Az ajtón kívül

Elindultunk a hegyekbe. Hanna énekelt, ír dal volt a szirteket csapkodó tengerről, és puhán rajzolódott egy törékeny alak a ködben, amint nekifeszült a szélnek. De Hanna legszebben mégis cigánydalokat tudott énekelni. Hangja lágy volt, de rekedtes, és néha olyan mélyből tört elő, hogy az volt az érzésünk, akár mindent megrengető üvöltés is lehet belőle; megrendítően magányos küszködése a hangnak, amely fellázadt a mindenség közönye ellen. Kideríthetetlen, valóban folyt-e cigány vér az ereiben, viszont ezt a homályos gyanút érlelte állandóan kirobbanó szilajsága és mélységes vonzódása a horda életmódjához, amelyet mi is éltünk, de ő ragaszkodott hozzá a leghűségesebben.

Eva más volt. Solón, aki vallásos révületben morzsolgatta napjait, azzal az indokkal, hogy fát megy gyűjteni, eltűnt, a Mérnök pedig megadóan gyűjtögette a gallyakat, mert Solón éjfél előtt biztosan nem jön vissza... Én pedig egy zseblámpa fényénél nyúztam a nyulat, amit én lőttem (bár nem kellett hozzá különösebb képesség, mert a nyúl sebesült volt már, oldalán egy jókora seb; az volt a gyanúm, valaki a nyomunkban jár, de ezt nem árultam el a többieknek). A tarkójánál egy csöppet bemetszettem, bal kézzel fogtam a lehántandó bőrt, a hosszú késsel pedig vagdostam a hártyát. Igazából nem tudtam nyúzni, de amikor érkeztem, azt állítottam, értek hozzá, mert azt mondták, erre van szükségük, mást nem firtattak, és én hálás voltam ezért a tapintatért, jóllehet nem lelki finomságból született, hanem mert minden kérés, kérdés, ami a másikra vonatkozott, a kölcsönösségen alapult. Ezen az estén jelent meg Eva.

A Mérnök gyanús volt számomra. Olyan nyugodtan viselkedett, mintha piknikezne egy társasággal, amelynek minden tagját ismeri, holott az első napokban némán meneteltünk egymás mellett. Bizalmatlanul méregettük volna egymást, ha ezt a bizalmatlanságot érdemesnek találtuk volna jelezni. Erős szomjúság gyötört. Három héttel ezelőtt vettük észre egymást. Véletlenül emberek közé keveredtünk, elkábultam a nyüzsgő sokaság szagától és színétől, de ahogy pillantásunk egybekapcsolódott, világosan láttuk, hogy a másik útban van valahová, és hogy ez az út nagyon hosszú és fáradságos, és valamiképpen az is rajta volt, talán a homloka redőiben, amelyek fél évszázadnyi bánatot rejtettek el, hogy sohasem fog megérkezni. De ezt mind a ketten tudtuk egymásról.

Solón már régebbről ismerte őt. Később csapódott hozzánk, de ismerte őt; nem láttam még fickót, aki ennyit káromolta volna istent és ennyire bánta volna ostoba csínyeit; talán bohóc lehetett, fa arca volt, és amikor először odajött hozzám, ezt kérdezte:

– Kedves kisasszonyom, mi lehet az ... – ostoba mondat volt, és az arca, ahogy mondta, egy rossz bohóc legripacsabb álarca volt, és miközben beszélt, megcsapott rossz szagú lehelete, és újra csak az arca, tele ráncokkal és redőkkel, amelyen hamis volt a szívélyesség, amit ráerőltetett. Miközben bosszankodva elfordítottam róla a szememet, észrevettem a kezében egy játékot. Észrevette, hogy nézem, és átnyújtotta.

– Ajándék! – rikoltotta, de így hangzott: „Előnyös vétel! Előnyös vétel, nem csalás...”

A feleségem. Mindennap gondolok rá. Egyszer talán elmondhatnám nekik. Talán majd vacsora után. De akkor már nem fogom elmondani. Mert az éhséggel egy ez az érzés... Mit tettem jól? A kérdés, a kérdés olyan volt, mint egy ficánkoló lónak a nyaka. Ahogy nekifeszül, ahogy csapkodja a fejét, ahogy a görcs elszorítja a torkát, és nincs az a hurok, ami kegyetlenebbül szorítaná, és nincs a megbánásnak az az előrelátása, ami megóvna minket. A gyerekkoromból a falu hangjai jutnak eszembe, ahogy reggelenként egy felnőtt óvatosan kilopakodik a házból, és megeteti a már órák óta mocorgó, fölhorkanó állatokat. Aztán felüvöltött. Az apám. Majd egy még nagyobb üvöltés, torkaszakadtából ordít, mi megrettenve pislogunk egy darabig, aztán csupasz talpak csattogása a kövön. Ott fekszik.

Ez járt a fejemben azon az estén, amikor végre megint húst ettünk. Van annak már húsz napja is. Elfogyott a liszt és a só is, útba kéne ejteni egy falut. Nincs sok pénzem, de Solón tud gitározni, Hanna énekelni, én pedig, én... Az eddigi falukat elkerültük, ami nem volt könnyű. Néha elmentünk egy-egy nagyobb város mellett, de csak Solón vállalkozott, hogy bemegy, és elhozza a legszükségesebbeket. Sót. De hajnalban fölrepedt szájjal keveredett vissza, és nagyon sápadtan. De ez már azután volt, hogy nyulat ettünk vacsorára. A levegő itt már tiszta és éles, nagyobbakat lélegzünk. Tegnap találkoztunk egy paraszttal, gyanakvó pillantással mért végig bennünket. Erre Hanna énekelni kezdett.

