Csuang-ce és a pillangó

Pozsony, 1992. december 27.

Kinn csikorgó tél van. Hó nincsen ugyan, de a dér vastagon belep mindent, s így mégiscsak fehér a karácsonyunk.

december 28.

A rádióban Esterházy Mándy Ördögkonyhájáról beszél.

Mándy tulajdonképpen semmi mást nem tesz, csak egyetemessé emlékezi a konkrétat. De mért gondolják egyesek, hogy ilyen egyetemes kiterjedése csak a polgári létnek van? Egyed Péter A vadlúd őszi útja című könyvét olvasom. Egyed kitűnő egyetemes érvényű novellákat ír a paraszti létről. Nem köti konkrét térhez és időhöz a cselekményt, sőt a cselekmény konkrétságát, az egyenes vonalúságot is tudja valami olyan saját találmányú közvetlenséggel helyettesíteni, amely valahová az Univerzumba emeli helyzeteit. S „helyzetei” többnyire a falu.

Más:

Karel Kosík Harmadik München címmel írt egy tanulmányt Csehszlovákia második felbomlásáról. 1938-ban, az első München után, nagyon sok író elhallgatott. Például a prágai Forbáth Imre, aki – ha nem is lett öngyilkos, mint ahogy Witkiewicz Kelet-Lengyelország bekebelezésekor az lett – Londonba emigrál, s többet verset nem ír. Csehszlovákiával együtt ő is (vagy legalábbis a témája) szétesett. Hányan hallgatnak el vajon most, 1993. január 1-je után, mikor Csehszlovákia megint felbomlik? Eddig állítólag ötezren kérelmezték a cseh állampolgárságot, innen, Szlovákiából.

Más:

Esterházyt is, Mándyt is a metafizikát célzó inkonkrétságuk emeli a magyar próza tenyeres-talpassága fölé. Witkiewicz írja: „Ma csak a művészeti alkotásról, az alkotói folyamatról mondható el, hogy »megerősíti a Létet a maga metafizikai szörnyűségében« feltéve, ha megértettük, hogy »a műalkotásban a forma az egyetlen lényeges tartalom«„. Ez a forma pedig nem más, mint a konkrét inkonkréttá tétele – mondom én. De annak a konkrétnak az alapján, amely végső soron maga az alkotó. Mint a metafizika egyetlen letéteményese. Azokután, hogy a vallás is s a filozófia is kiürült, vagy ahogy Witkiewicz mondja, „kész menüket kínálnak”.

december 29.

Jellemző, hogy a Nappali ház fiatal, tehetséges szerkesztői mennyire ügyelnek, hogy még véletlenül se nyilvánítsanak kritikát, ne értelmezzenek művet. Hisz azzal megmerevítenék a mű jelentését. Ők másként „értelmeznek”: dekonstruálnak. Úgy állítják egymás mellé vagy egymással szembe a szerzőket, hogy minden jelentésük kontextusban hasson. Ez a kontextus persze az ő művük, mondhatnám: az ő műinterpretációjuk, de ez egy új „kontextussal” megszüntethető, ez nem erőszakos, ez leginkább az olvasó metafizikus (mert dialektika-logos-mentes) valóságfelfogásához és -feldolgozásához hasonlatos.

Tandori Dezső El Kazovszkija (a Nappali ház 1992/4. számában) tulajdonképpen egy végtelen Molly-monológ, a kötőanyaga valamiféle veréberotika.

december 31.

Az év utolsó napján nem megyek be a szerkesztőségbe. Új címlapot csináltunk a Szemlének, s most az egész lap anyaga pauszpapíron várja, hogy 1993. január 4-én, az Új Esztendő első ténykedéseként bekerüljön a štrkoveci Szatyorba. Az új nyomdánknak ugyanis ez a neve: Sátor. A Szemle megújul, kicsit avantgárdabb a címlapunk, első számunk borítóján – egy szamárfej. Schopenhauer mondja: Nem várhatjuk el a tükörtől, hogy ha szamár néz bele, angyal nézzen belőle vissza. A mi tükrünkből az angyalra is szamár iázik.

Újból kezdem, most már komolyan. Az év utolsó napján a szobám tele van apró neszekkel, zörejekkel, roppanásokkal. Sokkal. A hulladékot, szemetet úgy teszem a papírkosárba, hogy előbb újságpapírba csomagolom. S az összegyűrt papirosok aztán még órák múlva is ropognak, zörögnek, nyújtózkodnak. A falhoz támasztott írógépfedél felől viszont most meglepően erős koppanást vagy inkább reccsenést hallok. Ez nem papír. Egy műanyag fiaskó áll a födél mellett: talán annak a horpadásai egyenesedtek ki. Áthelyezem a fiaskót is, az írógépfedelet is. Közelebb hozom őket, hogy szilveszteri hangoskodásukat, recsegésüket, locsogásukat közelről halljam.

