június / Az átlátszó Buddha

Az átlátszó Buddha

(A felszínes ragyogás alaptörvényei)

Mindenki tudja, hogy a költészet teljesen üres és értelmetlen irodalmi forma. Hogy mégis nekem kell ezt a megállapítást újra megtennem, annak valószínűleg van valami oka. Már évek óta nem írtam kézzel és a papír meg a golyóstoll teljesen lelomboznak, de azért megpróbálom túltenni magam ezen és belemarni a szívembe és kitépni gyökerestől. A bőrdzsekim itt lóg a kilincsen, az egyik zsebében egy kártya alakú alumíniumlemez, amelybe bele van vésve, hogy szex. Itt térdelek a széken, könyökölök az asztalon és tartom a fejem a bal kezemmel. Halálosan unalmasak az esték. Minden pontosan ki van számítva és be van állítva ugyanarra a ritmusra. Attól félek, hogy az írás még jobban beleringat az ürességbe és átüti a szemem a szédület. Énekelni kellene egy monoton balladát. Hallom, hogy a szél mozgatja a fákat. Az újságból kiesett betűket felvakarom a padlóról. Vérzik a mutatóujjam. A számból kisurran egy csöndes köpés. A leíratlan szavak néha fellelkesítenek, a mondanivaló hiánya lázba hoz. A vetítés kezdetét veszi az agyamban. De ez valahogy túlságosan szimmetrikus és logikus. Miért nem tudom jobban átvágni az ereimet? A vér fröccsenésekor érzem igazán az eszmék hiábavalóságát. Nem tudtam megállni, hogy mindezt leírjam, azaz hogy írjak, hogy teleírjak néhány oldalt ma este. Teljesen idegen ez a papír és ez a golyóstoll és ezek a betűk is puhák és emberiek. Nem tudom, merre menjek, kinek címezzem ezeket a sorokat. Fáznak a lábaim. A levegőben apró palánták sokasodnak, mintha valami parádéra készülnének. Megint és mindig hat óra van. Írom a naplóm, amit sose kezdtem el. Átgondolom az utolsó tíz évet, és arra jövök rá, hogy az egész sztori ráférne ennek a lapnak a felére. Ez a pillanat életem legjelentősebb momentuma. Végül is ráébredtem a kietlen irodalmi katasztrófa felelőtlenül émelygős jellegére. Úgy szeretnék fogalmazni, hogy a könnyed, felszínes frázisokból át tudjak csapni bármely irányba. Nincs célom az írással. És el akarok kerülni minden sikert. Csak a lélegzetvétel ritmusa vezet. Mielőtt valamit leírnék, előbb magamban elénekelem. Csak attól félek, hogy elégedett leszek a dallammal, és megint dalokat fogok gyártani. Hogyan tudnám megfékezni a ciklonokat? Itt most jól jönne egy hirtelen visszaemlékezés, egy felkavaró szexuális esemény vagy egy tragikus haláleset. A szőnyegről volt egy sztorim, de csak később akarom behozni. Tudom, hogy túlságosan elfogult vagyok magammal szemben és túlértékelem a mondanivalóm hiányát, de ez az egyetlen módja, hogy ellenálljak a kezemet húzó mondatok csábításának. Csak az írjon, akinek nincs se mondanivalója, se tehetsége, se papírja. Nem számít, hogy hányadika van, s hogy melyik világban élünk. Lehet, hogy a megismerés zsúfoltsága egy jellegzetes gondolati ösztön. Nem tudom az álmaimat analizálni, nem emlékezem semmire. Csak azt tudom, hogy amikor felébredek, érzem, álmodtam valamiről. Néha kicsorog a nyálam, és még meg se száradt. Talán még képes lennék átnevelni magam, elfordulni vagy inkább átfordulni egy másik irányba, átadni magam egy új korszaknak is beillő, forradalmi lázálomnak. Az ilyen spirális, se eleje, se vége írásnak nagyobb az ereje, mint egy lineáris novellának. Akármikor kihajolhatok, rákapcsolhatok, robbanthatok vagy átengedhetem magam egy mániákus érzelemnek. Minden második mondatot megismételhetek. Megszimatolom a kanálist. Ez természetesen