Ikon

Ottó Nadel ez idő tájt vette észre, hogy egészen egyszerűen: elfordulnak tőle a nők. S ez egy férfi életében érthetően lehangoló élmény. Még akkor is, ha Ottó semmi különöset nem akart a nőktől, csupán figyelte az arcukat. Merthogy felfedezése szerint nemcsak, hogy minden arc kapu, de minden arc nyitott kapu. Csak belépsz, akárha séta közben, találomra egy ház nyitva álló kapuján, s máris eléd tárul a szebb napokat látott lépcsőház, a függőfolyosó díszes öntöttvas korlátja vagy az udvar sarkában meghúzódó, repkénnyel futtatott márvány falikút. Zajok és neszek, koraesti szagok és illatok között otthonosan megsimulsz – míg valaki váratlanul rád nem köszön, s meg nem kérdi, hogy kit keresel?

Hogy elfordultak tőle, ez pusztán kellemetlenül érintette, de betolakodó voltára csak akkor döbbent rá, mikor egy hölgy, akinek vonásait elmélyülten s leplezetlen érdeklődéssel szemlélte, egy idő után rámosolygott, s alig észrevehetően bólintott felé. Nadel meghökkent. Nem, nem, ő nem akart kalandot, nem kívánt „idegenvezetést”. Gondolhatnánk azt is, hogy gyáva volt, de ő ezt úgy fogalmazta, hogy az ő életében egy nő éppen elég. Mindenesetre ettől kezdve csak lopva, mondhatni titokban folytatta felderítő tevékenységét. Villanásnyi idő alatt rögzítette a látványt, s odahaza, az asztalánál először csak találomra húzott vonalakkal rajzolgatni kezdett, hogy nyugodt körülmények között végre szemügyre vehesse vizsgálata tárgyát. Az első napokban csak jegyzetei szélén hívta elő emlékképeit, de később fölbátorodva külön mappát nyitott, s módszeres munkába kezdett. Biztosan tudta, hogy csak idő kérdése, s egyszer majd megjelenik előtte a régóta keresett, olyannyira hiányzó kép.

„Ó – turkált Johanna a rajzai között elragadtatva –, hiszen ez mind én vagyok! Na persze észre is vettem, hogy mostanában megnéznek az utcán... Ottó, hogy te milyen ügyesen rajzolsz! De ez a többi itt, remélem nem önarcképek, ugye? Rémesek!” Ottó hallgatott.

Mit is mondhatott volna. Zatapeket – akinek képeire Johanna oly idegenkedve utalt – azóta a délután óta nem látta. Szomorúan, reménytelenül távozott, megtört alakja Ottó számára visszavonhatatlanul tönkretette, mondhatni: érvénytelenítette az egyébként napfényes délutánt, s immár az azóta eltelt időszakot is.

Aznap Ottó mit sem sejtve tért vissza ebéd utáni sétájából hivatalába, mikor az ajtóban ott várta az ismeretlen, aki magát félszeg egyszerűséggel Zatapek-nek nevezte.

– Zatapek, Zatapek?... Nem emlékszem – vont vallat.

– Nem? Hihetetlen... Pedig ki tudja mióta, te vagy az első ismerős!

Ottó hümmögött. Nézte a magába roskadtan ülő férfit. Sebtében borotválkozhatott, mert az arcán foltokban maradt a borosta. Ősz lenne a szakálla, állapította meg tárgyilagosan vizsgálgatva a túlméretezett vonásokat. Egyébként mintha minden tagja valahogy nagyobb lenne a kelleténél. Zavarbaejtően ügyetlen tákolmány, gondolta, mert a férfi simára fésült, „lenyalt” haja végképp nem illett az egészbe.

– Tényleg nem akarja letenni a kabátját? – kérdezte Ottó, hogy valamilyen irányba elmozdítsa a beszélgetést. Titokban arra számított, hogy az illető megragadja az alkalmat s távozik. De az csak ült továbbra is.

– Nem! – mondta, s szinte dacosan rántott egyet koszlott viharkabátján. – Nem érzem itthon magam.

– Jó, csak gondoltam, hogy melege van – védekezett Ottó.

– Melegem. És?! Kit érdekel? – hangjába ellenséges szín vegyült.

– Csak kérdeztem. Mert ha nem tudok segíteni...

– De tudsz!

– Szívesen megpróbálom – uralkodott hangján Ottó, akit már elejétől bosszantott ez a bizalmaskodó tegezés.

– Akkor segíts! Mondj el mindent, amit rólam tudsz...

