Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. november / Fekete. Fekete ónix fülbevaló. Fekete mágia. Fekete élet. Fekete lélek. Sötét van.

Fekete. Fekete ónix fülbevaló. Fekete mágia. Fekete élet. Fekete lélek. Sötét van.

Olyan rossz! Ti nem érzitek? Itt bent... valami fáj. Karesz megkérdezte, pontosan hol fáj. Ha én azt tudnám. Itt mélyen. Ez is azóta van! Anya is akkor törte el a combcsontját... Hogy, de hogy jajgatott, és még akkor is görcsösen markolta azt a kihúzott sárgaviola-tövet, amelyet kihúzva, hanyatt esett. Igazad volt, Tibi, nem lett volna szabad beengednünk a házba a Rosszat. Te olvastál ilyesmikről, de én nemigen hittem neked.

Az egész házban minden a feje tetején állt, a bútor, a kihurcolt holmi a teraszon, a garázsban, összezsúfolva a többi szobában. Az ablakok tárva. A nappaliban már lerakva, de még csiszolatlanul sárgállt a parkett, az udvari „kisszobát” azonban csak akkor betonozták, mindent belengett a homok- és sárszag.

Akkor csengetett be Ő, a Rossz hozója. Igor, akit már legalább huszonnyolc éve nem láttam. Részeg volt, és nekem akkor még csak azért volt kínos az egész, mert részeg volt. „Bemutatom neked a volt iskolatársamat. Nem, nem osztálytárs, iskolatárs. Hanyadikos is voltál te ötvenkettőben? A Magyar Muzsikában te voltál a prímás, Géza a csellós, én meg, papírrózsákkal a karomban énekeltem azt, hogy Piros pünkösd napján imádkoztam érted...” Karesz elképedt arccal bámult ránk, malteros kezét össze-összedörzsölgette, és a szemével intett nemet, amikor megkérdeztem Igort, inna-e valamit. Hát persze, én is láttam, hogy részeg, de valamivel csak meg kellett kínálnom. Szörpről és kávéról hallani sem akart. Ittuk a Manastirkát, Karesz nagy önuralommal még koccintott is a vendéggel, aztán elszelelt, mi meg összevissza hadartunk, meséltünk Versecről, a Konkordiáról, az előadásokról, amelyeket mama meg Nuci néni rendezett... és akkor Igor benyúlt a farzsebébe és megmacskásodott ujjaival előkotort egy dobozt. Azt a dobozt. „Még apádtól vettem.” Értetlenül bámultam Igort. „Apától?” „Akkoriban meg volt szorulva, és...” Mikor nem voltál te, tata, megszorulva? Amióta csak az eszemet tudom, folyton-folyvást meg voltál szorulva. „Talán a hatvanas években... lehetett. ...Talán. Ezt az ónix fülbevalót kínálta eladásra.” Igor nyelve egyre nehezebben forgott. Fülbevalót? Miért kínált neked az én apám fülbevalót? És egyáltalán, miért neked kínálta? Hiszen akkor te még diák lehettél. Csak néhány évvel vagy idősebb nálam. „Nézd, milyen szép. Nagyanyádé volt.” Igor kinyitotta a megviselt ékszerdobozt és meglengette előttem a fülbevalókat. „Felismered őket?” Nem, nem ismertem fel őket. Sose láttam én Mojzes nagymama fülbevalóit, őt magát is négy éves koromban láttam utoljára, amikor a sok morfiumtól már többnyire csak aludt. „Nagyon szép munka. Nézd meg jobban a lámpafénynél.” Mintha villant volna a szeme, amikor arra akart rávenni, hogy kezembe vegyem az ékszert és közel vigyem az arcomhoz. Akkor nem sokat hederítettem rá, de most egyre gyakrabban merül fel a homályból, amely az estébe süllyedt zsúfolt teraszt belengte akkor, Igor zöldesen foszforeszkáló, enyhén dülledt, szuggeráló szeme. Felkattintottam a teraszon a villanyt, s a kezemben tartott nyitott dobozt egyszerre millió bogár: muslica, szúnyog, légy, molypille, tüllszárnyú karcsú éjjeli pillangó, darázs, méh, kemény koppanása cserebogár, mit tudom én, mi... egy egész bogár-felhő rajzotta körül, táncolta, zúgta-bongta, duruzsolta körbe. Undorodtam tőlük, hessegettem őket, csapkodtam a szabad kezemmel, de ők csak jöttek és jöttek, egész felhő, úgy emlékszem, rettenetesen megijedtem és gyorsan bekattintottam az ékszerdoboz fedelét. Nem fogadhatom el, mondtam Igornak és vissza akartam adni, de ő felpattant ültéből és olyan rémülten szabadkozott! Hogy nem és nem, ő meghal, ha nem adhatja vissza, mert ez nekem emlék, nem neki... Meg se itta az éppen újratöltött poharából a vinjakot (pedig előtte vagy ötöt-hatot szinte pillanatok alatt felhajtogatott), csak ugrált meg dülöngélt ott nekem, de olyan zavartan! És akkor váratlanul kereket oldott, egyszerűen kirohant az udvarból! Még köszönni is elfelejtett. Én meg csak topogtam ott a teraszon, a sok bútor, meg kacat között, kinyújtott tenyeremen tartottam az ékszerdobozt és nem értettem az egészet.

