Gondolatok a kisebbségpolitikáról

Elemzésemben az európai kisebbségek szerepével, életével és a kisebbségi kérdés kezelésének módjaival kívánok foglalkozni. Először is megjegyezném, hogy a nép- vagy parlamentáris szuverenitáson alapuló demokratikus rendszerekben az adott probléma sikeres kezeléséhez a jog, az önkorlátozás és a kölcsönösség szerepét fontos, ám korántsem egyedüli feltételnek tartják. Másodszor: a társadalom minden érintett csoportjának készséget kellene mutatnia annak megértésére, hogy a kialakítandó intézményrendszer végleges formájának keretét megkérdőjelezheti egymás kizárása a párbeszédből; ennek a körülménynek arra kellene sarkallnia az összes érdekelt felet, hogy igyekezete rendszeres és kitartó legyen. További feltételként a politikai akaratnak a jogszabályokkal szembeni elsőbbségét említeném meg. Ott, ahol ezek a jogszabályok léteznek, de nem veszik komolyan vagy szűkkeblűén magyarázzák őket, nem születik meg könnyen a megoldás. Végül nem szabad megfeledkeznünk egy olyan kulturális légkör kulcsfontosságú szerepéről sem, amelyben a többség és a kisebbség egyaránt elfogadja: együttműködésüknek közérthető játékszabályok szerint kell lebonyolódnia, s ezeket csupán az érintett felek beleegyezésével lehet módosítani.

Figyelembe kell vennünk továbbá azt a tényezőt is, amelyet a „kisebbségi jogok európai minimumának” neveznek. Ezek a jogok nincsenek ugyan tételesen megfogalmazva, de lényegük kifejeződik az egyes államok gyakorlatában és értékrendjében, valamint az Európa Tanács, a helsinki konferencia és a hozzájuk hasonló intézmények tevékenységében. A szóban forgó „európai minimumot” az európai demokrácia-modell kisugárzásaként is értelmezhetjük. Ezenkívül a kisebbségeknek mind politikai vonatkozásban, mind a törvényi szabályozás keretében kollektív jogokat kell biztosítani, s ezt akkor is meg kell tenni, ha ez az egyéni jogok rovására történne. Az utóbbi lehetőség veszélyére utaló érv nem állja meg a helyét, amennyiben leszögezzük, hogy a kollektív jogok elismerése a kisebbségi kérdés rendezésének az elkerülhetetlen ára, ami az érintett kisebbségnek mint közösségnek a túlélését garantálhatja. A kisebbségi kérdés ily módon történt rendezésének szükségességét egy gyakorlati érvvel is alátámaszthatjuk; e megoldás alkalmazása a demokratikus rend egyensúlyának a megőrzését eredményezi. Az a kisebbség, amely nem tagolódhat be egy adott ország politikai rendszerébe a többség számára érvényes feltételek szerint, sokkal könnyebben válhat belső súrlódások és feszültségek forrásává, mint az, amely rendelkezik ezzel a lehetőséggel.

A fenti gondolatmenethez kapcsolódik az a tény is, hogy az európai integrációs folyamatok, a gazdasági együttműködés és más, nemzetközi jellegű kezdeményezések kibontakozása ellenére kontinensünkön továbbra is szoros kapcsolat áll fenn az állam és a nemzet között.¹ Még manapság is nagyon nehéz elképzelni egy olyan európai államot, amely mentes lenne az összetartást és az állampolgári hűséget tápláló érzelmi dimenziótól, s ne követelne meg a többségtől esetenként fájdalmas engedményeket a kisebbségi érdekek tiszteletben tartása. Másfelől azonban a kisebbségeknek is el kellene ismerniük az érvényes határokat és kötelezni magukat arra, hogy a saját érdekükben nem követelik ezeknek a határoknak a megváltoztatását. Ennek megfelelően minden, a kisebbségek részéről kezdeményezett határrevízió a visszájára fordulna. A nemzet és a terület között fennálló kapcsolat mindmáig annyira erőteljes és érzelmekkel telített, hogy az állam területi sérthetetlenségének elvét csupán rendkívüli körülmények bekövetkezte esetén lehetne megkérdőjelezni. Ezzel kapcsolatban érdemes felhívni a figyelmet a térségünk területi elrendezésével kapcsolatos konzervatív hozzáállásra. A volt Szovjetunió és Jugoszlávia romjain kialakult új államokat a világ csupán vonakodva ismerte el, mivel azt megelőzően jelentős erőfeszítéseket tett a fennálló határok megőrzése érdekében, még ott is, ahol az idejében végrehajtott határmódosítások szavatolhatták volna az etnikai csoportok egyértelmű elkülönítését (például a Krím félszigeten, Donbaszban vagy Krajinában).

