Eszmék közt a(z)űr

Jó, hogy itt nincs üveg, amiről nem tudom, tükör-e. Igaz, a főorvos úr minden igyekezete ellenére sem értem még, ha én vagyok Ádám, a kis meztelen az üveg mögött miért nem én vagyok. Vagy ha én vagyok, miért vagyok kicsi és meztelen? Esetleg nem is az üveg mögött vagyok, hanem tükörben látom magam? Akkor viszont itt a tükör előtt miért látom magam felöltözöttnek? Ha viszont nem én vagyok Ádám, akkor belőlem miért nincs kicsi és meztelen? Ráadásul ez csak egy visszafogott bevezetés, nehogy a kedves olvasó megijedjen. Nem szóltam benne ugyanis a harmadikról, a manöken vigyorúról, aki hol meztelen, hol nem. Persze manökennek nem nagyon illik a fügefalevél. S itt vannak az Évák! Három Ádám mellett miért van csupán két Évám? Ha én vagyok Ádám, melyik énem maradt nőtlen? És mint az emberiség ősatyja én most 3/3 apa vagyok Évám pedig csak 2/3 anya? És ha én vagyok Ádám, mindhárom vagyok-e vagy csupán az egyik. És ha én csupán az egyik vagyok, ki a fene az a másik kettő? Ha mindhárom Ádám én vagyok, hogyan csalt meg nőm a prágai színben önmagammal? És én megcsaltam-e őt a másikkal? Hiába haragszik a főorvos úr, ön sem tud választ adni arra az egyszerű kérdésre, hogy ha három Ádám vagyok (vagy háromnak képzelem magam; ez most mindegy), akkor hogyan lehet skizofréniám, mikor az egyetemen úgy tanultam, hogy az tudathasadás. A tudat pedig – eddig azt hittem – kétfelé szokott hasadni. Nem értem, miért haragudott meg a főorvos úr, amikor megkértem, nézzen utána a szakirodalomban, van-e esetleírás háromfelé hasadt tudatról. Mert ha nincs, akkor én lennék az első ilyen eset. Új kórkép! Mondjuk, schisophrenia tripartita. Vagy elnevezhetnék rólam is. Esetleg a főorvos úrról! De egyáltalán, én vagyok-e skizofrén? Látja, főorvos úr, milyen nagy baj, hogy ön nem jár színházba?! Olvasta-e egyáltalán Madáchot? Nagyvizit után szakítson már rám egy kis időt, hátha meg tudom magyarázni, miért is kerültem én ide!

Főorvos úr, kérem, az úgy volt, hogy 1993. március 19-én elmentem a komáromi Jókai Színház bemutatójára. Eddig a napig eszembe sem jutott kételkedni abban, hogy én én vagyok, hogy egy van belőlem, és hogy ép az elmém. Éltem magánéleti és színházi hétköz- és ünnepnapjaimat, írtam – néha talán élesebb hangú, de mindig segítő szándékú – kritikáimat, örültem a jó előadásoknak, bánkódtam a rosszak láttán. Magaménaki éreztem mindkét színházunkat, Kassán a Tháliát éppúgy; mint Komáromban a Jókait. És egy kicsit Madáchot is. Nem csupán a sztregovai szülő- és nyugvóhely, hanem Az ember tragédiája miatt is. Állandó renitens, örök kételkedő, a dolgoknak mindig a gyökerét kereső emberként már gyerekkoromban bűvöletébe ejtett a „tagadás szelleme”. Lucifer, az első filozófus-gondolkodó! Elsős gimnazista koromban tehát volt egy saját Tragédia-értelmezésem! No, akkor még nem voltam ilyen nagyképű, csak jóval később döbbentem rá, hogy akkori elragadtatásom bizony egy sajátos – nem az iskolában tanított – értelmezés! Később persze sokfajta értelmezést olvastam és láttam. Sok mindent megtanultam a színháztörténetből is, megismerkedtem a Tragédia színpadi hagyományaival. Okos könyvekből, írásokból megtanultam a mű színpadi történetét Paulay Edétől Csiszár Imréig és Ruszt Józsefig. Megismerkedtem a vallásos értelmezéssel, a későbbi misztériumjáték-felfogással, a színrevitel nagy dilemmájával, melyet Koltai Tamás úgy fogalmazott meg: „látványosság vagy eszmeiség?”