A Mérnök lehorgasztott fejjel megy előttem. A kis cigánylány, kicsit távolabb tőlünk, oldalt. Énekelni azt nagyon tud, de Évára hagyta az esti munkát, pedig szegény olyan fáradt, törődött. Szegény szépségem. Hannára még az a paraszt is rámosolygott, amikor énekelni kezdett, mást nem istud, és semmi sem biztos nála. Akkor is csak énekelt, amikor Évát, aki félholt volt a fáradtságtól, a tűzhöz támogattam. Akkor is, amikor a sebeimet kötözte. Nem szóltam semmit. Látták rajtam. Látták, hogy nem hoztam a sót. A Kicsi nem fogja sokáig bírni az utat, azon az estén, mint egy kis nyüszítő állat vánszorgott utánunk, amíg föl nem vettem a karomra. Talán két napja, hogy elindultak, legalábbis Eva később azt mondta. Mindez valószínűtlen, nem érhettek ilyen messzire ennyi idő alatt. Ez csak egyetlen módon lehetséges, hogy menekültek. Az anya és gyermeke egyáltalán nem hasonlít egymásra, és talán csak a ragaszkodás köti őket össze. A Mérnök hűvös velük, ahogy másokkal is eleinte, de ismerem én már jól, öreg róka, összeszoktatja a társaságot, valamennyien menekülünk, mindegy mi elől, nem mi üzentünk hadat, hanem a többiek nekünk, trataratta, trataratta.

Hanna végigmér a békaszemével. Fekete a szeme, de nem lágy, hanem hideg kemény golyók; odaszögezik az embert a saját félelmeihez. A Nyúzó, mint egy örök hátvéd baktat mögöttünk, a hallgatag lóarcúaknak az a típusa, aki a fenyítőtelepre kerül, de nem azért, mert bűnös, hanem mert olyan üdítően, olyan ártatlanul hülye. Trataratta-tra-tra-traáááá. Amikor estéről estere fölmentem a pódiumra, ezzel kezdtem, és mindig nevettek rajta, mindig, csak aztán egyre kevesebben jöttek el.

Most mindenkit úgy méreget, mintha szóba akarna elegyedni vele. Mindegyikünk a saját csöndjét hallgatja inkább. Önvád, panasz nélkül, a szokás kedvetlenségével. Nehéz eldönteni, mikor elviselhetetlenebb, amikor komoly, vagy amikor tréfás fickót játszik. Olyan bohócnak, mint amilyen én Nyúzónak. Évát ő hozta, de most elhúzódik tőle. Hannához nem mer közeledni, a Mérnökhöz nem tud. Évát szemmel tartja és úgy üldözi, mint egy keselyű. Még jó, hogy nem vagyunk messze a falucskától. Ez a nő is csak Solónnal bukkanhatott fel, senki mással, szőke haja messziről ragyogott, és mindannyian szánalommal néztük, ahogy közelednek. Hanna felugrott, hogy segítsen, aztán megdermedve hátrált. A jövevény felemelte arcát. Felkiáltottam a meglepetéstől Megrökönyödve álltunk.

Amikor a Mérnök megkérdezte, mi a Törpe neve, már napok óta együtt meneteltünk, bogyókon éltünk, vagy loptunk a földekről krumplit. A só. Bementem volna Solónnal, de nem mehettem. Senki nem kérdezte, hogy miért. Amikor a Mérnök, még délelőtt, amikor pihenni szoktunk egy-két órát, visszafordult, hogy ellenőrizze, mindenki megvan-e, Hanna szeretettel és bizalommal teli tekintettel nézett vissza rá, de a Mérnök elfordította a fejét, és megkérdezte: – Hogy hívják a kicsit?

Akkor már három napja egymás közelében mentünk. Amíg ki nem értünk a városból, addig görcsösen sietve, aztán megnyúlt léptekkel, ruganyosan. Talán húsz méter lehetett köztünk, nem szóltunk, nem integettünk egymásnak, csak amikor lement a nap, pillantott hátra a Mérnök, hogy meg vagyok-e még. Megvoltam. Ismerős volt a gyanú, ami a szeméből felém csapott. Ismerős volt az első naptól szemében tükröződő megvetés.

Aztán este tüzet rakott. Kopár ősz van ezen a vidéken. Félig mindig szemmel tartott, úgy rakta a tüzet, és úgy babrált a csomagjaival. Közelebb osontam, jóllehet nem volt szükség rá, hogy az árnyékkal legyek egy, amikor közeledni akarok felé. Aztán gyors elhatározással teljes életnagyságomban kiléptem a bokrok védelméből, úgy tíz méternyire tőle. Nyugodtan, módszeresen evett. Nem nézett rám. Letelepedtem, én is tüzet raktam, bár ügyetlenül, és halkan dúdolgattam, ködszitáló tengerparton, ahol szél korbácsolja a dühöngő tengert... Vaskos tenyér fogta be a szám. A meglepetéstől kikerekedő szemmel, fellobbanó haraggal bámultam a Mérnök arcába, ő pedig addig tartotta számon a tenyerét, amíg nem látta, hogy elment a kedvem – nemcsak attól, hogy csak úgy énekelgessek magamnak, lekuporodva a tűz mellé, hanem attól is, hogy magyarázatot követeljek ezért a mozdulatért.

