Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. március / Az Új Szellem avagy a csehszlovákiai magyar „egységfront” megteremtésének kísérlete

Az Új Szellem avagy a csehszlovákiai magyar „egységfront” megteremtésének kísérlete

Az Új Szellem nem volt híján az előzményeknek és nem volt független a korabeli Csehszlovákia magyar társadalmában végbement és végbemenő társadalmi-politikai folyamatoktól. Megjelenésének idején, 1937 elején már érzékelhetőek voltak – mind Európában, mind Csehszlovákiában – azok az erővonalak, amelyek a készülő történelmi jelentőségű változások irányába mutattak. Köröttünk már a második világháború tragédiájának előjátéka zajlott, amikor február 15-én Prágában napvilágot látott a kéthetenként megjelenő kultúrpolitikai szemle, az Új Szellem. Csaknem nyolc hónap múlt el azóta, hogy 1936. június 21-én az Országos Magyar Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt fúziójából megszületett a Jaross Andor és Esterházy János vezette Egyesült Magyar Párt, mely egyesülés egyértelműen a csehszlovákiai magyarság ellenzéki erőként való összefogásának szándékát demonstrálta. Ha valaki, úgy a lap felelős szerkesztője és kiadója, a kisebbségi magyarság szellemi életében jól ismert és fontos szerepet játszó Szvatkó Pál tökéletesen tisztában volt az összefogás nehézségeivel, s figyelemre méltó óvatossággal és mértéktartással látott munkához. Tapasztalatai s képességei valósággal predesztinálták őt erre a kísérletre – itt nem is annyira a Prágai Magyar Hírlapnál és a Képes Hétnél szerzett tapasztalataira gondolunk, hanem arra a tanulságos és a bekövetkezett kudarc ellenére is pozitívan értékelhető próbálkozásra, ami az Új Munka 193l-es megjelentetéséhez vezetett. Maga Szvatkó szögezi le az első szám Itt magyarnak lenni című programcikkében: „E lapnak tradíciója van, elődje hat év előtt az Új Munka volt”, amely „halálraítélt gladiátorként mutatkozott be”, míg az Új Szellemnek „határozottabb iránya van: a szellem fegyvereivel védeni akarja a kisebbséget, nevelni, zavarait tisztázni”. Szvatkó a forrófejű radikalizmus, a kiüresedett nemzeti retorika és a kisebbségi lét kifejezőjének vélt tragikus pózok, hangzatos jelszavak és fennkölt (ám a provincializmus földszinti szellemisége által degradált) eszmék helyett más, kevésbé látványos, de mindenképpen hatékonyabb és célravezetőbb módszereket ajánl: „Legelőször: látni kell a valóságot. Diagnózist felállítani. A diéta, amit később alkalmazni lehet, a realizmus és a józanság. Az orvosság a tudás, az értelem, a teljes európaiasság, amit most beöntünk a kisebbségi sors torkába” (Itt magyarnak lenni). Igen lényeges momentum, hogy Szvatkó szakítani akar a provincializmussal és az európaiságot kívánja képviselni, az európai szellemet szeretné a magyarságnak visszaadni. Mindezt nem a kiválasztott kevesekhez szóló, az elefántcsonttoronyból a földre visszatérő próféta pózában óhajtja megvalósítani, hanem kezdettől fogva széles körű befolyásolásra és hatékonyságra törekszik, beköszöntő szavai szerint „aktuálisak és gyakorlatiak” kívánnak lenni. A lap legfontosabb célját így fogalmazza meg: „Főtörekvésünk az, hogy Szlovenszkót egyre határozottabban bekapcsoljuk, egyre több szlovenszkói nevet szerepeltessünk.”