A problémát úgy is felvethetjük, hogy egyáltalán miért kell foglalkoznunk a nemzethez való tartozással. Mind a liberális, mind a marxista irányzaton belül léteznek ugyanis olyan jelentős áramlatok, amelyek vagy elutasítják a nemzet-fogalmat, vagy meglehetősen idegenkedve viszonyulnak hozzá. Ezzel kapcsolatosan azonban ajánlatos abból kiindulni, hogy a nemzeti eszme reális túlélőképessége, amely elutasítása ellenére is tény marad, azt bizonyítja, hogy a nemzeteknek a modern politikai feltételek között is fontos szerep jut. Ezt különben a következő meghatározás is alátámasztja: a nemzethez tartozás a kulturális közösség politikai kifejeződése, amely formát kölcsönöz annak a mély és határozott erkölcsi szabályozásnak, amelynek révén a közösség megfogalmazhatja és meghatározhatja a tevékenységét, létezését és a közösség egyes tagjai közt fennálló kapcsolatokat. Ahogyan az egyének is érzelmileg reagálnak bizonyos folyamatokra, úgy tesznek a közösségek is. A nemzeti hovatartozás képezi azt a szimbólumok, szertartások és liturgiák útján kifejeződő érzelmi kötőanyagot, amely végső soron a közösségi folyamatok megerősödéséhez vezet.²

Harmadszor: a nemzet-eszme túlélésének titka abban is rejlik, hogy létezése törvényesíti a hűségnek azokat a kötelékeit, amelyekkel az egyén a tágabb közösséghez kötődik, valamint képes ezeknek a kötelékeknek a szabályozására is. Azok az elvárások, amelyeket egy adott közösségnek a tagjai egymással szemben támasztanak, eltérnek a közösségen kívül eső egyének elvárásaitól, miközben ezzel a problémával párhuzamosan a kommunikáció kérdése is felvetődik. Mivel egy adott nemzeti közösségen belül a kommunikáció a közös erkölcsi kódexen, vagyis egy közös érzelmi világon alapul, ez mindig könnyebben jön létre, mint a közösségen kívüli egyénekkel folytatott párbeszéd. A kommunikáció meghatározó médiuma általában a nyelv, még ha nem is egészen világos, hogy a közös nyelv vajon tényleg a kommunikáció alapvető feltételét képezi-e. Végeredményben a nemzethez való tartozás „készen kapott” identitást kölcsönöz a közösség tagjainak, s az egyén ennek segítségével illeszkedik be a társadalomba, tájékozódik a bonyolult világban és tudatosítja a közösséghez fűződő kötelékeinek az értelmét. Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy az elmondottak csupán a nemzetiség etnikai dimenziójára vonatkoznak. A civil dimenzió – amely a modern társadalom által létrehozott számtalan intézménnyel való azonosulást jelenti – alapvető szerepet játszik a hatalom megosztásában az adott közösségen belül. A komplexitás ellen forduló etnikai elv alkalmazása a benne rejlő homogenizációs törekvések miatt gyakorlatilag hasznavehetetlen, sőt egyenesen káros.³

Az elmondottakból azonban egy másik fontos következményt is megállapíthatunk: ha a többi kontinensen nem is, de Európában mindenképpen nagyfokú szövevényesség jellemzi a nemzet és az állam kapcsolatát. Nyugat-Európában a nemzetek mind etnikai, mind polgári dimenziójuk latba vetésével tömörültek politikai közösségekbe, ami a továbbiakban az adott nemzet és az általa lakott terület feletti egységes közigazgatás követeléséhez vezetett. Ez a folyamat a 18. századtól egybeesett az állam uralkodói és vallási legitimációjának a fokozatos feladásával, és az új, nemzeti legitimációnak a térhódításával. A fejlődés következő lépcsőfokán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az etnikai kötelékek sokkal szorosabbak, mint az uralkodóhoz fűződő hűség, ami magával hozta a vezetőkre és az alattvalókra egyaránt érvényes szigorú kötelezettségek megfogalmazását – ez pedig a feltörekvő polgárságnak a hatalom decentralizációjára irányuló törekvéseit segítette.⁴

A polgárság követeléseinek az volt a lényege, hogy többé ne alapuljon a politikai hatalom gyakorlása veleszületett nemesi előjogokon, hanem váljon hozzáférhetővé a nemzet minden tagja számára, s ezt alátámasztotta a közös származás mítoszának az újjáélesztése. Mindez megnehezítette az etnikai kisebbségek integrálódását az új módon legitimált államokba. Ezek a kisebbségek lényegében kihívást jelentettek a többség számára, mivel saját erkölcsi kódexekkel rendelkeztek, amelyektől nem voltak hajlandók megválni, s ilyenformán készségesen alkalmazkodni a többséghez. A kisebbségi kérdés ugyan már a 19. században is nyugtalanságra adott okot, ám valójában csak a 20. században éleződött ki, amikor az állam – immár mint az „egy nemzet, egy kultúra” alapelvén nyugvó nemzetállam – egyre inkább bevonult azokba a szférákba is, amelyekben addig a társadalomé volt a fő szerep. így az állam szembekerült azokkal a közösségekkel, amelyek a számukra elfogadhatatlan feltételek miatt nem voltak hajlandók akceptálni az állam ezen új törekvéseit. A demokratikus államok idővel olyan módszereket fejlesztettek ki a kisebbségi kérdés kezelésére, amelyek összeegyeztethetők voltak az identitás szabad megválasztásának demokratikus jogával és az „egy adott kultúra hegemóniája egy adott területen” elv betartásának szükségszerűségével.

