Radaropera; Könnyűnek hitt ébredés; Ólompiramis

Radaropera

Betört orrú bombázók lopakodnak délkeletnek

véres gyémánt a két szárnyuk között.

Ó, borzalom! Gondolkodom, tehát

Isten emberkísérleteket folytat!

Én lennék ez a véres vattacsomó

az izgalmak alagútjában?

Nyirkos gyufaszállal cirógat,

vicsorogva gurít a félelem,

estélyi zsákruhát visel, hóhérköntöst,

alattomosan hozzáigazít

menetrendjéhez, míg

a penészes pirkadat

pörköltjei főnek.

Kiterjedésem mint

a képernyőn villogó ponté.

Az Úr könnyedén vezeti a gépet.

Alább ereszkedik, tüdőre szívja

a tengert, megengedhet magának

egy kis végtelent...

A Nap korongját a lejátszóra helyezi,

a kapcsolótáblához lép,

majd kioldja a muzsikát az éterbe.

Könnyűnek hitt ébredés

I.

Agylebeny hull az ég köpenyére,

hullaszag áll a sarkon, váram

kockái vacognak a rozoga sötétben,

mindezt vidd, nem-az-enyém-álom,

csak harci sisakban vércsepp-katicákat,

dárda-darába hamvadt koponyaszilánkot ne lássak:

mindezt vidd, még meg kell találnom,

megdőlt, virító igék bokra alatt,

míg a múlt idők merre mész? – dörejével

szemben megsülnek a szitává lőtt csemeték,

hatvan fokos árnyaim.

II.

Lenn a téren nem-azok-a-lányok,

s nem-azok-az-álmok a hintaszékben,

keserű vörös tintát izzad az ég,

teleírt földek, telesírt, résnyire

tárt hölgyek, egyetlen örömük

a mérhetetlen mérget rágó enyészet:

lenn a téren nem-az-a-tenyészet.

III.

Sűrű, kék ópiumcsacsik vágtája, én már nem is

tudom, honnét. A konyhaasztal ódon szürkesége,

pár hagymaszelettel, vemhes karórák

görcse. Láncokat izzad a szél, apró kis

táncbuborékba bújnak az izzadó gallyak,

hintáznak őrült meztelenül a monoton mesék.

IV.

Fűzfából tűzifát, mérlegek nyelvére kötve a súly.

Üvegmozsárban megtört szellentéssel lehetsz még

kiskirály. Csóklik a száj, nyálzik nyöszörgő

kék tubusa a térnek, alkalom ez az alkaloidoknak.

Bokrok borotvája közt egy bélyeggyűjtő karácsonyáról

mesél a fehér csokornyakkendős szellem, s vissza-

böffenti túl mélyre süllyedt nyakcsigolyáit.

Ólompiramis

Mint megfagyott a megfagyottal,

elbeszélget velem. Kormos

űrhajók sisteregnek orrlyukából,

köldöke mélyén épp csak elfér

konzervdoboznyi páncélruhám.

Köszönettel gyűlöl, homlokáról

lerántja a beteg kardok utolsó

rozsdafoltját, telefonál,

kényszerzubbony-gyára átáll

koporsókra, gázórákra,

zsilettvágásnyi kék szembogár

az út porában, röviddel azután

téboly-kattanás – ratatáznak

a ratataták, ólmok, álmok és

belépőjegyek hullnak a koszos

hajnal ujjai közé: eddig a látnok;

már penészedik csontja, itthagy,

elárvul, megköt és menthetetlen

józanságában hatalmasat harap a

napból a kozmosz agyarán táncoló

vén kecskebak, a nyurga semmitható.