Történelem; Ima; Szabadulások; Zug
Történelem
Poros pergamenek, világos,
szép szavak: világok, virágok –
egyre kihajtanak. Mi tenger napok során
fényárba vettetett, tükrözi titkos
mosoly és rettenet. Ó, vérző idő méhéből
kitüremlő igék, ti szóljatok,
ti mondjátok el! S az ember majd nemmel –
és igennel felel.
Ima
Füvek, virágok nagyura, ki verset
indítasz világgá, mikéntha madarat,
szálljon a légen, szárnyaljon léten át,
madarak, vadak nagyura, ki írod
a szárnyalást, mikéntha engem,
legyen téridőm lennem, torlódni-omlani
világok haván: mindig,
mindenütt, hol Vagy s vagyok, akárha
álmomban s ébren
iszonyú angyalod – világok, férgek
nagyura, Istenem, vedd el szívem jegét,
hessentsd el hidegét: taníts. Mindeneknek
szép heve-láza, aranya – gyarapíts.
Szabadulások
A kerekek, melyeken
a teremtés száguld,
az élet teje s a halál méze,
a férfi és a nő,
az igen és a nem:
mind-mind Övé, kinek álma
elmondhatatlan világegyetem.
S mert tőle lettünk s ő vagyunk,
torlódásunk-omlásunk végtelen.
Zug
Néma zugot: áradást ígértél
s adtál. Magamra sosem
hagytál. Szerettelek.
Ó, megtagadtalak. Tengerző
szépség, vétessek vissza.
Add.