Most viszont az ajtó melletti könyvespolc felső sora kezd hangoskodni. Határozottan ketyegő hangot hallok. Megnézem közelebbről: tegnapi szerzeményem, Ľubomír E. Havlík Kronika o Velké Moravĕ című könyve ketyeg. Talán így akarja magára felhívni a figyelmet, hogy olvassak bele. Most, egy nappal Csehszlovákia felbomlása előtt.

Nekünk, magyaroknak is el kellene egyébként gondolkodnunk a Nagy-Morva Birodalom tényén, amely azért egy kicsit más, mint a hunmagyar rokonság, vagy a dák-román azonosság, mert míg emezek valóban inkább csak mesék, addig itt van a kezemben (Havlík jóvoltából) legalább négy-öt olyan hiteles levél, amelyet VIII. János pápa egyenesen Svätopluknak írt. De a szlovákoknak is meg kellene barátkozniuk a magyarok Kárpát-medencebeli jelenlétével, s nem valamiféle 1000 éves revízió szemszögéből nézni rájuk.

1993. január 1.

A cseh sajtó, televízió, rádió tele van a gondolkodó csehek tépelődéseivel: mi lesz azután, hogy egyedül maradtak nemzeti határaik között? Negyvenöt évvel ezelőtt kitelepítették németjeiket, most a szlovákoktól (ezt ők úgy élik meg, hogy a szlávoktól) szakadtak el. S valóban nem egyszerű a dolog, mert európai ismertségüket például nem kis mértékben annak köszönhetik, hogy nagyon sok osztrák és német író és filozófus Csehországból, Prágából származott és vitte a csehek hírét Európába. Képzeljük el, hogy mondjuk ötven Lukács György ténykedik Európában (vagy inkább ne képzeljük el?) s csinál reklámot a magyaroknak!

* * *

Tőkéczki László annak idején (a Hitelben) kérdőjellel írta tanulmánya fölé a címet: Történelmi valóság – kontra erkölcsi igazság? A Kortárs-beli tanulmányában már elhagyja a kérdőjelet: egyértelműen Tiszáéknak ad igazat, akik holmiféle pre-történelmi-szükségszerűségekre hivatkozva voltak „realisták”, s mondták, hogy „ez van”. Ha magyarok akarunk maradni és urak, akkor nem szabad választójogot adni a nemzetiségeknek és a népnek. S Tőkéczki ezt a „történelmi szükségszerűséget” fogadja el most, 1993-ban. De milyen mai taktika jegyében? Kinek nem akar ő ma választójogot adni?

A századfordulón a nemesekből lett polgárok a „népet” nem akarták beengedni a „harmadik rend” bástyái mögé (Bibó írja, hogy a polgárságból csak a marxisták s mintegy utólagosan csináltak zárt osztályt, eredetileg mindenki a „tiers etat”-ba tartozott, aki nem volt pap és arisztokrata), ma viszont mintha magát a polgárságot akarnák kirekeszteni a polgárságból. Ma a „harmadik rendbe” csak Szárszón keresztül van bejárás.

február 12.

Olvasom Temesi Ferenc regényét a Kortársban (93/2), a Hidat, és örülök neki: a rokonszenves szegedi író precedenst teremt. Bebizonyítja, hogy lehet a vidékről (a szülőföldről) úgy írni, hogy az ne legyen sem elérzékenyülés, sem cinizmus. Ez is Porlódról szól, de világmodell-igénnyel. (Ahogy Joyce is világmodell-igénnyel írt Dublinről.)

* * *

Magyarországon a népesség (szociális, vallási és nemzeti) megosztottsága túlságosan is nagy volt ahhoz, hogy a liberalizmus eszméjét simán el tudtuk volna fogadni. Ráadásul (akárcsak az oroszok) akkor ismerkedtünk meg vele, mikor már a gyengéi, a hátrányai is túlságosan nyilvánvalóak voltak. Az eredmény: Eötvös úgy módosította a liberalizmus alapjelszavát, hogy „Szabadság, egyenlőség, nemzetiség”. Jaj, annak, aki öngyilkost ment meg; az öngyilkos gyilkos szenvedélye előbb-utóbb a megmentője ellen fordul.

február 13.

Kertész Imre a Népszabadságban a fejünkre olvassa Santayanát: „Aki nem néz szembe a múltjával, az arra van ítélve, hogy örökké megismételje azt” – íme a magyarázat, hogy miért hasonlít annyira a mi kapitalizmusunk a szocializmusra!

