Új állam születik

Merész, buktatóktól sem mentes feladatra vállalkozott Dr. Ivan Kamenec, CSc. szlovák történész, amikor eredeti dokumentumokra, visszaemlékezésekre, hiteles forrásokra támaszkodva megírta a szlovák állam történetének első, a korszakot teljes mértékben átfogó történelmi esszéjét. A majd másfélszáz oldalon olvashatunk e rövid életű közép-európai állam politikai struktúrájáról, nemzetközi helyzetéről és külpolitikájáról, belső rendszeréről, az emberek mindennapi életéről, végül nyomon követhetjük az állam szétesésének folyamatát.

Az itt olvasható fejezet a szlovák állam megszületésének közvetlen előzményeit tárgyalja – feltárja az olvasó előtt e még mindig kérdőjelekkel teli, mítoszokkal átszőtt korszak néhány fontos momentumát, történelmi összefüggéseit. Az 1939 és 1945 közötti időszak romantikus történelmi értékelésének és Ivan Kamenec objektivitásra törekvő szemléletének összeférhetetlenségére jellemző, hogy a tanulmány eredeti, szlovák változatának megjelenését rendkívül indulatos vita követte. Az alábbi fordítás a mű rövidített, cseh nyelvű változatából készült, mely a prágai ANOMAL Kiadó gondozásában jelent meg.

- h.r.d. -

1939. március 14-ének hideg napján, 12 óra 7 perckor új állam született Közép-Európában, amely hat évre írta be magát e nyugtalan kontinens történetébe. Létrejöttének, kikiáltásának körülményei mintha előre körvonalazták volna további sorsát. Ez az új állam ugyanis nem a szlovák társadalom, vagy annak politikai képviselete előzetes törekvéseként, hanem Csehszlovákia fasiszta szétverésének mellékproduktumaként jött létre. Az önálló állam utáni ősi vágyról, a nemzeti törekvésekről, áldozathozatalokról szóló fejtegetések, magyarázatok mind-mind csak utólagosak voltak. A történelemben ugyanis többé-kevésbé érvényes, hogy a győztes politikai erő saját győzelmének indoklását és igazolását – jogát a hatalomhoz és az uralkodáshoz – a történelmi múltban igyekszik megtalálni.

A Szlovák Köztársaságot az 1938. december 18-ai „egységes jelölőlistás” választások után felállított szlovák parlament kiáltotta ki. Jellemző a körülményekre, hogy az országgyűlési képviselőknek fogalmuk sem volt arról, mit fog a harmadik ülésszak tárgyalni, nem is sejtették, hogy a parlament épületéből már az önálló Szlovákia képviselőiként távoznak. Az ülés kezdetén, tíz órakor, egy képviselő még a Csehszlovák Köztársasághoz való hűségre esküdött fel, két órával később pedig egy új, független állam létrehozására szavazott. Nem beszélhetünk azonban szokványos szavazásról sem.

Az elnöklő Martín Sokol kérdését – mely arra vonatkozott, a független Szlovákia kikiáltását – néhány másodperces mély csend fogadta, majd a képviselők felálltak, és elénekelték a „Hej Slováci” kezdetű ünnepi dalt (ami ezzel az új állam hivatalos himnuszává vált). Ez szimbolizálta tulajdonképpen az államalapító aktust. Sok képviselőnek csillogtak könnyek a szemében, de a szemtanúk és az eseményt átélők szerint ezek inkább voltak a bizonytalanság, félelem és aggodalom könnyei, mint az elragadtatásé és meghatottságé. Politikai múltja miatt ugyanis a parlament minden tagjának pályafutása összefonódott Csehszlovákia létével. Nem egynek közülük persze komoly fenntartásai voltak az államszövetség belső elrendezését illetően, de kritikáikban sohasem támadták az állam integritását, területi egységét. A képviselők többsége tudatosította, milyen bizonytalan és kockázatos politikai útra lépett Szlovákia. De hát a történelem kiszámíthatatlan, tele van váratlan, sötét fordulatokkal.

A szlovák állam tehát századunk harmincas éveinek végén, Európa mély politikai és morális válsága közepette jött létre. Ez erősen rányomta bélyegét a létrejövő állam történetére. Születésére és létére meghatározó hatással voltak ugyan a külső tényezők, de e tekintetben semmiképpen sem hanyagolhatóan el az ún. München utáni (vagy második) Csehszlovákia belső fejlődésének problémái sem. A második Csehszlovák Köztársaságot nemcsak a náci Németországtól, Horthy Magyaarországától és Beck-féle Lengyelországtól elszenvedett súlyos területi veszteségek jellemezték, hanem belső, demokratikus rendszerének teljes szétesése is, valamint azon konzervatív, ultrajobboldali erők fellépése, akik a húsz éves állam tragédiáját kitűnően ki tudták használni saját politikai terveik és ígéreteik propagálására, valamint a kishitűség és a kapituláció gondolatának terjesztésére; akiknek sikerült elindítaniuk a bűnbakkeresés folyamatát. Mindezt ügyesen kötötték össze egy autoritatív rendszer bevezetésének gondolatával, valamint Európa fő hatalmi hegemónjával, a Harmadik Birodalommal való egyre szorosabb együttműködés szükségességének hangsúlyozásával. A felsorolt tendenciák ugyanúgy megjelentek Csehországban, mint Szlovákiában. Ez utóbbi 1938. október 6-án elnyerte a politikai autonómia státuszát – az erről szóló törvényt a prágai Nemzetgyűlés 1938. december 22-én hagyta jóvá.

