Egy passzív machiavellista

Azok közül, akik olykor tárgyilagosan is tudtak viszonyulni Szvatkó Pál személyéhez és életművéhez, bizonyára Fábry Zoltán alkotta meg róla a legkíméletlenebb ítéletet: „Szvatkó megbocsáthatatlan bűne: a szlovenszkói magyar szellem fasizálása.” Fábry szerint Szvatkót magas esztétikai színvonalat fölállított folyóirata, a több éven keresztül előkészített, de mindössze egyetlen számot megért Új Munka elgáncsolása tette cinikussá (ebben az elgáncsolásban egyébként Fábry nem emeli ki kellőképpen a saját szerepét). Ettől kezdődően, tehát 1931 után „Szvatkó az irodalom kalandora lett, a bukfencek és fordulatok elképesztésre utazó mestere: bohóc, aki minden fintorában röhögve önmagát siratta. A kétlakiság példája lett: idegen, ideges zsonglőr volt, aki nappal Hitlert mondott, és éjjel nem tudott betelni Huizinga humanizmusával!”

A baloldal tehát nem sok jót mond róla; nézzük, vajon a „nemzeti tábor” megértőbb-e vele szemben? Bajcsy-Zsilinszky Endre 1941 augusztusi, a miniszterelnökhöz intézett memorandumában így minősíti az akkor már a Magyarország című félhivatalos kormánylap főszerkesztőjét: „A Szvatkó Pálok szörnyű szószátyárságait és ízléstelen, magyartalan hetvenkedéseit, provokációit és hallatlanul vakmerő jóslásait, katonai sületlenségeit egykor még ellenségeink a fejünkre olvassák.”

Kétségtelen azonban, hogy Szvatkónak kettejüknél jóval hatalmasabb ellenfele is volt: 1944. március 18-án, amikor Horthyt Klessheimbe rendelték, maga Hitler ócsárolta a kormányzó előtt Szvatkót – s rajta keresztül a magyarországi sajtót – A feltétlen megadás elve című, az Esti Magyarország 1943. december 31-i számában megjelent vezércikkéért – mint másnap kiderült, Magyarország német megszállásának egyik ürügyeként. Ez a vezércikk már nem a szövetségi rendszerről, s az ebből származó kötelezettségekről beszélt, hanem azoknak a nemzeteknek eljövendő sorsáról, „amelyek a háború folyamán helyzetüknél fogva a tengely oldalára sodródtak”, s a feltétlen megadás ellen szóló érvek között említi azt a tényt, hogy: Magyarország határainál nem áll olyan szövetséges haderő, amely előtt le lehetne tenni a fegyvert. Így történt, hogy a megszállás után Szvatkó hamarosan a mauthauseni koncentrációs táborba került, ahol, mint Litván József emlékezéseiből tudjuk, részt vett a magyarországi rabok groteszk kormányalakítási kísérletében.

Hiba volna mindezek alapján cinikus kalandornak vagy szélkakasnak minősíteni. Ideológus volt és – mint a végeredmény mutatja – rossz politikus, aki mindazonáltal sikeres és köztiszteletnek örvendő államférfit választott példaképéül. Azt akarta képviselni, amit szerinte Masaryk testesített meg: a lehetséges mértékig tiszta elvekre épített realista politikát: „...realizmusa a rideg diagnózis felállításánál szerzett tapasztalatokkal ahhoz a belátáshoz vezette, hogy elvek megvalósításánál egészen gyakorlati és üzleties eszközöket kell használni, sőt nem szabad megriadni olyan régi »bevált« eszközök alkalmazásától sem, amiket az elv esetleg mint igazságtalant elvet [...] A realistának kötelessége, hogy legalább passzív síkokon machiavellista legyen. Az aktív machiavellizmus tetteiben a cél érdekében nem irtózik egyetlen eszköztől sem. A passzív machiavellista nem alkalmaz meg nem engedett eszközt, de feltételezi, hogy ellenfelei ilyet alkalmaznak, s minden lehetőséggel számolva ellensúlyozza, lehetetlenné teszi módszereiket. Ehhez körültekintés, ügyesség, emberismeret, precizitás, szimat, sőt fantázia kell.” Körülbelül ezek voltak azok a tulajdonságok és módszerek, amik Szvatkó szerint nemcsak Masarykot, de a cseh politikát általában is jellemezték, s ehhez a mintához kívánt alkalmazkodni ő is csehszlovákiai magyar kisebbségi ideológusként a húszas, de főként a harmincas években. E magatartás párját találta meg a századforduló szlovák szellemi elitjének tevékenységében is, különösen a Hlas című folyóirat körül csoportosulok munkájában, akik elérték, hogy az 1910-es években a szlovák közéletben „Az álmodozókat felváltották a realisták. A lírai jelleg, amely Stúr óta vörös fonálként futott végig a kultúrán, eltűnt vagy héttérbe szorult. [...] Véget ért a kor, amelyben a lírai költemény végezte el a nemzetfelrázás, a lelkesítés munkáját s a népdal vagy a történelmi alakok szeretete változtatta patriótákká a szlovákokat.”

