Egyszer aztán
Egyszer aztán piciny lukacskákat fúrt magába; édeskés füst bűzölgött bensőjéből. Félbevágott gumilabdát tett a fejére sapka gyanánt, így védekezvén az égből hulló madárszar ellen. Tulajdonképp már a legeslegutolsó vonat is kigördült a málladozó épületű állomás első és egyben utolsó peronjáról, s ő, ki titkos hősünk, magányosan üldögélt rengeteg nehéz lelkiismeretén.
„Meneküljünk!” – adta ki a parancsot magának, s közben érezte, valamelyik fa vagy bokor mögül sandán rákacsint a végzet. Mint ódon angliai várkastélyok súlyos tölgyfaajtói éjfélkor, úgy nyikorognak a fényes kerekek, könnyedén tiporva végig a nyakcsigolyákon, s az egyenes gerincen: bizony, a problémákba való teljes behatolás vette kezdetét. Így gondolta.
„Szeretlek!” – gondolta aztán, de pillanatnyi tűnődés után mégis helyesbített: „Gyűlöllek!” – persze, miért is ne. Erezte, lassan képes lesz rá, igen, birtokában volt az érzésnek, mely meghatározta idegszálainak pillanatnyi rezdüléseit. Vele álcázta igazi valóját, rémes pattanásait hamvas babaarcán, érzéki mosolya mélyén a teremtett gonoszságot, a sátáni vigyort.
Vizelt egy elhagyott, romos kapualjban. A szalmasárga húggyal szürrealista fantáziaképet pingált a lemálló vakolatra. Maró ammóniaszag csavarta meg az orrát, vizelete elapadt, mint hirtelen kiszáradt szökőkút. Ezen mélyen elgondolkodott, mint fecske a bágyadt kék eget, szelte az utcákat. Beesteledett benne, magára vonta a nehéz paplant, s aludt tovább.
Talán Párizsban járt, talán még távolabb. Beke Pál, igen, valamikor így hívták. Lehet. Talán egyszer, igen, egyszer biztosan. Hangosan sírva fakadt, nem bírta, ordított, könnye és taknya összekeveredett, s lávazuhatagként folyt alá nyakán, összemaszatolva fekete trikóját; kinn hajnalodott. A nap első sugarai metsző késként hatoltak agyába, a festői őrület első kísértése, igen, a sínek mentén ez egyszer végképp hiába áll, zuhan. Egy parókás madár szállt a vállára.
November havában történt ez az egész. Napról napra bágyadtabban nézte a mennyezetet valahol belül, az épület legbelsejében, mindig ugyanarra a gondolatra fűzve tépett gyöngyfüzérként szétguruló értelmét; nem téma. Aztán nagy bölcsen az utókor megítélésére bízta a dolgot. Felállt, s mint egy másik filmben, már kinn az utcán, télikabátja világűrmély zsebéből sajtoszsömlét halászott elő, s csendesen majszolgatni kezdte.
„Agyalapi mirigy az egész világ!” – így morfondírozott magában, s a zsömle elfogyott, de a zsemle megmaradt. Nemrég a szexuális bűncselekmények növekedéséről olvasott valamelyik napilapban. „Milyen igaz – állapította meg, – a minap egy sötét sikátorban úgy megerőszakoltam magam, hogy csak úgy dörgött!” Ezzel ejtette a témát.
Lehetetlen ecsetelni azt a határtalan örömöt és felhőtlen megelégedést, azt a rózsaszín önelégültséget, melyet az az egyszerű felismerés váltott ki benne, hogy az igazság rendkívül relatív dolog: az ember az abszolút igazságot nem képes felismerni, csupán a pillanatnyi igazságot tapasztalhatja. Igen, ugyan ki tudná teljes bizonyossággal megállapítani, hogy mi a jó és mi a rossz, mikor simogatás a simogatás, és mikor verés a verés?