. Ahogy leírásokból megismerhettem Paulay, Hevesy, Németh Antal vagy a Major–Gellért–Marton trió rendezéseit, úgy tudomást szereztem arról is, hogy Tibor Rakovský Pozsonyban és Kassán is emlékezetes előadást rendezett, s hogy az egyik legeredetibb produkció a Tartui Színházban készült Epp Kaidu irányításával. Néhány rossz előadás mellett élményként hordozom magamban Csiszár Imre miskolci rendezését, s ma is beleborzongok a katartikus élmény emlékébe, amit Ruszt József zalaegerszegi értelmezése jelentett a számomra. Ebben találkozhattam ugyanis a gimnazista koromban megálmodott, ördögi praktikáktól; sztereotípiáktól mentes, a nagy szkeptikust megtestesítő Luciferrel Gábor Miklós felejthetetlen megformálásában. De tanúja lehettem a szabadkai „nagy népszínház-szélhámosság” kezdetének is, Ljubiša Ristić Madách-kommentárok címmel nem is színre-, egyenesen utcára vitt „nagy látomásának”. Ennek ugyan vajmi kevés köze volt Madáchhoz és a Tragédiához, de legalább látomás volt benne. Meg látványosság. Tetszik látni, főorvos úr, fel voltam én készülve sok mindenre. Különösen, ha hozzágondolom, mi mindent viseltem én már el kedvenc színházaimban az elmúlt két évtizedben. Ki gondolta volna, hogy tudnak még olyat is produkálni, ami ide juttathat engem. Főleg most, amikor már jó kezekben tudtam a színházat. Gondoljon csak bele, főorvos úr! Hiszen Beke Sándor annyi jó előadást rendezett már, annyi – ha néha tán vitatható, de mindig koherens – értelmezést hozott létre a színpadon, Tarján Tamás pedig az egyik legjobb magyar színházértő, kritikus; irodalmár lévén nagy drámaszakértő is. Ha ők összehoznak valamit, abban mégiscsak kellene lenni „összhangzó értelemnek”. De én nem találom sehol! Mert egy művet el lehet játszani hátulról visszafelé, ha ez a „fordítás” közöl valamit, ha van értelme. A komáromi Tragédia esetében viszont itt állok tanácstalanul, és keresem az értelmet. De nem lelem sehol! Nem tudom, miért könyvselejtezéssel kezdődik az egész. Nem tudom, milyen könyveket selejteznek éppen. Múltunk ránk kényszerített kötelező olvasmányai kerülnek-e zúzdába, vagy most számolnak fel egy számos értéket rejtő, de senkinek sem kellő vagy pénz hiányában tovább fönn nem tartható könyvtárat? Vagyis Ádám itt a múltjával számol-e le, vagy cenzorként ténykedik. A madáchi szöveget az egyik könyvből kezdi olvasni. Madách is zúzdába kerül? Elvetjük a régi értelmezését? Vagy az egész Az ember tragédiáját? A tisztelt rendező és dramaturgosz urak ezt azért megkísérelhették volna a továbbiakban kifejteni. Ha másért nem, legalább a magamfajta töprenkedők lelki egészségének érdekében! Különösen, ha amúgy eléggé ellenállónak vélt pszichikumomra azonnal újabb terhet rónak az Ádámok megtöbbszörözésével. Meg azzal, hogy Évából kevesebb lesz. Ezt fejtse meg, aki tudja! Mert a valódi Ádám–Éva kosztümben megjelenő