Az e mintákhoz igazodó ideológusi tevékenység Szvatkó esetében kétségtelenül nem vezetett sikerre, de közben számos olyan ötletet, elemzést, megállapítást eredményezett, amelyre egy demokratikus, adott esetben hatékony kisebbségi politikát lehetett volna építeni. S amikor tervei, vállalkozásai rendre megbuktak, Szvatkó azért adta alább, hogy amit még lehet, megmentsen terveiből és érvényesítsen szempontjaiból.

Ez irányította a harmincas években esszéi és tanulmányai megírásában, amelyekben tárgyilagosan próbálta fölmérni a magyarság szerepét, a magyar szellemi élet eredményeit és hatását, a szlovenszkóivá váló magyarok viszonyát az összmagyarsághoz, a szomszéd és az együtt élő népekkel ápolt vagy kialakítandó kapcsolatokat, illetve Közép-Európa helyzetét. S e vizsgálódások alapján akarta meghatározni a tennivalókat.

Gyermekkorában a magyar birodalomról szőtt álmokban ringatózott. Kiegyensúlyozott világképét A változás élménye borítja föl. A századfordulón született fiatalember ritka világtörténelmi jelenségnek lehetett tanúja az első világháború végén: „Én, tizenhét évemmel és a belémgyömöszölt fogalmakkal tényleg magyarnak láttam Nagyszombatot. Másnap Trnava tényleg szlovákká vált. Odavoltam a csodálkozástól. A két elképzelés közül melyik volt a téves, a magyar vagy a szlovák, ebben a viszonylatban nem fontos, mert én mind a kettőt kénytelen voltam hinni és időrendi sorrendben abszolútumnak felfogni. [...] ...nem birkóztam meg vállvonogatással e kinyilatkozásszerű élménnyel, és kénytelen voltam gyakorlatilag érezni az igazság viszonylagosságának elvét.”