* * *

Széchenyi Döblingben egyszer azt írta a naplójába: Lenni annyi, mint feljelentve lenni. A konszolidáció húszéves Döblingjében én eszerint egyszerűen nem léteztem. Nem emlékszem rá ugyanis, hogy „fel lettem volna jelentve”. 56 és 68 táján igen, akkor még lelkesítettek a nemes célok, s voltam is feljelentve nemegyszer, de a hetvenes és nyolcvanas években már annyira gyűlöltem mindent és mindenkit, hogy csak fuldokolni tudtam. Flaubert receptje jegyében: „Az emberiség gyűlöl minket (írókat): egyik célját sem szolgáljuk, s mi gyűlöljük őt, mert fájdalmat okoz nekünk”. S próbáltam az irodalommal vigasztalódni, megint csak Flaubert jegyében: „Szeressük tehát egymást a Művészetben, ahogyan a misztikusok szeretik egymást Istenben”. – íme, egy pillantás az én személyes múltamba! Santayana jegyében.

május 15.

Vonaton, hazafelé Budapestről, valahol Szob környékén: már majd kiesem az ablakon, annyira nézem, hogy mi ez a furcsa. Semmit se látok, csak rengeteg akácvirágot. Csak később jövök rá, hogy a rendkívülit nem a szemem, hanem az orrom közvetíti: nincs illata az akácvirágnak. Hát már ez sincs?!

június 1.

Honnan ez a borzasztó viszolygás, sőt – Kárász Nelli iszonyára gondolva – „iszonygás” bennem mások megérintésétől? Újabban ha reggel megyek a Szemlébe, előtte gyakran betérek (pihenni, meditálni) abba a kis kápolnába, amely csaknem szemben van a Szemle szerkesztőségével, s állandóan nyitva áll az ajtaja, egyenesen az utcáról be lehet lépni. Valamelyik nap egy kis kézitáskát találtam az egyik padon. Bevallom, egészen templomba nem való gondolatok forogtak a fejemben. Olyasmi, hogy vajon mi lehet a táskában? S ha dollárral van tele, vajon nem az isten rendelte-e nekem ezt a táskát? (Az isten házában ki rendelhette más?) Volt ezekben a gondolatokban persze egy nagy adag komolytalanság, játék, mert hiszen már az első pillanattól tudtam, hogy nem fogok a táskához nyúlni, s főleg kinyitni nem fogom.

De csak azután kezdtem töprengeni, hogy miért nem nyúltam hozzá, mikor már kijöttem a templomból. Bent magammal, feddhetetlen tisztességémmel elégedetten először azon a kis, lefüggönyözött ajtón kopogtam, amely az oltártól jobbra, valahová a kápolna hátsó traktusába látszott vezetni. Fel akartam hívni valakinek a figyelmét az idegen táskára, hogy ne juthasson avatatlan kézbe. De senki sem jelentkezett. Aztán arra gondoltam, hogy fölteszem az oltár asztalára vagy felakasztom a kilincsre, hogy jól látható legyen. S itt ingott meg először az önbizalmam, hitem a feddhetetlen tisztességemben: nem tudtam a táskához nyúlni. De nem azért, mert a becsületem gátolt benne, hanem azért, mert – megdöbbentően viszolyogtam a gondolatától, hogy egy idegen tárgyat megérintsek.

június 7.

Számomra az idei könyvhét legnagyobb élménye – Fehér Klára volt. Könyveinket (a fejedelmi többes az ún. határon túli írókra vonatkozik) ezúttal főleg az Almássy-téren árusították (a következő állomásunk vajon a Rákóczi-tér lesz?), s tegnap (vasárnap) 14 órára kivezényeltek minket is a fórumra afféle irodalmi „kérdezz-felelek”-et tartani. A „felelők” névsora meglehetősen rangos volt (Pomogáts Béla, Kántor Lajos, Grendel Lajos, Tóth László stb.), az Almássy-tér a Vörösmarty-tér arisztokratizmusával szemben viszont meglehetősen demokratikus, mert nem hatódott meg a jelenlevő írók rangjától. 15 órakor még nem lehetett tudni, hogy hol ül a közönség s hol az írók, az utóbbiak ugyanis valamivel többen voltak, mint az előbbiek. De nem panaszkodni akarok, hanem múltat idézni! Szembenézni egykori tizenhárom éves magammal.

A „kérdezz-felelek” játék fő kérdezője, „moderátora” Fehér Klára volt, akinek neve irodalmi gyermekkorom furcsa zárványa.

