Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. június / Egy toposz áttűnő kontextusa

Egy toposz áttűnő kontextusa

József Attila életművében viszonylag gyakran találkozunk olyan helyekkel, amelyek kortárs költőktől, íróbarátoktól származnak; elegendő az „az ám / hazám” rímpárra, vagy a „vadakat terelő juhász”-ra gondolnunk.1 Arra azonban kevés példát találunk, hogy – Ezra Pound vagy T. S. Eliot módjára – a művelődéstörténet általános érvényű szövegeinek részleteit építette volna verseibe. Ilyen kivétel az utolsó versek egyike, az „íme, hát megleltem hazámat” kezdetű költemény 23–24. sora: „Nagy nevetség, hogy nem vétettem / többet, mint vétettek nekem.”

Nincs adatunk arra nézve, hogy József Attila olvasott-e, látott-e utolsó éveiben Shakespeare-drámákat, és szinte már meghökkentő, hogy teljes életművében milyen kevés szó esik a világirodalom eme hasonlíthatatlan hatású személyiségéről. Tudunk róla, hogy diákként olvasta a Julius Caesar-t (ez iskolai kötelező olvasmány is volt), hogy ugyanekkor kölcsön is kapott néhány kötetet, és ismerünk néhány általános megállapítást („Shakespeare is ízléstelen, nemcsak Ady...”, vagy: „Más példák is vannak; Baudelaire, Villon, Rodin, Shakespeare”),2 amelyekben neve mint hivatkozható tekintélyé szerepel. Semmi több.

Az 1937 novemberére keltezett, cím nélküli verseknek, melyeket kezdősoruk szerint (Karóval jöttél...), (Talán eltűnök hirtelen...), (Drága barátaim...) és (Íme, hát megleltem hazámat...) címen szoktunk emlegetni, több közös motívumuk van. A versek narrátora gyermeki helyzetekben látja magát, ugyanakkor az öregség vonásait is felfedezi magán; az „íme, hát...”-ban egyenesen halálát váró aggastyán. „Aranyat ígértél nagy zsákkal / anyádnak...”, „Tejfoggal kőbe mért haraptál?”, „Már bimbós gyermek-testemet / szem-maró füstön szárítottam”, „Dacból se fogtam fel soha / értelmét az anyai szónak. / Majd árva lettem, mostoha, / s kiröhögtem az oktatómat.”, sorakoznak a gyermekséget ábrázoló képek; „és most könnyezve hallgatom, / a száraz ágak hogy zörögnek.”, idézi meg az ifjúság elmúltát, az öregséget tükröző látványt. Csaknem minden versben bolondnak állítja magát: „...itt csücsülsz, // mint fák tövén a bolondgomba", „S hány hét a világ? Te bolond.”, „Bánat szedi szét eszemet”, „Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal”, „Bolondot játszottak velem”. A hideg, a vihar a tűzhely hiánya is visszatérő motívum: „örülj, ha jut tüzelőfára”, „...a novemberi est hidegével", „...forgószélben / próbáltam állni helyemen", majd összevontan: „...legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot, / már vég

másoknak remél.” Az elzárkózás/elzárattatás élménye, a visszahúzódás és befogadtatás közös képe is visszatér, különböző képekben és egymásnak ellentmondó mutációkban: „be vagy zárva a Hét Toronyba”, „Bujdokoltál? Vájjon ki űzött?”, „Talán eltűnök hirtelen”, „...a tűzhely oldala mellől, / ahova húzódtam melegedni...”, „E föld befogad, mint a persely.”

Egészítsük ki most a képek hívószavait: hideg, vihar, szomorúság, be/kizártság, a tűzhely hiánya, bolond, szófogadatlan gyermek, gyermekded öreg, a kézenfekvő idézettel: „Én oly ember vagyok, Kik ellen mások többet vétkezőnek, Mint mások ellen én."3 Az első bekezdés idézetével való egyezés nyilvánvaló: Shakespeare Lear királya harmadik felvonásának elején vagyunk.

József Attila az emlékezetében felködlő jelenetet nem azonosítja, így nem is idézi fel a helyzetet, amelyben a szereplők érintkeznek egymással, hanem valemennyi szereplővel – differenciálatlanul – azonosul. (A színművek szereplői első személyben beszélnek, ezért az emlékezet hajlamos a drámai szituációk ilyen osztatlan megőrzésére.) A jelenetnek három fontos szereplője van: Lear, a király, akivel szemben a lányai hálátlanul viselkednek, és aki ugyanakkor infantilis dacreakciókat mutat; a bolond, aki azonos a népmesék bölcsen-balga udvari bolondjával; és Edgár, Gloster fia, aki – Hamlet előképe! – őrültnek teszi magát, bolondot játszik. A Karóval jöttél nonszensz képeiben könnyű felismerni a két bolond – a „hivatásos” és az „amatőr”, foglalkozása szerint bolond és a bolond szerepében bujkáló Edgár (Szegény Tamás) – fura versezeteinek és nótáinak bizarr képalkotását. Lear az említett „Mióta éltem, forgószélben / próbáltam állni helyemen. / Nagy nevetség, hogy nem vétettem / többet, mint vétettek nekem” szövegben ismerhető fel, de nem lehet nem gondolni a Lear és Cordelia közötti látens szerelem hisztérikus megnyilvánulásai láttán a Mama iránti szerelmes szeretet féltékenységi kitöréseire a Kései siratóban és másutt. A „Bujdokoltál? Vájjon ki űzött?” sorban is ott van (ott lehet) az utalás Edgárra; másként a kérdés nem is értelmezhető, hiszen nem tudunk róla, hogy József Attila bármikor is bujdokolt volna (hacsak az álnéven folytatott illegális pártmunkát, a Funk elvtárs néven tartott előadásokat nem tekintjük annak).