Akkor bejött – talán vizet inni – a Tibi fiam, megnézte, mit kaptam, hogy mit tukmáltak rám, de milyen erőszakosan! Kerekre nyitotta a szemét, és azt mondta megrökönyödve: „Mama, ezek a függők feketék! Miért fogadtad el ezeket a fekete függőket?!” Olyan rémülten meredt rám! Én meg alig tudtam kinyögni, hogy Igor azt kiabálta, meghal, ha nem fogadom el, és akkor kereket oldott, egyszerűen kirohant az udvarból! „Azt mondta, meghal?! Be ne vidd a házba!” mondta Tibi, én meg, földbe gyökerezett lábbal, csak álltam ott a poros, zsúfolt teraszon, a tömény rendetlenségben, tenyeremen az ékszerrel, erősen vert a szívem, olyan melegem lett hirtelen, meg is tántorodtam, ma már úgy emlékszem, úgy sütötte a tenyerem a doboz, ha Tibi ki nem veszi a kezemből, és a teraszasztalra nem dobja, talán el is esem. De hát mit csináljak vele, kérdeztem. Tedd egyelőre a garázsba, aztán majd meglátjuk, csak a lakásba be ne vidd, mondta Tibi, és ment a dolgára, mert akkoriban éjfélig, éjfél utánig is dolgoztunk mindannyian, de milyen vidáman! Én meg kinyitottam a garázsban az egyik ősöreg szekrényt, amelyben a lomot, régi lámpákat, függönyöket, a gyerekek agyonnyekergetett hegedűit tartottuk, kihúztam a legalsó fiókját, belepottyantottam a dobozt és gyorsan rácsuktam – volna – a fiókot, de alig akart visszatolódni a helyére! Egyszeriben mintha megvetemedett volna. Akkor kezdődött minden!

Én legalábbis úgy érzem, hogy minden rossz azóta telepedett ránk, és azóta is itt van, nyom, fojtogat, hogy néha alig kapok levegőt. A múltkor el is ájultam. Jött a Marika meg a Zita, becsengettek, én meg hirtelen felugrottam a díványról, úgy megijedtem a hirtelen csengetéstől (előtte alighanem elszundítottam), és mintegy félálomban kibotorkáltam elébük az udvarra, de már akkor forgott velem a világ, és valami hányinger... Olyan furcsán érzem magam, mondtam, és nekitámaszkodtam a szomszédék kerítésfalának, de Marika és Zita csak nevettek, kérték, menjek át Marikához, kávéval várnak, most jöttek a temetőből. Elváltam a faltól, hogy a kapuig kísérjem őket, s egyszerre csak érzem, hogy tele a szájam földdel. Elájultam. Mentem én aztán később ultrahangos vizsgálatra, „megterhelésre”, viseltem huszonnégy órán át a „Holtért”, de a kardiológus csak a fejét rázta. Nincs a szívemnek semmi kimutatható baja. Se szervi, se funkcionális. Csupán egy kis aritmia. Valószínűleg lelki alapon. Ha gondolom, kérjek az általános orvosomtól beutalót a neuropszichiátriára. Én! Aki mindig olyan egészséges voltam, mint a makk, olyan teherbíró, Istenem...