1949-ben a tari (Magyarország) általános iskola hetedik osztályos tanulója voltam, s eminens diákként egy ünnepség alkalmával én (is) fogadtam az iskolánkba látogató közoktatásügyi minisztert, aki nem volt más, mint Darvas József, az író. Már nem emlékszem, mit ünnepeltünk (talán azt a rádiót, amit Darvas – a minisztérium ajándékaként – személyesen adott át az iskolánknak), csak arra emlékszem, hogy én az ünnepségen külön ajándékot is kaptam, mégpedig Fehér Klára Az Előre-őrs pályát választ frissen megjelent illusztris könyvét, s ami szinte a könyvnél is fontosabb volt a számomra: az írónő kalligrafikus betűivel írva ott volt a könyvben a nevem is, s néhány soros dedikáció: „szeretettel és tanulságul”. Hetekig tartó bódulatomban s a könyv hatására csoda, hogy nem lettem sztahanovista vagy legalábbis bányász. (Írtam viszont a könyv ihletésében egy szenzációs verset, az volt a címe, hogy Tábortűz, a Pajtás című úttörőlap le is hozta, s az lett az én első közlésem.)

Szóval tizenhárom éves koromban Darvas József kézfogása és Fehér Klára dedikációja lelkesített. S most, negyvennégy év múltán kesernyés nosztalgiával gondolok vissza egykori lelkesedésemre: talán másként alakul írói pályám kezdeti szakasza, ha akkor, tizenhárom évesen nem Darvas Józseffel, hanem mondjuk Márai Sándorral foghatok kezet, ajándékba pedig Az Előre-őrs pályát választ helyett mondjuk Nemes Nagy Ágnes Kettős világbanját kapom (amely Fehér Klára épületes könyvénél csak három évvel korábban jelent meg, de erről az iskolában természetesen még véletlenül sem hallottunk). Dehát, vesztemre, elég sokáig jó tanuló voltam az irodalomban is.

június 10.

Meg kellene írni... Mennyi mindent meg kellene már megint írni! De az utóbbi időben valahogy elragadtak az események. Elúsztam velük valahova oda, ahonnan nagyon nehéz visszatérni. Valahová a boldog tudatlanságba, az anyagi világ együgyűségébe. Abba az állapotba, amely nem ihlet írásra, mert írásra csak az írott szó indít, az ún. valóság csak élni sarkall.

*  * *

Délután Dunaszerdahelyen voltunk a Szlovákiai Magyar Könyv Napján. (Rajtam kívül még D. Gy. és F. Z.) Hazafelé az autóban D. Gy. Hizsnyaiék Tsúszó-kötete miatt dühöngött, alig győztem csitítani. Engem ugyanis kellemesen lepett meg a könyv. A Tsúszó-fikció nem az a viszonylataitól megfosztott „tiszta lét”, az a hegeli „semmi”, aminek sejtettem és egyik régebbi írásomban aposztrofáltam, hanem az irodalom ihletésében született – Irodalom.

S ráadásul fiataljainknak ez a „Tsúszó-kultusza” Magyarországon szinte iskolát teremtett. S nemcsak úgy, hogy ebbe a fiktív kultuszba nagyon sok magyarországi (sőt jugoszláviai és kárpátaljai) szerző is bekapcsolódott, hanem úgy is, hogy azóta egy-két magyarországi folyóirat már újabb „Tsúszókat” is produkált. A pécsi Jelenkor például körülbelül egy éve azzal a kéréssel fordult néhány munkatársához, hogy „Küldj egy halat!”, s ennek a furcsa kérésnek a lényege az volt, hogy „írj valamit a halról!”. Egy fiktív halról valamit úgy, hogy az egy konkrét hal legyen. Még pontosabban: írj a Semmiről úgy, hogy az egy konkrét hal legyen. Még pontosabban: írj a Semmiről úgy, hogy az Valami legyen. S a Jelenkor halának s a mi iródiásaink Tsúszó Sándorának azonos az alapja: az az új klasszicista magatartás, amely szerint a művészetekben nem a téma az új, hanem a motiváció. Csakhogy Hizsnyaiék Tsúszóval legalább tíz évvel korábban „újklasszicizálódtak”, mint magyarországi követőik.

* * *

Nagy nyargalásaim közepette már nem is tudom, hogy kinek magyaráztam azt, hogy a szlovákok és magyarok tulajdonképpen egy nép. Pontosan úgy, ahogy a bolgárok és azok a déli szlávok alkotnak egy népet, akik a „honfoglaló” bolgárokat elszlávosították. (Érdekes, hogy majdnem minden szláv nemzet úgy kapott a szlávságon belül sajátos identitást, hogy magába olvasztott egy idegen népet, s felvette a beolvasztottak nevét.) Csakhogy a szlovákoknak nem sikerült elszlávosítaniuk a magyarokat (többek között azért is nem, mert a szlovákok ősei a bizánci rítushoz ragaszkodtak, Szent István és az Árpádházi királyok nyugati kereszténysége tehát törvényszerűen a hazai szlávok ellen is irányult), sőt éppen fordítva: a magyarok olvasztották magukba a szlovák népesség jelentős részét. De a nyelvi egységesülésük a középkorban megállt, a lelki-szellemi egységesülésük viszont befejeződött. Ezer példát lehetne felhozni, Mikszáthtól Rimay Jánosig és vissza, hogy ez a két nép két nyelven, de egy tudattal élt századokon át.