A szándék tehát egyértelmű, de melyek azok az eszmék, kristályosodási pontok, amelyek meghatározzák és kiterjesztik a lap vonzáskörét? Elsőként a kisebbségi összefogás eszméjét kell említenünk, mely kezdettől fogva markánsan jelen van, bár – a lap létének első esztendejében – Szvatkó óvakodik attól, hogy ezt a gondolatot kirívóan túlhangsúlyozza. Igaz, nem szerénykedik és nem titkolja céljait. A második számban az Új Szellem alábbi „definíciója” olvasható: „Az ÚSZ szlovenszkói magyar kultúrtett, akárhogy vesszük... Bázis, platform, lehetőség. Realitás, amit ki kellene és ki lehetne építeni. Központ, fórum, kristályosodási tengely.” Számos alkalommal tesznek hitet a demokrácia mellett, felfogásukat e tekintetben leginkább talán Márai Sándornak aligha véletlenül az első számban közölt Angol kivitel című írása tükrözi. E „kivitel” – talán mondanunk sem kell – a demokrácia, melyről többek között ezt olvashatjuk: „Ez az angol demokrácia mindenekelőtt konstruktív. Nem a tömegek uralmát jelenti, hanem a kiválasztás elvét, amelyet a tömegek cenzúráznak... az egyetlen, amivel és amiért élni érdemes: a demokrácia.” Ugyanezen számban Márai jobboldaliságának vádját kommentálva megjegyzik: „Angolbarát maradt nem a külsőségekben, hanem a lényegben. Mi is."

Központi gondolatként kap szerepet a szellem szabadsága, melyről máig ható érvénnyel az alábbiakat olvashatjuk egy Emil Boleslav Lukáčot méltató kommentárban: „Az emberi szellem akkor szabad, ha nem ismer lelki korlátokat és minden kultúráramlással kapcsolatot tart fenn, az emberi élet akkor szabad, ha önálló, ha szükségleteiről kegyek és alamizsnák nélkül, önerejéből tud gondoskodni. E két szabadság együtt a mi ideálunk” (E. B. Lukáčról egyébként a második számban közölt, A szellemi autarkia ellen címet viselő, a szlovák és a magyar irodalom közti kölcsönös megismerést szorgalmazó cikke kapcsán írtak). Fontos szerepet kap a közép-európai összefogás gondolata is, melyet azonban – általában –összekapcsolnak a magyar összetartozás, összefogás, a szellemi egység gondolatával. Mindkét évfolyam felfogásmódját jelzi e tekintetben Borsody Istvánnak a 2. számban közölt Közös kisebbségi koncepció című sokatmondó írása, melynek végén a következőket olvashatjuk: „Csehszlovákiában élünk és a kölcsönösség jegyében megértéssel vagyunk az állam népei iránt, ezzel akarjuk szolgálni a Duna-medence és Európa népeinek békéjét. Minderre szükség van. Csak arra nincs indokunk, hogy kétféle, többféle magyarok legyünk.” A napjaink pluralizmus-eszményével élesen szemben álló gondolat a későbbiekben, kiváltképp 1938 tavaszától egyeduralkodóvá válik a lap hasábjain.