Szlovákia autonómiájának létrejöttében az új köztársaság államjogi elrendezése mellett fontos szerepet játszott Hlinka Szlovák Néppártjának hatalomra kerülése is. Ez volt az a politikai erő, amely a Szlovák Nemzeti Párttal együtt, megalakulása első pillanatától kezdve politikai autonómiát követelt Szlovákiának. Befolyásukat mutatja, hogy 1925-től minden parlamenti és helyhatósági választáson a legerősebb pártként szerepeltek, bár sohasem szerezték meg a szavazatok több mint harminc százalékát. Hlinka Szlovák Néppártja (szlovák rövidítése HSLS – a ford. megj.) mindig is a szlovák nemzet egyetlen autentikus képviselőjének tartotta magát, ami a kezdetektől magában hordozta a szervezett tekintélyuralmi, totalitárius állampárttá való alakulásának lehetőségét. Ennek a pártnak az ereje nemcsak kiélezett, túlnyomóan kormányellenes ellenzéki politikájában rejlett, amely erős vallási és nemzeti ideológiával volt megtöltve, hanem abban a tényben is, hogy a hivatalos csehszlovák illetve cseh politika képtelen volt megérteni és elismerni az önálló szlovák nemzet létét. Az egységes csehszlovák nemzet fikciójához való feltétlen ragaszkodás (az 1920-ban elfogadott alkotmány is csehszlovák nemzetről beszél) – bármennyire is erősek voltak ennek történelmi gyökerei és pragmatikus, elsősorban külpolitikai indokai – állandó cseh–szlovák feszültséggel járt, és ez egyre inkább gyengítette a köztársaságot. 1938–1939-ben az ország belső és főképpen külső ellenségei mindezt nagyon jól fel tudták használni a köztársaság ellen.

A Hlinka-féle Szlovák Néppártot a két háború között semmiképpen sem minősíthetjük fasisztának, illetve szeparatistának, bár szervezetén belül mindig működtek – kisebb nagyobb intenzitással – olyan radikális csoportok, amely eszméikben eltértek a párt hivatalosan elfogadott politikai irányzatától: ilyen volt pl. a 20-as években megalakult „Rodobrana” (ezt az olasz fasiszta szervezet mintájára hozták létre); a párton belüli radikálisok a harmincas években a „Nástup” dmű folyóirat, 1938-tól pedig a kialakuló Hlinka-gárda (továbbiakban HG – a ford. megj.) köré csoportosultak. A felsorolt radikális áramlatok vezetői (V. Tuka, F. Durčanský, K. Sidor és mások) fontos, bár nem egyszer ellentmondásos szerepet játszottak a szlovák állam létrejöttében. Szerettek volna a lejátszódó politikai folyamatok vezető egyéniségei lenni, de ehelyett gyakran kerültek a történések befolyása alá, irányított figurákká váltak egy erősebb hatalom kezében.

Az Andrej Hlinka vezette Néppárt Szlovákia autonómiáját mindig is az egységes államon belül értelmezte, hisz 1918–19-ben maga Hlinka is jelentős szerepet játszott Csehszlovákia létrehozásában. Így volt ez még 1938 forró nyarán is, amikor Hlinka meghalt. A párt élére kerülő Jozef Tiso Hlinka sírjánál még patetikusan deklarálta a párt és a szlovák nemzet hűségét a köztársasághoz. Ez irányban szemmel látható eltolódás a tragikus müncheni döntés és az ezt követő események után következett be. Összeomlottak a Csehszlovákia szilárd nemzetközi helyzetéről, a Közép-Európa békés szigetéről kialakított képzetek. Ez tragikusan érintette az ország lakosságát, keserű szájízt hagyott a társadalom különböző rétegeiben, a politikai életben pedig teret engedett a legkülönbözőbb kombinációknak, és aktivizálta azokat az antidemokratikus erőket, amelyek Közép-Európában közvetlen és közvetett utakat kerestek a hatalmi hegemónkára törekvő Németország és részben annak politikai rendszere felé.