Külön-külön viszont a szlovákság is, a magyarság is kész tudathasadás. A magyar nyelv magában hordja szinte a szlovákság egész múltját, csak tudni kell érteni, de a szlovák nyelv is csak a magyarral teljes, azzal együtt érthető. Az „Ozora” helynév (jelentése: óriás), a „bajnok” (bojník, bojovník – katona, harcos), a „Kanizsa” (knieža – fejedelem, herceg), a „csinál” (činiť – tevékenykedni) féle szláv-szlovák jövevényszavainkban s a szlovák szókincs magyar eredetű szavaiban és helyneveiben (kantár, oldomáš, rovás, šiator, Šarluhy-Sarló, Kosihy-Keszi) ugyanaz az izgalmas magyar-szlovák közös történelem lappang, amely mondjuk Vladimír Mináč történelmi esszéiben parázslik. S aki ezt nem érti, az sem a magyar, sem a szlovák „lelket” nem értheti.

július 4.

Tegnap (szombaton) a délutáni irodalmi adásnak (a rádióban) majdnem olyan súlya-íze-hangulata volt, mint a régi Mindeneseknek. Radnóti Sándor és Kántor Péter beszélgetett. Okosan, szellemesen. Kántor azzal zárta a mondókáját, hogy pesti lakásából a Dunára lát, s neki a Duna jelenti a hazát, s hogy annak idején valahol Amerikában is úgy választotta meg a lakását (albérletét), hogy folyóra láthasson az ablakából. Mert akkor mindjárt otthon érezte magát.

Mindenkinek a gyermekkora a hazája. S csak egyfajta téma-sovinizmus láthat abban provincializmust, ha valakiben nem a Duna, hanem mondjuk a Macskás-patak idézi föl a gyermekkorát.

*  * *

Agresszió. A Wartburgom látszólag még egészen jó állapotban van. Mégis: hónapok óta itt áll a ház előtt mozdulatlanul, nem kell senkinek. Juszt se lopják el. Őrületbe akarnak kergetni.

* * *

„Srom, mi az a gondolkodási akauzalitás...?” „Mit tudunk mi még valamikor, Sztanisa...” „Már a fanszőrzetem is... mint egy kopott bozótos..” „Mondják, egy ilyen csöndes rothadásban az ima mindennél többet ér. És mégis... Nem tudom, lesz-e még erőm valaha imádkozni.” „Én Sztanna neked... kicsoda még jobban... emlékezni neked... szeretni veled... most ez a süketség... fehér... ez a fehér gödör...”

Ez nem Csehov, ez Mészöly Miklós. Az Alakulásban. De valahol olvastam tőle valamit Csehovról is. Hol? Egész délután A pille magányát lapozgatom, valahol itt kell lennie a Csehov-gondolatnak. Persze találok mindent, csak Csehovot nem. De akkor is itt van, ha nincs itt. Körülbelül így:

Mészöly kieszel egy csomó közép-európai keverék nevet, s azokhoz á la Csehov hozzá emlékezik egy történetet. Gondolkodási akauzalitásban. S erősen ügyelve, hogy semmi ne legyen meghatározott, mert annak már nincs is jelentése. (A kiemelt részek Mészölytől.)

*  * *

A „Pillében” találtam: „»Csak isten két keze / van olyan irtózatosan távol / mintha összekulcsolódna« – olvasom Holan egyik versében.” Aztán még idézi Mészöly Holan két másik versét is. Összesen hármat. Mind a hármat Székely Magda fordította. Egyiket sem én. De lehet, hogy akkor, amikor ez a Mészöly-jegyzet született, az én Holan-kötetem még meg sem jelent. De jelzésnek így is jó: Holan élt, Holan él, Holan élni fog.

* * *

Ma egész nap bent voltam, s egész nap olvastam. Főleg Nemeskürtyt. El tudok képzelni egy olyan irodalomtörténetet, amelyben néhány szöveget elemeznék úgy, ahogy olvasni szoktam: adatról adatra ugrálva, nyomozva előre s hátra az időben: mi honnan származik, mit mi ihletett életre, milyen irodalmi hatás? Mert az irodalom organizmusának az irodalmi hatás a szervező ereje; a társadalom, a külső élmény ezt a hatásrendszert csak átszínezi.

július 8.