Ez volt az a meghatározó nemzedéki élmény, amely évek múlva, amikor generációja „kilábalt a relativizmus tétova pesszimizmusából”, a szellemi építő munka alapjait biztosította. Ez a viszonylagosság Szvatkó szerint – aki egy német újságíróval folytatott, feltehetően fiktív beszélgetés során így jellemezte önmagát: „A nevem szláv, a családom német, a nevelésem francia, a vágyam talán Anglia, nehezen jön ki ebből magyar sovinizmus” – az egész közeget, a felvidéki kisvárost, az ottani középosztályt egyaránt jellemezte. Példaként említi, hogy e városok polgárai 1848 óta két kokárdát őriztek otthon, egy fekete-sárgát és egy piros-fehér-zöldet, hogy mindig az éppen érvényest tehessék föl. Ebben azonban nem megalkuvást lát, hanem a nemzeti integráció racionális szempontjainak érvényesítését. Számára ugyanis a nemzet nem biológiai, még csak nem is etnikai, hanem szellemtörténeti fogalom, s így a nemzethez tartozás gyakran választás eredménye. A nemzet nem rendelkezik állandó és determinisztikus vonásokkal, hanem a benne megnyilvánuló szellemi mozgások dialektikája alakítja ki. Saját útjából, családi prehistorikumából is önként adódik ez a következtetése: „Semmi közöm a nagyszerű halálhoz, az ural-altáji fáradtsághoz, én indogermán vagyok.” A változás élményének hatására az új nemzedéknek ezeket az indogermán (a fogalmat ő indoeurópai értelemben használja) vonásokat kell felerősítenie, érvényesítenie a közéletben. A közvetlen tapasztalatok mellett tanulmányai is erre a felismerésre késztetik. Fordított irányból, más látószögből is megvizsgálja a magyar történetet, Josep Macúrek munkái alapján, s az onnan érkező, sértőnek szánt megállapításokat is mérlegeli, melyek szerint mindent, ami a magyar történelemben nagy volt, az idegenek csináltak. Szvatkó szerint a magyar szellem ennél nagyobb dicséretet nem is kaphatott. Ugyanis – tekintettel arra, hogy a múlt század második feléig semmiféle nemzetiségi elnyomásról nem beszélhetünk – éppen ez bizonyítja a magyar szellem „fölényes formáját”. Többszöri megrázkódtatások után éppen e „fölényes forma” vonzása, a felkínált asszimiláció és a keveredés alkotta újjá a magyar nemzetet, amely tehát fölötte áll a vérnek: szellemi valóság. Szvatkó látja a szellemi nemzet kialakításában elkövetett baklövéseket: „Ma már tudjuk: végzetes hibát követtünk el, amikor a tizenkilencedik században nem Svájcot, hanem Poroszországot kívántunk, s elkésve megkíséreltük még egyszer azt, ami szép kezdetek után a török miatt a tizenhatodik században félbemaradt.”

Az indogermánnak nevezett elem szerepe azért olyan fontos, mert elsősorban az e hatásokat hordozók képezték a polgárságot, s a nemzetté válás a múlt században a polgárosodással, „azaz anyagi és szellemi emelkedéssel” volt összekapcsolva. A múlt századi magyar polgári szellem alkalmas volt arra, hogy felzárkózzon az általános európai formához, a kontinens civilizációjához. „A magyar polgárosodás és az indogermán elemek magyarosodása ebben az időben azért is egyet jelentett, mert a törzsökös magyar paraszt még igen kis mértékben vett részt az emelkedésben.” Az indogermán hatás nem genetikai, hanem szellemi közvetítést jelent. Szvatkó, amikor ezt hangsúlyozza, következetesen elhatárolja magát a fasiszta elméletektől: „A változás élménye nagy eszméitető volt, s az európaiság terén is éreztem hatását. Ha néhány szilaj ősmagyar ma a fülembe rivallja, hiába tiltakozom ellene, néha mégis úgy vélem, hogy tényleg van bennem némi másság, a környezetem, a származásom, a fejlődésem mássága, s ezt elneveztem indogermánnak. Nem fajiság ez, ilyenre nem gondolok, inkább világnézet, éppúgy mint az árjaság is Hitler világnézete, s nem tudományosan megalapozott fajiság. De szeretném, hogy amit »indogermán« alatt értek, semmi esetre sem tévesztenék össze Hitler »árjaságával«, hiszen lelkileg éppen az ellenkezőjére gondolok: a valódi és általános európai formára, a történelemben kialakultra, amely az antik világban született meg, és a modern emberi szabadságokig növekedett. Az árja a német – az indogermán az európai forma.”

A szerves polgárosodás folyamatát részben a polgári és népi kultúra között föltörekvő harmadik elem, a világvárossá emelkedő Budapest terméke, a metropolis civilizációjának jellege állítja meg. A történelmi tragédiák mellett – melyekben, mint tudjuk, szerepe volt a nyugati hatalmaknak is – ennek következménye volt, hogy „A magyar nép csalódni vélt Európában”. E kultúra ellenhatásaként született meg és kapott erőre a turanizmus, a történelmiség kultusza, a Nyugat- és Európa-ellenesség. Ez a reakció a friss népi magyar formák fölfedezéséért és a parasztság fölemeléséért vívott küzdelmében végül egy egészségesebb népiséget is teremtett (Szvatkó több jegyzetében Kovács Imrére, Szabó Zoltánra, Illyés Gyulára, Féja Gézára, a falukutató szociográfusok mozgalmára utal), de főleg kezdetben zsákutcába látszott vezetni: „Az ösztön helyes volt, de a kivitel és a megfogalmazás romantikus, s a magyar küldetésről vagy kiválasztottságról regélő álmok hamarosan kiszorították a realitást a tervekből.”

