Új bort, új tömlőbe!

Szerzőnk a létrontás démonian anarchikus korszakának nevezi a 20. századot. Ez a kifejezés nemcsak azért megdöbbentő, mert tapasztalati sötétséget áraszt, szinte darabos sötétséget, amelybe valamennyiünknek alá kellett buknunk, súlyos sérüléseket szerezve éles, sarkos elemeitől, hanem azért is, mert a „létrontás” szó a legalattomosabban pusztító, diabolikus rossz működését sugallja. Ez a rossz már nem az életkörülményeinket ássa alá, nem az életünket, hanem azt, amiből ez az élet energiáját, föltételeit, ontológiai lélegzetét, létét veszi. Vagyis azt, amire a látható világ épül, települ, ami ha pusztul és süppedékennyé válik, a világ magától roppan össze rajta.

Hamvas metafizikai gondolkodása, miután magába szívta s magába földolgozta az emberiség minden jelentős vallásos-genetikus eszmeáramlatát, spirituális következtetéseket von le az emberiség létét és életének végkimenetelét illetően. Azt állítja: a világban „csak egyetlen mű van, és ez a megváltás. Aki nem ezen dolgozik, az ellene dolgozik. Aki pedig ellene dolgozik, az az Antikrisztust szolgálja."* A rossz, a létet rongáló anarchia világméretű mozgósításra szánta el magát már jó ideje. A közvetlenül mögöttünk eltűnt 5-6000 évben fokozatosan erősödő rombolásba kezdett, amit a világvallások látványos föllépése jelez, mintegy a maguk kifejezettségével leplezve le a dolgok tömkelegéből ki-kivillanó rosszat. Magából a rosszból csak félrevezető tájékoztatást kaphatunk mind céljáról, mind működésének módjairól, s arról is, hogy végső tervének, az élet elmorzsolásának, szétszórásának, el-lényegtelenítésének végrehajtásában éppen hol tart.

A vallások elemi, mintegy az egyetemes létezés objektív, mégis parttalan légkörét árasztó gondolatainak érvényéről, belső tudásáról s erejéről a szent könyvek tudósítanak. A vallásos éberséget nem a rossz rejtettsége, és nem is maga a rejlő rossz serkenti, hanem a szent igazságok, de ennek az éberségnek lehet köszönnünk, hogy időben szállhatunk szembe a rosszal; a magunkban lévő, s a rajtunk kívüli rosszal egyaránt. Ez a szembeszállás nem annyira harcmodort, sokkal inkább a jó megismerését, és a megismert jóhoz való hűséget jelenti. Hamvas a (mi évtizedeinkben már álarc nélkül színre lépő) rosszat egyetemes kihívásnak tekinti, halálos fenyegetésnek, amellyel csak a szellem képes fölvenni a küzdelmet. Ez a szellem a „teve”. Mozgásának kényszerű lassúságával, az ismeretek közé be nem sorolható függetlenségével, túllátó némaságával tényleg arlequini; nem fizikai ereje, hanem elnyűhetetlensége, nem támadó kedve, hanem elviselő kitartása előlegezheti csöndes győzelmét.

