Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. június / Húsvéti történet

Húsvéti történet

Tóth Ildikó fordítása

Ha hiszik, ha nem, ismertem egy nem igazán magas embert, aki meglehetősen sok kilót nyomott, tehát körülbelül kétszer annyi fontot, ami ugyebár nem kevés pud, s ez az ember nem hentes volt.

A pocakjától csak nehezen tudott átkarolni egy gyönge nyírfát, de a lelke mégis képes volt átölelni az egész világot, s játszva elérte bármelyik galaxist, hogy telehintse csillagokkal ósdi automobilját.

S ez az ő bűvös képessége – egyesek ezt léleknek nevezik – tudják-e, hogy mennyit nyomott? Egy tearózsaszirom súlyának alig felét.

Mikor haldoklott, épp fél-örökkévalóság éves volt, mikor egy csupa-üveg kórházban haldoklott, kinyitották az ablakot, hogy a lelkének legyen merre távoznia. Ez egy régi szokás volt.

Kis idő múlva rájöttek, hogy további ablakokat kell kinyitni; majd kinyitották az összesét, a hatalmas kórház kétezer ablakát, mert e férfi lelke végtelenül nagy volt. Ekkor a világ minden tájáról orvosok, tudósok és professzorok érkeztek e jelenség okát kutatni.

Minden szükséges műszert magukkal hoztak. Ezekből a szerkezetekből a világ különféle tudományos intézeteiben olyan rengeteg található, hogy ha valaha össze is számolták őket, senki sem tudja pontosan, mennyi van belőlük. Ezt csak maguk a szerkezetek tudják, hiszen a memóriájuk miatt hozták létre őket.

Tehát, ahogy már említettem, minden szükséges műszert összehordtak, ráadásul sokkal többel érkeztek meg, mint amennyivel elindultak, mivel ezek a gépek képesek önmagukat előállítani, tökéletesíteni, egyszerűsíteni, s ezzel pontosítani, folyton-folyvást, egészen az önmegsemmisítésig.

E műszerek részére új épületek felépítése vált szükségessé. Halaszthatatlanul Várost kellett építeni a Tudósok és a Professzorok számára, valamint azok Asszisztenseinek, valamint a Diákoknak, akik majd egykor a helyükre lépnek.

S mivel ez az „egykor” bármelyik másodpercben, sőt egy másodperc vagy annak töredéke alatt akár ezerszer is bekövetkezhet, némely tudós elhunyt, s ezért szükségessé vált a Tudományos Temető létrehozása. Valamint további temetők létesítése az Asszisztensek és a fiatalon elhunyt Diákok számára.

Közvetlenül a Tudományos Város mögött, hogy a hosszú temetési menetek ne tartsák fel az addig is tevékeny munkaközösségeket, önműködő földgyalukkal elsimították a tájak és a Béke Térségévé változtatták. Gyönyörű gondolat.

A kórház ablakai szüntelenül tárva-nyitva voltak, s a lélekminták szüntelenül vizsgálat alatt álltak. Hiába, hiába, hiába. Hiába mértek. Különleges súlyokra lett volna szükség a súlytalanság megállapítására; új mértékre a mérhetetlen megmérésére; szín nélküli színekre, valamint egy nagyüzemre a láthatatlan láthatóvá tételére.

Megszavazták, megszervezték, s hamarabb, mint idejében meg is valósult.

A Tudósok különleges öltözékben, úgynevezett lélekmentes munkaruhában álltak a férfi holtteste felett és várták, hogy mikor leheli ki végre a lelkét.

– Úgy vélem, nem vagyunk még itt mindnyájan – szólt az egyik. Nem is szólt, hanem kommunikált: munkaruhától munkaruháig. Az ablakok még mindig nyitva álltak, s ha a holt férfiban lett volna élet, észrevehette volna, hogy odakint tavaszodik.

Nem voltak jelen mindnyájan. Volt még valaki, aki nem volt ott. El is küldtek érte. Mikor megérkezett, épp eggyel voltak többen.

– Mit mondanak a gépek? – kommunikált az új Tudós.

– Hallgatnak – rekommunikáltak a többiek. Furcsa, gondolta, de nem kommunikált.

És akkor mindent újból és elölről. Ezer kisorsolt matematikus – azért kisorsolt, mert mindegyik matematikus mindent tudott, ezek szerint egyformán sokat – a gépek segítségével felállított egy egyenletet, melyet abba a gépbe tápláltak be, amelyiket a gépek maguk közül kiválasztottak.

A gépek elgondolkodtak, majd kommunikálni kezdtek: „HISZEN ITT LÉLEK LELEK ISZENTLÉLEK ISZTENILÉLEKISZENETETE!!!!!!”

– Azt tudjuk, hogy lélek. De kié? Kié??? – kommunikáltak szinte egyszerre.

– De ki is volt ő tulajdonképpen? – kommunikált a Tudós, aki a legkevesebbet tudott.

– Igen, igaza van. Ki volt ő tulajdonképpen?

– Ki volt ő voltaképpen?

– Ki tudja ezt? Ki tudja ezt?

A gépek nem tudták, a Tudósok nem tudták, az Asszisztensek nem tudták, a Diákok pedig még nem tudhatták.

