Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. március / Menekülők a függönyön

Menekülők a függönyön

Ez talán mégis egy másik kép. A mélységek mélyek, az élek vágnak, az érdes karcol. Néha valaki behúzza a függönyt, néha valaki villanyt gyújt. Ezenkívül nem történik semmi. A poros, nehéz függöny lőrésein fénytűk hatolnak a koromba. Mi van mögötte? Nem érdekel. Mi lenne?! Egy ház van mögötte, na és?! A vörös zsindelyeken fehérlik a galambszar, mint az emésztés cáfolhatatlan corpus delictije. (A galamboknak enyhe roppanással tekerték ki a nyakukat. Valahogy így hangzott: prc. Felfalták őket is.) Ez túlságosan is megnyugtató, akár egy Diazepan-bomba.

Rá kellene lépni minden lépcsőfokra, megfontoltan haladni, mint egy piramisra, és fent (a tetőn), egy grimasszal nyugtázni a csalódást. Enyhén fújdogál a szél, a homokszemek a szemekbe hullanak, a könnytől sípol az orr. Nem egy nagy kaland. Némi joggal a tapasztalat kisajátítható; mint ahogy az is, amikor valaki lámpafénynél alszik, mert egyedül fél a sötétben. A félelem meghatványozza az álmok intenzitását, ilyenkor a legjobb a szenvedés. Nocsak, mi van még? Egy ablak, vagyis ablakráma (lila), s mögötte ki-kigyullad a fény, mint az operában. Ködgép: Orpheus vonakodik alászállni. Akkor inkább egy társasutazás a Pan Am-mel, még ha a hot dogot a köpenye alá kell is dugnia. (Hot dog-bomba?) A helyzet rejtelmes, akár egy talált aktatáska – nem a tartalma, hanem a körülmények, a lopva történő birtokbavétel mámora. Ha ezt nem érezted még, soha semmit sem találtál az életben. Ennyi az egész, tényleg, nem találtál semmit, és ez elszomorító. Talált Tárgyak Osztálya, nem kell erőltetni, majd úgyis jön valaki, és a tömegből kinyújtja a kezét. Tessék, vidd! Nagyvonalúság, de ez csak nevelés kérdése. Mindent meg kellene találni, hogy mindent szét lehessen osztani? Nem. A feladat pedig egyszerű, majd parancsba adjuk a következő nemzedéknek. Most ez valahogy nem működik.

Tegnap is itt ült, átnézett az egyik lyukon. – Mi a faszt olvasol már megint? –méricskélte a könyvet. –Van valami kajád? Evett egy rántottát, és elment. Kutyaszag maradt csak belőle, makacsul tartja magát.

A többieket nem ismerjük, át-átnéznek a lyukon, idegen arcok, senki sem köszön senkinek, micsoda emberek, egymást lesik. Felderítenek, se bú, se bá. Szívósan öregszenek, mint a tárgyak is körülöttük. Fél tíz. Miért nem oltják már el odaát a villanyt? Kínozzák egymást a tekintetükkel. A sötétben csak a kusza hangfoszlányok maradnának, és az alattomos érintések, így is valahogy minden fel van nagyítva, mintha a tér iszonyatos méretűvé tágulna, mintha valaki túl akarná feszíteni az idegeket. Bizonyára ők a szkarabeuszok. Cél nélkül görgetik maguk előtt gömbölyű életüket. Az akadályok nem annyira lényegesek. Nem is szkarabeuszok, inkább....

A légáramtól megmozdulnak a hajszálak, a fejeken felborulnak az elrendezések. Mediterrán fuvallat, itt valahol egy kutyának kéne lennie. Nem érteni, mi történik.

Jó rálátni a függönyre. Valaki spray-vel próbálkozott ráfújni valamit, de az üzenetből csak szétmosódott csíkok lettek. Talán egy M, mintha I is, és T. MIT... Mit akarhatott odaspriccelni? Tegnap a kolostor (most kocsma) falán könnyebb volt elolvasni az üzenetet: „Azt akarom, hogy csípjen meg egy darázs!” Kurva meleg volt, és mindenütt dühöngő darazsak röpködtek. Az üzenet egyszerre volt bájos és rémisztő. Pánikszerű félelem loholt mögötte. Nagyon-nagyon figyelt mindenki.

Teljesen normális lenne, ha valaki odaát felmászna a függönyön. Erőteljes karmozdulatokkal, mintha felfelé úszna. Aztán, csak úgy lógatná magát, vagy inkább elhelyezkedne (megállapodna), mint a pók a hálóban. Erős, nem vacak függöny, megtartana egy lovat is. „A menekülőket kérem erre felmászni!, a többiek maradjanak az előtérben. Az oszolj kötelező, beszélni tilos, akit rajtakapnak, hogy mutogat, agyonlövik. Ha már egyszer itt vannak, tartsák be a törvényeinket. Mindenkit meg fogunk hallgatni, úgy bizony.” Néhányan tempós mozdulatokkal araszolnak felfelé. Meddig? Hol van ennek a legteteje? A lyukba bele lehet dugni a gyűrűsujjat. A tartályokból megint ömlik a füst. Már egészen térdig ér, ezen a ponton megállapodik. „Megcsonkított” testek.

Egyszerűen hurrá!

Beszélni tilos!

Nem kell ezt a képet annyira értelmezni... Mozgassátok a lábujjatokat!

A kísértés óriási: átnézni a lyukon. De hátha a tekintet egy másikkal találkozik? Hátha valaki egy tűt szúr a lyukba, netán belő? Hátha valami átfolyik rajta? Ezek a becsüngő ujjak is zavaróak, nem illenek az innenső nyugalomba. Csak az a kérdés: „Ki csinálta a lyukakat?”