Már az a rém kellemetlen mélyhűtött szél fújt, amikor elindult a nőhöz, kit hőn szeretett, vagyis akiért-akivel lángolt teste, lelke1 – szóval, a nőstényhez, akiért úgy odavolt, hogy no. Aznap éjjel a granadai halott2 jelent meg álmában. „Maricón!"3 – kiáltott oda a félénken pislogó kísértetnek, aki erre akadozva szavalni kezdett:
A fa komor bitói sátrán
kivégzett rab: az éjszaka
alant csókolja, mossa lábát
a térdeplő örömcsapat...4
A hirtelen ébredés, mint már oly sokszor, most is enyhülést hozott: egy pillanatig sem gondolt már semmit komolyan. Ahogy betette maga mögött az ajtót, (...), még akkor is azt a rohadék szelet érezte penészes arcán játszadozni, s ezt roppant viccesnek találta. Szerencsére a beteges fantáziája még mindig a régi.
Nem sokat totojázott, idő volt, indulni kellett. Befellegzett a hideg szélnek, ugyanúgy befellegzett szép, kellemes ideáinak, elfelejtette önmagát, s már nem is jutott soha eszébe. Az iménti szép este vette ismét kezdetét.
Sosem ért haza. Egy madár szart a fejére. „Mi volt ez?" – kérdezte fennhangon, s riadtan körbenézett az üres teremben. Aztán eszébe jutott a félbevágott gumilabda. Ettől némiképp megnyugodott. Valahol valaki egy csodálatos dalt dalolt5, elérkezett hát az idő, lehetséges ez? Összerezzent, s hátrafordult.
Csalódottan lebiggyesztette szája sarkát: az álom már nem álom, a látomás már nem látomás, hanem valóság. A valóság pedig nem valóság már, hanem álom és látomás. A boldogság a fájdalom pillanatnyi hiánya6, ez a gondolat talán nem igazán illett a többi töredezett, megsárgult fényképhez, de azért rágyújtott egy cigarettára, s hanyatt-homlok a tavaszinak vélhető fűre dőlve az ég felé fújta a füstöt. Szikrázó drágakövek repültek rá vissza, pompás volt, s a lelke így szólt hozzá: sose békétlenkedj! Kicsit talán el is szundított, időérzéke elhomályosult, ronda fellegek úsztak a sűrű égen. Felült, s egy furcsa férfit látott maga előtt. Piszok magabiztos képe volt, s a nyavalyás, mintha megérezte volna, biztatóan, sőt barátságosan mosolyogni próbált, ez már sok volt, talpra ugrott, egy ökölcsapással leütötte, s a földön fekvő alakot jól meg is rugdosta. Főleg a veséje tájékán. Ebben a pillanatban teljesen felébredt: csönd volt a szobában és félhomály, csak a szíve dobolt szűkülő-táguló mellkasában. Szürkülő rémöröm a mély éjszakában.
Itt megszakad a film: egy halált mosolygó barázdált szántóföld-arc örökre lekopik a képzeletbeli vetítővászonról, a formátlan zuhanásnak is vége szakad, keskeny rezdülést hagy maga után, mely úgy csillog a műfényben, mintha aranyszínű büszkeség ülne ki egy bánatos arcra.
Jegyzet
1. Quintus Horatius Flaccus, „testem most vele ég egy szerelem tüzén" (Radnóti Miklós fordítása)
2. Federico García Lorca
3. (Spanyol): buzi, férfi homoszexuális; pejoratív értelmű szó
4. Rafael Alberti spanyol költő versének részlete (Csuday Csaba fordítása)
5. „Aki hallod ezt a dalt,
egy szilánkját annak a dalnak,
melytől a világ szíve szakad meg
ocsúdj lomha szörnyeidből.” (Weöres Sándor)
6. Giacomo Leopardi olasz költő verseiben sokban hasonló nézeteket fejtett ki, mint kortársa Arthur Schopenhauer.