A müncheni egyezmény következményei Szlovákiát is sújtották, bár jóval tragikusabban érintették a cseh területeket. A Harmadik Birodalom már 1938 őszén kisajátította Szlovákia fővárosa mellett a pozsony-ligetfalusi hídfőt és a szlovák nemzet történelméhez millió szállal kötődő ősi várat, Dévényt. Északon, Árva (Orava) és a Szepesség (Spiš) területén is elveszített néhány települést az ország, ezek Lengyelországhoz kerültek. A legérzékenyebben azonban az 1938. nov. 2-án meghozott első bécsi döntés érintette Szlovákiát, amivel a fasiszta nagyhatalmak, Olaszország és Németország, lehetővé tették a Horthy Magyarországnak, hogy megszállja az ország déli területeit. Szlovákia ekkor elveszített 860 000 lakost – ennek több mint egyharmada volt szlovák nemzetiségű – területéből pedig 10 400 négyzetkilométert. A nyugati nagyhatalmak, annak ellenére, hogy Münchenben megígérték a második Csehszlovák Köztársaság határai sérthetetlenségének szavatolását, mindezt teljesen tétlenül szemlélték.

Hlinka Szlovák Néppártja tagsága abszolút többségének az ország államjogi elrendezését illetően az 1938 októberében elért szlovák politikai autonómia a végső cél elérését jelentette. Ezzel a nézettel nemcsak a szlovák társadalom jelentős hányada, hanem a politikai pártok képviselőinek nagy része is azonosult – ezek a pártok, elsősorban külső nyomásra, idővel egybeolvadtak a HSLS-el, kialakítva így a hangzatos megnevezésű Szlovák Nemzeti Egység Pártot. Az autonómiáról szóló alkotmánytörvény elfogadásának napján – 1938. november 22-én – Szlovákia szerte megszólaltak a harangok, ez a gesztus volt hivatott jelképezni a szlovák nemzeti gondolat örömteli teljesülésének atmoszféráját. Ez azonban a gyorsan folyó politikai eseményeknek csak egyik momentuma volt, amely mindinkább az élesedő nemzetközi és belső konfliktusok árnyékába került. A nácik minden eszközt felhasználtak a maradék Csehszlovákia felszámolására. A prágai kormány egyértelműen kinyilvánított készsége ellenére, miszerint politikáját kész lett volna teljes mértékben alárendelni a berlini érdekeknek, a nácik tovább fokozták Csehszlovákia-ellenes propagandahadjáratukat, eszközként felhasználva az országban megmaradt német kisebbséget, emellett egyre inkább számolva az ún. „szlovák kártyával” is. A cseh–szlovák viszony a második köztársaságban az autonómiát biztosító alkotmánytörvény elfogadása után sem javult.

Mialatt a cseh társadalom és politikai élet egyes rétegei csak nehezen tudtak megbékülni az új államjogi elrendezés tényével, addig szlovák oldalon a HSLS védőszárnyai alatt szemmel láthatóan aktivizálódott az egyértelműen szeparatista tendenciákat követő radikális szárny, amelynek végső célja Szlovákiának a Csehszlovák Köztársaságtól való teljes elszakítása volt. Ezek a tendenciák az államjogi követeléseken kívül egyértelműen megmutatkoztak a németpárti külpolitikai orientációban is. Ami a radikális pártcsoport szervezetét illeti, annak totalitárius, fasizálódó jellege volt, ez tükröződött az autonóm Szlovákia mindennapi életében is: erőszakosan „egyesített”, vagyis feloszlatott politikai pártok, szakszervezetek, sportegyletek és más társadalmi csoportosulások, manipulált, egységes jelölőlistával lefolytatott parlamenti választások (1938. dec. 18-án), az ellenzéki sajtó betiltása, a cenzúra megerősödése, a propagandahivatal létrehozása, koncentrációs tábor kialakítása az illavai (Ilava) börtönben, utcai rendbontások és erőszak, az első zsidóellenes akciók, a cseh nemzetiségű lakosság elüldözése stb. A HG tagjai, vagy más esetekben a Freiwillige Schutzstaffel (az itteni Deutsche Partei ütőképes egységei) emberei egyre gyakrabban zaklatják és félemlítik meg az állampolgárokat.

Szlovákiában, de különösen a HSLS-en belül, elkezdődött a politikai nézetek kristályosodása. A realista politikusok ekkor már tudatosították, hogy a Szlovákiát Csehszlovákiától elszakítani akaró tendenciák nemcsak gazdaságilag, de politikailag is hazárdjátékot jelentenek, ezek ugyanis könnyen vezethetnek a nemzeti lét veszélyeztetéséhez, vagy legalábbis a csak nemrég elért államjogi pozíció lerombolásához – mégpedig a három rosszindulatú szomszéd, Magyarország, Lengyelország és főképp Németország részéről. Az erősebb szeparatista szárny azonban egészen nyíltan támaszkodott a német segítségre. Saját központját és elsősorban propagandabástyáját a nácik által megszállt Bécsben alakította ki. Az ottani szlovák rádióadáson keresztül alpári módon támadták a még létező köztársaságot, de a szlovák autonomistákat is; cseh- és főleg zsidóellenes gyűlöletet terjesztettek. Az annek-tált Ausztriában több ezer szlovák idénymunkás és állandó vendégmunkás élt. Ezek radikális csoportja alapította meg a külföldi HG-át. Feladatuk az volt, hogy félkatonai erőként segítsék a szeparatista tervek megvalósítását.