Most majdnem gyengéd volt a hangja: Hogy hívják a kicsit? Az anyjához fordult, bár a kérdés akár a gyerekhez is szólhatott volna, aki bár többnek látszott, mint négyéves, de egyetlenegy szótagnál sohasem mondott többet. A Mérnök azon az estén szétrúgta a tüzemet és újrarakta, mert az előbbinek több volt a füstje mint a lángja, majd elment pár lépésnyire, miközben én a gyomrom korgását hallgattam, és elkezdte kaparni a földet. Nem azt néztem, amit csinál, csak a széles hátát, ahogy dolgozott. Nemsokára visszatért, és a kezében tartott valamit, beledobta a tűzbe, és rákotorta a parazsat egy ággal. Krumpli volt. Krumpliföld közvetlen közelében ütöttünk tanyát. Aztán visszament a saját tüzéhez, egyetlen hang, egyetlen szó nélkül.

Tartratratáááá, felment a függöny, ahogy most is. Ennél pontosabb nyitányt nem hallottam: „Hogy hívják a kicsit?” A Mérnök most először tévedett, hibát követett el! Drámai vétséget..., én mondom, és nem mondom hiába! Mert megszegte azt a megállapodást, amelyet leginkább ő szorgalmazott. Tudniillik, hogy a szükségesnél többet nem beszélünk. Íme, bemutatjuk a néma bohócot és árnyait, és íme, közülünk egy nem bírja elviselni az átkot, amit mégiscsak mi magunk mondtunk ki a magunk fejére. Itt mindenkire vár még valami, én például megérdemlem a lámpák fényét, Hanna megérdemli, hogy senki ne legyen süket, Eva megérdemli, hogy a tapintat fagyasszon pecsétet az ajkakra..., a Nyúzó a legellenszenvesebb figura, akit életemben láttam, mert nemcsak hogy nem értelmes, hanem mozdulatai is olyanok, mint a délutánba nyúló árnyak, nem vagy benne biztos, hogy láttad őket. Még szerencse, hogy nemsokára beérünk a faluba, Eva olyan alázatos, mint egy szent, a kicsi sajnos kis híján süketnéma, csak egyetlen szót mond, inkább azt se mondaná; ha éhes, vagy ha bármi baja van, fölsikolt, és ezt a szót mondja, ezt az egyetlen szót, és ahogy mondja, meghűl a vér az ereinkben. Eva haja betakarja a gyerek arcát, ahogy fölébe hajol és átkarolja, mély hangon duruzsol, izgatottan és siránkozva, mintha ő lenne a gyerek... A Mérnök kérdésére persze nem válaszolt, ahogy én sem válaszolnék, egyetlen dolgot tehetek csak, ahhoz fordulok, aki a legnagyobb vétket követte el ellenem, ezért ő az egyetlen nagy adósom, az egyetlen, akitől követelhetem, hogy irgalmazzon nekünk, nekünk, akik ellen vétkezett. Eva, te pedig ne válaszolj. Ha válaszolsz, mindannyian tartozni fogunk egymásnak egy vallomással, mindenkinek ki kell nyitnia a száját, és talán a borzalomnak és az iszonyatnak olyan áradatával találkozunk majd, hogy egymás torkának esünk; senki ne adhassa tovább, amit a másiktól hallott. Mit mondana a Nyúzó, aki vigyáz, hogy mindig az ember háta mögött maradjon?

Éreztem, hogy arcomba szökik a vér. Lehajoltam hozzá, és megöleltem. Nem ő, én kapaszkodtam belé, és ettől csöndesen sírni kezdett, aztán fölegyenesedtem, hogy válaszoljak. A Mérnök azzal az undorral kevert csodálkozással nézett, amit mindannyiuk arcáról jól ismertem már, egy erőtlen, kellemetlen félmosolyt küldött felém, egy perc múlva pedig már folytattuk utunkat a falu felé.

Hanna már az első pillanattól kezdve gyűlölt, már amikor megérkeztünk, világosan éreztem ezt. Valami titkot sejtettek, ami különbözik az övékétől, ami túlmutat egy ember sorsán; a csalódottság és keserűség volt az a vakolat, ami egybemosta a köztünk lévő különbségeket, a máz, mely bármelyik pillanatban potyogni kezdhetett.

Solónban előbb nagyon forrt a düh, mindannyian észrevették, hogy minden eddiginél mélyebb csönd támadt, és a Kicsi szája habzani kezdett, megint jön a roham, amikor dobálja magát, szeme kifordul, szája habzik, de előbb azt sikoltja, vér, vér, vér, teli torokból, mintha nyúznák... Vér!, és mindenki összerándul. Hanna most először jön ide, hogy segítsen, idesiet Solón is, de kevesen vagyunk, hogy lefogjuk, a Mérnök távolabb, töprengve áll, és ahogy fölpillantok, hogy segítséget keressek, kétségbeesett tekintetem az övével találkozik, közben Solón hősiesen küszködik. Majd egy kéz futó, meleg érintését érzem a tarkómon, aztán látom, hogy a Mérnök odatérdel. Ezért a mozdulatáért talán meg tudom majd bocsátani kínos fogadtatásomat. Amikor érkeztem, Nyúzó, az örök semleges, csak távolról nézett minket, azt hiszem, ő a legártalmatlanabb ember, akit valaha láttam; a Mérnök hideg vizslatása, Hanna fölényesen ellenséges elvonulása, Solón esetlen gyöngédsége, azé a Solóné, akit később meggyűlöltem, de akkor úgy próbálta megrendezni azt az estét, mintha öröktől fogva velük lettem volna, egy összeszokott társaság régi és jól ismert tagjaként, kezembe nyomta a hagymát, hogy pucoljam, mert az ő elképzelése szerint az alázattal kellett kivívnom a többiek bizalmát, nem pedig a kitartással, amit elvártunk egymástól, pedig tudtuk, egyedül a hallgatag együtt menetelést (ami furcsa kapcsolat, de csak azért az egyetlen, szótlan gesztusért is érdemes, hogyha valamelyikünk elesik majd, nem segítik föl, de megvárják) illeti bizalom a másik részéről, mégha valamennyien azt játszottuk is, hogy szabad akaratunkból menetelünk végtelen idő óta.

