A kultúra többszínűsége

Ez a konferencia azokra a problémákra fordít figyelmet, amelyek a multikulturális társadalmakban merülnek fel a demokráciára való neveléssel kapcsolatban. Én azonban olyan témát választottam az előadásomhoz, amely a konferencia témájának az ellentett oldalára világít rá. Azt a kérdést akarom ugyanis felvetni, milyen esélyei vannak a demokráciának s így a demokráciára való nevelésnek az olyan társadalomban, amely az ellenkező irányban halad – egyáltalán nem a kultúra többszínűsége, a multikulturális állapot felé, hanem éppen ellenkezőleg, a multikulturális állapottól az etnikai s így a kulturális egyöntetűség, a kultúra homogenitása felé.

Remélem, hogy hasznos lesz ez a másik oldal felőli megközelítés. Hogy segítségével elkerülhetjük az egyoldalúság kísértését: a demokrácia problémái egy többkultúrájú társadalomban nem csekélyek, de meglehet, hogy más megvilágításban tűnnek majd fel, vagy legalábbis más irányokat mutatnak, ha tudomásul vesszük, milyen nagyok a demokrácia problémái az olyan társadalomban, amely távolodik a multikulturális állapottól.

Egyébként manapság, a kommunizmus bukása után, már nem is lehetünk benne biztosak, hogy a két folyamat közül melyik van túlsúlyban. Sajnos, egyre növekszik azoknak az államoknak, vagy mondjuk, inkább térségeknek a száma, ahol ilyen vagy olyan formában, különböző következetességgel etnikai tisztogatás folyik. Úgy tűnik fel, mintha ez az átkos tendencia a társadalmi rendszerek védekező reakciójának része volna a hirtelen elnyert szabadság okozta sokk ellen. A totalitás béklyóiból szabadult társadalmi rendszerek reakciója, egyfajta védekezés a nyitott társadalomban zajló élet támasztotta követelmények és okozta terhek ellen. A posztkommunista világban megnyilvánuló legújabb kori nacionalizmust igen jól lehet úgy értelmezni, mint visszalépést a zárt társadalom felé, melyet ugyanis ismét a „mi és ők”, a „barát és ellenség” szemlélet ural.

Egy előzetes következtetést azonban már most bátorkodom levonni: a kultúra többfélesége, a multikulturális helyzet kihívás, s jó lenne, ha a demokráciának lenne bátorsága ezt elfogadni, bármennyire nem kockázatmentes is ez a kihívás. A multikulturális állapot végső soron fokozott pluralizmus, a pluralizmus pedig a demokráciának nemcsak éltető eleme, hanem egyúttal hajtóereje is. Bizonyos, hogy ezt a fokozottságot ma sok helyütt túlságosan gyorsnak, nem szervesen keletkezettnek és így ellenőrizhetetlennek lehet tekinteni, mégis úgy érzem, hogy e kihívást elfogadni kisebb kockázattal jár, mint óvatosságból visszautasítani és az etnikai homogenitás feltételei közti lemondást választani. E beletörődő lemondás kockázatai képezik éppen előadásom tárgyát.

Az „etnikai tisztogatás” kifejezés ma nagyon kiélezett jelentést hordoz, és ha a saját hazámmal, a mai Cseh Köztársasággal összefüggésben használom, semmiképpen sem teszem ezt a mai szóhasználat értelmében. De hogyan nevezhetjük másképpen azt a folyamatot, amely – bár hosszabb időre terjedt ki – oda vezetett, hogy a csehek ma magukban élnek államukban, holott még ötvenöt évvel ezelőtt olyan államban éltek – ez persze nagyobb volt a mostaninál –, amelyben zsidók, németek, ruszinok, szlovákok és magyarok is éltek velük együtt?