Szvatkó célja és módszere az új realizmus, ennek biztosítéka pedig a minőség, nem az irányzatosság. Szerinte az első világháború előtt a magyar szellemi életben egy vitathatatlan minőségi vonulat működött – elsősorban a Nyugat Ignotustól Szabó Dezsőig terjedő csoportjában –, s velük szemben álltak a különböző táborokba szerveződő dilettánsok. Az, amit Magyarországon a harmincas évek elején elefántcsonttorony-irodalomnak minősítenek, adta a szlovenszkói magyarság számára az utolsó, az összmagyarságtól érkező élményt, „egy gigantikus intenzitású szellemi harc élményét”, amelynek hatása jóval tovább gyűrűzött, mint a Trianon utáni Magyarországon, s ideológiai szerepet töltött be, hiszen azok, akikre hatott, a modernitás és a realizmus jelszavait tűzték zászlajukra. Szvatkó még a harmincas években is úgy látja, hogy a magyar szellemi életben voltaképpen csak két irányzat létezik: a sztoikusok („a Nyugat köre, a hajdani aranykor utóhada”) és a romantikusok (a szélsőjobb- és a szélsőbaloldal, amely gyakran középen találkozik). Az egyik oldalon a minőség és a koncepció áll, a romantikusokról pedig ezt írja: „Ideáljuk a nép, akár »proletár«-nak, akár »paraszt«-nak, akár »nemzet«-nek keresztelik el. [...] Művészetük a populizmus politikával kevert módszere.” A kisebbségi magyarságnak a minőségi szempontokhoz kell igazodnia: a minőségével kell beleszólnia „a magyar ügybe”, miután a tömegeivel már nem szólhat bele.

Ez a közösség talán könnyebb helyzetben is van, amikor új mentalitását kialakítja, mint a magyarországiak – megváltozott helyzete nemcsak megköveteli, de rokonszenvessé és logikussá is teszi számára a realizmust: „A nemzeti abszolútumot minden nemzetnél évszázados gőgabroncs tartja áttörhetetlenül. E hordozó gőgösséget nálam áttörték. [...] Megtanultam a magyarságot kívülről nézni, anélkül, hogy kimentem volna a magyarságból. Ez a paradoxon a mi kisebbségi helyzetünkben elképzelhető, és nagy dolog, nagyon nagy dolog, mert az őszinte és világos magyar diagnózis felállításához vezethet.”

Láthatjuk, Szvatkó éppúgy a történelem helyi fordulataiból indul ki, mint a határon túli magyar szellemi élet baloldali vagy regionális irányzatainak képviselői. Jó oka van rá: tudatosítani akarja, hogy az uralkodó magyarság védekező magyarsággá változott, s fel akarja mérni, honnan fenyegeti veszély, hogy a közösség felsorakoztathassa ellene a tartalékait. A magukra utaltság tényéből kell kiindulnia, hiszen Budapesten kinevetik vagy hazaárulónak tartják, Prágában viszont sovinisztának. A jobboldalon forradalmárnak, a baloldalon pedig reménytelenül reakciósnak minősítik. Így az az ember, aki eredetileg „tudós akart lenni és európai ember”, akinek egyetlen vágya volt „Elmerülni finom szövegekben és révedezni róluk, érzékeny, ideges lényekkel csevegni a valóság felett lebegő dolgokról”, aki doktori disszertációját Budapesten Schlegelről írta, Spenglerért rajongott, aki huszonegy évesen A dekadencia problémája címmel tartott német nyelvű előadást és még 1932-ben is a Goethe-irodalomról közöl tanulmányt a Magyar írásban (mely azonban a második folytatás után félbeszakad), rádöbbent, hogy amit előbb maga is provincializmusnak minősített, s amely kisebbrendűségi érzést váltott ki belőle, visszavonhatatlanul a sorsává vált. Kezdetben fölénytudattal vállalt szerepet a kisebbségi közéletben. Másfél évtizeddel később írja: „De jöttek és múltak az évek és lassan látni kezdtem, hogy a belső elutasítás tévedés volt, s a provincializmusba tulajdonképpen csak akkor süppedek, ha az álfölény gőgjével nézem a kissugarú kört, amibe bezártak.”