csak egy fantáziakivetítés. Néhány előbbi mondatomban követtem a valóságot és hagytam magam befolyásolni környezetemtől. Később, mint bebizonyítom, lexikonokból kimásolt szakkifejezéseket is fel fogok használni. Két másik sorban arról teszek említést, hogy már napok óta nem maszturbáltam. Aztán elhúzom a függönyt és kinézek az ablakon. Sötét van. Az embernek az az érzése, hogy a függöny mögött mindig sötét van. Nincs se kert, se utca, se város, se ország. Nincs hová kinézni, nem is tudom, hogy akkor mért kell a függöny? Amikor eljutok idáig, kezdek belemelegedni. Hogyan lehetséges, hogy már hónapok óta nem estem bele senkibe? És hogyan lehetséges, hogy minden kiábrándultságom ellenére mégis bízok a szavakban? Kinek írom mindezt? Beletúrok a hajamba, és veszek egy mély lélegzetet. Sokszor elfelejtem leírni a szavak utolsó betűit, mert a következő szó első betűje van közelebb. A halhatatlan írók mind analfabéták voltak, és fogalmuk sem volt a nyelv használatáról. Csak ilyen példákon keresztül lehet fellelkesíteni a fiatalokat. Talán még mielőtt ennek az oldalnak a végére érek, valami bebukik a sorok közé. Egy új szín, egy különös tárgy, egy feldobó ötlet, egy jelszó vagy egy tépázó szerelem. Én fel vagyok készülve minden technikai megoldásra. Arra törekszem, hogy a befejezésnek ne legyen befejezés minősége, mint például egy rejszolásnak a pincében vagy egy öngyilkosságnak a tetőn, egy kalendáriumi fénykép leírásának vagy egy lámpafény hirtelen kialvásának. Viszket a könyököm. A szoba kihűlt. Poros a képernyő. Lassul a kopogás. Csupa rövid és kietlen mondat. Számtanilag primitívek és durvák. A hasamra is felehetnék és magamhoz ölelhetném a párnát. Nincs senki, aki megakadályozna. Háromszor ismétlem meg: lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen. Aztán leállítom a motort, és elkezdek imádkozni. Nem ismertem rá saját szavaimra, csak a folyamatos morgást hallottam a számból. Körülöttem mindenütt almafák lebegtek, és egy fátyolos női hang orosz katonadalokat énekelt. Kivettem a zsebemből ötezer dollárt és egy szelet kenyeret. Melyik kell?, kérdeztem magamtól, a pénz vagy a kenyér? Pánikba estem. Öt nappal később Chicagóban ébredtem fel. Két csokor piros rózsa volt a párnám és egy zöld levelibéka a takaróm. Vacogtam és megpróbáltam lekottázni a fogaim ritmusát. Volt velem két felesleges beszélgetőpartner. Kezemet betekerték gézzel. Talán így próbálták megakadályozni, hogy ismét öngyilkosságot kövessek el. Mondtak néhány viccet, de nem hallottam a vihar zajától. A szél tépázta a kórterem pálmafáit, és a nővérek az ágyam végébe kapaszkodtak. Elfogott a röhögés. Innen átlendültem a fényképészhez. A felesége leültetett a szalonban, és azt mondta, hogy gyorsan baszhatunk, míg a férje elő nem hívja a filmet. Részletezzem? Egy olyan, unalmas fokozó írásmódszert próbálok kifinomítani, ami majd megváltoztatja a kritikai szintézist. Lehet, hogy önöknek mindez humorosnak tűnik, de ha most hirtelen átvágom az ereimet és a kifröccsenő vérrel írok egy manifesztumot, akkor majd önök is komolyan veszik az új szélütötte irodalmat. Forogjon a kerék! Egy szelet csokoládé, mint a tapasztalat egysége, egy fizetési összeg a kulturális szalonokban. Bevallom, hogy hiányzol, drágám. Az egész családom eltűnt a semmiben. Szombat volt és fagyos tél. Fent lebegtünk a mennyországban, amikor felrobbant a hűtőtorony. Álmaimban, ha nincsenek is, újra és újra átélem azt a pillanatot. Pogácsaszemű, égő