Talán nem szükséges itt most ennek a folyamatnak viszontagságos fordulatait közelebbről ismertetnem. A cseh és a német zsidóságot elpusztította a náci holocaust. A ruszinokat mindjárt a háború után elvette tőlünk Sztálin a köztársaság legkeletibb területével együtt, s mi erre nem is reagáltunk. De a hárommillió németet már képesek voltunk magunk elűzni, még ha a Potsdamban összegyűlt győztes nagyhatalmak áldásával is. A németek elűzése a kollektív bűnösség elve alapján foganatosított etnikai tisztogatási aktus volt, e szónak teljességgel mai értelmében. Nem egészen fél évvel ezelőtt kettévált Csehszlovákia, és a cseh félnek az ország kétfelé válósóban betöltött szerepe egyáltalán nem volt mellékes jellegű. A tavaly júniusi választásokig részt vettem a szlovák féllel folytatott minden tárgyaláson, úgyhogy tudom, mit beszélek.

Az állam tehát, amelyben a cseh nemzet él, az eltelt öt és fél évtized alatt kétszer szűkült össze, és vált főként etnikai szempontból lényegesen egyszerűbbé. Belső etnikai problémák ma a politikai életben nem játszanak Csehországban semmiféle szerepet – egy fontos kivételt nem számítva, amelyhez később visszatérek (ez a romák kérdése). A Cseh Köztársaságban mintegy háromszázezer szlovák, egy maroknyi német és a zsidóság egy csekélyke maradványa szórványként él. Az egyetlen nemzeti kisebbség, amelyet jogosan lehet így nevezni, az észak-morvaországi lengyelek. De ezek lélekszáma is mindössze néhány tízezer. A helyzet tehát olyan, mint egy etnikai tisztogatás után.

Hazám ötvenötéves történetének két egymástól látszólag elütő szakaszát szeretném most összehasonlítani: az ún. második köztársaságot és a folyó év január l-jével kezdődött időszakot. „Második köztársaságnak” azt az időszakot nevezzük, amely 1938 szeptemberétől, tehát a müncheni szerződéstől – amely Csehszlovákiát arra kényszerítette, hogy lemondjon határ menti területeiről – 1939 márciusának közepéig tartott, amikor Hitler nyomására megalakult a Szlovák Állam, s ugyankkor Cseh- és Morvaország, valamint Szilézia megmaradt részeit német katonaság szállta meg, s ezt a területet Cseh–Morva Protektorátusnak („Protektorat Böhmen und Mähren”) nyilvánították.

A szóban forgó két időszakot sok minden megkülönbözteti egymástól, de érdekes módon egyben-másban összefüggés is van köztük. Az 1938/39-es év fordulóján elsősorban a nemzetközi porondon zajló események következményeiről volt szó – mert a nemzetközi fórum akkor kapitulált Hitler előtt –, a nyers erőszak, illetve annak fenyegető veszedelme döntött. Tavaly az állam végső soron törvényesen vált szét, habár ennek az aktusnak a legitimitása legalábbis vitatható. Ám a csehek, morvák és sziléziaiak államalakulata területileg mindkét esetben összeszűkült és etnikailag egyszerűbbé vált. Az első tényt szorongás, aggodalom, a bizonytalanság érzése fogadta és fogadja, annak idején bizonyára nagyobb mértékben, mint ennek az évnek az elején. A második tényt – az etnikai egyszerűbbé válást –, attól tartok, akkor is, ma is megkönnyebbülés fogadta, mint olyan valamit, ami bennünket a jövőben megóv a konfliktusoktól és nehézségektől.

De nem mindenki érez megkönnyebbülést, némelyek aggodalmuknak adnak hangot. Feltűnt „a második köztársaság szindróma” kifejezés, és vannak, akik bizonyos párhuzamokat intő jelnek tekintenek.