Itt belül... Mintha volna valami itt belül. Úgy nyom. Néha lejjebb, néha feljebb. Mintha vándorolna. Ha hasrafekszem, akkor jobb. De csak egy ideig, mert akkor meg fulladok. A gyomrom is úgy fáj néha! De az talán az éhségtől van. Ha belémfacsar a fájdalom, pirítok egy kis kenyeret, megkenem zsírral – zsírom és lisztem még van – és lenyomom valahogy. Néha már úgy undorodom tőle! De egy kiló szárazkolbász már nyolc millió dinár, egy kiló hús kétmillió.

Mikor volt itt Igor? Két éve? Azt hiszem, körülbelül két éve. Istenem, mi az a két év, és azóta mennyimennyi-mennyi rossz történt velünk! Először is, alig pár hétre rá kitört a háború. Tibit behívták, elment. A felesége elvetélt, elvesztette az állását, ő is utánament. Anikó idegösszeroppanást kapott, abbahagyta a tanulást, azóta itthon vegetál, szólni is alig lehet hozzá. Anya gyomlálás közben hátrazuhant, combnyaktörést szenvedett. Hányszor, de hányszor elesett már, soha semmi baja nem lett, már megszoktuk, hogy esik, kel, esik, kel, közben marokszám szedi a gyógyszereit, de azért jóízűen eszik, tesz-vesz a házban, és egész álló nap dallározik. Akkor meg egyszerűen – combnyaktörés. És micsoda fájdalmak! Ketten emeltük, a harmadik igazította alá az ágytálat, mégis úgy üvöltött mindig, mint a fába szorult féreg. Tibi – akkor még itt volt – naponta ledörzsölte kristályos alkohollal, miegyébbel, krémezte, hintőporozta, gumigyűrűt tettünk a sarka alá, felfújt „mentőövet” a dereka alá, mégis kisebesedett az oldala, gyulladásba jött a sarka, és akkor még – egészen váratlanul – hallucinálni is kezdett! Kígyók sziszegtek az ágya alatt, macskák mászkáltak a falakon, kútból, szekrények mélyéről üzengettek neki a halottai, és akkor már egybefolytak az estéi és a nappalai, az estéi és a nappalai, istenkém, én sem aludtam akkor hónapokig. Anya hónapokon át csörgette evőkanalát a vastag falú üvegpohárban, amelyet erre a célra tettem a keze ügyébe. Állandóan engem hívott, vizet akart vagy pisilni, a macskáit, kígyóit megfogatni vagy egyszerűen csak beszélgetni, éjfél után kettőkor vagy háromkor, mikor hogy. Majd leestem már a lábamról, és halálosan elfáradva a szabaduláson kezdtem törni a fejem. Kitaláltam, hogy felbiztatom a családot: ha az özvegy sógornőm elvállalja Anya ápolását, lemondunk a javára Anya ránk váró házrészéről. A többi rokon is lemondott a maga részéről, és Anyát elvittük Darához. Ó, bár ne vittük volna, azóta ez is úgy nehezedik rám, mint az átok, mint... nagymama ónix fülbevalói: amikor Anikó olyan rosszul volt, én fogadalmat tettem: gondosan ápolom az anyósomat, mindent megteszek érte, cserében gyógyuljon meg a kislányom. Anikó valóban egyre jobban lett, én pedig megszegtem az ígéretemet. Átpasszoltam az anyósomat a sógornőmnek. Pedig Anya hozzánk volt szokva, itt szeretett lenni nálunk, az én főztömet ismerte, én olvastam (fordítottam) neki a tévéfilmek szövegét, vágtam a körmét, zongoráztam a kedvenc dalait, türelmesen hallgattam vég nélküli, az utolsó időben már egyre zagyvábbra sikeredő családi krónikáját. És én álnokul mégis otthagytam Daránál, akinek pedig a szavát sem igen érti, akármilyen kedvesen szól is hozzá. És utána Anikó rosszabbul lett! Az én bűnöm. Megszegtem a fogadalmamat, de Istenem, ne őt büntesd, ne őt, én, csak én tehetek róla, mert olyan nagyon elfáradtam... És azok a függők is: gyakran látom őket magam előtt, olyankor olyan ideges leszek! Meg rögtön fájni kezd a gyomrom. Jaj, csak műteni ne kelljen, se engem, se mást a családból, egy műtét ma már legkevesebb 400 DEM, Zita csak egy kivizsgálásért százhetvenet fizetett, honnan veszek én annyi pénzt? Ami van, az Anya temetésére van félretéve.