Variációk Graves Jézus királyához:

Jézus a zsidó nacionalizmus, önzés halálos ellensége. A mennyei királyságról szóló tanítását, amelyben mindenki egyenlő mindenkivel, sokan magyarázták úgy, mint a kommunizmus előképét. De ha közelebbről megnézzük ezt a birodalmat, inkább a demokrácia előképét kell benne látnunk. (Legrosszabb esetben is egy felvilágosult abszolutizmust.) Nem csoda, ha Nietzsche olyan habzó dühvel fordult Jézus ellen.

A felebaráti szeretet sem más, mint a demokrácia toleranciája.

Jézus életének legnagyobb tanulsága, hogy az erkölcs a társadalmi feltételek megváltoztatása nélkül is megváltoztatható. Havel magatartása a „konszolidáció” húsz éve alatt és 1989-ben Jézus magatartása.

A zsidók olyan Messiást vártak, aki elűzi az elgörögösödött Heródeseket és a római hűbérurakat, ezzel szemben egy, a zsidó kiváltságok és privát istenszövetségek ellen támadó Jézus jött. Csoda-e, ha nem fogadták el?

július 11.

Azt mondja tegnapelőtt Sz. a Kalligramban (egyébként a Pozsonyi Páholy címmel tervezett publicisztika-kötetemről beszélgettünk), hogy bele kell törődnünk: sajnos, két irodalom van. S ez alatt ő természetesen a népi és urbánus kettősségre gondol, amely immár hozzánk is begyűrűzött. De: valóban a kezdetektől fogva két irodalom van, az eleaiak és a milétosziak értelmében, Platón és Demokritosz értelmében. Az idealizmus és materializmus, az „irrealizmus” és a realizmus osztja két részre az irodalmat is, s ha ez a két rész, pontosabban két világnézet, világszemlélet Platón és Demokritosz szintjén küzdene egymással, nem is lenne semmi baj, a baj ott kezdődik, hogy a magyar irodalmi körökben ez az alapellentét valamiféle nyomorúságos polgár-paraszt koncharcban mutatkozik meg. És csak abban. Mélység nélkül.

Isten sujtoló keze! Most ez van soron, most ebbe kapaszkodik a képzeletem napok óta. Mert foglalkoztatni kell valamivel az elmémet, hogy meg ne tébolyodjak. Mint az egér fogait az állandó rágás: ha nem lennének ezek a töredék, megmagyarázhatatlan eredetű szövegek bennem, a tébolyig növekedne az elmém. Ezek kötik le, ezek koptatják képzeletemet elviselhetővé. Kezdetben rendszerint csak a szöveg éleit, érdességeit érzem. Forgatom, csiszolgatom magamban, míg végül egészen hozzám nem alakul, én-szerű formát nem kap. S ekkor jön a megvilágosodás, hogy a... szöveg már nemcsak a formájával, hanem a jelentésével is hozzám tartozik.

Hetek óta fáj a gyomrom, főleg reggelente. S a jelentés ma reggel kapcsolódott össze bennem a formával, s lett a gyomorfájásomból isten sujtoló keze.

*  * *

Visszatérve még a két irodalomhoz: arról persze nem vagyok meggyőződve, hogy a világszemléleti idealizmus és materializmus szembenállása mögött valós antinómia áll. Talán inkább Arisztotelésznek van igaza: az anyag is, tudat is valós létű; de az irodalomban valóban létezik ez a kettősség, s az utánzás és teremtés kettőssége ez. A realisták egy feltételezett valóság képének tartják az irodalmat, a teremtő író tudja, hogy a „valóság” megfoghatatlan, a valóság bennünk élő modellje pedig nagyon sokféle, nem ezek közül a modellek közül utánozza hát valamelyiket, hanem megpróbál egy új s kifejezési anyagához, a nyelvhez alakított saját struktúrát alkotni. A realista író a modellben megnyilatkozó struktúrára nem sokat ad, ráhagyatkozik az ún. valóságra, bízik a valóság feltételezett struktúrájában, ő a struktúrát is csak utánozni kívánja.