emberpárt még csak meg tudnám valahogy magyarázni, legföljebb nem szeretném őket. Beke Sándor azonban szereti az ilyen színpadi effektusokat; valamiféle tudattalanból fölbukkanó emléknyomokat, másik éneket (ez a főorvos úrhoz is közel áll – mármint szakmailag), ha nem is mindig világos az értelmük. De itt van az a 3. Ádám! Akivel ráadásul Éva megcsalja Kepler-Ádámot. Akkor ez most hogyan is van? A Prága – Párizs – Prága színek különben is leleplezőek: itt derül ki, nem is olyan egyszerű a visszájáról eljátszani ezt a művet! De miért kell a visszájáról eljátszani? Ez a kérdés nem hagy engem nyugodni, hiába is haragszik a főorvos úr. A bizánci színben is eszembe jutott valami, ahol a keresztes seregek mai katonakabátokban jelennek meg: talán a „történelem ismétli önmagát”-elv akart az értelmezés kulcsa lenni? De ez olyan lapos magyarázat lenne, melyért kár lett volna tönkretenni Madách művét! Úgy látom, már a főorvos úr tekintete is kezd zavarossá válni, de ne reméljen, még folytatom! Ha másért nem, bosszúból a kényszerzubbonyért! Hogy muszáj volt, mert őrjöngeni kezdtem? Kíváncsi vagyok, mit tett volna a főorvos úr. Tessék csak figyelni! Ott tartottunk, hogy Éva Ádámmal csalta meg Ádámot (még jó, hogy a 3. Ádám nem leste ki őket a kicsi párjával!). Az athéni színben viszont a manöken vigyorú Ádám (számomra a legellenszenvesebb Ádám, aki itt éppen nem is Ádám, igaz, a prágai színben sem az volt, hiszen vele szarvazták föl szegény Kepler-Ádámot) ágál a leghangosabban a szimpatikus Miltiadesz-Ádám ellen. No, ezt tessék nekem megmagyarázni! Nem, nem főápoló úr, nem bántom én a főorvos urat, kínjában nyüszít, mert nem érti, ki melyik Ádám ebben a Tragédiában. Nem, nem az életünk tragédiájában, hanem a komáromi Jókai Színház Az ember tragédiája előadásában, de jobb, ha a főápoló úr már nem bonyolódik bele, mert nincs több szabad gumicella az osztályon! Folytatnám is, főorvos úr, ha kissé már megnyugodott. Mert ott van még az egyiptomi szín (itt, ugye, a vége felé), ahol a Fáraó-Ádám mellett Rabszolga-Ádám is van, és persze most Athénban volt rossz bácsi a jó bácsi. Azután ott van még az a vég, óh, az a vég, melyet nem tudok feledni. Mármint Prágában, Athénban stb. szimpatikus, de Egyiptomban rossz Ádám vonat alá ugrását á la József Attila és Latinovits (vagy mi akart az lenni), ami után ott marad a nemszeretem, de jó rabszolga Ádám – fügefalevéllel! Meg a felnőtt Éva kombinéban! El nem tudja képzelni a főorvos úr, milyen idétlen egy pár ez! Egy fügefaleveles férfi meg egy kombinés nő! Évának már nem jutott fügefalevél? Vagy szégyellt benne megjelenni? Az értelmezést már meg sem kísérelem, nehogy a főorvos úr kárt tegyen magában. Ne tépje a haját, valóban nem próbálom meg értelmezni, pedig nagy kérdőjel ám ez is. Hogy akkor most az Ádám értelmiségi énje elpusztult-e, és a megcsalás, ágáló ösztönlény énje él tovább, vagy mi történik itt? Még szerencse, hogy a legvégén a Mennybe is bepillanthatunk egy kicsit. A „vonatos” Ádámmal. Illetve a lelkével. Vagy mit tudom én! No, ezek után mondja meg nekem a főorvos úr, vagy maga az Úr, hogy miért küzdjünk, és miben bízzunk bízva!

