Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. március / Partok

Partok

I.

               

Ott járt, ahol semmi nincs.

Erdő volt, város, az is ő maga.

Tőle fénylett s volt látható.

Belakja számosan. Sötétben szét-

sugárzik. Út nélkül tér ide.

Otthagyva önmagáit. Bár nincs

ahol. Vaksötét, mely látható.

Padlást, sípoló kutyát. A túl-

parton maradnak. Azt megjárva:

máris itteni. S mikor megint ott:

a tér üres. Meg kell hogy lássa,

ki és micsoda. Miből a fény.

A változó s mozdulatlan: egy.

Újra építi éjjelenként. A hold

alatt. Lobogó vízesést, bensejét.

Vagy inkább róla csak jelet. Ami

a teste is ideát. A testek. A kép

van, mert nincs akit lásson. Ha többek

is, egymaga. A számos ő. A néma hang.

A hangtalanból kiáradt. Elkísérte.

Benne mind, mi elkövetkezik. Lélegzete,

mint fehér pányva indult, vörösen

ráakadt s magához vonta a szárnyas

lovat, de a hátán már ő rajta ült.

Még ló sem volt. Már. Csak ez a játék.

A kép magának, magából. Világít. Ott

marad. Belőle(m) visszatér(ek).

Időbe fordul át a mindig. Formára

serked az alaktalan. Az egyetlen

arcok s nemek sokával. Ittlét a túl.

                 

II.

                 

Az ébredés könnyű tépései

Hegekről sebekről varratokról

Idegen testedben fölérzel Derengve fél-fényben

rálocsognak az innenső meg a

túlnani partra Még egyik sem

létezőbb Egyikük részletében

a teljes másik mélyébe pörget

az örvény A tér minden darabja

A két part medrében egybevált

Lombjuk-le fák alul felhőkre

nőnek Sodorva helyben hagyja

tükrözéseit Bár olykor belebiccen

egy-egy ár sodorta tárgy És tovább

               

III.

                     

Sirály állna a parton fehér álma,

virág várna a marton beszéd mályva,

király árnya a karton, feléd vár ma.

Egy kép görcsei kilazulnak

s bentjéből a mostba múlnak.

Sirály a parton lobban a szárnya.

Egy érzés részeit kitárja,

tollpihét, íveket, karmot,

egy érzés föl-fölröppen fehéren,

mígnem egy mozdulat szavára ráakad –

Már egy sejtés is más

útra rántja. Az öröm visszaszállong

még –

             rubinja rózsája kékje indázik odaát.

A túl itt hajtja végre, hogy formát,

a túlnant itt mutatod, itt láttat téged.

Összeér élet és halál.