Másfél évtizeden keresztül dolgozott a magyar ellenzéki pártok napilapjánál, a Prágai Magyar Hírlapnál, s annak belső irányváltoztatásai alakították az ő publicisztikai munkásságának irányát is. (A részletesebb elemzés bizonyára arra is találna bizonyítékokat, hogy e hatás a lap és munkatársa között kölcsönös volt.) Közben mindvégig egy pártok és ideológiák fölé emelkedő, vitathatatlan szellemi nívójú saját folyóiratért küzd. Ennek első dokumentumát a Prágai Magyar Hírlap 1927-es évfolyamában találhatjuk meg, s bár közben elvi támogatóként Móricz Zsigmondot és Schöpflin Aladárt is felvonultatja, a folyóirat, mint már utaltam rá, csak 1931-ben látott napvilágot, s mindössze egyetlen számot ért meg. Az Új Munkában az esztétikai szempontok primátusát akarta biztosítani, ezért utasította vissza Fábry Zoltán a többszöri felkérést, hogy kézirattal szerepeljen benne, s ezért határolódnak el tőle a magyar ellenzéki pártok, majd az azokhoz lazábban-szorosabban kötődő neves alkotók is. A következő évek megfeszített munkája eredményeképpen 1937-ben született meg új folyóirata, a már címében is programját hordó Új Szellem. Szerzőgárdáját azok alkották, akik egyetértettek a szerkesztővel abban, hogy megérett az idő az új magatartás érvényre juttatására.

Szvatkó a kisebbség kultúrtörténetének az Új Szellemet megelőző részét három szakaszra bontja. A korszakhatárok különböző írásaiban egy-két évvel eltolódnak, nagyjából azonban az 1919–1924 közötti éveket tekinti „az emigránsok és dilettánsok harca” korszakának. 1924–1929 között következett az új, mindkét irányzat maradandó értékeit közvetíteni kívánó „újarcú magyarok”, a meghatározó élményeit már az államfordulat révén szerző nemzedék színrelépése, akiknek mozgalma azonban zavaros és határozatlan maradt. 1929–1933 között pedig, abban a fél évtizedben, „amelyet Szlovenszkón szeretnek a »kritikai korszak«-nak nevezni”, a tisztább irodalomeszmény látszott győzedelmeskedni, de ugyanakkor „mintha az elfáradás és a szétesés jelei mutatkoztak volna”. A továbbiakban minden értéket és eredményt egyesíteni kell, megteremtőiket pedig be kell vonni a közös új arculat kialakításába. Szvatkó, aki egyszerre és egyforma határozottsággal utasítja vissza a jobboldali és a baloldali dilettantizmust, s – mint bírálói is hangsúlyozzák – az irodalmi teljesítményt az alkotók pártállásától függetlenül mérlegeli, lehántva az életműről az ideológiai burkot, belátja, hogy a kétségtelenül megteremtett értékeken túl Szlovenszkó a legtöbbet a Magyarországon kibontakozó életművek nyersanyagának biztosításával nyújtotta a magyar irodalomnak (például Márai munkásságában). Számos jel alapján mégis úgy ítéli, ha sikerül a szétforgácsolódó erőt egy közös program nevében összegezni, a harmincas évek második felében a régióban élénk kultúrszellem bontakozhat ki.