* * *

Nemeskürty István írja a Mi, magyarokban: „Kétségtelen, hogy a magyar nyelv már a középkorban egységesebb volt és hamarabb kialakult, mint a többi európai nyelvek. Egy Mária siralomkori német nyelvű verset a mai német ember nem ért meg, és a Dante előtti olaszsággal sem igen tud mit kezdeni a mai átlagolasz. Ezzel szemben a régi magyar nyelv közel áll a mai magyar nyelvhez. Ez persze nem erény, nincs ezzel mit dicsekedni – viszont érdekes tény, mely nem hagyható figyelmen kívül.” – Nem tudom, hogy nem erény-e mégis ez a korai magyar nyelvi egység. Hisz csak két magyarázata lehetséges: vagy az magyarázza, hogy – szemben a letelepedett és hosszú évszázadokon, esetleg évezredeken keresztül helyhez kötve, régiókba zárva differenciálódó európai nyelvekkel – a vándorló, nomadizáló, harcoló magyarságnak minden része állandó kapcsolatban állt egymással, tehát a körülmények által intenzív közösségi életre volt kényszerítve, vagy az, hogy fejlett „irodalma”: népköltészete, szövegfolklórja, hősi énekei már évszázadokkal előbb elvégezték azt a nyelvegységesítést, amelyet az európai nyelvekben többnyire csak a nemzeti nyelvekre fordított biblia végzett el a 14–16. században. S ha ez az utóbbi az igaz, akkor ez mégiscsak valamiféle erény, szóbeli irodalmunk ázsióját emeli. Ezek után csak azt nem értem, hogy mért nem volt ennek az egységes nemzeti nyelvnek nagyobb hatása (vagy egyáltalán valamilyen hatása, mondjuk legalább olyan, mint a cseh nyelvnek) a nemzeti udvar kialakulására a középkorban.

Ugyancsak Nemeskürty írja (uo.), hogy Benjámin Lee Whorf és nyomán Edward T. Hall amerikai tudósok kimutatták, miszerint „Két nyelv különbözőképpen programozza ugyanazt az eseményt, egyetlen hitvallást vagy filozófiai rendszert sem értékelhetünk a nyelvétől függetlenül... Anyanyelvünk foglyai vagyunk”. – De csak addig – teszem hozzá én –, míg meg nem tanulunk anyanyelvi szinten egy idegen nyelvet. Mert ez is elképzelhető. De akkor a fenti megállapítás körülbelül azt jelenti, amit én egyszer úgy fogalmaztam meg, hogy ha szlovákul beszélek, akkor nemcsak mást mondok és másképpen beszélek, mint egyébként, hanem más ember is vagyok. Érzem, hogy a nyelvcserével magam is kicserélődöm. De erre a személyiségcserére vagy képes valaki, vagy nem. És sokan inkább nem, mint igen. A legtöbb ember megmarad a méhek szintjén. (Azt is Nemeskürty írja le, hogy a méhek nyelve ugyanazokból a mozdulat-jelekből áll, de tájanként minden mozdulatnak más és más a jelentése. S hogy a méhháborúk oka legtöbbször a félreértés. „Talán mind köszönnek egymásnak, de a köszönést a másik támadásnak érzi... És persze fordítva is: a támadást köszönésnek.”) Nem ártana tehát, ha a szlovák nacionalisták, mikor a szlovákiai magyaroktól a szlovák nyelv anyanyelvi szintű elsajátítását várják, tisztában lennének vele, hogy tulajdonképpen személyiségcserét várnak tőlük, s igyekeznének megismerni a magyar nyelv rendszerét, hogy ne ellenséget lássanak a „köszönő” magyarban is.

* * *

Az egyik diákom (M. Z.) egy szemináriumon Zrínyi „burittatom hazám hamujával” sorát úgy magyarázta, hogy Zrínyi a törököt „boríttatja” hazája hamujával, és a költőt megvádolta szadizmussal. Egy pillanatra magam is meginogtam a sor értelmezésében, s nyomozni kezdtem. S Kovács Sándor Iván értelmezésén át (aki egyenesen Lucanusból eredezteti a sort) Vas Istvánhoz jutottam, aki a Peroratiót (ebből való a szöveg) a Vitéz hadnagyban fennmaradt híres „kilenc sorral” hozza összefüggésbe, mondván, hogy a „kilenc sor” „a korábbi megoldás (tehát a Peroratio megoldása – T. A. megjegyzése) szűkebb katonahazafiságát emelte nagy, általános erkölccsé és a világegyetem rendjébe való végső beilleszkedéssé”. Azaz ez a Vas István fogalmazása „katonahazafiság” nem zárja ki M. Z. értelmezését. Utána kell néznem Vas István tanulmányának, hogy mit is mond ő tulajdonképpen (a fenti véleményét csak Kovács Sándor Iván tanulmányából ismerem). S ebből az egész nyomozásból talán lehetne is valami cikket kerekíteni. (Vas Istvánnak a következő kötetei jöhetnek számításba: Évek és művek, 1958; Megközelítések 1969; Az ismeretlen isten, 1974.)

* * *

Ottlik Géza Iglbauer című novelláját a szó szoros értelmében végigröhögöm. Iglbauer úr könyvkötő, aki három évig a bolondokházában volt, s Ottlik „szerkesztő úr” egyre azt fürkészi, hogy vajon miért volt ott, mert ő a könyvkötőt teljesen normálisnak látja. Végül az élet drágulására, a felemelt árakra hivatkozva (s a „szegény” szerkesztőt szánva) Iglbauer úr – leszállítja a könyvkötés árát. „Szelíden bámult rám a csíptetője mögül. Láttam, hogy komolyan gondolja, amit mond; s most kezdtem megérteni, hogy célszerű dolog kétméteres kőkerítéssel elválasztani az ilyen embert a többitől, vagy a többit őtőle” – fejezi be Ottlik a kis írást, énnekem meg egyszeriben ropogni kezd a gégém a sok röhögéstől, de nem képletesen, hanem valóságosan.