A negyedik nap reggelén hevenyészett fekhelyem fölé hajolt. Résnyire volt nyitva a szemem, és félálomban úgy tűnt, a feleségem hajol fölém, csak eltakarja az arcát a feketén kibomló haj. Ekkor egy pillanatra megmerevedtem, ebből rájöhetett, hogy ébren vagyok, jó ideje figyelhetett már, és nem lehetett nehéz megkülönböztetni az öntudatlanság méhében élvezkedő, öncélú és kényelmes moccanásokat, az idegek és az izmok villanásnyi hisztériájától. Egy pillanatig még kényeztettem magam, az előrehulló haj alá annak a nőnek az arcát helyettesítettem be, aki hosszú évekig társam volt a különös szégyenben.

Reggelivel várt, és miközben ettem a sült krumplit, lesett rám, és mintha mi sem történt volna, pakolni kezdett, széttaposta a tüzet, és várakozva állt, a hátizsák a lábának döntve, és háttal nekem, abba az irányba bámult, amelyet napok óta követtünk. A hegyek felé. Elindultunk, de hamarosan megállítottam, és megigazítottam vállán a hátizsák szíját. Ő számított erre, s én tudtam ezt. Ez volt az elfogadás pillanata. Egymáshoz tarttoztunk. Később halkan énekelni kezdett, majd abbahagyta és rám nézett. – Nem ismerem ezt a dalt – mondtam mosolytalanul. Megcsillant fogán a nap. Eva más volt. Messziről láttuk, hogy Solón milyen óvatosan hozza a karján, ami önmagában különös. Solón másik karján a kisfiú szunyókált, meglepően erős volt a korához képest. A tűz fénykörének szélén megálltak. Solón tanácstalanul előrejött. Ha nem így jár el, valószínűleg azonnal pártfogásunkba vesszük az idegeneket, de Solón kétségbeesése fölkeltette a gyanúnkat. Eva előrelépett, hogy megnézhessük őt. Erezhette, hogy ez a törvény. Lassan fölemelte a fejét. Mi látszólag nem vettünk róla tudomást, de Nyúzó halkan fölszisszent. Az arc, amely ránk bámult, sovány volt és rendkívül arányos. Elképesztő keveréke volt az átható csúnyaságnak és a törékeny bájnak... Volt, akiből azonnal ellenszenvet váltott ki, de többségünkben inkább csak mélységes zavart. Most sem tudnám leírni ezt az arcot... Szemöldöke vékonyan ível fölfelé, feszült kifejezést adva arcának, és ettől furcsamód rosszindulatúnak látszik. Solón kezébe nyomta a hagymát. A jelenet éppoly bizarr volt, mint egész lénye.

Nemsokára meg kell érkeznünk a faluba. Ezúttal nem kerülhetjük el. Szólok majd a Mérnöknek, hogy a sót ezúttal rám lehet bízni. Itt biztosan nincs mitől tartani. Hajnalban megint elszalasztottam a nyulat, úgyhogy megint szederrel meg kétszersülttel laktunk jól, de nemsokára megérkezünk. El se tudok képzelni rosszabbat, mint egy epilepsziás gyerekkel vándorolni; ezeknek jótétemény volna..., amint bebizonyosodik... Egyet a tarkójára. Kész. Eva most egy kissé elmaradt, nem is olyan csúnya, mint az első napokban, Hannával meg reggel-este együtt rakodnak, olyan udvariasak egymáshoz, hogy didereg tőle az ember. Az emelkedőn túl ott az első ház. Solón vigyorog, rám is hátranézeget.

Solón, Solón, nem vagy egyedül örömödben... Bizony isten, ha nem mutatok komorabb képet, hát idejön és hátba vereget. Így inkább gyorsan átkarolja Évát és csókot nyom a homlokára. Ő sem úszta meg, szegény, az áldást. A gyerek meg hátramaradozgat, sokszor miatta kell megállni, de most már sebaj, Törpe, hallod-e...