A Tiso vezette első három autonóm kormányban a radikálisoknak (szeparatistáknak) nagyon gyenge pozícióik voltak, Černák is főképpen az ambiciózus jogász, Ďurčanský képviselte őket; ez utóbbi a Göringgel 1938 októberében Bécsben megtartott találkozón bizonyára már sejttetett valamit a HSLS-en belül uralkodó nézetek polaritásáról. František Ďurčanský a csehekkel való tárgyalásokon igencsak harciasan, szinte arrogánsan lépett fel, ez megerősítette a cseh politikusok meggyőződését, miszerint az autonóm kormányban jelen vannak az államot szétszakítani akaró erők is. Ilyen jellegű információkat terjesztettek más (már eltávolított) Csehszlovákia-ellenes szlovák politikusok is (pl. M. Ivanka, I. Dérer). Azonban ezek a hírek sem voltak tárgyilagosak, mert meg sem próbálták bemutatni a ludak kormánytáboron belüli differenciálódást.

Ebben az időszakban a Szlovákia elszakítását szorgalmazó fő erők még az autonóm kormányon kívül helyezkedtek el. Élükre fokozatosan a modern szlovák történelem egyik legsötétebb alakja, Vojtech Tuka (Béla) került. 1929-ben magyarpárti államellenes tevékenységéért több évi börtönre ítélték. 1937-ben ugyan amnesztiát kapott, de Szlovákiába tilos volt visszatérnie, semmiféle nyilvános tevékenységet nem fejthetett ki az ország területén. A Nástup című folyóirat körül csoportosuló radikális ludákok mégis Tukát választották saját politikai törekvéseik szimbólumává, személye köré megpróbálták mesterségesen megrajzolni a szlovák mártír glóriáját. Vojtech Tuka teljes mértékben meglovagolta ezt a politikai hullámot. Már 1938 októberében visszatért Szlovákiába – igaz, csak mint magánember, de a fiatal radikálisok (Ďurčanský, Kovár, Kirschbaum) és esetleg egykori, a „Rodobrana” soraiból ismert volt munkatársai segítségével (Alexander Mach, Karol Murgaš) azonnal lázas politikai tevékenységbe kezdett. A HG soraiban és az akadémiai ifjúság egyes rétegeiben is odaadó hívekre talált, akiket sikerült meggyőznie az autonóm Szlovákia önálló állammá való válásának szükségességéről. Ezeket a köröket Tuka teljesen elbűvölte, új csillagot láttak benne a szlovák politika egén. Ettől a meggyőződéstől nem tudta őket eltéríteni sem Tuka bizonyított együttműködése a magyar irredentákkal, se az a tény, hogy ez az amabiciózus szlovák politikus szinte kínosan rosszul beszélte a szlovák nyelvet.

Vojtech Tuka azonban egyelőre nem lett az autonóm szlovák kormány tagja, nem volt jelen a HSLS vezetésében sem, sőt, a ludákok által összeállított egységes parlamenti szavazólistára sem került fel. Tiso, mint kormányfő – aki Tuka személyében jogosan feltételezett politikai ellenfelet – rendszeres tájékoztatást kért Tuka mindennemű aktivitásáról és tevékenységéről. Ezek sokatmondóak és veszélyt sejtetőek voltak. A valamikor a magyar irredenták szolgálatában állott ügynök nagyon hamar megértette, hogy Közép-Európában kié a hatalmi vezérszerep. Saját kapcsolatai révén, de az itteni Deutsche Partei (a csehországi Heinlen Párt szlovákiai változata) képviselőin keresztül is megpróbált közvetlen kapcsolatokat keresni Németországban, ahová 1938 októberében el is látogatott. Mivel egyelőre semmiféle hivatalos posztot nem töltött be, a nácikkal együtt kezdeményezte a Szlovák–Német Társaság létrehozását (1939. január 30-án alakult meg), aminek azonnal az élére állt. Ez jó okot adott németországi útjainak megismétlésére, ahol azon szlovákiai áramlatokat képviselte, amelyek nem elégedtek meg Szlovákia autonóm státuszával, hanem az önálló állam megteremtésére törekedtek. A birodalomba való harmadik utazása alkalmával, 1939. febr. 12-én, sikerült meghallgatást kieszközölnie Hitlernél, aki előtt patetikusan jelentette ki – a szlovák nemzet sorsát a führer kezébe teszi le. Ebben az időben a nácik már intenzíven dolgoztak a Csehszlovák Köztársaság szétverésén, keresték a legoptimálisabb módszereket, illetve azokat az indokokat, amelyekkel a világ nyilvánossága előtt majd érvelhetnek.