Ötvenöt évvel ezelőtt az aggályok és csalódások táplálta vegyes érzelmek sok, távolról sem jelentéktelen értelmiségit és politikust hisztérikus radikalizmusba sodortak, amely a szó szoros értelmében elmarasztalt mindent, az ún. első köztársaság egész korszakát, nevezetesen pedig Masarykot és Benešt. Ezek az emberek azzal érveltek, hogy az önálló állam tervezete kezdettől fogva rossz volt. Masaryk állameszméjét mint messianizmust bírálták, és olyan javaslat született, hogy le kell mondani az egész emberiséget átfogó eszményekről, a kollektív európai biztonságba vetett úgymond gyermeteg hitről, és földhözragadt józansággal csak egy kis nemzet saját érdekeit kell szem előtt tartani. Benešnek azt rótták fel, hogy következetesebb volt, mint a nyugati demokráciák politikája. Bomlasztó nagyralátást emlegettek, amely tetszelegve nézegette magát a világsajtó tükrében, magasra tartva a világdemokrácia zászlaját – célzással Masarykra, ez professzori luxus volt, úgymond, melyet csak egy nagy nemzet engedhet meg magának. Felhívások hangzottak el: ne Kínával törődjünk, hanem saját magunkkal! A nagy Csehszlovákia, vélekedtek, ugyan európai konstanssá vált, de a cseh nemzet számára túlságosan nagy kockázatot jelentett.

Mindennek megfeleltek azok a felhívások, amelyek ezt szorgalmazták: el kell fordulni az elméleti gondolkodásmódtól a prakticizmus felé, kormányozni kell, nem pedig filozofálni. A kor gondolatvilágának összefüggésében ezek a felhívások antiintellektualizmusra és így intoleranciára szólítottak.

Sok felháborodott bíráló mindebből azt a következtetést vonta le, hogy nálunk védelmet élvezett minden kisebbség, csak éppen az uralkodó nemzet nem. A Nyugat humanitást hirdető demokráciája által, úgymond, a cseh nép olyannyira elnemzetietlenedett, mint az előtt még soha.

Az első köztársaságbeli rendszer és annak megtestesítői ellen irányuló, eleinte, úgy lehet, nem túlságosan veszélyesnek tetsző kifogások azonban utóbb kimutatták a maguk antidemokratikus, xenofobias, sőt rasszista belső lényegét: elpusztulunk az idegenek, emigránsok és menekültek áradatának nyomásától, vegyük el tőlük az állampolgárságot, és szabaduljunk meg tőlük, akár erőszak árán is... Abban az időszakban német és osztrák antifasisztákról meg zsidókról volt szó, akik előtt a masaryki köztársaság megnyitotta határait, tehát olyan emberekről, akikre a legszigorúbb rendszerben is vonatkoznék ma a menedékjog, mert ezekre az emberekre a legjobb esetben is koncentrációs tábor várt volna.

A programba foglalt nemzeti önzés, a földhözragadt prakticizmus és intolerancia egyre inkább tért hódított, úgyhogy egyes kortársak keserű megkönnyebbüléssel fogadták az ország német megszállását. Úgy vélekedtek ugyanis, hogy enélkül önerőnkből, magunk fasizálódtunk volna.

A politikai rendszer erre mindössze hat hónap alatt egészében véve felkészült: egyetlen párt, az ún. Nemzeti Közösség Pártja uralkodott, a többi csak falazott neki. Meghirdették az öncenzúrát, mégpedig kielégítő eredményekkel. Uszítás folyt azok ellen, akik éppen a legjobbat képviselték az első köztársaságból; mások helyett – az elhunyt Masaryk és az emigrációba távozott Beneš helyett – halálba hajszolták Karel Čapek cseh írót. A zsidókat az alatt a hat hónap alatt de facto már kiszorították a társadalmi életből, úgyhogy a nürnbergi törvények a megszállás után már előkészített talajra találtak az országban.

Mindez bizonyosan egyúttal a szövetségeseink, Anglia és Franciaország által Münchenben okozott csalódás meg a felajánlott áldozat visszautasítása kiváltotta sokk következménye is volt (a csehek ugyanis készek voltak harcolni, a hadsereg elfoglalta állásait a határ menti erődökben), de egyúttal reakció is volt a már annyira kicsi állam összeszűkülésének objektív tényére és etnikai összetételének leegyszerűsödésére.