Az a tény, hogy Hamvas egyetemes tájékozottsága magyarul fogalmazódott, s magyar alkotásokban testesült meg, fölbecsülhetetlen szellemi kinccsel gazdagította a magyar (filozofikusnak számító, metafizikai és más irányú) gondolkodást. Művében azt tartjuk igen fontosnak, hogy a (filozófiai alapokra, és a filozofikum hazai hátterére nemigen támaszkodó) magyar gondolkodásnak spirituális töltést, irányt és módszereket adott, beleértve a magyarság történeti múltjáról, nemzeti karakteréről, földrajzi helyzete okozta determináltságáról leírt reflexiót is. Hamvas művének enciklopédikus sűrűsége, fölhalmozott ismereteinek működtetése a lét-titkok megfejtését, sors-kutatást, a belső valóság fölismerését és az ezekből jövő törvényszerűségek alázatos elfogadását szolgálja. Ez azt jelenti, hogy mai gondolkodásunkban jelentős helyet kell(ene) kapnia értékeléseinek, fönntartva ezek közül azokat, amelyekről másképpen gondolkodunk. Ilyen például a kereszténység átfogó és dogmatikájának elfogulatlan megítélése, Jézus Krisztus személye és szerepe a kereszténység és a világ történetében, a végső isteni szó hiteles bibliai értelmezése. Ezek a tulajdonításbeli különbségek talán abból adódnak, hogy Hamvas Bélát inkább metafizikai, mint transzcendentális gondolkodónak mondhatjuk anélkül, hogy ne látnánk nagy erejű, transzcendens áttörését. E kettő között a legfőbb különbség – képletesen – abban van, hogy míg a metafizikusnak a „föld égiesítése” a fontos, a transzcendálónak a „föld (igaz) földiesítése”. Ez utóbbi a teremtés épsége és eredetisége iránt érzett tiszteletből csak szentség által jöhet létre. A földnek nem szabad (minthogy nem is lehetséges) égivé változnia. Ilyen kísérletek nagy valószínűséggel pokollá változtatnák (Pascal). De a föld csak akkor lehet „földibb” vagy „földebb”, ha megszentelődni akar. Önmagában vagy önmagától ő is, mint minden és mindenki, csakis süllyedni képes: a teremtmény lefelé tendál, mivel súlya van. A két gondolkodó típus a végkövetkeztetésben egyet ért: „a realitás szakrális” (Hamvas).

A realitás

E szakrális, vagyis valódiságában fölsőfokú realitást hozta meg Jézus Krisztus, önmagában bizonyítva, hogy az ember isteniként, szakralitásában válik meghaladhatatlanná. Isten emberszeretete az ember tökéletességét óhajtja, ami egyszerűen „csak” azt jelenti, hogy örök idő(tlen)re együtt akar lenni vele a lét teljességében, azaz az istenszeretetben. Ezért alászállt az emberi, vagyis a teremtményi régióba, emberré lett, és istenemberként (Krisztusként) magával akarja vinni (megváltani) az embert a létbe, aki Isten. Sem mást, sem kevesebbet nem tehet az emberért, ha valóban szereti. A bűn, azaz a megvető elfordulás lábanyomában sötét szakadék nyílt, oly tátongó holtpont, oly engesztelhetetlenség Isten és ember, Lélek és világ, rész és egész, szentség és kárhozottság között, hogy csak a legnagyobb, az isteni tragikum elszenvedése hidalhatta át. De miután Isten vállalta „halálát”, a minden rosszat elsöprő helyreállítás fényvihara (föltámadás) az emberi létezésnek új szinten nyitott új távlatot, lerövidítette az ember útját Istenhez, a rossz menekülésének számtalan örvényét végérvényesen elvágta (Jelenések Könyve), mivel a teljes teremtésnek Jézuson, a Kapun kell általmennie. Végül a tolakodó történelmi álvalóságok között rendet vágott az egyetlen valóságnak, a szelleminek, és a szellemiben megtestesülő anyagi valóságnak, ráütve a hitelesség pecsétjét. E pecsét azt igazolja, hogy ez és ez a valami Isten műhelyében készült. Amin ez a pecsét nem aranylik, az nemcsak hogy nem az „isteni műhelyben” készült valóság, hanem egyenesen nem-valóság. Ám rögtön hozzá kell tennünk: bárminek a valóságértékét tévedhetetlenül csak az Örök Bíró ítélheti meg. Az ember dolga nem az, hogy ítéljen, hanem hogy valóságokat hozzon létre. Lényegében ez az evangéliumok üzenete Jézus Krisztus kijelentéseiben. Ezért igaz Hamvas Béla axiómája: a realitás szakrális. Ami tehát nem tud (nem akar) szakrálissá (egyetemessé) lenni, az nem valóság, csak létezés. A létezés múlékony, a valóság örök.

Amikor Jézus kimondja, hogy az új bor új tömlőbe való, akkor (az evangéliumi) valóság kimeríthetetlenségére mutat rá. Arra, hogy a valódi valóság mindig új, sőt, a legújabb, és hogy a létezés esendő (nem-evangéliumi) valósága mindig régi, azaz – alapjában véve – már nincs is. Mégsem minősítés ez; nem azt jelenti, hogy a valódi valóság nem lehet régi, sőt a legeslegújabb, a holnapi, a ma még alig látható (szem nem látta, fül nem hallotta) valóság a legrégibb is lehet, minthogy az evangéliumi valóság az időn áthúzódó – örök. Az álvalóságok – annak ellenére, hogy ilyenek voltak tegnap is, holnap is lesznek – azért régiek s régiként azért nincsenek már ma sem, mert az ideiglenesség, az ál-ság, a képmutatás, a nem- vagy alig-lét a lényegük.