Több írásában hangsúlyozta, hogy a romániai és jugoszláviai magyarsággal – már a tapasztalatcsere érdekében is – szorosabbra kell fűzni a kapcsolatokat, ugyanakkor éles határokat von meg a kisebbségek típusai között. Az erdélyi magyarok és a szudétanémetek – az utóbbiak politikai mozgalmáról egyébként két hosszabb tanulmányt közölt a Magyar Szemlében, Szekfű Gyula és Bethlen István folyóiratában – a periféria-kisebbségek sorába tartoznak, akik a nemzeti kultúrától elszigeteltebben, távolabb vagy zártabb földrajzi térben élve már évszázadokkal ezelőtt önálló sejtmagot alakítottak ki, s kifejlesztették az eredetivel párhuzamos kultúrájukat. Éppen ezért zavartalanabbul bontakoztathatták ki kultúréletüket, miután leválasztották őket nemzetükről. Ezzel szemben a szlovenszkói magyarság a centrális kisebbségek közé tartozik: „A nemzet alaptestének része volt. Alig hatvan kilométerre kezdődik Budapesttől, s a török idők óta nem volt szüksége és alkalma, hogy az erdélyi elővéd-nemzet mintájára önálló sejtmagot fejlesszen ki. [...] Budapest felszívta életerejének legjavát – s amikor eljött az államfordulat, mint a levágott láb, élettelenül maradt a helyén.” A kisebbség következő vonása magatartásbeli különbségekről árulkodik: többszáz kilométeres elnyújtott sávon él, a keleten élők stílusa, mentalitása más, mint a nyugatiaké, eredetileg más országrészekhez tartoztak, s más kulturális hatások érvényesültek régiójukban. „Heterogén, fej és központ nélküli massza került Szlovenszkóra”, melyről az áttelepülések révén még kicsi szellemi elitje is levált. A harmadik megkülönböztető vonás szerint viszont itt a legnagyobb a középosztály aránya; Szvatkó becslése szerint – ideszámítva az északi, vegyes lakosságú városok magyar polgárságát: „hatszázezer magyar proletárra kétszázezer magyar kis-, vagy nagypolgár jut”. A szlovenszkói urbanitás többeredőjű, többközpontú, többkultúrájú, a különböző várostípusok nemcsak német, magyar és szlovák, de lengyel, ruszin, zsidó, osztrák és cseh vonásokat is hordoznak, s az etnikai színezet mellett a meghatározó szociológiai rétegek jegyeit is tükrözik. Ez a világ „Európa keleten, utána már csak Erdély városszigetei következnek és vége Nyugat civilizációjának. A kultúra egy-egy erődje a szlovenszkói város a fiatal és formátlan népek óceánjában.” E sokszínű, de fő vonásaiban egységesülő kép, a frissen teremtődő várostípus Szvatkót álmára, Svájcra emlékezteti. Ez az urbanitás toleráns, „megtanulta a másik oldalt is látni és becsülni. Puha és békés, mert az évszázadok tárgyilagosságában egyik vezérélménye lett, hogy látta, mennyire meddő és nevetséges a harc, bontó és pusztító, és nem lehet igaza sem az egyik, sem a másik félnek. [...] Ahol három-négy nemzetiség találkozott, nehéz elképzelni az egyöntetű harci kedvet valami egyvonalúság irányában.” Ezek a városok, miután a határok elvágták őket Budapesttől és Bécstől, magukból teremtettek központot, s a tömegkultúra, a korabeli tömegkommunikáció és a kereskedelem feloldotta elszigeteltségüket. S mivel a kisebbség tagjai között megszűnőben vannak a szociális különbségek – hiszen a szlovenszkói magyarság egésze fokozatosan szegényedik –, a kisebbségi életstílus és kultúrszellem e mintában egységesülhet. Persze csak akkor, ha sikerül felrázni az „elproletárosodott” középosztályt, amelynek egyik része „fölesküdött a szélsőbaloldalra”, a másik része számára „csak nemzeti bánat létezik”, s aki középen maradt, teljesen öntudatlan. A középosztály deklasszálódása, majd felszívódása pedig a kisebbség asszimilációjának első lépése. Ennek elhárítása érdekében szükség van az intelligenciára, amelynek „alfája és ómegája, hogy európai, előítéletektől mentes, reális talajon álló, illúziókat és fölösleges gátlásokat elvető legyen. Jobb, konkurenciaképesebb, mint a környékező intelligenciák. A helyzethez idomuló és nem ködevő. Olyan, amely az anyatestről nemes szervek nélkül levált kisebbségnek biztosítani tudja a regionális létet, s megindítja benne a mozgató életfunkciót, mint az anyaprotoplazmáról levált új egysejtű állatkában a nyomban kifejlesztett sejtmag.” Arra a kérdésre válaszolva, hogy melyik város válhat később magyar kultúrközponttá, Kassa vagy Pozsony előtt a dél-szlovenszkói, fejlődő parasztváros mellett látszik állást foglalni Érsekújvári utópiájában.