Akkor ugyanis elveszett annak a szolidaritásnak, az önzés ama kulturált formájának nemcsak az indoka, hanem már a hozzá szükséges alkalom is, amely szolidaritás abból a tudatból indul ki, hogy a másoknak nyújtott segítség elsősorban önmagunk megsegítése (Péter Zajac). Hogy a másoknak nyújtott segítségnek csak akkor van értelme, ha az egyúttal saját magunknak is segítség. Hogy magamon sokszor azzal segítek a legtöbbet, ha másokon segítek. Az ilyen szolidaritás azért hatékony segítség, mert mérsékli a feszültséget, gátat vet a konfliktusoknak és az erőszaknak. Abban az időben persze leginkább Nyugat-Európa volt az, amely elvesztette önfenntartási ösztönét és ezzel együtt a szolidaritás iránti érzékét. Csehszlovákia ennek a rövidlátó önzésnek lett az áldozata, s ennek következtében maga is beleesett ebbe a hibába.

Végül pedig valamiféle végzetszerűségről van itt szó, mondjuk, a ferde sík, a lejtő mechanikájáról: a visszafelé, a lejtőn felfelé, az önzés logikájával szemben vezető út sokáig valószínűtlen. A szolidáris magatartás számára összeszűkült fizikai és szociális tér, ráadásul előbb az etnikai, később a még további homogenizálódás viszonyai közt olyasmit okoz, amit „a szív megátalkodottságának” nevezhetnék, amint az elsősorban az Ószövetségből ismeretes: itt azon megátalkodottság determinizmusáról van szó, amely a másoktól való függetlenség zárt körében él. Egyelőre nem tudom, hogy azt, amit a teológus nevén tud nevezni, meg tudja-e majd nevezni és magyarázni a szociológus, a politológus.

Csehszlovákia felosztásának napja, 1993. január 1-eje előtt, de főként utána bizonyos hasonló állásfoglalások mutatkoztak, mint a második köztársaság idején. Ismét kétségbe vonják a cseh-szlovák együttélést mint olyan valamit, amely kezdettől fogva tévedés volt. A két nemzet önérzetének, melyek most minden erejüket megfeszítve igyekeznek leszámolni a totalitárius rendszer örökségével, ez természetesen nem válik hasznára. Súlyosabban nyom a latban nyilván az, hogy ezzel a tagadással kétségbe vonnak bármiféle magasabb, személyes érdekeken felül álló indítékot is, amely Csehszlovákia megalakulásakor kétségkívül megvolt, s amelyre ma olyannyira szükség volna.

Ezzel függ össze a Cseh Köztársaságban megtartott legutóbbi választások győzteseinek programszerű pragmatizmusa. Ma ennek a pragmatizmusnak a szellemében a bírálat célpontja leggyakrabban Václav Havel, mégpedig azok miatt a kezdeményezései miatt, amelyek túllépnek a pragmatizmuson. Például azokról a felhívásairól van szó, amelyek arra vonatkoznak, hogy az ország vállaljon nagyobb szerepet a világ konfliktusainak ügyében, az utóbbi időben Bosznia esetében, ahol szerinte a cseh hadsereg egységeinek is részt kellene venniük a konfliktus elhárításában. Vagy azokról a felhívásairól van szó, melyek szerint tekintsük át a cseh történelem kevésbé fényes lapjait, és végre elemezzük ezeket (ilyen a protektorátus időszaka, a németek háború utáni elűzése, a totalitárius rendszer korszaka). A teológus talán azt mondaná, hogy ezek bűnbánatra szólító felhívások, mert egyedül a bűnbánat képes a megátalkodottság determinizmusát megtörni. Havelnak a „nem praktikus moralizálás” címén visszautasított állásfoglalásaival együtt de facto visszautasítják a disszidenseket (néhány kivételt nem számítva ezek eltűntek a politikai porondról) és az utóbbi időben az értelmiségieket is. Ezek hangját ma valóban szinte nem hallani az országban, holott országunk mozgalmas időszakaiban rendszerint tekintélynek örvendtek mint az éppen nem pragmatikus értékek őrizői.

