Egy lábadozás emlékére

Hát nem éppen a táltosok kora

(lépcsőkön lógnak a zsaruk)

egy csontváz nyugtathatna így: a lyuk

még az is zsúfolt s ideiglenes

itt hol a nemkívánt gyönyör

kivédhetetlen állapot –

(kétkedő csont reménykedő halott

a föld számára is emészthetetlen)

megpukkadok ha épp nem sorvadok

egy árny óv (nagyanyám keze remeg?)

bársonnyal fojtja el röhejemet –

ennyi mítoszt megengedek magamnak

mélység dilemmája nem érdekes –

felhúzható népszónokok s napok!

szikrázó képernyő! – kigyulladok

attól ami bőröm alá szorult

eljött a lábadozás ideje

s a keserűség (nemcsak az epémben)

kifog rajtam: megbillen a sötétben

a zongora és alattomosan

megindul felém a szemközti fal

(most jusson hát eszedbe kedvesem

a tárgyak körvonalán kecsesen

végigtáncoló pókkal hadakozni!)

magamban ingadozva szemtől szembe

önmagammal – a tükör is vagyok –

lakván a talánban jóllakhatok

még üldözési mániával is

valahol valaki már őrködik

(papírzsákba roskadt gondolatok)

elképzeli hogy vendége vagyok

nem mozdulok – ki kéne várni így

én innen soha el nem költözöm már

(„egyik sem mozdul egy életen át”)

mégsem lehet moccanatlan tovább

úgy élni mint egy Kafka-töredékben

mikor még civilizáltan tudott

„játszani” üldöző és üldözött

a legjobb s leglehetőbb – ó örök

Adybandi tűzpárbaj! – visszasüt

(közelről talán unott s végleges)

a rejtelmes most bennünk forr – a nyár

csillogását igaz már rég ragály

kezdte ki: a rozsda a félelem

1992. XI. 27.