A német politikai köröket a második köztársaság idején azonban nemcsak Tuka látogatta. Egy másik radikális, az autonóm kormány minisztere, František Durčanský is tárgyalt velük (főként Göringgel), aki egyáltalán nem titkolta, hogy mindenképp el akarja érni Szlovákia elszakadását – még akkor is, ha ennek az ára a kormányzó politikai tábor szétesése. Az autonóm kormány gazdasági küldöttségén – amelyik 1939 februárjának végén és márciusában tárgyalt Berlinben (Durčanský ennek megint csak tagja volt) – a kiélezett helyzetben inkább politikai mint gazdasági jelentősége volt. Egyébként 1938 novemberében az autonóm kormány elnöke, Jozef Tiso is meglátogatta Ribbentrop német külügyminisztert. A németek ezeken kívül a különböző helyekről kaptak híreket a szlovákiai helyzetről. A pozsonyi hídon – ami ekkor már nem volt határhíd – gyanús alakok közlekedtek mindkét irányban. Fő feladatuk az volt, hogy híreket szolgáltassanak, és főként, hogy a harmadik birodalom céljainak szellemében szétzilálják az itteni politikai helyzetet.

A központi prágai kormány (Szlovákiát itt Karol Sidor képviselte) nyugtalanul figyelte a szlovákiai szeparatista törekvéseket, intenzíven kereste az utat az ország szétesésének meggátolására. A szlovák politikai reprezentáció és a prágai kormány, ill. az újonnan megválasztott köztársasági elnök, Emil Hácha közötti tárgyalások reménykeltőek voltak ugyan, de a várt sikert sohasem hozták meg, sőt, végső következményként, az állam két része közötti feszültség megnövekedéséhez vezettek. Ennek az állapotnak az oka egyik oldalon a centralista államrendezési modellhez való görcsös ragaszkodás volt, a cseh fél ugyanis képtelen volt érzékenyebben differenciálni a politikai színpad belső állapotát; a másik oldalon pedig a szeparatista tendenciák nyilvánvaló térnyerése az uralkodó HSLS-en belül. Ez néha erősebben, máskor kevésbé nyíltan mutatkozott meg a vezető politikusok nyilvános fellépéseiben. A cseh közvélemény ezekben az időkben gyakran találkozott Szlovákia politikai képviselőinek kétértelmű nyilatkozataival. A szlovák társadalom pedig újra elutasította a cseh politikusok egyértelmű beszédeit, melyekben következetesen kitartottak a köztársaság hagyományos, centralista modellje mellett. A bemutatott ellentétek közepette – aminek nemcsak politikai, hanem gazdasági vetületei is voltak – a két politikai képviselet mintha teljesen megfeledkezett volna a köztársaság tényleges ellenségéről, a náci Németországról, amelynek vezetése a csehszlovák államon belül kialakult feszült helyzetet nagyon pragmatikusan készült kihasználni. A nácik vezető emberei feltűnően érdeklődtek a szlovák államjogi törekvések iránt, és kezdtek nemcsak az országban maradt német nemzeti kisebbség, hanem a szlovák érdekek védelmezőiként is fellépni.

Néhány szlovák politikus – ebben az időben főként Karol Sidor, aki a harmincas években a HSLS-en belül még a kompromisszumot nem ismerő radikálisok közé tartozott – ekkor már kezdte tudatosítani a német veszélyt, és Lengyelországhoz fordultak támogatásért, mivel feltételezték, hogy e szomszédos ország idővel valamiféle ellensúlyává válik a német terjeszkedésnek. Ezek a remények azonban teljesen irreálisak voltak, az események feltartóztathatatlanul követték egymást, irányításukra már sem a cseh, sem a hivatalos szlovák politikának nem volt elegendő eszköze és befolyása; az életbevágóan fontos kérdések megoldásában pedig a képviselők nem találták meg a közös nyelvet. A szeparatista tendenciák a szlovák társadalmon belül egyértelműen kisebbségben voltak, e ténnyel ellentétben a köztársaság szétesésének folyamata felgyorsult – teljesen függetlenül attól, hogy a közvetlen közreműködők ezt tudatosították-e vagy sem. A történelem viszont könyörtelen; nem a politikusok szándékait és tetteit, hanem ezek eredményeit értékeli...

A csehszlovákiai események 1939 februárjától drámai gyorsasággal követték egymást. A cseh politikai körökben egyre konkrétabban rajzolódott ki a szlovákiai eseményekbe való adminisztratív, illetve hatalmi beavatkozás terve – aminek feladata a köztársaságot fenyegető szétesés megakadályozása lett volna. A tragikus hibát ott követték el, hogy egy ilyen beavatkozáshoz nem Szlovákiában kerestek szövetségeseket (a kormánytáborban vagy azon kívül), hanem a németek képviselőinél puhatolóztak egy esetleges akció lehetőségeiről. A nácik az ügyet illetően látszólag teljes érdektelenséget mutattak, azt hangoztatták, mindez a csehszlovák állam belügye, de a valóságban az előkészített lépésben lehetőséget láttak – megtalálták az ürügyet a köztársaság sorsába való beavatkozásra és végleges megsemmisítésére. Ennek márciusban kellett bekövetkeznie, Hitler már a pontos dátumot is kitűzte – március 12-ére. Tehát pontosan egy évvel később, mint ahogy Németország a birodalomhoz csatolta Ausztriát.