– Hát... – kezdte óvatosan Ottó –, az az igazság, hogy nem sokat tudok.

– Na jó – szakította félbe amaz –, akkor, amit gondolsz. Azt mondd el, mit gondolsz rólam. Mert a többiek nem érdekelnek, de terád emlékszem... Te vagy az első, akit egyáltalán fölismertem. Most egy pillanatra fölszakadt a köd... de csak téged látlak. Segítened kell! Mert semmire nem emlékszem...

– És mióta? – buggyant ki Ottóból a kérdés. A férfi vállat vont. Ottót voltaképpen ingerelte ez a tespedt közöny, ez a mozdíthatatlannak tűnő szerencsétlenség, mely hívatlanul és éppen az ő délutánjára készült rátelepedni. – De mégis, valamit mondjon. Hol lakik? – vett elő egy űrlapot, hogy hivatalos mederbe terelje a beszélgetést. – Címe? Neve?

– Nincs. Nincs címem.

– Hát hol lakik?

– A Főtéren – mondta közömbös hangon a férfi.

– Na, ugye... – diadalmaskodott Ottó, majd fürkészve nézett: – Hol?!

– Ott aszfaltozunk. A bódéban lakom.

– Értem – bólogatott Ottó. – S azelőtt?

– Én már csak erre emlékszem.

– A városban lakott? Itt?

– Nem, nem!

– Hogy került ide?

– Leszálltam a vonatról – vont vállat a férfi.

– Nem erre gondoltam – intett Nadel, de az folytatta.

– Leszálltam, miután az öreg eltűnt.

– Kicsoda?

– Az öreg. Együtt utaztunk.

– No. És hová utaztak?

– Nem tudom. Véletlenül találkoztunk.

–Hol?

– A vonaton. Egyszerre csak ott ült. Nem vettem észre, hol szállt fel. Amikor kinyitottam a szemem, ott ült, és úgy tűnt, hogy alszik. Valahonnan ismerős volt az arca, mert nem tudtam levenni róla a szemem. Akkor vettem észre, hogy figyelem, mikor találkozott a tekintetünk.

Egyszerre felállt, s a poggyásztartóból levette a táskáját, kivett belőle valamit, ami fehér szalvétába volt csomagolva. A táskáját visszatette, leült és komótosan bontogatta az asztalkendőt. Lassan, elmélyülten, szinte élvezettel. Nagysokára előkerült egy konyhai kis kés meg két alma. Az egyik almát a térdére terített szalvétára tette, a másikat nyugodt mozdulatokkal hámozni kezdte. Egyenletes tempóban vezette a kést körbe. De nem hámozta meg végig! Még félig sem, amikor a letisztított részből kanyarított egy falatnyit, szájába tolta, s míg módszeresen rágott, hámozta az almát tovább!

– Na?! Emlékszel? – nézett izgatottan Ottóra a férfi. Ő egyáltalán nem emlékezett, noha egészen jól el tudta képzelni a jelenetet, de fölöslegesnek tartotta közbevágni, így csak intett, hogy várja a folytatást.

– Na, ki volt? Szerinted? – makacskodott a férfi.

– Nem tudom – ismerte be szorongva Ottó.

– De ismerős, ugye? – kérdezte diadalmasan, egyszersmind rábeszélőn a férfi, önkéntelenül is mutatva az almát hámozó mozdulatokat. – Látod?

– Hogyne, teljesen – bizonygatta Ottó.

– Na... én is így voltam. Tudtam, hogy ismerem, de egyszerűen nem tudtam rájönni, ki ez... A férfi itt elbizonytalanodott, s kis szünet után folytatta.

– Kimentem a folyosóra. Ott álltam, és már nem gondoltam semmire. Az öregre legkevésbé sem akartam, csak bámultam kifelé... Aztán egyszercsak éreztem, ott áll mellettem. Tudtam, azt várja, hogy ránézzek. Alig kaptam levegőt, torkom kiszáradt. Már fájt a nyakam, a szemem a merev tartástól. Minden összefolyt előttem. Már rá akartam nézni, de nem bírtam! Nem volt erőm, hogy megmozduljak. Szerettem volna legalább jelezni, hogy tudom, itt van mellettem, de csak álltam mozdulatlanul. Aztán meghallottam a hangját: „Hogy elvesztetted a fejedet, meg lehet bocsátani. De, ha arcod nincs, elvesztél!” – ezt mondta, és én semmi másra nem emlékszem azóta sem. Moccanni, szólni sem tudtam. Aztán befutottunk a pályaudvarra... és én leszálltam.