vasdarabok hullanak a szemembe. Kiabálok: nem, nem, nem, nem vagyok hajlandó elfogadni! Hátulról valaki fejbevág. Végtelen és megemészthetetlen nyugalom vesz körül. Hogy melyik sivatag az, majd később nyilvánvalóvá válik. Olyan szavakat kell alkalmazni, melyeknek jelentéstartalma könnyedén elfajulhat, megritkítván a gondolatokat. Minden kémiai beavatkozás nélkül, kizárólag önirányításos képzeletzavarral. Itt a titok nyitja. Hogy mindez magyar nyelven jut kifejezésre, azért a történelem a felelős. Már minden földi lény kipusztult, de az irodalmi gépezet továbbra is sorozatokat alkot. Piramis alakú halmokban égnek a világ összes lexikonai. A kultúra pusztulásának csodálatos és lenyűgöző látványától feláll a tököm. Megmarkolom és rászámolok. Talán egy képeslapon még lenne esélyem szerelmesnek lenni. Kéz a kézben bámuljuk a lenyugvó kataklizmát. Minden ovális és jázminillatú. Nekem most szemüvegem van. Ráteszem a kezem a bibliára. Felbúgnak a szirénák. Összerándul a testem. Itt most nem lehet megállni. Újra rá kell nevelnem magam a golyóstollas alkotásra, amikor már mindenki alszik. Kristályváza. Borotvahab. Alkalmi vétel. Járóka. Nemzetközi kapcsolatok intézete. Halálos tavasz. Érzéktelenül, apró kavicsok között kotorászok. Kincsek is lehetnének. Átúszom a Dunát. Élvezem, amint magával ragad az ér és hagyom, hogy vigyen, ellenállás nélkül. A nővérem már partot ért és integet. Századok vágtatnak el a gáton. Egy kalapos öregember horgászik az öbölben. Hamarosan eljönnek az ünnepek. Szétforgácsolom, feltrancsírozom a gondolataimat. Az összefüggő egyenleteket. Barátaim vagytok, harcostársaim. Hogyan valósíthatnám meg a nem leíró, spirálisan függeszkedő, vertikális ellenlírát? A szívemben hordom a kést. Minden dobbanás egy gyötrelmes örökkévalóság. Tele vagyok zajjal, súlyos ütéseket mér rám a rothadás. A sors epizodikusan hullámzik. A vécére ülök, és hallgatom a gyatraság szimfóniáit. Különösen tegnap voltam hatalmas formában, és meg is jegyezte valaki, hogy a térelszámolás jövője, az új kaland, a múltba vezeti vissza a támadó géniuszokat. Sokkal gyorsabban kéne írnom és minden önemésztés nélkül. Lehet, hogy ezek a betűk nem elég hangosak, lehet, hogy hiányzik belőlük a hangszóró. Ráülök az általam megszelídített szélmalmos agyszíntér közepére. Még háborog az ég, de a lámpák már nem himbálják a fejüket. Szótlanul leteszem a zsinórt. Közölnöm kell az adatokat. Mindet le akarják jegyezni. De sokáig kell még várni, hogy az ebeket át lehessen nevelni farkasokká. Tudod, mit értek ez alatt? Sokszor attól tartok, hogy túl értelmes, amit beszélek, és a logika áttűz a papíron. Leragadnak a kezeim. A mexikói halászok szövetsége most tartotta harmincnyolcadik nagygyűlését. Hogy mondjam el, érzelmes vagy hideg adagolásban? A felszín csodáit ünnepelem, a jelentés nélküli kis vacakokat. Tűzbe veszett barátaim már nem vigasztalnak. Meg kell találnom az új kommunikációs rendzavarás eszközét. Úgy kell beidőzíteni, hogy senki se számítson a lövésre. Később, amikor a gyerekek felnőttek, lehet hogy elmegyünk Argentínába. Halottam valahol, hogy a megváltó hamarosan megérkezik, és akkor majd körbeálljuk a szamovárt, lepisiljük vérrel. Keresztül-kasul ródlizok a világszéles mosolygásban. Mocsarak és lápok lepik el a testem legérzékenyebb pontjait. A világ ura vagyok. Hóembernek adom ki magam, de mindenki tudja igazi nevemet, ami nem az igazi. Ha elernyedek vagy megfeszülök, akkor sem tudom különválasztani