Az összefogás és az egység gondolata kezdettől fogva elválaszthatatlanul kapcsolódott a jobboldaliság forradalomellenességéhez, a baloldali nézeteket és módszereket kompromisszumok nélkül elutasító eszmeköréhez. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy az Új Szellem nem a primitív antikommunizmus gyűlölködő hangját, nem a nemzetiszocialista szellemiségű sajtó alpáriságát képviselte, ellenkezőleg: a kommunizmussal szembeni kibékíthetetlen szembenállást fenntartva is azt sugallta, hogy a jobb- és a baloldal közötti ellentét felszámolható, hogy az „elvi gonoszkodások” megszüntethetőek. A baloldal iránti ellenszenv leplezetlen ugyan, annak képviselőit egy helyütt „minden irigységre és rombolásra kapható csoportnak”, elveit – nem egészen a valóságnak megfelelően –meghaladottnak tekintik: „Olyan elveket, amelyek idegen doktrínákkal málasztják a kisebbség ellenállását, ma már csak azok képviselnek, akik 1919 elméletein nőttek fel és öregek, míg az ifjúság megérti az új magyar nemzeti demokrácia szavát és mellénk áll” (1938. 1. sz.). Figyelemre méltó azonban, hogy ekkor már a demokrácia előtt ott találjuk a „nemzeti” és a „magyar” jelzőt. Az Új Szellem a vehemens elutasítás és az ostorozás helyett az „elcsábítást”, az együttműködést választotta, s hogy nem eredmény nélkül, arról Boldizsár Iván és Féja Géza, Ignotus Pál, Jócsik Lajos, Kovács Endre, Berkó Sándor és mások neve tanúskodik. Vezércikkben olvassuk Sárközi György szavait, melyek szerint: „Új irányjelölést akarunk a jobb vagy a bal helyébe tenni: a fönn vagy lenn alternatíváját. Mi a lenn mellett köteleztük el magunkat.” Mi sem természetesebb, mint hogy az Új Szellem szerkesztője ehhez hozzáfűzi: „Mi örülünk e szavaknak” – s újfent „egyesült erőt” sürget „az egy és oszthatatlan kisebbségi lenn megjavításához” (1937. 4. sz.). A lap álláspontját jól jellemzi, hogy még 1938 szeptemberében is helyet adnak Féja Géza Magyar jobboldal és magyar baloldal Erdélyben című cikkének, melyben az író leszögezi, hogy „a jobb- és a baloldal csetepatéja” érdektelen a „nép" számára, amely „életet akar: tiszta népi, nemzeti, emberi életet. A magyar egység alul készen van”. Feltűnő, hogy ekkor már a lap szóhasználata könnyen észrevehető rokonságot mutat a nemzetiszocialista frazeológiával, ám a Németországon kívül is egyre gyorsabban hódító ordas eszmerendszer deklaratív megfogalmazására nem találunk példát a lapban, ellenkezőleg: ugyenebben a számban, a szerkesztőséghez beérkezett levelek közül válogató Szabad Szó című rovatban, egy kárpátaljai egyetemista válaszol Anton Hečko szlovák ifjúsági vezetőnek, aki a nemzetiszocializmussal való „kacérkodással” vádolta a magyarokat a tizenkettedik számban közölt cikkében. A diák – korántsem a maga nevében – leszögezi: „A magyar nép és legfelelősebb vezérei akár nálunk, akár Magyarországon mindig kihangsúlyozták, hogy a német rendszer idegen a magyar népléleknek, mérhetetlenül távol áll a magyarság szellemi rétegétől és csak a legfelelőtlenebb elemek holdkóros ábrándjai, tiszavirágai közé tartozik.” Mindazonáltal tényként kell leszögeznünk, hogy 1938 folyamán az egység óhajtása egyre erőteljesebb követeléssé változott, s az egység egyre mitizáltabb eszméjét alátámasztó érvrendszer fölöttébb hasonlatossá vált ahhoz, amellyel például a Völkischer Beobachterben találkozhattak az olvasók. 1938 tavaszán az Új Szellem hasábjain már kárhoztatnak „minden különálló doktrínát és világnézetet", s kinyilvánítják: „A szlovenszkói magyar kötelessége, hogy feladjon minden finnyáskodó vagy egyéni érdekű különállást, s közeledjék az egységes káderhez, mert ez a káder nem egy pártnak kerete többé, hanem az egész magyarság kerete, és rajta kívül nincs magyarság” (Egység, 1938. 7. sz.). A csehszlovákiai németség náci szellemű „gleichschaltolását” végrehajtó Szudétanémet Párt lett a példa, de – s ez az érem másik oldala – azonnal, ugyanabban az írásban el is határolják magukat a „példaképtől”, hangsúlyozva, hogy „a részletekben, főleg a világnézetben és a demokráciáról alkotott felfogásunkban más úton haladunk és nem oszthatjuk a német »Führerstaat« faji és politikai előítéleteit”. S hogy mennyire nem, azt a néhány oldallal odább megjelentetett In memóriám: Austria címet viselő cikksorozat bizonyítja, melynek keretében Szvatkó március közepén írott bécsi naplójegyzeteit is olvashatjuk; a szerző felidéz egy színházi estét, amelynek a főszereplői főleg zsidó színészek: „A színpadon még a régi jelenetek játszódtak le. A nézőtéren már a rohamosztagok ültek. A veríték kiverte a homlokomat.” Valószínűleg az sem tekinthető véletlennek, hogy 1938 tavaszán, amikor Magyarországon a Darányi-kormány napirendre tűzte a május 29-én megszavazott első zsidótörvényt, akkor az Új Szellem röviddel a magyarországi megjelenés után közzétette Babits Mihály és Illyés Gyula tiltakozó különvéleményét (Illyés: A Napló jegyzetekből, 1938. 10. sz.; Babits: A tömeg és a nemzet (1938. 11. sz.). Figyelemre méltó volt e szempontból a zsidókérdéshez csak nagyon áttételesen kapcsolódó Új humanizmus című Márai-írás közlése is az utolsó előtti, 20. számban, melyben az író a fanatizmus és a „szellemi infláció” ellen emel szót, a szellem és a tolerancia felsőbbségét hirdeti, s – nem mellékesen – hitet tesz az egyén jogai mellett.