Jó, hogy vége van az Iglbauernak, mert egyébként kiszakadna a torkom, íme, megint az isten sujtoló keze. Már az olvasást sem élvezhetem! Gondoljam meg, hogy megéri-e valamin nevetnem.

augusztus 1.

Petri György verseit olvasom: Valami ismeretlen a kötet címe. Érdekes, hogy ezek a szélsőségesen részvétlen (önmaga irányában is az!), szenvtelen, sőt rideg sorok többnyire rímesek. A halálraítélt gondolkodhat így a börtönben, ilyen létre csupaszítottan; Petri olyan halálraítélt, aki a rímmel vigasztalja magát. Vagy mondjuk a rím a számára az az egytizedrész remény, amelyben Camus Meursault-jának a kémiai vegyülete nem ihat. – De hol az arab, akit Petri megölt?

Meghökkentő, hogy verseiben milyen sok a József Attila-allúzió, de József Attila legalább leírja: „Csak az zavar e semmiben, mért nincs bűnöm, ha van”. Petri olyan „zord bűnös”, aki számára a halálra ítéltség nem etikaibölcseleti probléma, hanem nyelvi kérdés: ő a modalitását akarja kidolgozni a reménytelenségnek.

* * *

Vajon mit szólnának ma Szakolcán egy Juhász Gyula-emléktáblához? Péter László egy évvel ezelőtti levele akadt a kezembe: a Szemle-honoráriumát felajánlja egy Juhász Gyula-alapítványhoz, amelyből aztán fedezni lehetne az emléktábla költségeit. Bűnös módon elfeledkeztem a levélről, pedig azt hiszem, érdemes lenne megpróbálkozni a dologgal. Az Asszociációt kellene megnyerni az ügynek, hogy ne legyen ez pusztán magyar kezdeményezés, s ha sikerülne, a közös táblaavatás is érne annyit, mint az Antall–Mečiar- találkozó.

Emlékek alkonyi porán át,

Hogy megszépültél, csöndes, kis falucska,

Úgy éltem benned, jól rejtőzve, árván,

Mint remete, kit táplál mélabúja.

(Juhász Gyula: Szakolca)

Ezt a strófát lehelne talán (szlovákul és magyarul) az emléktáblára írni.

augusztus 14.

A Kalligram közölni fogja az 1992-es és 93-as naplóimat. Miközben közlésre tisztázom régi szövegeimet, azt érzem, amit a saját végrendeletét olvasó túlélő érezhet: ez a szöveg már nem érvényes, hisz élek. Nem állhatom meg, hogy itt-ott bele ne javítsak-módosítsak az előéletembe. A helyes talán az lenne, ha az eredeti s a javított-módosított szöveget is közölném. A kettő különbsége: a túlélő életakarása, a másultság.

augusztus 24.

Esik az eső. Egész éjszaka esett, s a „pázsit” az ablakom alatt mégis sárga, kisült. Máskor az ilyen egynapos eső után a fű – megélénkült színével – már visszajelez. Ez a mostani fűkedvetlenség is mutatja az idei aszály mértékét. – Ottlik mondja valahol: a korról tett megjegyzés, konkrét észrevétel – ha mégolyan jelentéktelen is – idővel művészi-esztétikai tartalmakkal telítődik. A fenti megjegyzésemnek vajon milyen esztétikai jelentése lesz száz év múlva?

augusztus 29.

Korán jött az ősz. Nemrégen ilyenkor (reggel nyolc óra) még az orrom előtt, a garázs türbéje fölött volt a nap korongja, most mélyen ki kell hajolnom az ablakból s jobbra tekerni a nyakam, hogy lássam. Mintha más lakásba költöztem volna.

* * *

A „parlament” szó a francia „parler”-ből származik. Ezt persze valószínűleg mindenki tudja. Azt viszont már talán kevesebben tudják, hogy a 13. századi francia „parlement” a vidéki nemesség „belebeszélési” joga volt az adózási rendszerbe. – S még egy érdekesség: ha a „parler” (beszélni) szót egyetlen hanggal megtoldjuk, máris „fecsegést” jelent. (Pontosabban: „parleur” a. m. „fecsegő”.) A mi szószátyár parlamenti képviselőinknek vajon van-e sejtésük a nyelvnek erről a félelmetes ökonomikusságáról?