emlékeimet. Ugyanolyan zavarban vagyok, mint amikor először öleltem át a halált. Megeresztem a fürdővizet. Be akarom bizonyítani, hogy lehetséges összefüggéstelenül írni, be akarom bizonyítani, hogy lehetséges úgy fogalmazni, hogy semmilyen összefüggés se legyen az egymást követő mondatok között. Most éppen szeretkeznek a képernyőn. Nem tudok hibát elkövetni. Minden, amit leírok, hibátlanul kerül a tankönyvekbe. Itt az ideje, hogy a világot megtanítsuk a mi filozófiánkra. „Rohad a jobb karom. Nincs mást mondanom. Itt az alkalom!” – így énekelt egyszer egy gengszter. Ment a sivatagban és énekelt. Vagy a belvárosban. Késő este volt. A zenei kíséret drámaian hangzott. Nem emlékezett semmire, se a sikereire, se az elveszett éjszakákra. Én meg közben néztem a tévét és írtam. Most várom, hogy véget érjen a műsor. Várom, hogy beteljen a papír. Nem az örökkévalóságban élünk. Itt szobák vannak a házakban, és fel kell mosni a padlót. Mászok a mocsaras homályban. Arra kényszerülök, hogy a semmiről gondolkozzak. Hogy belemerüljek a végtelenül felszínes valóság ingoványába. Utálom ezt a golyóstollat. Határozottan éhes vagyok. Az utolsó három éjszaka nem aludtam eleget. Bolyongtam a sziklák között, elvesztem a cseppkőbarlangok lagúnás folyosóin. Csak a lépéseim zajára emlékszem. A Hold felnézett a sarokból, és megkérdezte, hány évet töltöttem a bolyongás viharában. Kihúztam magam és elmosolyodtam. A legenda már beitta magát az emberek lelkébe. Mindenki átélte a saját örömét. A rendőrség kivonul. A közönség fütyült. Elhatároztam, hogy nem készülök ki, tartom magam, belekapaszkodok a hitembe. Súlyos terheket vettem magamra, s elhitettem a széllel, hogy fel tudom venni a versenyt a természeti csodákkal. Képes vagyok átvarázsolni a világot, de nem vagyok képes összefüggéstelenül fogalmazni. Mindig beüt az értelem, a kapcsolat, az írásból írás lesz. Vérfoltosan, összezúzva, vacogva és arra várva, hogy bármelyik pillanatban széthullik a csontvázam, a bőröm egyszerűen leesik, eltűnök a paradicsomban. Lenne még miről írnom. Le szeretném szívni a saját faszom. Érezni a rándulásokat az egész testemben. Át kell gyúrnom magam. Szét kell feszíteni az agyam. Rá kell ülnöm a fehér kövekre, amiket kirakosgattam a kertbe, hogy azokon járjanak a patkányok. A lelkem utolsó erejével és nyögés nélkül folytatom az írást. Technikailag nincs semmi újdonság, laposak a hétköznapok. Halk citerák úsznak az égen. Jön a vonat, és én bevetem a magot a földbe. Ahogy a vonat elzúg, a kabátom széle meglebeg a huzattól. Tele vagyok várakozással. Képes vagyok csodákat tenni. Csak engedjenek át az úton. Mindjárt a határon vagyunk, és jönnek a szörnyek kikutatni a szívembe fúródott töltényeket. Ma este pattogatott kukorica. Ma este úszók a reszkető kocsonyában. Remeg az egész testem. Lázam van, és émelyeg a gyomrom. Ne dobd a labdát, mert nem tudom elkapni. Meg sem tudok mozdulni. Görcsöl a gyomrom, és hallom, hogy lezuhant a csillár. Mindegy, hol vagyok, Jamaikán, Alaszkán vagy Tokióban. A zászló a házak fölött lobog, és a sebeim még jobban elmérgesednek. A vár alaptervét a járdára krétával rajzoltuk fel. A postás már meghozta a leveleket. Vettünk egy fényképezőgépet és kivettük a csirkét a mélyhűtőből. A lányok ugrándoztak, loknis hajuk spirálként rugózott fel s alá. Az üzemekben kikapcsolták az áramot, és a munkások kollektív orgiát rendeztek. Másnap megkaptam Dávid Zack halálának a hírét. Tompa ütéseket mértem a