Jézus metaforája azonban nemcsak tartalmi, hanem formai is, éppen a transzcendens földiesség jegyében: mint a létesülő legszorosabb egymás mellé rendelése áll fönt az új tartalom és új megjelenése között. Nem is egymásmellettiség ez, hanem egység. Komoly figyelmeztetés mindenféle állapotra, értékre, nyelvre, magaviseletre, létformára, alkotásra, időszakaszra, magára az igazságra nézve. Azt lehetne mondani, a szakrális realitás megállíthatatlan előrehaladásának folyamatában mindig és újonnan keletkezik, néz a legújabb, mintegy a közelendő önmaga elé, ahogy arccal az abszolút jövő, az Isten felől jön felénk, vadonatúj külsőben, szóban, igében, hangsúlyokkal, nem a megújulást, hanem önmagát hozza, mint magát az újat. A szakrális realitás elmúlni-képtelensége ez, a múlóban megérkező múlhatatlannak, az ideiglenes valóságok közé ereszkedő valódi valóságnak, az új tömlőben pezsgő új bornak a képe s léte. Aki nem ismeri föl, hogy ez az új nem azt jelenti: nem régi, hanem azt, hogy isteni, s ezért régi tömlőben fogja föl, az veszít: az új szétrágja a nem neki valót. Azt, ami nem belőle következik. Amivel nem vállalhat közösséget.

Egy alacsony kor „tömlője”

Az új bor új tömlőbe való, történelmileg is. Itt és most is. Ezen az ezredvégen és hazánkban is. Az a küzdelem, amely napjainkban ölt komoly formát, voltaképpen nem más, mint az „új (szellemi, erkölcsi, önzetlenül eszmei és politikai) bor” híveinek és a „régi (nem evangéliumi, önkényes-hatalmi, önzőén anyagiakba oltott, nem lelki) tömlő" híveinek összecsapása. A markáns erővonalak a két szélen összegződnek; középütt határozatlan, ám észrevehető foltokban tömörülnek a tiszta, de egyeztetésre bölcs erők, amelyek jól ismerik az „új tömlő” készítésének módját. Lehetséges azonban, hogy az alacsony kor (a rossz hihetetlen ébersége és romboló hatalma folytán) megakadályozhatja az „új bor” s az „új tömlő” találkozását, és szétfolyatja az „új bor” „új tömlő” nélkül csak ideig-óráig összevonható erőit. Erre mondja Sesztov, hogy az alacsony kor katasztrófája nem tragikus, hanem botrányos. A nagy korok (kérdés, mely értelemben beszélhetünk, s mely értelemben nem beszélhetünk nagy korokról) a jó és a rossz közötti választás következményeként viselték megpróbáltatásaikat, míg az alacsony kor a jó és rossz különbségét (magát a jó s rossz fogalmát) nem vagy alig ismerve – s így a démoninak esve áldozatul – csak sorozatos botrányok előidézésére képes. Ezek a botrányok, a kor meghökkentő kisszerűségét bizonyítva, soha el nem érik az etikai tragikum magasságát vagy mélységét, valahogyan mindig lucskosak és undorítóak, s igazolják, hogy a Jelenések Könyvében megjelenő gonosz neve valóban 666; ez olyan botrányokozó, „aki” új meg új nekirugaszkodásai ellenére sem képes növekedni a „számbajöhető”, szent 7-es számig: így a saját magasában is alacsony marad. Ez a botrányosság (amelyet nem pezsdít az „új bor”) folytonos, de semmilyen. Viszont elég ahhoz, hogy minden igazán jót fáradhatatlanul elgáncsoljon.