A nácik terveiről természetesen sem Szlovákiában, sem Csehországban nem tudtak semmi biztosat, jóllehet érzékelték a veszélyt. Az egyes politikai irányzatok azonban mindent saját érdekeik szerint értelmeztek. Rišňovce községben (Nyitra mellett) 1939. február 5-én nagy gárdista felvonulást szerveztek, ahol Karol Murgaš (HG kkori vezérkarának parancsnoka) és az újonnan kialakított propagandahivatal vezetője, Alexander Mach rendkívül militáns Csehszlovákia-ellenes szónoklatot tartottak. Ez utóbbi a nagygyűlésen teljesen nyíltan deklarálta Szlovákia elszakításának szükségességét – végső célként az önálló állam megalapítását nevezte meg. A rišňovcei tüntetés nagy figyelmet és meglehetősen ellentétes visszhangot váltott ki úgy Szlovákiában és Csehországban, mint a szomszédos államokban. Pontosan egy héttel később a prágai kormány vezető képviselői Unhošťon találkoztak, hogy megegyezzenek a Szlovákiában teendő lépésekről. A megbeszélésre nem hívták meg a prágai kormány szlovák miniszterét, Karol Sidort, aki pedig radikális nézeteiből ekkorra engedett, és tudatosította, hogy – Németország hegemóniájának árnyékában – milyen veszélyekkel járna az ország szétesése. Másrészt viszont Sidor annak a Hlinka-gárdának volt a parancsnoka, amelyet a szeparatista radikálisok már teljességgel magukénak tudhattak. Az ő neve a militáns külföldi HG tagjai számára is szimbólummá vált. Jellemző, hogy a bécsi rádió vulgárisan Csehszlovákia- és zsidóellenes adása egyértelmű célzatossággal rendszeresen „Sidorral a zsidók ellen” jelszóval fejeződött be. Így arathatta le Sidor akaratlanul is egykori radikális politikája gyümölcsét.

A szlovákiai kormánykörökben a köztársaság egységének megőrzése kérdésében szemmel látható eltolódás következett be. Annak ellenére, hogy a szeparatista radikálisoknak nem volt döntő szavuk, az autonóm kormány és a HSLS vezető személyiségei egyre inkább értésre adták, hogy az 1938. október 6-ai zsolnai egyezményt és az 1938. november 22-én elfogadott, autonómiáról szóló alkotmánytörvényt az idő már meghaladta. Egyre többet foglalkoztak az önálló szlovák állam gondolatával, amihez szerintük külső beavatkozás nélkül, evolúciós úton kellett volna eljutni. Ezt az – adott politikai szituációban irreális, szinte bűnösen naiv – elképzelést deklarálta a kormányfő, Tiso is, amikor 1939. február 21-éri a szlovák parlament elé terjesztette kormányprogramját. Felszólalásában egészen nyíltan beszélt a szlovák állam építéséről. Ha Tiso nem is fejtette ki, hogy ennek az államnak Csehszlovákia integritásán kívül kell létrejönnie, beszéde vitathatatlanul jelzésértékű volt mind Prága, mind Berlin számára, bár lehetséges, hogy maga a szónok ezt nem is tudatosította kellőképpen.

1939. márciusának 9-éről 10-ére virradó éjjel a prágai központi kormány kihirdette Szlovákiában a szükségállapotot. Az államelnök, Emil Hácha visszahívta a Tiso vezette kormányt, a miniszterelnöki tisztséget Ján Siváknak kellett volna átvennie, aki ebben az időpontban Rómában, XII. Pius pápa beiktatásán tartózkodott. A katonai és csendőri erők elfoglalták Szlovákiában a stratégiailag kulcsfontosságú pozíciókat, és internáltak 250 személyt, elsősorban a HG tisztségviselőit. A prágai kormány egész akciója az alkotmányosság határán mozgott, politikai szempontból pedig kimondottan dilettáns módon hajtották végre. Szlovákiában ezt a lépést egyetlen politikai erővel sem egyeztették. A beavatkozás kezdeményezői meg akarták akadályozni a köztársaság szétesését, de a valóságban pontosan ellenkező irányú reakciót keltettek. A katonai beavatkozást (az ún. Homola-puccsot) egész Szlovákiában az autonóm államjogi elrendezés elleni támadásként értelmezték. Semmilyen támogatásra nem talált az országrészben, és huszonnégy óra múlva az egész akció szemmel láthatóan kudarcba fulladt: az eredeti szándékkal ellentétben olyan fejlemények elindítója volt, amelyek már teljesen nyíltan irányultak Szlovákia szeparálódása felé. Az ez után következő események főszereplő azok a szlovák radikálisok voltak, akiknek Bécsbe távozva sikerült elkerülniük az internálást – innét szólították fel a lakosságot a szlovák állam kikiáltására. Pozsonyban és más városokban Csehszlovákia-ellenes röplapokat terjesztettek, a ludak politikusok egy részét is megvádolva a szlovák érdekek elárulásával. Az imént említett akciók élén Ďurčanský, Murgaš és Kirschbaum álltak, akik megszervezték az Akadémiai Hlinka-gárdát. Ez a közösség fiatalokból verbuválódott, akiknek nagy része a pozsonyi Svorada kollégiumban lakott. A szeparatisták kihasználták a prágai kormány szerencsétlen közbelépését, az ezzel felszított szlovák nemzeti érzést, ám nem tudatosították kellőképpen, hogy a Csehszlovákiáért folytatott nagy náci játék eszközeivé váltak.