cölöpre. Egyik soha nem látott barátom magnóra vette a beszélgetést. Ilyen fátyolos hajnali órákon minden titokzatosabb. A levegő tele van apró gyémántbuborékokkal. Lehetetlen észre nem venni, hogy csend van. A cséplőgépek befúródtak az iszapba, és a dolgozók mozdulatlanul tüntettek. Az utakat belepi a krízis. Az agyam sarkában a rendőrség ezeréves múmiát talált. Lemegyek és kivasalom a fehér ingem. Már itt a tavasz és boldognak kéne lennem. Fel kéne kutatni a fácánokat. Fogom magam és áthajolok a kietlen irodalomba. A mondanivalót porrá égettük, és közben himnuszokat énekeltünk a lángok mellett. Felugrottam és elkezdtem szaladni a postás után. Pocsolyák repültek felém a kertek alól, sárga aranyszalagok fonódtak a nyakam köré. Halleluja, halleluja! A nyomorékok átugrottak a kerítést, és elfoglalták a központi épületet. Kifeszítettem magam a vaskerítésre, és megláncolva vártam, hogy jöjjön a kikelet. A fények átáztak, és mindennek mocsárszaga volt. A felszínre próbáltam kerülni. Kitaláltam magamnak egy új mozgalmat, amiben a felszínes és felelőtlen gondolatok adták a filozófiai alapot. A hegyekből levonultunk a városokba. Hónapok teltek el minden eredmény nélkül. Csak a zavaros íráshalmaz birizgálta a fülemet. Hová jutunk innen? Hol van a kijárat? Hagyom, hogy a polipok rácsavarodjanak elfelejtett emlékeimre. A tűz belekap a palástomba, és valaki kikapja a kezemből a varázsbotot. Így a végtelenségig folytathatjuk. Csak a lapok telnek meg, csak a rozsdás víz vörösödik a lefolyóban. Begyorsulnak a fészekrakó varjak. Holnap lesz a százéves évforduló. A csapatok helyet cserélnek. Itt jön az a kép, amikor az ereimből kifröccsenő vér lelassítva csillog a fürdőszobatükörben. Az olasz narrátor megtörli a száját és megköszörüli bicskáját. Valamennyien jó egészségben vészeltük át az utolsó oldalakat. Az idegeim átszúrták a bőrömet. Beálltam a zuhany alá és hagytam, hogy könnyeim lecsorogjanak a kádba. Megálltam az utca közepén. Azon gondolkodtam, hogy az agyamban kitervelt mondatok meddig maradnak hozzáférhetőek. Felfújtam egy léggömböt. A bal karomon kidagadtak az erek, és kedvem lett volna beleharapni. Úgy volt, hogy találkozok egy barátnőmmel, és kiveszünk egy hotelszobát. Esett az eső. Tegnap este a szemközti étteremben lövöldözés volt és hárman meghaltak. Bevettem a vitaminokat és felvettem a kabátom. Lehet, hogy mást is csináltam, de valószínűleg nem volt jelentősége. Felemeltem a baltát és belekezdtem egy monológba. A tűz gyorsan terjedt, és már az erdő fele lángokban állt. Néztem a naptárat és kiválasztottam halálom időpontját. A város fényei hazugul ragyogtak, mint valami giccses tükör-álomkép. Úgy éreztem, hogy minden leírott mondatom áruló tanúságtétel önmagam ellen. Bejött az igazgató és a titkárnője. A falakon különös festmények lógtak, de nem tudtam felfedezni rajtuk semmilyen ismerős figurát vagy ecsetvonast. Hirtelen ráeszméltem, hogy napok óta csak magamba zárkózva rohasztom az agyam. A loknis lányok ábrándos víziója már elveszett a számomra. A madarak sopánkodó csiripelése csak még jobban felidegesített. Valaki megdobott egy kaviccsal. Az is lehet, hogy gyémánt, drágakő volt. Ilyen kemény erekcióval nem lehet mást, mint rámarkolni és cidázni, amíg el nem sül. A bundámat elvittem a tisztítóba. Újra éhes vagyok, és szomjas is. Körülöttem se tenger, se hegyek. Hallom a patkányok jajgatását a szomszédban. Hugyozok. Lehetőségeim közül kiválasztok egyet és bedobom a tűzbe. A madarak