Ha bizonyítottnak látjuk a versek és a drámai szöveg közötti összefüggéseket, megpróbálhatunk más vitás kérdések esetében is kapcsolatot keresni. Nem világos, hogy a (Karóval jöttél...) képi világába honnan keveredik az isztambuli Hét Torony („be vagy zárva a Hét Toronyba...”). Nem is emlékszem, hogy az életműben máshol történelmi török utalással találkoztam volna. Edgár szövegében találhatunk erre egy érdekes utalást: „Kéjgondolatokon aludtam el, s azokat végrehajtani virradtam föl. ... Az asszonyok szerelmében túltettem a törökön.” József Attilának amúgy is voltak komplexusai szexuális életével kapcsolatban; itt is írja: „Korán vájta belém fogát a vágy”. Másrészt gondolható, hogy rá, aki „korai vágya” idején a Szépség Koldusának nevezte magát, milyen benyomást tett a Bolond versikéje: „Ha fej még lakházat nem csinált, S a gatyapőc már lakzit üt, Tetves lesz mind a kettő. Így szokott A koldus nőszni mindenütt.” Innen már valószínűsíthető – ha nem is szükségszerű –, hogy a korai szerelmek emléke idézte fel az Egri csillagok isztambuli jeleneteit, a Hét Torony erősen Gárdonyihoz kötődő képzettársítását. Próbálkozzunk most távolabbi szállal. Mi is a „bolondot játszó”, a szerepben bujdosó Edgár szerepe? Képzelt sziklafokra vezeti megvakított apját, hogy megmentse az öngyilkosságtól. Gloster a nemlétező mélybe veti magát, és az eséstől az esze helyrebillen. „Ezentúl készen állok ínséget tűrni” – ígéri Gloster a bolondéból szerepet váltó fiának. Nem rímel erre az „íme, hát megleltem hazámat...” utolsó versszakának elégikus hangulata? „Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél, / annak, ki tűzhelyet, családot / már végképp másoknak remél.” Ha végigtekintünk az 1937 utolsó hónapjaiban keletkezett verseken, azt látjuk, hogy hangulatuk végletessége lassan oldódni kezd, képeik tisztulnak, kicsengésük – roppant szomorúságuk mellett – elégikusabbá válik, mintha a költő pusztító élményeit fokozatosan feldolgozná, „készen állna tűrni”. Erre utal az a körülmény is, hogy az addig közvetlen alanyisággal fogalmazott versekbe szerepjáték szövődik, és annak elidegenítő mozzanatai lehetővé teszik, hogy a költő belülről égető kérdéseire némiképp elvontabb, intellektuálisabb válaszokat találjon.

József Attila itt tárgyalt kései verseiben a toposz életének rendhagyó minősége figyelhető meg. Szemben azzal az általános tapasztalattal, amely szerint a műbe beemelt idegen szöveg „csonkolt kontextusokkal” illeszkedik az új szövegkörnyezetbe, ezekben a versekben a Lear király eredeti szövegösszefüggései átsejlenek, és gyakran felismerhető épségben beilleszkednek új gondolati szövetük szálai közé. A toposz „áttűnő kontextusa” olyan rétegekkel gazdagítja a versek értelmezési mezőit, amelyek kizárólag az olvasó emlékezetéből erednek, és a versek értelmezését végtelenül sok variánssal gazdagítják; ugyanakkor nem hagynak létjogosultságot az olyan olvasatoknak, amelyek a verseket közvetlen vallomásnak tekintve próbálják megfejteni, hogy megírásukkor József Attila magánéletében miféle kritikus történések zajlottak, miféle elhatározások érlelődtek. Ha valamilyen következtetést mégis megpróbálunk levonni, akkor az az lehet, hogy az életmű utolsó darabjainak áttűnő kontextusai nem prognosztizálnak önpusztító folyamatokat, és esztétikailag új jelenségeket sejtetnek, amelyek kibontakozása a költő halála miatt nem vizsgálható.

                 

Jegyzetek:

1. v.ö. Vas István: Levél a szabadságról, és Hajnal Anna: Orfeusz

2. ld. József Attila: Ady-vizió, és Az istenek halnak, az ember él

3. Vörösmarty Mihály fordításaEgy toposz áttűnő kontextusa