Az eltávolított autonóm kormány passzívan figyelte a fejleményeket. Elnöke, Jozef Tiso, előbb a jezsuiták kolostorába vonult vissza, majd Bánovce nad Bebravou-i plébániájára távozott. A kormányfői tisztségre jelölt Ján Sivák visszautasította e funkciót, ezért Emil Hácha 1939. márc. 11-én a szlovák autonóm kormány élére Karol Sidort nevezte ki, aki ellentétes nyomásoknak volt kitéve, teljesen kilátástalan helyzetbe került. Ezekben a napokban már a külföldi sajtó és a diplomáciai körök is nyíltan beszéltek Csehszlovákia felosztásáról. Az események feltartóztathatatlanul követték egymást. Pozsony már hemzsegett a hazai és a Duna túlsó oldaláról bevetett ügynököktől, akiknek a politikai feszültség növelése volt a feladatuk. Visszatértek internálásukból a rendkívüli állapot idején letartóztatott radikális politikai személyiségek, akik a szlovák függetlenség cseh ellenségeinek áldozataiként tetszelegtek. Németország készült az utolsó lépésre Csehszlovákia szétverésében, a gondosan előkészített forgatókönyv fináléjának megvalósítására.

A nácik ezekben a napokban és órákban figyelmüket Karol Sidor személyére összpontosították, aki ludak politikusként Szlovákiában jelentős autoritással rendelkezett. A kiszemelt hazai közreműködők révén a szlovákiai Deutsche Partei emberei, de a birodalom hivatalos képviselői is igyekeztek nála elérni, hogy az autonóm kormány elnökeként deklarálja Szlovákia elszakadását a köztársaságtól, és hirdesse ki az önálló szlovák államot. Diplomáciai nyomás nehezedett rá, majd nyílt fenyegetés követte. A legdrámaibb tárgyalások Sidor és a németek képviselői között (élükön Seyss-Ingu-arttal) a március 11-éről 12-ére virradó éjszakán voltak. Ekkor a német honatyák a szlovák állam azonnali kikiáltását kérték, és e célból nemcsak a bécsi rádió adását ajánlották fel, hanem a miniszterelnök elé tették az új állam minisztereinek és kulcsfontosságú tisztségeire kiszemelt embereinek névsorát is. Hozzá kell tennünk, hogy a kormány névsorát a nácik Ďurčanský segítségével állították össze, aki Bécsben élénk Csehszlovákia-ellenes tevékenységet fejtett ki; ide Sidort és a szlovák politikai élet más képviselőit is meghívta, hogy mintegy száműzetésből deklarálják a szlovák állam kikiáltását.

A nácik meglepetésére Karol Sidor visszautasította a szlovák állam kikiáltását, azzal az indokkal, hogy saját személye nem kompetens e lépés megtételére, maga az akció pedig egészében alkotmányellenes. Emellett kifejtette, hogy a szlovák állam megalapításáról lehet szó ugyan, de csak a jövőben, és természetes evolúciós úton kell hozzá eljutni. Elutasító magatartásával Karol Sidor szlovákiai politikai karrierjének befellegzett. A nácik számára kényelmetlenné vált, és már 1939-ben elküldték a Vatikánba, ahol a szlovák állam nagyköveteként 1945 tavaszáig híven szolgálta azt az államot, amelynek kikiáltását önmaga elutasította. Ez egyike volt azon paradoxonoknak, amelyek a szlovák állam történetét végigkísérték.