A tartós alacsonyság elszemélytelenít. A „régi tömlő” hívei – az öntudatlan, és egy idő után már észrevétlen erkölcsi maszatosság és képlékenység előidézői s egyben elszenvedői –fokozatosan veszítik el személyiségüket, amelynek pedig mindig az etikum ad összetéveszthetetlen lelki arcélt. A személytelenség állapottá lesz, majd életmóddá, stílussá, az együvé tartozás titkos jelévé, a kor lappangó összeesküvésévé, erőltetett, rikácsoló és elmebajos eredetieskedésévé, s végül használhatatlan, rostjaira foszló „régi tömlővé”. Személyessé tenni mindent – ez isteni akarat. A személyesség az ellenállás magva és stílusa: a személyes a tárgyat is megszólítja, a nemlétezőt is létbe hívja (teremt), a megszólítatlannak nevet ad, a valótlanságot valóval váltja föl. A személytelenség – mint koreszme, áramlat, divat, hóbort, mint öldökölni kész tömegőrület, mely mint a sirokkó, betör minden oldalról alacsony századunkba – maga az Antikrisztus. Az „új bort” nem lehet súlyos következmények nélkül szétfolyatni a világban. Ha az „új bornak” nincs „új tömlője”, újból és újból vérnek kell folynia. Embervérként kell szétfolynia.

Kicsi ország?

Az „új (szellemi) bornak” minden birodalom lehet kicsi, és minden kis ország lehet nagy tömlője, ami a lélek „kiterjedését” és hatósugarát illeti. Ha egy kis országnak nagy, mi több, ritka nagy és jelentős számú szellemi „borivói” vannak, itthon és világszerte, akkor az a kis ország nem kicsi.

Több jel mutat arra, hogy ma hazánkban politikai viharokkal lefödött polarizáció indult meg, a minőségek eleven mozgása, az átmenet és az átmenetiség kezdeti bizonytalanságaival – a körmönfont ravaszság s a csillapítatlan hatalmi vágy ambiciózus kisbírói által túlkiabálva. Az „új bor”-szellemiség ma is félreismerhetetlen jegyekkel bír: alapjaiban – és épp karakteréből következően erkölcsi, a mások javáért érzett felelősség hatja át és irányítja; az elérhető békességet, a szellemi világosságot és a meg nem hamisított emberi rendeltetést szolgálja és képviseli a korszerű világ gazdasági, társadalmi, technikai követelményrendszerében. Egyszóval: a szakrális realitásnak kötelezi el magát. Ez a szolgálat elég egyetemes ahhoz, hogy ne csorbítson semmiféle valódi szabadságot és szabadságjogot, elég mély ahhoz, hogy az értelmi meggondolásokon túl elérje az egyén szellemi, sőt lelki régióit is, s bennük megmaradjon, és elég termékeny ahhoz, hogy előmozdítsa a mindenféle értelemben vett immanens és transzcendens értékek gyarapodását.

Az „új bor–új tömlő” evangéliumi metafora éppúgy, mint Jézus kinyilatkoztatása, minden ízében hatalmasra tágítható – mind (par excellence) evilági, mind kozmikus méretekben (T. de Chardin): de (és épp ezért) evangéliumi marad. Mint egy súlyos szárnyú és teherbíró nagy madár, fölszáll ama mustármagból nőtt óriásfa lombtengeréből, bejárja s körberöpüli a világot, majd visszatér a fészkére. Röpte után már végérvényesen (döntő vagy alig észrevehető mértékben) változott a világ, és mind alkalmasabb lesz az „új bor(ok)” számára. Ehhez a változáshoz hozzátartoznak a visszaesések is, a remények váratlan alkonya mint egzisztenciális fenyegetettség és mint „a lét elviselhetetlen könnyűsége” (M. Kundéra), ami valójában alig elviselhető terhet jelent az embernek és a szabad terekre sodródó sokaságnak. A kudarcokban is mérhető előrehaladás emlékeztet az ember isteninek elgondolt sorsára, melynek örök alapmintája a krisztusi bukás, mely elkerülhetetlenül a föltámadásba torkollott. Ha a jövő csakugyan szakrálisként jellemezhető és ragadható meg, akkor az a szellemiség, amely e valóságot ilyenként képes átlátni és földolgozni, maga sem lehet más, mint szakrális. Erre azonban készülni kell. Egyénnek s közösségnek egyaránt.

* Az idézeteket a szerző Scienca Sacra című művéből vettük – V.P.