Mintha átok ülne a házon, két év óta minden csak romlik, csak fogy, tönkremegy... Az ereszcsatorna merő rozsda, esőben úgy csorog, mint egy nagylyukú rosta. A nagy mélyhűtőnk befuccsolt, át kellett rakodnom a két kisebbe, még jó, hogy ezek megvannak. Mi lesz, ha azok is felmondják a szolgálatot? Két hónapja a frizsiderünk sem működik, kitoltuk a teraszra. Azt mondják, egy motorcsere 250 márka. Lehoztuk helyette a menyemét, de hát akkor mit viszünk ki nekik? Megígértük, hogy mihelyt nagyobb lakásba költöznek, kivisszük nekik a kis hűtőt, meg a villanytűzhelyet. Az egyik tévénk is kiégett, de nem jelentettem le, továbbra is kettő után fizetem havonta az illetéket, mert minden hónapban – már több mint fél esztendeje! – azt remélem, hogy végre összejön annyi pénz, hogy megjavíttassuk, de közben mindig valami újabb romlik el: a kapucsengő, a bojlerbelső (van rá szavatosság, de boszniai gyártmány, a gyár leállt a termeléssel, nem küld alkatrészeket), a villanytűzhely gyorsforralója... És még, és még, és még, minden rossz, olyan rossz, és úgy fáj itt belül... Ki kell vinnem valahogy a házból azokat a függőket. Muszáj kivinnem őket! Azok nem Mojzes nagymama függői, nem lehetnek azok, Mojzes nagymama szeretett engem, ő soha nem okozna nekünk rosszat. Tortát sütött nekem, mackót vett, és mamáék mesélték, hogy nagymama nekem mindent megengedett. Annyira rajongott az egyetlen unokájáért, hogy akár a fejére is mászhattam volna. Nem, nagymama nem akarhatott nekünk rosszat, ez valami tévedés, ez valami borzasztó! Honnan merültek fel egyszerre a nagy semmiből ezek a fekete függők? Hova vigyem őket, hova vigyem, hova rejtsem? Bedobhatnám a szemeteskukába, de hátha megragad az alján, észre sem veszem és örökre bennragad, itt marad a házban, már annyi baj ért bennünket eddig is! Tibiék olyan messze vannak, azóta csak egyszer láttam őket, úgy hiányoznak! Karesz már három hónapja kényszerszabadságon van, olyan ideges azóta ő is, csak ténfereg itthon, nem találja a helyét. Ő, aki minden percét beosztotta, most naphosszat alszik, nem érdekli semmi. És olyan, de olyan szegények lettünk! Lassan már csak azt esszük, ami a mélyhűtőkben maradt. Mi lesz, ha egyszer kiürülnek a mélyhűtők! Meg kell szabadúlnom ezektől az ónix függőktől, de sürgősen. Elviszem őket messze-messze, bedobom valamelyik lefolyóba – külön-külön, hogy más se használhassa, másra se hozza rá a Rosszat, a dobozát is összetépem, és azt is utánuk dobom, hogy elázzon... Bocsáss meg, nagymama, ha mégis a tieid voltak a függők, de úgy félek! És annyi rossz van itt körülöttem, mögöttem meg előttem, olyan sűrű feketeség gomolyog mindenütt, muszáj valamit csinálnom, úgy érzem, megőrülök, ha nem teszek valamit, legalább valamit, s én mást nem tehetek, mint hogy kiviszem a házból ezeket a szép, hosszú, „leffen-tyűs” függőket, mert félek tőlük, félek mindentől és mindenkitől már, édes nagymama, bocsáss meg, én nagyon szeretlek, mert rólad csak jót mesélt tata is, mama is, sőt szegény boldogult ángyika szerint legjobban rád hasonlítok, te voltál ilyen apró, fürge és hirtelen haragú – mégis meg kell válnom a fekete ónix függőidtől, mert olyan sötét van körülöttem. Olyan nagyon sötét!