A nácik e részleges sikertelenség után, a pozsonyi németek és az Ausztriából Pozsonyba irányított ügynökök segítségével, rendbontásokba és terrorista akciókba kezdtek a fővárosban, amiket igyekeztek a csehszlovák hadsereg és csendőrség számlájára iratni – így találva meg az okot a közbelépésre, a „rendcsinálásra”. (Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a rögtönítélő bíróságok működése idején Szlovákiában semmiféle erőszakoskodásra és vérengzésre nem került sor.) Aktivizálódtak azok a hazai radikális elemek is, akik az országban terjesztett (valószínűleg Bécsben nyomtatott) röplapokon a nemzeti érdekek elárulásával vádolták Karol Sidort és több más jelentős szlovák politikust. Ezeket a támadásokat kellett volna hatástalanítaniuk azoknak a rádióban elhangzott beszédeknek, amelyekben vezető szlovák politikusok nyugalomra és mérsékletre szólították fel a lakosságot. A nyilvánosságot természetesen az ellentmondásos, nem egyértelmű fejlemények alaposan dezorientálták, s egyre inkább megfélemlítették. Ebben a helyzetben a nácik Tisohoz fordultak, akinek Hitler Berlinbe szóló meghívását a HG képviselőin keresztül juttatták el Bánovce nad Bebravou-ba. Jozef Tiso rövid tétovázás és a HSLS elnökségén belüli tárgyalás után elutazott Berlinbe. Jelzésértékű volt, hogy Bécsben, ahonnét különgépen folytatta útját, csatlakozott hozzá Ďurčanský is. Berlinben államfőnek kijáró tisztelettel fogadták. (A német propaganda 1939. március 12-étől Tiso-nak az autonóm szlovák kormány éléről való eltávolítását törvénytelennek minősítette.)

Tiso és Ďurčanský berlini tárgyalása teljesen egyértelmű volt: főként Hitler monológjából állt, aki nyíltan partnerei tudomására hozta, hogy a közeli órákban végez Csehszlovákiával, mert annak kormánya nem tartotta be a birodalommal szembeni kötelezettségeit. A vezér megemlítette, hogy Szlovákia nem érdekli, ezért kiszolgáltatja szomszédainak. Hogy ez a diplomáciai zsarolás meggyőzőbb legyen, a német külügyminiszter, Ribbentrop, a tárgyalás alatt friss hírekkel jelent meg, miszerint Szlovákia déli határainál folyik a magyar csapatok összevonása. Monológja végén Hitler megjegyezte, hogy tud az önálló szlovák államiságért folytatott törekvésekről és ezeket kész támogatni, ha Tiso, Szlovákia elszakadását a Csehszlovák Köztársaságtól még Berlinből bejelenti és kikiáltja az önálló szlovák államot. Tiso elmagyarázta a führernek, hogy egy ilyen lépés megtételéhez csak a parlamentnek van joga, amelyet március 14-én 10 óra telefonon nyomban össze is hívott Pozsonyba. Hitler ezzel a „kompromisszummal” egyetértett, de végül – nem éppen diplomatikusan – fenyegetően jelentette ki, hogy a szlovák politikai képviseletnek – ha nem akarja, hogy Szlovákia Csehszlovákiával együtt eltűnjön a térképről – villámgyorsan kell döntenie. A német diktátor végül jelezte, hogy valamiféle védelmi egyezmény megkötésének feltételével a jövőben a birodalom garantálhatja a szlovák állam létét és határait, de ezt a szlovák félnek kell kezdeményeznie.

A szlovák parlament ülése 1939. március 14-én nyomasztó hangulatban kezdődött, jóllehet csak nagyon kevés képviselő tudta, miről is fognak tárgyalni. Elsőként Karol Sidor emelkedett szólásra, aki az ez ideig még tájékozatlan képviselők meglepetésére benyújtotta a még csak három napja hatalmon lévő kormánya lemondását. Ezt a lépést az „új külpolitikai eseményekkel” és az előző kormány visszahívásának törvényellenességével indokolta. Ez után az elnök, Martin Sokol, az ülést zárttá nyilvánította. Tiso a képviselők előtt nagyjából reprodukálta Hitlerrel folytatott beszélgetését, miközben hangsúlyozta a német kérést a szlovák állam „blitzschnell” módon való kikiáltására. A képviselők megdermedtek, még formális taps sem csattant fel. Tizenöt perces szünet következett, ami alatt a képviselők között még körözött az egykori csehszlovák légió tisztjeinek a közös állam megőrzésére felszólító felhívása. Ez azonban már csak erőtlen gesztus volt. A szünet után Sokol felszólította a képviselőket, hogy a szlovák állam kikiáltásával való egyetértésüket felállással fejezzék ki, ami módfelett meglepő és szokatlan módja volt a szavazásnak. A képviselők azonban elfogadták és közben az új nemzeti himnuszt is elénekelték. Újabb szünet után, már újra nyilvános ülésen, első törvényként jogilag legalizálták a szlovák állam létrejöttét, majd kinevezték ennek első kormányát.

Az új államszervezet elkövetkező hatéves fejlődése nagy mértékben igazolta és tartalommal töltötte meg T. G. Masaryk ismert gondolatát, miszerint az államok abban a szellemiségben élnek, amelyben fogantak.