A lapban egyaránt találunk példát a kirekesztő és a befogadó nemzetfelfogásra, s megjelentek az „álmagyarok” és az „álkisebbségiek” elleni, szomorúan ismerős vádak is (Duka-Zólyomi Norbert: A kisebbségi sajtó őszinte története, 1938. 13–14. sz.), ugyanakkor a felelős szerkesztő a legutolsó számban is leszögezte, hogy a tegnapi ellenfeleket becsüli és örömmel látja, „ha ők is segíteni akarnak közös szociális, haladó és nemzeti céljaink terjesztésénél”. A békülékenyebb és toleránsabb hangok ellenére is tény azonban, hogy végül a „kolektív erények” győztek, s a lap a „magyar egységfront” eszméjének propagálásával ehhez jelentős mértékben hozzájárult. A pártatlanság, a minőségi szemlélet, az érték mindenekfelettisége 1937-ben markánsabban volt jelen az Új Szellem oldalain (Szabó Zoltán: Kortárs aggodalmaira; Babits: A humanizmus és korunk). Szép példája volt az értékközpontú szemléletnek az 1937 őszén Masarykot búcsúztató gyászhír s a néhai elnök munkásságát méltató kommentár, melyben leszögezték: „Igazságossága, objektivitása, nyugalma... elismerésre késztet, gyakorlatiasságát, elvei valóra váltásának módszerét kellene megtanulni... Elviselte az igazságot és meg tudta látni a lényeget.”

Masaryk kapcsán óhatatlanul szólnunk kell az Új Szellem egy másik, ha nem is központi, de a lap arculatának kialakításához lényegesen hozzájáruló eszméről, a közép-európaiság és a közép-európai megbékélés eszméjéről. A józan, objektív és rokonszenves megnyilatkozások itt sem hiányoznak és jó néhány megállapítással ma is fenntartások nélkül egyetérthetünk. Így például Szlovákia régi művészetéről szólva megállapítják, hogy ezt a művészetet szlováknak vagy magyarnak nevezni botorság, hiszen ami itt született, „több nemzet évszázados ölelkezésének terméke, fajok és tájak közös álmodozásának egysége”. Az 1937. október 15-i szám Közép-Európáról című vezércikkében ez olvasható: „... A dunai közeledést tartós és alapos szellemi munkának kell megelőznie: a dunai népek kölcsönös megismerésének, egymás meggyőzésének, összeszokásnak, az érdekek és az életfeltételek, a szokások és a felfogások általános megértésének.” Szvatkó Pál 1938 március 15-én megjelentetett ünnepi írásában a vélt magyar felsőbbrendűséget, a nemzetiségek törekvéseinek meg nem értését kárhoztatja, s a közép-európai konföderációt hiányolja: „Világost régen kihevertük, a föderáció elmulasztását ma is szenvedjük... Kilencven éve érezzük e késedelem bajait Közép-Európában.”

