Partraszállás; Az újrakezdés; Délig – és vissza

Partraszállás

A repülőről egy szigetet

bálnának néztem, így kezdődött

az egész, aztán leszállás, jóformán

a vízre, mintha vidámparkba

érkeznénk, nem is városba.

Bezötyögés szellemvasúton

az uborka alakú szigetre. Körülöttem mindenütt

álarcosok.

Lehet-e tovább mesélni? Egy széles

járda betonját látom,

jégbe hűtött brokkolit, lakkozott

padlót. Kerekeken gördülő

bőröndöt, ahogy a szoba közepén

megáll.

Nem is az emlékek érdekelnek. Mért lennék

a bohócuk? Összezárul mögöttem valami,

mint a bicska. És szétnyílik, mint

a két kontinens egykor.

Csak az a hal, akit elsőként vetett

partra a betóduló óceán,

hogy egy éles kő

az oldalát végighasítsa.

A vér nem aranypénz, nem

hajol le érte az ember.

Az újrakezdés

Jónás a negyven nap elteltével is,

Istennel való heves szóváltása

után is várt még egy darabig.

Pedig akkor már se tökinda,

se ígérgetések, se megbízás.

De még gúnyolódok se.

Reggelente a szája tele volt

homokkal, csikorgott volna,

ha káromkodik. Végül aztán

aprópénzt halászott elő

az övéből, nyiratkozni ment

a rossz hírű külvárosba,

csattogott az olló, mint

egykor az átkai, közel és

távol helycseréje.

Jólesett a friss víz,

az olcsó olaj, elnyomta

az álom, míg a

mester dolgozott.

Nem az irigység hozta úgy,

hogy később maga is

borbélynak állt.

Délig  –  és vissza

És jönnek a karikásszemű reggelek,

mikor a hajnal füsttől borostás.

Nem telefonon közlik ítéletedet,

de házad előtt megáll a postás.

Úgy csinál, mintha nem venné észre, és

letesz egy csomagot, nem is csönget,

a borravaló persze így kevés,

reggel van, de nincsen ünnep.

Reggel van, és ha elment a postás,

kimész a ház elé, nincs kutyátok.

De tehetetlenül az ablakban is ott állsz,

üres a doboz, föléhajolva látod.

Indulj kétfelé! – ez az üzenet.

Visszasötétedik a szobában.

Kint most harangoznak delet.

De te tudod: január van.