Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. június / Történelem; Ima; Szabadulások; Zug

Történelem; Ima; Szabadulások; Zug

         

Történelem

               

Poros pergamenek, világos,

szép szavak: világok, virágok –

egyre kihajtanak. Mi tenger napok során

fényárba vettetett, tükrözi titkos

mosoly és rettenet. Ó, vérző idő méhéből

kitüremlő igék, ti szóljatok,

ti mondjátok el! S az ember majd nemmel –

és igennel felel.

                 

                       

Ima

                                     

Füvek, virágok nagyura, ki verset

indítasz világgá, mikéntha madarat,

szálljon a légen, szárnyaljon léten át,

madarak, vadak nagyura, ki írod

a szárnyalást, mikéntha engem,

legyen téridőm lennem, torlódni-omlani

világok haván: mindig,

mindenütt, hol Vagy s vagyok, akárha

álmomban s ébren

iszonyú angyalod – világok, férgek

nagyura, Istenem, vedd el szívem jegét,

hessentsd el hidegét: taníts. Mindeneknek

szép heve-láza, aranya – gyarapíts.

                 

               

Szabadulások

                 

A kerekek, melyeken

a teremtés száguld,

az élet teje s a halál méze,

a férfi és a nő,

az igen és a nem:

mind-mind Övé, kinek álma

elmondhatatlan világegyetem.

                 

S mert tőle lettünk s ő vagyunk,

torlódásunk-omlásunk végtelen.

                   

                 

Zug

               

Néma zugot: áradást ígértél

s adtál. Magamra sosem

hagytál. Szerettelek.

Ó, megtagadtalak. Tengerző

szépség, vétessek vissza.

Add.