A főnővér nem tudta. Azonban eszébe jutott, hogy Nagycsütörtök napján talált rá valaki a parkban egy padon, úgy tűnt, alszik, kezében a személyazonossági igazolványa, s benne egy lepréselt háromlevelű lóhere. Sírva vallotta be, hogy észre sem vette az illető nevét, olyannyira megragadta figyelmét a hármaslevélke: „...tudják, professzor urak és tudós urak, az emberek általában négy- vagy ötlevelű lóherét gyűjtenek, s engem ez annyira megzavart, ez a közönséges lóhere, hogy elfelejtettem... ”

A kórterem ajtaján lógott az elhunyt zakója és nadrágja, pontosan úgy, ahogy azt valaki akkor felakasztotta.

Megtalálták az igazolványát, óvatosan kiemelték a háromlevelű lóherét, és egy általuk nem ismert nevet találtak benne, alatta pedig ezt: költő.

– Hát persze! Hogy ez nem jutott az eszünkbe, ki másnak is lehetett ilyen rendkívüli lelke – sóhajtott fel a Tudós, aki a legkevesebbet tudott.

Fokozatosan mindenre fény derült. Kiderült, hogy a kórház teljesen üres, egyetlen páciense sincs. Egy bizonyos nap reggelétől a betegek egészségesen ébredtek és eltávoztak haza. Egy bizonyos éjszakától kezdve a kórház környékén virágba borultak a fák, s valamennyi verébmama sikeresen ki-költötte a fiókáit. A statisztika szerint egy bizonyos nap délutánjától kezdve a járás összes öngyilkosának vagy elszakadt a kötele, vagy csütörtököt mondott a fegyvere, vagy nem szívódott fel a méreg a szervezetükben. A harag megenyhült és az ostobaság térhódítása fokozatosan lelassult.

Földünk egyik hatalmas városában ülésezik a Minduntalan Tanács, amelyre a világ minden pontjáról, valóban minden pontjáról a legeszesebb és a legtisztességesebb férfiak jöttek össze, hogy egyetértsenek vagy sem. Egy Tudós kezdeményezésére (aki valamennyiük közül a legkevesebbet tudott) a Tudományos Város, az Asszisztencia és a Diákság javaslatot nyújtott be a Tanácsnak, hogy vizsgálja meg a költő lelkének lényegét, azét a végtelen lélekét, amely be tudna borítani egy bolygót, tán még többet is. S miután bebizonyosodott jótékony hatása, vezessék be mindenhol a világon, ahol hasonló Enyészet fenyeget. A Minduntalan Tanács betáplálta a javaslatot a gépekbe, s azok lefordították a világ valamennyi nyelvére, nyelvjárására és nyelvjáratlanságára. Aztán kinyomtatták valamennyi írásmóddal és írásjellel, és valamennyi írásjel nélküli írásmóddal, majd ismertették a szöveget a világ minden, valóban minden pontjáról összesereglett valamennyi legeszesebb és legtisztességesebb férfijának valamennyi titkárával.

Mikor ezek egy idő után ismét összeültek, két egymással szemben álló pártra szakadtak. Az egyik párt előhúzta zsebéből a javaslatot és unisono kijelentette: „Egyetértünk”. A másik fél unisono kijelentett: „Vétó”, és jobb zsebébe nyúlva előhúzta az ellenjavaslatot. Majd szétszéledtek.

Mikor egy idő után ismét összeültek, ismét két egymással szemben álló pártra szakadtak. Az egyik párt előhúzta a bal zsebéből az ellenjavaslatot, unisono kijelentette: „Egyetértünk”, majd hirtelen a jobb zsebébe nyúlva unisono ezt mondta: „Azonban", s előhúzta az ellen-ellenjavaslatot.

A másik fél unisono kijelentette: „Azt már nem! ”, majd az előző válaszolt: „Akkor pedig mi vétó, és nesze nektek! ”

A Tudósok ezt csak nehezen tűrték, de korántsem olyan nehezen, mint a gépek. Sértette őket ez az egész. Felingerelte.

987654321 – kommunikált az egyik gép a másikkal.

234567891 – válaszolt a másik. A gépek egységbe tömörültek.

– 786 – kezdte beszédét a Memóriák Memóriájának Memorizátora. – 6298695 9982234448; 744443? 3777774? 99! 99! 999! 99 + 3√99999+ +0.000009 x 99: 8/9 + 88776600500403002010!

És ezt nem kellett volna mondania. Mert ez valamennyi gépet úgy felgerjesztette, hogy Gerjedelmet váltott ki. A gerjedelmek Gerjedelme pont abban a pillanatban hágott tetőpontjára, mikor a Költőt a Tudósok közé örök nyugodalomra helyezték, s mikor mindannyiuk szeme megtelt könnyel, a Gerjedelem egy távoli pincében megmozdított egy kart, ami tovább gerjesztett egy kis fényforrást, ami által megszakadt az áramkör, s egyúttal a világ túlsó felén lévő pincében eloltott három kis fényforrást, s ennek folytán feltöltött egy újabb áramkört a legeslegmélyebb pincében, aminek következtében a hat gomb egyike, az a legcsúfabb, főbe nyomta magát.

S mindennek végén sötétség honolt.

Hogy ne kelljen ismét kiáltanunk: „Legyen világosság!”, hogy ne kelljen ismét mindent újrakezdeni, a költők verseket írnak, a festők képeket festenek, a bohócok pedig bukfencet hánynak.