kórusban énekelnek. Már három éve, hogy a film elkezdődött, és még csak az első rész egynegyedét vetítették. Különös alakok környékeznek meg. Szemükben hintalovak csatangolnak, szájukban kukoricaszárak lobognak. Hasonló esetekre nem emlékszem és nem is akarok. Legendás aranyhajszálaim megmerevedtek. A hegyek újra beindultak és gurulnak a városok felé. Az írók tanácstalanul és gyulladt szemekkel téblábolnak a narancsárus bódék árnyékában. Semmi jelentőségük a mondatoknak. Minden szóban az elmúlt és elszalasztott alkalmak visszhangoznak. Ki járulna hozzá, hogy előbbre hozzuk a befejezéseket? Száraz, pacsirtaszájú, viszketeg alakok birizgálnak. Kéne egy kis hamu a homlokomra. Beiratkoztam késdobálónak. Könnyeim lefolytak örökre, szemeimből kiröpültek a levesestálak. Az alkony köszönettel vette tudomásul, hogy testünk vérével megfestettük az égboltot. Egy kis időt adjatok! Még mindig szükségem van előtanulmányokra. Nem gondolkodom a síkságok merészségén. Ez a golyóstoll is csak a nyomorba vezeti az írást. A fényképész rámkiáltott és aztán ledobta a kamerát. Úgy indult, hogy megnyerem a versenyt, de elkábultam. Az asztal fiókjából mindent kiürítettem, ami arra emlékeztethetett volna, hogy boldog vagyok. Rájöttem, hogy kizárólag a nyomokból tudok eszméket meríteni. Felküldtem a liftet a második emeletre, és vártam, hogy visszajöjjön, cuccokkal megrakodva, olajjal meglocsolva. Úgy fogalmazok, hogy ne kelljen visszanéznem, hogy ne legyen struktúraszag. Visszatartom a lélegzetem és öntudatlanul számolok. Most, amikor érzem a ritmus csapásait, amikor tudom, hogy elkapott az ütések mámora, ebben a legyőzhetetlen pillanatban szolgaságra kényszerítem az érzéseimet. Koszos lepedőkből csinálok lobogót, vitorlaként lebegnek a pincében. Egerek karavánjai vonulnak át a falakon, s hűséget fogadnak a pusztításnak. Lekerekített félmondatok kapálóznak a markomban. Hajnali köszöntés bukik elő a sugarakból. Teoretikus galambszívek átfúrják magukat a felhőkön és belefolynak a végtelenbe. Láttad azokat a tornyokat az utca végén? Hallottad a zajt a völgyek alól? A jól irányított dobásokat el kell hibázni. Valaminek történnie kell, ami lehetetlenné teszi a megfogalmazást. A genetikus esztétika tönkreteszi a zavaros szépség stabilizálatlan képtelenségét. Fogadjatok fel mint tatárt, mint mindent elsöprő ellenséget. Kicsi gyermekeink ziláltan pompásodnak és kóbor patkányok nyelvészeti előadásain izzadnak. Kimondhatatlanul leverő hangulat. Kopár gyékény takarók szuperszonikus idétlenséggel a múltra esküsznek. Kerek abrosz a föníciai gyertyatartók alá zizeg. A szavak súlytalanságban szenvednek. A jelentőség elvesztette a hitelét. Sokkal hosszabb és görcsösebb mondatokat akarok szerkeszteni, amik lihegéssel és más intim zajokkal vannak teli. Naponta eljön az örökké tartó csontosodás. Hallani, ahogy a szél lecsorog a tetőről és ráesik a félredőlt szobrokra. Harácsoló öreg tejesnénik kuporognak minden sarokban. Ez egy új és szent világ pitvara. A szavak száján át érkezek látogatóba. Már lefosztottam legalább harminckét arcképtárat. Kilincsek tapintásával ébredek. Hordókban gyűlik az erjedő keserűség. Ezek a rövid leíró megtévesztések korbácsként hajtanak tovább. Arra sincs lehetőség, hogy egy nyolcad másodpercet átmerengjek. Nem azért írok, hogy megérjem a könyvem kiadását, hanem mert az elítéltek sorsát akarom átérezni. Betegek matatnak a szemem körül. Ki sem merem tenni a jeleket. Feltornászom magam, és