Mindegyikünk nagyon boldog, csak a Mérnök marad hideg. Figyelmes tekintettel fürkészi a falut, ami inkább csak nagyobbacska tanya, a házak szorosan egymás mellett, alacsonyak és szürkék. Hanna tud énekelni, Solón gitározni, valamit talán adnak érte. Egy vadászféle jön szembe velünk. Már jó ideje kitaposott kis ösvényen haladunk. Újból gyászos csend telepszik ránk, noha ebben a csendben más várakozás bujkál. Az arcokon a fáradtság pókhálója, Hanna keze az enyémhez döccen, amikor megbicsaklik a lába. Nem rántja el. Nyúzó egyik karján viszi a kicsit, aki, ahogy azt Hanna jól sejtette, nem az én vérem, de, és ezzel bizalmatlanságomat viszonozta, mégsem hitte volna el, milyen egyszerű annak a története, hogy a gyereket elvittem. Egyszerű ház volt, amely öregeknek, sérült gyerekeknek és árváknak adott helyet, hűségesen visszhangozta a kiáltásokat, akit kerestem, akkor már nem találtam ott. A paraszt várakozóan néz ránk, de továbbhalad, a Mérnök halkan köszön, a parasztféle biccent. Két óra múlva egy nagyobb szobában találjuk magunkat, melegszünk. Nincs még sötét, de a ködtől már alig látunk ki az alacsony ablakokon. A mogorva parasztok bejönnek megnézni minket, alacsony homlokúak és sötét tekintetűek, a szobában félhomály és szuszogás, Kicsi a Nyúzó karjában elaludt. A parasztok kíváncsian néznek ránk. Solón kelleti magát, mosolyog, de inkább vicsorgás az, senki sem viszonozza. Az idétlen vigyor végre lehervad az arcáról, bejön egy nagy darab férfi, félreállnak az útjából, ahogy jön, kitereli az embereket és pokrócokat hoz, háziszövésű pokrócokat, int, hogy pihenjük ki magunkat. Nem sok szót veszteget ránk. A kemencében ropog a tűz, Hanna nedves ruháinkat ráteregeti. Nem sejthettük, mi várt ránk, a tűzbe bámultunk, olyanok voltunk már, mint a farkasok. Hanna dúdolgatni kezdett, mi törődött, mozdulatlan testtel figyeltük, ahogy rakja, kisimítja a ruhákat, megkotorja a tüzet, és ahogy testének körvonalai izzottak, egy pillanatra abbamaradt Solón szuszogása is, egy pillanatra azt képzeltük, hogy otthon vagyunk. Hanna megérezte ezt, és halkan énekelni kezdett, nagyon halkan, olyan fáradtak voltunk, hogy nem bírtunk már aludni, nyitott szemmel hevertünk, és hallgattuk a nyers hangot, amelyben minden fájdalmunk benne volt.

Az éjjel, amikor valami nyugtalanságtól űzve ki akartam menni, mert elszoktam már, hogy házban aludjam, az ajtót zárva találtam. Halkan füttyentettem. Jól kezdődik. Visszabújtam, de megérintettem a Mérnök vállát, és elmondtam neki, mit tapasztaltam. Éber volt, hamarosan fölébredtek a többiek is, nem lehetett jó álmuk nekik sem, a parasztok bizalmatlansága mögött még fenyegetőbb sunyi rosszindulatot sejtettünk. A bizalmatlanságukat már csak azért is indokolatlannak éreztük, mert a Mérnök, amikor megérkeztünk, nagyon hihető történetet kanyarított körénk: meglepve tudtuk meg, hogy egy színtársulat tagjai vagyunk; engem úgy mutatott be, mint a társulat oszlopos tagját. Zseniális! A Mérnök egyszerűen zseniális volt. Egy értelmes arcú férfi figyelmesen hallgatta hátul, de az orrunk előtt egy nagy állkapcsa mokány ember állt, felszegett fejjel. A Mérnök másfél fejjel volt magasabb nála. Megegyeztünk, hogy nem maradunk itt sokáig, amint erőre kapunk, megyünk. Erősen kétlem, hogy értékelnék produkciónkat... A Mérnök azt mérlegeli, mit tudnánk nekik adni, fölöslegünk nincs, én a magam részéről a leghatározottabban tiltakozom. E pillanatban úgy tűnik, mintha hónapok, évek óta mennénk együtt.

Már majdnem pirkadt, amikor dörömböltek az ajtón, kinyitották, és betódultak vasvillákkal felfegyverkezve. Azonnal fölpattantunk, összébb húzódtunk. Eva fölsikoltott, az ő asszonyaik is sikoltoztak, majd az óriásira dagadt haragtól fuldokoltak, és mihelyt levegőhöz jutottak, megint rikoltoztak.

– Mi a baj? – a Mérnök farkasszemet nézett velük.

Bejött egy férfi, behozott egy véres csomagot, és letette a Mérnök lába elé. A parasztok fenyegetően szoros gyűrűt alkottak körülöttünk. Az asszonyok üvölteni kezdtek, mint a farkasok, olyan zavar támadt, hogy a férfiak kénytelenek voltak kituszkolni őket. A rongyot átitatta a vér.

Solón az éjjel kint járt. Nem láttam, hogy hozott-e be valamit, úgy tűnik, mintha észrevette volna, hogy figyelem, de nem szól semmit. Hátat fordított. Hajnalban az ő pusmogására ébredtünk, a Törpe, Eva és köztem aludt, izzadt üstökét egy pillanatra fölemelte, aztán visszazuhant álmába. Valami zajt is hallottam, úgy rémlik. Nem tudnám biztosan megmondani, mennyi idő telt el azóta, hogy azt a csomagot elénk rakták. Döbbenten néztünk egymásra. De nem volt idő. A parasztok szorosabban fonták köröttünk a gyűrűt, a Mérnök nyomatékosan elmagyarázta, hogy mi nem lehettünk azok, és súlyos volt a tévedése, Hanna előrefurakodott és megkérdezte:

–        Ki tette... ezt? – de nagyon késő volt ez a kérdés ahhoz, hogy ártatlanságunkat bizonyíthassa. Bent a szobában nem voltak túl sokan. A Mérnök előrelépett, ütés zuhant a vállára és a fejére. Hanna előreugrott, és dühös kis idegcsomóként belekapart az egyik arcába, kezek nyúltak Hannáért, kezek, amelyek nem irgalmaztak, de nekünk haladékot adtak. Egy pillanatra Hannára terelődött a figyelem, izzadt, konok férfikezek markoltak Hanna hajába, a Mérnök kábult volt az ütéstől, Solón megragadta, Eva markolászta a Kicsi kezét. Odaszóltam nekik, hogy „most!”, kicsavartam a legközelebb álló paraszt kezéből a vasvillát, és utat törtem. Az volt a szerencsénk, hogy meghökkentek. Rohantunk félrelökdösve a testeket, a Kicsibe belekapaszkodott valamelyik asszony, Évát majdnem beérték, visszaléptem, kitéptem Eva kezét a Kicsiéből, és vonszoltam, rohantunk fölfelé a hegynek, mert arra több volt a fa, a mélyedés, ahol elbújhattunk. Eva megbotlott, Solón lihegve cipelte a Mérnököt, vadul lüktetett halántékunkon a vér, fáztunk, és forró izzadság folyt a testünkön, egyre följebb kapaszkodtunk a hegyen, érthetetlen események űztek fölfelé, és amikor végre megálltunk, az iszonyattól fogvacogva kapaszkodtunk egymásba.

Én, Solón, amikor választanom kellet, a Mérnököt választottam. Négyen maradtunk: én, a Mérnök, Eva és Nyúzó. Hanna és a gyermek az örök éjszakába vándorolt. Isten tudja, mit csinál. Isten nem hagyja a jókat és igazakat magukra. A Mérnök lázálomban fekszik még és félrebeszél, és azt emlegeti, aki mindezért felelős:

–    Isten...

Csak mondd, hátha megszán. Én, Solón, amikor választanom kellett, a Mérnököt választottam. Eva kezébe temetett arccal ül a földön, a Nyúzó fején egy sebből lassan szivárog a vér, és rám bámul, de tehetetlen, nagyon is tudja, tudja, hogy Hanna... Én, Solón, amikor választanom kellett, a Mérnököt választottam.

Solón vallási révületbe esett. Dél felé járhat. Hanna talán az az ár, amit meg kellett fizetnünk a saját életünkért, a Mérnök még nem tért magához. A csomag, amit letettek elénk, egy gyermek megnyúzott teste volt. Solón, a szeme villant, félhangosan odaszólt:

–    Nyúzó..., Nyúzó...

Rémült öntudatlansággal feleltem rá, hogy igen, és elszabadult a pokol. Solón, amikor már a karok, lábak elkészültek, hogy ne engedjenek tovább, és megtorolják rajtunk, Solón átható tekintettel nézett rám, és csak a véletlen hozta úgy, hogy mégis Hannát kellett föláldoznunk, valójában én voltam erre kiszemelve, amint behozták a csomagot, tudta, tudta, hogy mit fog játszani, olyan magabiztos volt, mintha előre tudta volna, én voltam a kiszemelt áldozat, én.

A Mérnök, mintha felébredt volna már; szeme még csukva, de keze már ébren, kapaszkodik, hogy föl tudjon állni, visszaesik... Hannát szólítja, hogy segítsen neki, Hannát, aki meggyalázott testtel fekszik valahol. A Nyúzó int nekem, és elindul a falu felé, levet magáról minden fölöslegeset, fölvesz még egy pulóvert, és begombolja a ruháját, hogy ne akadhasson bele az ág.

–    Ne menj.

Visszanéz rám és nem válaszol, menj csak, előbb-utóbb majd keresheted a Mérnököt is, engem is, és Solónt, aki égre fordítja szemét, és a Kicsire gondolok, és Hannára gondolok, hajladozó alakjára, arra, ahogy dúdolt, a szirteket csapkodó tengerre, és egy puhán rajzolódó alakra. Már nem lehet olyan messze, a tanya a hegy oldalában, egy kis mélyedésben lapul, a hegy zsebében, és most..., amikor újra itt vagyok, újra mellettetek, nem tudom, hogyan mondjam el, amit láttam. Hanna testét egy fára erősítették, vörös, meztelen húsa, a koponyáját kalapáccsal verhették szét, mert a fejét alaposan odaerősítették, hogy darabokra ne hulljon, arccal a hegycsúcsnak. Arccal a hegycsúcsnak, vagyis tudják, merre jöjjenek utánunk. Arccal a hegynek. Így mondtam nekik, és nem sírtam velük, nem látták azt a testet, mert ha látták volna, csak a döbbenet élne bennük, négy-öt óra vánszorgás után találtuk ezt a kalyibát, nem sírtam velük, a Mérnöknek kabátból rögtönöztünk ágyat, Eva bogyót szedett, mi pedig megpróbáltuk lakhatóvá tenni a kunyhót. Eva nyöszörögve hajladozik, a Törpét szólítja. Őt nem láttam. Eva nem kérdezte, de egyfolytában ő jár az eszében.

– Solón...

– Hm?

– Vigyázz rá – böktem Eva felé, aki nekünk háttal állt, arccal a falu felé. Néha megrázkódott, topogott, mint aki fel akarja frissíteni ereiben a vért. Solón, neked kell majd elszámolnod.

Órák óta csak feküdtem, Nyúzó rázott fel erős kezével, belekapaszkodva föltápászkodtam.

– Eva elindult. Lement a faluba.