Természetesnek kell tartanunk, hogy e közép-európai problémakörhöz kapcsolódva, de annál lényegesen markánsabban volt jelen az a kérdőjel, amely a csehszlovákiai magyarság megoldatlan helyzetét szimbolizálta. A lapban hosszú időn át folyt a vita a magyar kisebbség helyzetének optimális rendezéséről, s újra és újra Svájc jelent meg követendő példaként, mindenekelőtt Szvatkó Pál jóvoltából, aki kitartóan érvelt a kis köztársaság mintájára létrehozandó kantonrendszer mellett, amelynek létrehozása, nézete szerint, a kisebbségi magyarság számára létszükséglet; úgy véli, hogy a kantonok révén megvalósuló kisebbségi önigazgatással a magyarság „keretet kap, amely megvédi a lassú átalakulás és a beszívódás veszedelmeitől. Önigazgatás nélkül ilyesmi elérhetetlen, még a legbőkezűbb támogatás esetén is, s álló keret nélkül a magyar kisebbség tovább fog gyengülni és végleg leromlik, helyére új elemek nyomulnak, ereje demoralizálódik” (A svájci példa. Három magyar kanton, (1937. 21. sz.). Ellenében Berecz Kálmán Megvalósítható-e a svájci példa című cikkében így érvel: „Illúziónak látszik ma ez a terv, amiben ringatni magunkat káros is lehet, mert esetleg destruál. Olyan nagy probléma az autonómia számunkra, hogy nem tudjuk kiharcolni és megvalósítani. Gyengék vagyunk hozzá” (1938. 3. sz.). Szvatkó hű marad álláspontjához, de megállapítja, hogy a „svájci élet... sorsunk szerénykeretű, de mégis önálló átrendezése” elképzelhetetlen a „kis népek jól bevált nyugat-európai stílusának átélése” nélkül (1938. 11. sz.).

Az Új Szellemről kialakított kép teljesebbé tétele érdekében és Berecz Kálmán hozzászólása ürügyén meg kell említenünk, hogy a folyóirat teret adott a magyar kisebbséget élesen bíráló, a kisebbségi élet önhibából kialakult negatív jelenségeit leleplező, visszásságait elítélő írásoknak is, amiket csak 1938 torz egységeszménye szorított háttérbe. 1937 nyarán még helyet kapott a lapban többször is szereplő Czuczor László (Dobossy László írói álneve) olvasói levele, amelyben nem kevesebbet állít, mint hogy a viszálykodó politikusok önzése lehetetlenné teszi a közös ügyek eredményes képviseletét: „Ez a köldöknéző pártpolitikai egocentrizmus bénít meg nálunk minden életet. Nem bízunk egymásban, kételkedünk egymás magyarságában. Ám kinek van joga már ma megállapítani, ki a jó magyar, s főleg, hogy ő maga jó magyar-e? A magyarságról nem beszélni kell, hanem dolgozni érte... Nem vagyunk életrevalók, nem vagyunk versenyképesek... Sodródunk a pusztulás felé, s a legszomorúbb, hogy megérdemeljük azt, mert magunk akarjuk, magunk siettetjük... A magyarságnak és a magyar érdekeknek nem a csehszlovákok a legkárosabb ellenségei, hanem mi magunk vagyunk azok, magyarok” (1937. 12 –13. sz.). Természetesnek kell tekintenünk, hogy a mindenre – a pártéletre is – kiterjedő belső kritika követelése mellett olyan nézetek is megjelentek a lapban, amelyek csak az „üdvös önkritikát” tartották megengedhetőnek és elítélték a „romboló magyarszidást”.

Még egy fontos és jellemző vonásról kell említést tennünk, mely annak köszönhetően jelent meg az Új Szellemben, hogy a lap feladatának tartotta munkatársai, hívei körébe vonni a baloldali elkötelezettségű, a szociális problémák iránt érzékeny írókat és értelmiségieket. Ennek megfelelően gyakran láttak napvilágot a szegényparasztság problémáival foglalkozó írások, miközben újra és újra hangsúlyozták a bolsevista eszmék, a „moszkvai példa” elutasítását. „A mi ideálunk... nem a népfront, hanem a nemzeti front” – szögezték le például 1937 májusában, s erre a gondolatra rímelt Bolya Lajos egy későbbi megállapítása, miszerint a csehszlovákiai magyarság életében a szociális kérdésnek háttérbe kell szorulnia a nemzetiségi kérdés mögött. A szociográfia műfajába tartozó vagy azzal rokon témájú írások azonban nem szorultak háttérbe, amit többek között a szociográfiának szentelt különszám, Veres Péter, Szabó Zoltán, Féja Géza, Erdei Ferenc és mások szerepeltetése is jelez.