– S az öreg?

– Nem tudom. Nem hiszem. De én akkor azt se tudtam, hogy ébren vagyok-e egyáltalán! Érted?! Én azt se tudtam, hogy él!... És tudom, áruló, gyilkos vagyok. Joggal tartotok annak... Meg tudsz-e bocsátani?

– Én?!

– Te! Te is! Hisz te is ott voltál! És odaveszhettél volna, nem?!

– Én?!

– Hát miért bújsz el előlem?! – emelkedett föl dühösen a férfi és Ottó felé hajolt. – Annyira megvetsz, hogy ki se akarod mondani?

– Miért kéne, hogy megvesselek? – tiltakozott Ottó.

– Na, nem! Ezt nem! Hát elkövettem és vállalom! Nincs jogod elvenni tőlem! Annyira semmibe veszel, hogy megtagadod tőlem a visszatérést?! – támaszkodott még mindig állva az asztalra. Ottó erőtlenül védekezett: – De nem is értem, miről beszél...

– Persze! így sokkal kényelmesebb... Nem is tudom, miért vártam mást. Mindig is szerettél kívül maradni. Csak nem bepiszkolódni!... De még majd megtudhatod te is – roskadt vissza kabátjába a férfi. – Nem kívánom neked...

Ottó feszengett: – Értse meg, én tényleg nem értem, miről van szó...

– Semmiről – vetette oda a másik. – Arról, hogy nem látok. Nem látok, mert elvesztettem az arcomat. És amióta nem látok, nem is vagyok.

– De hát van! – próbálkozott Ottó óvatosan.

– Nincs!

– Itt ül nálam...

– Ugyan, hol?! És ki maga?! – kérdezte keserűen a férfi, először magázva a beszélgetés folyamán Ottót, aki megkísérelte valahogy rendbehozni a dolgot: – Azt mondtad, hogy engem fölismertél... – kockáztatta meg, de a férfi föl se pillantott.

– Tévedtem – mondta tompán. – Akkor tudnád, ki vagyok... és meg is bocsáthattál volna – sóhajtott, s lassú, mégis megállíthatatlan mozdulatokkal fölállt, kabátja szinte a földet seperte, ahogy elhagyta a szobát.

Ottó nézte a becsukott mappát. „Hát ez az arc egyszerűen rémes.” Ez?! Mind az! És hiába mond bárki bármit, mind-mind önarcképek!

Felöltözött. A Főtéren megtalálta a bódét. Zatapek benn hevert az ágyon, mellette kiürült üveg. Felült, s zavaros tekintettel mondani akart valamit, de csak böffentett.

Ottónak felfordult a gyomra, az ajtófélfába kapaszkodott és várt. – Jó estét! – kezdte kipréselni magából a szavakat. – Csak azért jöttem, hogy...

A férfi közbevágott: – Emlékszel?!

– Igen – mondta rekedten.

– És?! – tette le az ágyról a lábát, s közelebb hajolt.

– És úgy gondolom, hogy... minden rendben.

– Szóval... emlékszel? Nem tagadod, hogy te is ott voltál? – kérdezte a férfi, miközben lehajtotta s elfordította fejét.

– Ott – bólintott Ottó, mire a férfi valósággal felnyögött.

– Én... én akkor tényleg elvesztettem a fejemet! Gyáva, mindig is gyáva voltam... de megöltek volna, ha nem mutatom meg, merre vagytok... Minket kerestek. Megmutattam. Majd hallottam a lövéseket is. Tudtam, már nem szednek foglyokat... Sötét volt, emlékszel, és én eltűntem... Azt hittem, mindenkit megöltek... Hát én, én voltam... és, jó, jó, hogy élsz – lépett Ottóhoz és átölelte.

Ottó Nadel pedig, aki eddig nem tudott róla, hogy valamikor is járt volna a fronton – magához szorította, s érezte az arcán, gallérjában Zatapek borostáját, s hogy milyen forróak a könnyei. Minek is rajzolt volna ezekután még arcokat. A műértők viszont erre az időszakra teszik annak a kevés számú, főként utcarészleteket ábrázoló finom tollrajznak a keletkezését, melyek, bárhol is bukkannak fel, oly nagy izgalmat keltenek a gyűjtők körében.

A föltételezés nem teljesen alaptalan, mert más forrásokból tudjuk, hogy Ottó Nadel ebben az időszakban ingatlanközvetítéssel foglalkozott, miközben maga is lakást keresett.