Nyúzó aludt pár órát, hogy éjszaka őrt tudjon állni, Solón, akinek vigyáznia kellett volna Évára, elkódorgott valamerre. Fölbukkant a bokrok közül, és tanácstalanul széttárta a karját. Ő is Évát kereste. Mint mondja, egy pillanatra ő is elszundított, úgy látszott, Eva is elaludt. Elindultunk az erdőben, egymástól bizonyos távolságra. Egy állat panaszosan fölsír. A fatörzsek mögött néha megláttuk Évát, úgy tűnt, bújócskázik velünk. Szememmel megkerestem Nyúzót és Solónt, intettem nekik. Mindnyájan megálltunk, és lélegzetvisszafojtva figyeltünk. Szél játszadozott a fák között. Mintha ruhája fodra lebbenne; odaszaladtam, feledve minden óvatosságot. Eltűnt. Úgy látszott, mintha valaki goromba tréfát űzne velem, a ruhafodrot egyre messzebb látom, de a nevetést, Eva kacagását, világosan hallottam; a lombok közül jött. Szólongatni kezdtem – Nem akarlak elveszteni téged is – mondta a Mérnök, különös csodálkozással a hangjában, és elszorult a szívem. Integettünk neki. Mind a kettőnkben megérlelődött a gyanú, odamentem Solónhoz, megragadtuk egymás karját, és kétségbeesetten üldöztük a rémet, a bizonyosságot. A Mérnök elvesztette a fejét. Mindez ránk is veszélyes volt. Bármelyik percben tartani lehetett tőle, hogy felbukkannak. A Mérnök lekuporodott, egy fatörzsnek támaszkodott, és a fejét térdei közé rejtve halkan sírdogált. Ebben a pillanatban Solón a kígyó nesztelenségével tűnt el mellőlem, és ugyanekkor figyelmes lettem a reccsenésekre. Léptek dobbantak. A Mérnök húsz méternyire volt előttem.

Arca, amely eddig olyan volt, mintha mindig útban lenne valahová, elmosódott képzeletünkben. Solónnal kuporogtunk a parányi tüzecske mellett, és hosszú, sötét pillantásokat vetettünk egymásra. A Mérnök üvöltését sokáig hallottuk. Szándékosan nem fogták be a száját, ez nekünk szóló fenyegetés volt. Ketten maradtunk. Solón eltűnt a sötétben. A következő nap csendesen telt. Hannára gondoltam. Hannára, aki szerette a Mérnököt. A Mérnöktől kaptam a szép, hosszú pengéjű kést, vékony acélpengéje van, és éles, mint a borotva. Napok óta nem volt a kezemben, mert amikor a kalyibát tákoltuk össze, itt volt velem a fejsze is, ami azóta eltűnt. Az ájulás határán, tompaságban várakoztam, az éhség közönyössé tett, már nem éreztem a sav marását a gyomromban, és a hidegtől elgémberedtek tagjaim, de össze kell szednem maga, mert ha visszajön Solón, meg kell ölnöm. Akkor éjszaka kint járt. Hanna, ahogy a férfikezek belemarnak a húsába. Eva, akire vigyáznia kellett volna. És ahogy azt mondta, amikor behozták a véres csomagot:

– Nyúzó, Nyúzó... – kaján szemrehányás volt a szemében. Fogatlan ínye kipiroslott a szájából.

Talán már két napja is volt, hogy Évát kerestem. Egyik nap a kereséssel telt el, a másik a félelemmel. Isten igazságos. Talán mindannyiunknak azért kell elpusztulnunk, mert Évával szemben nem tanúsítottunk elég szeretetet. Először Hanna, aztán azt hittük, hogy a Kicsi, majd a Mérnök esett áldozatul. Kétségtelenül jel van Hanna és a Mérnök halálában. Isten engem talált méltónak arra, hogy figyelmeztetést adjon. Most Eva megint kitépte magát a kezemből, de csaknem mosolyogva néztem utána. Egy ilyen angyalnak a pokolban sem lehet bántódása. A második nap délutánján iszonyú fáradtságot és csüggedtséget érezve egészen közel mentem a faluhoz. És akkor megláttam Évát a falubeliek között. Térdre rogytam és imádkoztam. Eva később elmesélte, hogy történt. Amikor elszökött tőlünk, nem akart bajt hozni a fejünkre. Nem azonnal ment le a faluba. Egész álló nap csak leskelődött. Egyszer csak a gyerekek között meglátta a Kicsit. Elkülönülve, magába húzódva játszadozott. A többiek nem bántották, de nem is törődtek vele. Magában azt ismételgette, hogy: vir, vir, vir, ahogy eddig is, csak fölzaklatott képzeletünk hallhatta vérnek. Fölsikoltott, és odaszaladt a gyerekhez. Az asszonyok elősiettek, és máris falként tornyosultak körülötte. Nem értettem semmit, mondta Eva. Kézen fogtak, és bevezettek egy szobába. Ott rám csukták az ajtót, az az ajtócsapódás olyan volt, mintha az őrület ajtaját csapták volna rám, mert úgy éreztem, hogy kint az őrület tombol, itt bent valami csöppnyi biztonság, de nekem, nekem ki kell nyitnom azt az ajtót, mert annak a csöppnyi biztonságnak, ami számomra ebben a pillanatban létezett, szükségletei voltak, éhes volt és fázott, nekem pedig az volt a dolgom, hogy biztosítsam e biztonság folyamatosságát, tehát ki kell nyitnom azt az ajtót, amelyen kívül az őrület vert tanyát.