A fönti kérdés, azt hiszem, igen helyénvaló, mert a produkcióban szereplő színészek is minden bizonnyal gyakran fölteszik maguknak. Mert ott van, ugye, a rendező úr. Aki igazgató is. És akiben bízni kell. De hogyan fog bízni szegény Dósa Zsuzsa, aki még főiskolás, és aki Beke keze alatt bizonyította be, hogy az egyik legnagyobb színészígéret tájainkon (lásd Kassai Thália Színház, A vágy villamosa – Stella). Most azonban olyan egyedül maradt, mint az ujjam. A vizsgaelőadásán! Évaként Az ember tragédiájában Ahol nem tudta, mit kezdjen magával. Mert a rendező úr nem kezdett vele semmit. Istenem, milyen sokat értekeztek arról, hogy a Tragédia legnagyobb írói fogyatékossága Éva figurájának kidolgozatlansága. Egy öntörvényű értelmezésre törekvő alkotógárdának (úm. rendező, dramaturg) elsősorban ezt kell megkísérelnie megoldani. Nem pedig fölerősíteni! Folytathatnám Luciferrel. Ő mint kulcsszereplő sokféle lehet. A rendező és dramaturg kitalálhatja, ki is ez az alak voltaképpen. Sőt, ki kell találniuk! Kötelességük! Mert semmilyen – az nem lehet Lucifer. Illetve nem szabadna semmilyennek lennie. De Komáromban ilyen. Ha látná az előadást a főorvos úr – nyugodjon meg, kérem, nem kell megnéznie –, talán el sem hinné, hogy Boráros Imre a társulat legjobb színésze. Vagy ha van színházi érzéke a főorvos úrnak, talán mégis elhinné, mert azért ebben a rendezőileg, értelmezésbelileg semmilyen Lucifer-szerepben is vannak pillanatai, pl. a bizánci színben, ahogy a Tankréd-Izóra jelenetet figyeli. Máskor viszont tehetetlenül „szaval”, mert a szöveget föl kell mondania akkor is, ha az adott pillanatban a szerepe a látott előadásban nem világos. Ilyen felemás Boldoghy Olivér „szimpatikus” Ádámja is Keplerként, magába roskadva kitűnő szenvedő értelmiségi, máskor meg érthetetlenül ordítozik, talán hangerővel akarva súlyt adni a súlytalannak. Vannak azért szerencsés színészek is, akiknek sikerül egy-egy jó epizód. Ilyen pl. Varsányi Mari a londoni színben, vagy Németh István a falanszterben. Van viszont, akinek semmi sem jön össze. Ilyen szegény Dráfi Mátyás az Úr szerepében. Dráfi hangja ideális egy hagyományos felfogású előadásba. De itt égszínkék házikabátos valakiként csak a talányok sorát növeli. Igazolva ezzel azt is, hogy jelmeztervezőt is jól választottak az alkotók. Federits Zsófia is méltó társuknak bizonyult ugyanis a nagy talánygyártásban. Mert a házikabátos Úristen mellett a már említett katonaruhás keresztesek csakúgy közelebb vitték szegény kritikust a zárt osztályhoz, mint az egyiptomi férfiak bugyogói. Ebből az össze(nem)hangzó-zagyva-nagy-egészből  csupán  a díszlettervező Székely László munkája lóg ki. Ő ugyanis olyan, látványnak is szép, könnyen variálható, remek játékterek kialakítására lehetőséget nyújtó díszletet tervezett, amely egy jó előadásnak is méltó keretet szolgáltatott volna. Látványnak szép – és egy jó előadásban esetleg funkcionáló – pillanatok voltak a háttérfüggöny kihasználásánál is, amikor pl. az angyal-gyerekek vagy a Föld Szelleme előbukkan mögüle. Nem, főorvos úr, nyugodjon meg, nem kell átmennie az üvegfalon, hogy egyesüljön önmaga másik énjével. A vonat alá sem kell ugrania, sőt még színházba sem kell járnia, legföljebb csak jó előadásokra. Higgye el nekem, bármily valószínűtlennek is tűnik ezek után, ilyenek is születnek néha tájainkon!

Ui.: Ha a kedves olvasónak az egész zavarosnak tűnik, a hiba nem az önök készülékében van. Még csak nem is a zárt osztály légkörében. Sőt, talán a recenzens fejében sem. Az vesse rám az első követ, akinek ez után tisztábbak maradnak a gondolatai. S ha valaki netán az előadásban az űr és a zűr között az eszmét is fölfedezi, ezt a felfedezését kérem feltétlenül ossza meg velem (és a főorvos úrral!)