Az Új Szellem útnak indítása idején a Hitel című erdélyi folyóiratban tételesen is megfogalmazza lapja és a körülötte felsorakozó nemzedék programját. Mindenekelőtt rendet akarnak teremteni a kisebbségi közéletben uralkodó káoszban: „Elmaradottság és veszedelmes illúziók között hangzatos és keresztülvihetetlen jelszavak virítanak, és senki sem gondol arra, hogy a kisebbségi élet megjavításánál mindenekelőtt a nemzeti közösséget kell átalakítani, átnevelni, teherbíróvá tenni.” Meg kell valósítani a nemzeti és keresztény elvekkel („Keresztények vagyunk, de előttünk mindenki keresztény, aki keresztényül él, akár zsidó, szocialista vagy pogány az illető” – tisztázza másutt) szövetkezett, „igazi és értékét igazolt” nyugat-európai formát – itt említi példaként a flamand mintájú belterjes gazdálkodást – s be kell rendezkedni a „kisigényű, illúziómentes, reális életre”. Erkölcsi kritériumként nemzetiségi szolidaritást követel, mint a demokráciára nevelés lehetőségének angol és skandináv példákkal is igazolt elemi föltételét. Diagnózisában kíméletlen a hibák és hiányosságok megnevezésében: a kisebbség nem életképes, kultúrája parlagiasodik, a középosztály körében eluralkodott a közöny, az ideológiai harcot gyakran a kenyér-harc és a személyeskedés motiválja, s a közösség „alapvető szociális felépítésre szorul”. S mert „kis nép vagyunk”, tudomásul kell venni, hogy „rajtunk csak a demokrácia segíthet. Kifelé-befelé egyformán szükségünk van rá: kifelé a velünk szemben való bánásmódban, befelé azért, mert népünk az igazi demokratikus elvek átvételével és átérzésével bévül megerősödik, egészségesebbé, ellenállóbbá válik, mint a flamandok és a skandinávok formája bizonyítja, simulékonyabb lesz, nem vak tömeg, hanem olyan politikailag iskolázott csoport, amelynek minden egyes tagja tudatában van rendeltetésének és érdekeinek és jól működő fogaskerékként illeszkedik a társadalom bonyolult gépezetébe.” A demokrácia csak akkor érték, ha a demokratikus tömegek személyenként magas erkölcsi színvonalon állnak, mert ha nem, akkor csak közép-európai vagy moszkvai értelmezésű demokrácia jöhet létre, ahol a szabadságjogokat egymás ellen fordítják. A kisebbség elemi érdeke „a szociális berendezkedés és a társadalmi együttlét tökéletesítése”. Ez pedig csak lassú, türelmes átmenettel valósítható meg: ,,[...] csodavárásra akkor sem rendezkedhetünk be, ha a csoda tényleg megjön.” A nevelőmunka eredményeként a változás igényének belülről kell kiindulnia.