Annak ellenére, hogy a Cseh Köztársaság ma mindössze körülbelül háromezer menekültnek nyújt menedéket – tehát ebben mélyen az európai átlag alatt marad –, sok minden arra utal, hogy ez az a maximum, amelyet ma az ország, illetve a lakossága el tud viselni. Ez estben világos, hogy az országnak nem a gazdasági, hanem a lélektani teherbírásáról van szó. A menekültek németországi számaránya esetén nálunk alighanem már valamiféle szélsőséges jobboldali párt volna uralmon.

A rasszizmustól való félelmet az utóbbi időben jogossá teszi a lakosságnak a romákhoz való viszonya, kivált azokon a vidékeken, ahol számuk meghaladja az átlagot. A bűnözésben jóval nagyobb a részesedésük, mint ami megfelelne az össznépességhez viszonyított arányuknak, és a velük való közvetlen együttélés kétségkívül nehéz. Nem meglepő tehát, ha nem örvendenek általános rokonszenvnek, az a meglepő, hogy még azok is, akiknek az volna a dolguk, hogy felügyeljenek a jogrend érvényesítésére, nyilvánvalón hajlandók kétféle mértékkel mérni. A helyi állami szervek és az önkormányzatok egyes szervei, de még akár a köztársaság főügyésze is olyan megoldási javaslatokat terjesztenek elő, amelyek szembeszökően sértik az emberi jogok európai normáit. Ugyanakkor az ilyen álláspontok a lakosság körében nemcsak hogy nem hívnak ki bírálatot, hanem még védelemre is találnak.

Végül is Csehszlovákia felosztását cseh részről elsősorban az a szándék mozdította elő, hogy megszabaduljanak a gazdaságilag gyengébb szlovák partnertől. Attól a partnertől, aki ráadásul a legutóbbi választások során olyan populista politikusoknak szavazott bizalmat, akik felelőtlen, a nemzeti érzésekkel visszaélő szólamaikkal maguk adtak fegyvert a cseh fél kezébe, úgyhogy távolabbról nézve úgy tűnhetett fel, hogy az állam szétválását főként, sőt kizárólag, Szlovákia szorgalmazta. Hasonlóan önző indokok irányítják az utóbbi időben a kormánynak azt a törekvését, hogy Csehország váljon ki a közép-európai régióból, különüljön el a lengyelektől és magyaroktól, tehát attól a csoportosulástól, amelyet visegrádi hármaknak, illetve négyeknek kezdtek nevezni, s így minél gyorsabban önállóan kapjon helyet az európai csoportosulásokban. Így azonban érvényüket vesztik azok az elvek, amelyekre éppen az Európai Közösség épül: az Európai Közösség regionális politikája ugyanis nem egyéb, mint a kevésbé fejlett térségekkel való szolidaritás, vagyis az, amit a cseh fél éppen elutasított.

Az etnikai homogenizálás, a monolitikus egységre való törekvés a természetes multikulturális térségekben, amilyen éppen Közép-Európa, ahhoz vezet, amit Konrád György „matrjoska-szindrómának” nevezett. Vagyis kölcsönösen hatványozódó etnikai tisztogatást idéz elő, egyre újabb és egyre kisebb nemzetek, nemzetiségi csoportok kialakulását okozza, melyek mindegyike önrendelkezési jogot vagy először legalábbis autonómiát igényel. Mindennek kísérőjelensége nem lehet más, mint konfliktusok, civakodások és erőszakos cselekedetek szakadatlan sora. Így jutunk el az állandó széthullás folyamatának lejtőjére. A szlovákiai magyarok problémája ebben az értelemben Csehszlovákia szétválásával semmiképpen sem lett kisebb, hanem ellenkezőleg, csak növekedett. Csehországban a romakérdés megoldásának feltételei nem javultak, hanem rosszabbodtak, éppúgy, mint ahogyan az utóbbi időben nem javultak, hanem rosszabbodtak a kilátások arra, hogy a cseh társadalom úrrá tudjon lenni a menekültek s egyáltalán az idegenek problémáján az európai normák keretei közt.

