Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. június / Zaj

Zaj

A zajoknak három fajtáját különböztetem meg. Vannak emberek előtti zajok, emberi zajok, és ember utáni zajok. Ember előtti zaj a fák susogása, a patak csörgése, a dinoszauruszok szerelmes üvöltése, a sziklaomlás, mennydörgés, rianás, et cetera. Emberi, azaz mesterséges, vagy pontosabban: természetellenes zaj a kávéfőző duruzsolása, a lokomotív zakatolása, Beethoven Örömódája, a robbanómotorok, buldózerek döreje, a reaktorok, transzformátorok diszkrét zúgása, ki ne ismerné ezeket?

De ki hallja majd az ember utáni zajokat? Olyanok lesznek, mint az ember előttiek? Vagy egészen mások? Egyáltalán zajnak nevezhetőek azok a hanghullámok, melyeket senki sem érzékel majd mint zajt? A természet és társadalom összecsapása után mi lesz az a harmadik világállapot, az az ismeretlen, ami megszüntetve megőrzi mindkettőt? Tézis és antitézis megszülheti-e a szintézist? Vagy az antitézis együtt pusztul a tézissel, miként a kórokozó is együtt semmisül meg a szervezettel, melyet élősködve elsorvasztott?

Milyen lesz majd az emberen túli csönd? Ez a csönd, ami voltaképpen nem is csönd, inkább csak nem-zaj. S ez a nem-zaj sokkal baljósabb, sokkal félelmetesebb, mint a csönd. De miért? Miért félünk attól az időtől, mikor már nem leszünk, s miért nem félünk a megszületésünk előtti századoktól, évezredektől, mikor éppúgy nem voltunk, s amikor a világ meglehetősen jól működött nélkülünk is. Ki tudja.

A felekezeti hovatartozásukra nézve anyagelvűek azt mondják, a munka emelte ki az embert az állatvilágból. A mesés kozmogóniák hívei szerint valami istentudat. Gyermetegség. Az idő tudása, az elvonatkoztatás képessége, az idő és az emberi hangok, zörejek strukturálása, mind bonyolultabb szervezése tette lehetővé, hogy a természet kitermelje az emberi fajt, a kórokozót, mely a gazdaszervezet elpusztítására szövetkezett.

Az ember zajokkal osztotta részekre az időt, harmóniákba, öntörvényű ritmikába tördelte a zajokat, hogy elfeledhesse a napszakok és évszakok, nappalok és éjszakák, élet és halál ritmikáját. Verseket és zenét szerzett, életét könnyebbítő-hosszabbító zajforrásokat konstruált, hogy saját zörejei közé meneküljön a természet, a kozmosz hangjai elől, mert feledni akarta önmagát, feledni az idő tudását, halandó mivoltát; mesterséges hangok, zajok és ritmusok kóros és hamis képleteivel áltatta és áltatja önmagát. Az idő tudása a halálfélelem oka, s így a halálfélelem az oka valamennyi tettünknek, a görcsös életigenlésnek, a mindent felzabáló-megemésztő suicid életakaratnak, a semmi felé tartó öngyilkos rohanásnak.

A kultúra és civilizáció egyetlen mozgatórugója a halálfélelem, amit folytonosan távol tart, tudat alá szorít, szorongássá változtat az ember. (Az ember, aki azért természetellenes lény, mert szorongani képes.) A szorongás elvonatkoztatott félelem. A szorongásnak nincs tárgya, vagy ha van, az a tárgy csak mint eshetőség létezik, valahol a jövőben, vagy a tudat legmélyebb kazamatáiban. Az állat nem szorong, csupán fél; mindig az örök jelenben retteg a konkrét veszélytől. A minket körülvevő „emberi zajok” a szorongás hanghullámai. A szorongás kelti őket a civilizáció görcsbe rándult zsigereiben...

S hogy milyenek lesznek az ember utáni zajok, már csak szorongó képzeletünk hallucinálhatja, de valójában nem hallja senki, senki, de senki, s talán így van jól, s ha nincs is jól így: ez a jövő.