Amikor Eva folytatta, nem akartam elhinni, hogy vége van. Vége van. Bementek hozzá a férfiak, és nyomatékosan felszólították, hogy hozza el nekünk az üzenetüket. Kapunk mindent, ami ahhoz szükséges, hogy azonnal útra tudjunk kelni, de azonnal menjünk tovább, és mondott még két feltételt. Figyelmesen néztem Évát, szemöldöke, amely különös, feszült ívben nyújtózkodott fölfelé, mintha most továbbrajzolódott volna, szemében a poklok fekete tüzei lobognak, és átokként gonosz fényt vetnek sápadt arcára; behunytam a szemem, és segítségül hívtam a mennybéli seregeket.

A tanyabeliek között természetesen több vadász is volt. Az egyikük hosszabb ideje járt külön utakon. Egyre inkább felmerült a gyanú, hogy őrült, de úgy tűnt, szelíd, mert mindig kedves volt. Inkább csak zavarodottnak tartották... Hazatértekor meghallották, ahogy lázálmában beszélt. Hagyták aludni, hogy tovább beszéljen. Amikor fölébredt, megkínozták. Mindent bevallott. Agyonverték. De a falucska nem minden lakójában szűntek meg a kétségek. Nem volt mindenki biztos benne, hogy a vadász őrületének esett áldozatul a két gyermek és a három felnőtt. Eva boldog volt. Semmilyen más parancsot, vágyat nem érzett, csak elmenni innen. Isten szigorú volt, elvett két embert, de megmaradt a Kicsi, Eva, én és Nyúzó, végsőkig elcsigázottak vagyunk, hogy szomorkodni nem tudunk két ember halálán, akik hozzánk tartoztak, mit számított ez most, amikor a saját életünket kaptuk ajándékba. Az Úr nélkül élni annyi, mint nyitva hagyni az őrületre nyíló ajtót. És most, amikor Évával jöttünk, hogy megmondjuk Nyúzónak, nem kell félnünk többé, Eva is, én is nevetni kezdtünk, csukladoztunk a nevetéstől, majd Eva hirtelen fölsírt. Megragadta a kezemet a másik kezével is, aztán jobbját kitépte az enyémből, és rohant vissza a faluba. Utánam kiabált, hogy mindent mondjak meg Nyúzónak. Szabadok vagyunk. Szabadok! Újra, újra végtelen utakon bolyonghatunk, tavasszal és ilyenkor, ősszel érezni fogjuk a föld nyers, fanyar, mindent fölkavaró illatát... És e pillanat olyan ajándék volt nekem, hogy a boldogságtól csendesen sírni kezdtem. Eva ugyanezt az örömet érzi, és Nyúzónak, Nyúzónak is éreznie kell... Ott a kalyiba. Talán nincs is ott, csak most, csak most ne kerüljük el egymást! A Kicsi „zálogban” maradt lenn, a faluban, és csak akkor engedik utánunk, ahogy most már Évát is, ha továbbmegyünk észak felé. Gyorsan sötétedik. Igyekeznünk kell. A kunyhó előtt egy csomag. Nyúzó, Nyúzó is áldozatul esett...!

Délelőtt fölszakadt a köd, de szivárgott a nedvességtől minden. Forgattam a kés lapját a tenyeremen, alaposan megtisztogattam, egy szemernyi állatvér vagy piszokfolt sem maradt rajta. Nagyon szép kés. Acélpengéje van. Zajra lettem figyelmes. Könnyű lépteket hallottam.

Egy tizenkét év körüli gyerek szökött el a faluból, és nyomozóra játszott. Órákig figyelte a kunyhót. Úgy tudta, a menekültek férfitagjai útban vannak észak felé. Mindez csak játék. Mind közelebb és közelebb lopakodott a kunyhóhoz. Semmi zajt nem hallott. Néha úgy tűnt, a képzelete játszik vele. Se tűznek, se füstnek nem volt nyoma. Belépett. Egy ismeretlen hatalom állon ragadta, és berántotta magához a sötétbe. A sötétség dohány- és izzadságszagú volt. Rémületében nem védekezett, egy könyök a testéhez szorította a fejét, és elvágta a torkát. Délután fél három körül nyúzni kezdte.

Közelebb jön a kunyhóhoz. Gyere csak, gyere. Órák óta rád várok. Solón arca szinte megkönnyebültnek látszik. Pedig a csomag itt van az ajtó előtt, és ha följebb emeli a fejét, az én tekintetemmel találkozhat. Végre benéz a kunyhó sötétjébe, ahol gubbasztok, ahonnan tudom, kivillan a szemem fehérje, és farkasszemet nézünk egymással, én keményen, ő rémülettel. Hanyagul felállók, egy pillanatra sem veszem le róla a szemem, és elindulok felé. Egymással szemben állunk. Izzadság folyik végig a homlokomon. Solón pupillája végtelenné tágul.

A kemencében alig pislákol a tűz, Hanna sorban megforgatja a ruhákat, félig nedvesek még. Nem sejthetjük, mi vár ránk. Este tűzbe bámultunk, olyanok voltunk már, mint a farkasok. Hanna dúdolni kezdett megint; ahogy rakja, kisimítja a ruhákat, ahogy a kemencében föléleszti a tüzet, és ahogy testének körvonalai izzanak, abbamarad Solón szuszogása is, egy pillanatra azt képzeljük, megérkeztünk. Hanna érzi ezt, és halkan énekel, nagyon halkan, mert olyan fáradtak vagyunk, hogy nem bírunk aludni, csak önkívületbe esünk vagy nyitott szemmel ábrándozunk.