A nacionalizmust ebben az értelemben ad hoc úgy határozhatjuk meg mint a nemzetnek befelé monolitikus és kifelé konfrontáló felfogását. Más szóval: ez ellenségkeresés – az első esetben külső, a másodikban belső ellenség keresése. A demokrácia esélyei a nacionalizmussal átitatott környezetben persze legalábbis csekélyek, ha még egyáltalán vannak, sőt itt a demokráciára való nevelés sem sokat segít.

A demokráciára való nevelés problémája a posztkommunista országokban, ahol manapság legnagyobb a nacionalizmus kísértése az európai kontinensen, abban áll, hogy vajon sikerül-e beoltani az emberekbe a másság pozitív értékének tudatát. Ha végül ezt a másságot szociálisan elfogadjuk mint a köztem és ama másik közt fennálló viszony alapvető produktív tulajdonságát, akár a szó nemzedéki, nemre, vallásra, fajra vonatkozó, emikai, nemzeti, politikai stb. alkotóerő és értékek forrása lehet, hanem ingerelhet, irritálhat, nyugtalaníthat, zavarhat is. Végül is tehát arról van szó, vajon ezt a különbözőségi elemet valamely nemzeti társadalomban mint a rendszerbe illeszkedőn pozitívat fogják-e fel, vagy pusztán csak megtűrik, vagy esetleg elutasítják.

A kis és a nagy nemzetek problémája, amely most a közép-európaiakat annyira nyugtalanítja, mert sokszor a biztonság kérdéseként fogják fel, így valójában e nemzetek belső pluralizmusának problémája. Hogy egy nemzet nagy-e vagy kicsi, az nem az ország fizikai nagyságától vagy lakosai számától függ, hanem attól, hogy önmagában belsőleg eléggé tagozott-e, akár mint több részből álló, akár mint egységes állam. Hogy ez a belső elrendezése elég autonóm térséget alakít-e ki elég különböző, különféle, individualizált ember számára, akik aztán kialakítják a kommunikáció légkörét. Hogy mindebből következőleg kellő teret ad-e az eléggé szabad embereknek ahhoz, hogy jelentős szerepet játsszon ennek a világnak értékteremtő folyamatában.

A nemzetek lehetnek nagyok, de jelentéktelenek, és lehetnek számbelileg kicsik, de jelentősek. Azáltal jelentősek, hogy elég különféle, eltérő, individualizált ember alkotja őket, hogy részük lehessen olyan értékvilágok alkotásában, amelyek érvénye nem végződik egy állam vagy egy nyelv határainál.

A szervezett emberi társadalom hőn óhajtott tagozódása szempontjából a következő szavak a kulcsszavak: föderáció, autonómia, decentralizáció, devolúció, önigazgatás, régió. És mindenekelőtt e szó: közösség. Ennek a szónak a tartalma dönti el, van-e még reménye az otthon szónak, amely egyebek közt éppen az a hely, ahol leginkább elviseljük a többieket, sőt nyilván azokat a más többieket.

Jaj annak a nemzetnek s főként az olyan kis nemzetnek, amely azt akarja, hogy mindenki egyforma legyen! Paradox módon az ilyen kísértés elől leghatékonyabban úgy térünk ki, hogy a demokráciára nem könnyebb, hanem nehezebb feladatokat rovunk. Bizonyos, hogy némely túlságosan nehéz feladatok terhe alatt a demokrácia pusztul. Ezért hát óvatosabban fogalmazok: a környező világ homogenizálásának kísértését az emberek és a nemzetek leginkább úgy háríthatják el, hogy nem fogják túlságosan kímélni a demokráciát a nehezebb feladatoktól, ha már felmerülnek.

Úgy vélem, hogy tapasztalataink különbözősége ellenére, ma éppen ilyen választással, ilyen kísértéssel állunk szemben.