Amint látjuk, a politikai, társadalmi s ha úgy tetszik, az ideológiai problémák hosszú sora került szóba a lap hasábjain, ami – s ezt elismeréssel kell megállapítanunk – korántsem jelentette a kultúra héttérbe szorulását. Az Új Szellem eredeti szépirodalmat ugyan nem közölt, de figyelemmel kísérte a könyvpiac újdonságait és szakszerű, színvonalas recenziókkal segítette az olvasók tájékozódását. A recenziók elsősorban Egri Viktor tolla alól kerültek ki, s az ismertetett könyvek között szerepelt Illyés Gyula Petőfije, Márai Féltékenyek című regénye, Čapek Fehér kórja, Janko Jesenský Egyenlőség című kötete, Kodolányi János Boldog Margitja, Neubauer Pál A hiányzó fejezete (A jóslat), Illyés Rend a romokban, Nagy Lajos A falu álarca, Komlós Aladár Írók és elvek című műve, s még számos más alkotás. A lap állandó szerzőinek névsora valóban reprezentatív: első helyen a csaknem minden számban publikáló Márai Sándort kell megemlítenünk, továbbá Cs. Szabó Lászlót, Illyés Gyulát, Babits Mihályt, Németh Lászlót, Veres Pétert, Boldizsár Ivánt, Kovács Imrét, Féja Gézát, Ignotus Pált, Reményik Sándort, Tamási Áront, Makkai Sándort, Kodolányi Jánost, Bálint Györgyöt, Reményik Zsigmondot, Molter Károlyt, Erdei Ferencet, Hóman Bálintot, Kniezsa Istvánt, Szabó Zoltánt, Sárkány Oszkárt, sőt Fejtő Ferenc és József Attila neve is felbukkant, a hazaiak közül pedig Peéry Rezsőt, Egri Viktort, Jócsik Lajost, Berecz Kálmánt, Kovács Endrét, Dobossy Lászlót, Brogyányi Kálmánt, Esterházy Lujzát és Duka-Zólyomi Norbertet. A lap rendszeresen közölt beszélgetéseket ismert irodalmárokkal, közéleti személyiségekkel, akik között ott találjuk Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, Szüllő Gézát, Szerb Antalt, Szabó Lőrincet, Sárközi Györgyöt.

Az Új Szellemet – minden bizonnyal a szerkesztőség szándékai ellenére – Berkó Sándor 1938. október 20-án Losoncon kelt olvasói levele már búcsúztatta. Helyesebb ezt az Építsünk együtt címmel megjelent levelet a baloldaliság, a demokrácia és a humánum melletti hitvallásnak nevezni, amely az alábbi mondatokkal zárult: „Egyik józan gondolkozású, fiatal neokatolikus barátom épp a napokban jelentette ki esti sétánk alkalmával, hogy a túlkapásokkal szembeni ellenállás tekintetében közte, a jobboldali, és köztem, a baloldali között, semmi különbség nem lehet. Igen, felül kell emelkednünk a módszereken és külsőségeken. Ismétlem, világnézeti, faji, vallási »determináltságok« figyelmen kívül hagyásával. Csakis így lehetünk mélységesen magyarok és igazi európaiak.”

Méltóságteljesebb, felemelőbb búcsúszavakat kívánni sem lehet. Az 1938. november 1-én megjelent 21. számmal az Új Szellem története véget ért, könyvtárakban porosodó megsárgult példányait lapozgatva azonban meglepődve tapasztaljuk, hogy a „holt betűk” egy ma is eleven szellemiség üzenetét közvetítik. Szvatkó Pál lapja a csehszlovákiai magyarság útjának irányjelzői közé tartozik s bár komoly és indokolt fenntartásokkal szemléljük, semmiképp sem hagyhatjuk figyelmen kívül.