szétnézek a síkon. A felszínben gyönyörködöm. Semmi eredeti sincs az írásban. Csak ezek a szótlan golyóstollak nyúzzák a lelkem. Énekelj! Halljuk a csóka szárnyának rebegését! Unalommal lóg le a karom a vállamról. Pompás völgyekben tornyosodnak a kialvatlan levéltárak. Merre keressem a kezem helyét? Adjatok inkorrekt és használhatatlan válaszokat. Éget a semmi. Csörömpölő kishúgaim felzárkóznak a csapathoz. Kétszáz fényév kisiimul a tenyeremen. Megrázzák a fejüket a fák, és port sodor az ellenállhatatlan gázkiömlés. Fejemet beletúrom a trágyába. Körülvesz a mindenség színarany önérzete. A piros kispohár meglódul az asztalon, és egy egér beszalad a szoknyám alá. Csak már abba tudnám hagyni az írást, ne gyötörne ez az átkozott feladat. Tegnap kirejszoltam magam, az agyam tele volt zöld foltokkal. Ha most jobban rákapcsolok, akkor ezt az oldalt percek alatt befejezem. Az összefüggéstelenség – összefüggőség már nem nagyon izgatnak fel. Az asztal, a szék és a fehér falak sokkal több impulzust nyújtanak. A nyelvemet végighúzom a szám szélén, és letapozom a lelkem borotváit. A sebeimből áradó vér felidézi a napsugaras vakációk felelőtlen illatát. Amikor oda jutok, hogy valamit nem akarok leírni, akkor a kezem mechanikusan és ellentmondást nem tűrően szorítja a golyóstollat a papírra, hogy kikényszerítse a szavakat. Fent a tetőn sokkal jobban érzem a kilátástalanság egyensúlyozó hatását. Hosszú sorokban jönnek a kis egyenletes hullaférgek. Hová jutunk? Újra és újra felfedezzük a levegő tartalmát. A lovakat feltesszük a sínekre, és a könyvekből kimásoljuk a betűket. Nem hazudni félek, hanem a mitológia igazát akarom kisakkozni. Befagyasztom a folytonos bekezdéseket. Tulajdonképpen mégis igazam van. És képes vagyok kézen állva megismételni ugyanezeket a lépéseket. Csak az tudja követni gondolataimat, aki magával ragadja az áradó tömeget. Kisilabizáltam a nevét és feljegyeztem a naptárba. Nem mintha érdekelt volna létezésének valósága, de amit kifeszített bennem, azt valahogy át kellett virrasztanom. Beletanultam a leckébe – és most már minden megy odafigyelés nélkül. Ha becsukom a szemem, a hajam ráhullik a fűtőtestre. Kék kardigánban voltam, amit a szél könnyen átfújt. Porcelántányérokon hozták a hagymás csirkehúst. Elmondtam a köszöntőt és felrúgtam az asztalt. A gyümölcsfákról leesett a bánatos templomi örökkévalóság. Kifeszítettem a rácsot, de a bal kezem beakadt a szögesdrótba. A barátnőm vigasztalt és simogatott. A fejemről ötkilós vérhólyagok lógtak. A síneken sikoltva szaladt a karácsonyi ünnepély. Felváltottam a kristályokat és átírattam magam apátiába. Képzavarokat akartam gyűjteni a könyveim megírásához. A lapokat olyan mondatokkal írtam tele, amiknek csak akkor volt értelmük, ha az ember nem kereste bennük az értelmet. Tudomásul kell vennünk, hogy az írás nem más, mint összetorlódó betűhalmaz és hullaszagú imádság. Kikerekíteni azt, ami kizárólag a káoszban funkcionál, teljes öngyilkosság. Nincs tetű a könyökömön. Valakit átráztak. Csillapodj le, és vedd le a kabátodat. A házban már mindenki tudja, hogy a költészet bálványai kivesztek az irodalomból. Az írás elvérzett, és a könyvek kipusztultak. A légáramlás fokozza lelkem szívverését. Hányszor kell még megismételnem ezt a rítust? Ki találja fel a következő agyzúzó-hengert? Hol vannak az eltűnt hópelyhek? Ki vigyáz az esőcseppekre? A telefoncsöngés lerombolja a magamba vetett tévhitet. Hosszan várakozók az iszapban.

(1993)