A többséggel kiépítendő kapcsolatban a legfontosabb feladat a kisebbség kollektív egységének elismertetése, „amely önmaga szabályozza életét [...] legalább oly mértékben, mint ahogy a régi Csehország élvezett önkormányzatot az osztrák elnyomás alatt”. (Szvatkó egyébként az Új Szellemben – részben Prágából érkező inspirációkra hivatkozva – három magyar kanton felállítására tett javaslatot, s gondoskodott róla, hogy a kérdéssel szakemberek is foglalkozzanak – még hónapokkal később is közöl erről cikket a folyóirat.) A még bizonytalan típusú kisebbségi önkormányzat igényét nem „nemzeti” vagy „imperialista” vágyálomnak tekinti, hanem jogos önvédelemnek a kisebbségi lélekszám leolvadása ellen. A nyugodt együttélés feltétele Csehszlovákia és Magyarország viszonyának rendezése, ennek következménye pedig „a két állam szellemi és gazdasági szimbiózisa” lehetne. Titulescu román külügyminiszter szólamára utal a határok ellégiesedéséről, aminek pedig feltétele és biztosítéka, hogy a kisebbség olyan jogokat kapjon, hogy valóban híd lehessen, „amelyet egyik oldalról sem ásnak alá és nem bomlasztanak”.

A magyar kisebbség és Magyarország viszonyáról szólva a kapcsolatok szorosabbra fűzésének követelményét fogalmazza meg, egyebek mellett azért is, mert az európai kultúrjavak megszerzése is csak az összmagyar kultúra révén érhető el. Nem tagadja „a kisebbségi szellem külön színeit, külön mondanivalóját és önálló szellemi magatartását”, de nem ismeri el, hogy Szlovenszkón „önálló mérték, a fejlődés önálló törvényei” alakulhatnának ki: ez ugyanis a dilettantizmusnak engedne szabad teret.

E program tehát a kisebbségi szellemi élet megreformálása nélkül eleve bukásra van ítélve. A közösség még a régi életét éli, előítéletesen gondolkozik, ezért a szándékkal ellentétes hatást érnének el a változtatás radikális kísérletei. Az átgondolt reformtevékenységben mindenkire szükség van, aki képes és hajlandó segíteni a kisebbség kollektív céljainak elérésében. A második változás idején, az Új Szellem 1938. november l-jén megjelenő számában ezért nyújt békejobbot a baloldalnak, illetve mindazoknak, akik a folyóirat munkájából kimaradtak, vagy azzal szembeszálltak.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy politikai szövetségeseit szélesebb körben keresi. Folyóirata 1938. április 1-ji számában – melynek egy másik cikke, a bécsi naplójegyzetek tanúsága szerint, az Anschluss napjaiban láttatja a fasizmus igazi arcát – vezércikkben üdvözli a szudétanémet ellenzéki front megalakulását, de kiemeli a két kisebbségi politikai elit felfogásában mutatkozó különbségeket – például a demokráciáról alkotott véleményük terén –s leszögezi: „nem oszthatjuk a német »Führer-staat« faji és politikai előítéleteit”. A június 15-i számban pedig, az egyik szlovák ifjúsági vezető nyílt levelére, mely a kisebbségi magyarságot a nemzetiszocialista eszmékkel való kacérkodás vétkében marasztalja el, többek között ezt válaszolja: „mi a magyar–szlovák viszony rendezését és egyáltalán a magyar kérdés megoldását ugyanúgy – és szívvel-lélekkel – a demokráciától várjuk, mint a köztársaság hivatalos felfogása. De mi gyakorlati emberek vagyunk s azért rögtön megállapítjuk: csakis a kantonális demokráciától várjuk a megoldást, mint a demokrácia egyetlen formájától, amelynek érvénye és hatása lehet egy nemzetiségi államban.”

JEGYZET

A fenti szöveg a Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napokon 1992. október 25-én elhangzott korreferátum néhány ponton kiegészített változata. Szvatkó Pál napi publicisztikájára alig támaszkodtam, az írás antológiákban és évkönyvben – Szlovenszkói magyar elbeszélők; Szlovenszkói magyar írók antológiája IV.; Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek –valamint a Magyar írásban és az Új Szellemben, a magyarországi Apollóban, a Nyugatban, a Magyar Szemlében és a Szép Szóban, végül a romániai Hitelben közreadott esszéin és tanulmányain – olykor azoknak csak egy-egy részletén vagy motívumán – alapul.

F. T. G.