Miért kell elismerni az etnikai kisebbségeket?

Létezik egy érvrendszer, amely manapság kevésbé népszerű, mint egy vagy két évtizeddel ezelőtt. Eszerint egyes etnikai kisebbségek a modernizáció feltartóztathatatlan előretörésével párhuzamosan kénytelenek voltak fogyasztókká és polgárokká válni, ebből kifolyólag pedig megsemmisülésre voltak ítélve. Ezért minden kezdeményezés, amely a kisebbségeknek a politikai hatalomgyakorlásba való bevonására irányul, meggondolatlan, sőt egyenesen káros lépésnek számít. Ez az érvelés, amely minden eddiginél jobban törvényesítette egy, a nemzetállamban vezető szerepet betöltő náció létezésének alapelvét, jelentősen veszített meggyőző erejéből, amikor az évszázadok óta letelepedett kisebbségek előálltak nemzeti-területi követeléseikkel, a nyugati országokban megjelentek a bevándorlók széles tömegei, s ezzel párhuzamosan egyre nagyobb teret nyert a multikulturalizmus eszméje. Ezzel szemben Közép- és Kelet-Európában ezek az irányzatok egyre durvábban, a hatalom kényszerítő eszközeinek segítségével törtek felszínre; a kisebbségeket potenciális árulóknak és szakadároknak, a többség útjában álló elemeknek tartották, amelyeket fel kell számolni. Azt, hogy az ilyenfajta érvelésnek még mindig akadnak hívei, mi sem bizonyítja jobban, mint a Bosznia ellen folytatott szerb politika.

A fenti példa mind erkölcsi, mind jogi értelemben komoly érveket szolgáltat a kisebbségi jogok tiszteletben tartásának szükségességére. Az erkölcsiségre való hivatkozás annak a tételnek a kibővítését jelenti, amelynek értelmében a nemzeti hovatartozás végső forrása az etnikum túlélését szavatoló erkölcsi kódexben rejlik. Ha ez a tétel alkalmazható a mindenkori többségre, ugyanúgy vonatkoznia kell a kisebbségekre is. Elvben minden közösség képes egyedülálló értékek megteremtésére, s csakugyan nehezen lehetne elképzelni olyan közösséget, amely valamilyen módon ne lenne páratlan, hasznossága kiterjeszthető a kisebbségekre is. Ha a trópusi esőerdők megőrzése fontos, akkor az erkölcsi közösségektől is származhat olyan eredeti gondolat, amely általánosan hasznos lehet.

További érveinket a demokrácia eszméjére alapoztuk. A demokratikus rendszerek felruházzák az állampolgárokat a választás jogával. Ebből adódóan az állampolgárok egyes csoportjainak jogukban áll kifejezésre juttatni az érdekeiket, s ez a nemzeti kisebbségekre és a más jellegű közösségekre is vonatkozik. Ennélfogva a kisebbségeket érdekeltté lehet tenni a hatalomban való részvételük, a képviseletük, az önszerveződési problémáik, s egyáltalán minden olyan kérdés megoldásában, amire az adott ország jogrendje lehetőséget nyújt – amennyiben ezek a közösségek meg akarják határozni a helyüket a társadalomban. Az esélyegyenlőség, amely csupán egyike azoknak az elvi feltételeknek, amelyeken a demokrácia alapul, azt eredményezi, hogy a nemzetiségi hovatartozás nem jelenthet visszahúzó erőt még akkor sem, ha a kisebbségek követelései külön terheket jelentenek a közigazgatással járó költségek és eszközök szempontjából. Ebből kifolyólag a politikai hatalomban való részvétel joga nem hiányozhat a demokratikus alapelvek palettájáról.

Az elmondottakhoz kapcsolódik a politikai stabilitás érve is. Egy integrált kisebbség, amely elfogadja a politikai hatalomgyakorlásban való részvételének gondolatát, sokkal kevésbé van kitéve annak, hogy az instabilitás tényezőjévé váljék, mint az állandó politikai nyomásnak kitett vagy önmagát állandó nyomás alatt érző kisebbség. A szűkre szabott feltételek kiszélesítésének esélye minden esetben a kialakult helyzet súlyosságától függ, és a feszültség enyhítését tárgyalások útján kell elérni, miközben szükség van arra, hogy a születendő kompromisszum tartalmazza a kisebbség fennmaradásához és kultúrájának ápolásához nélkülözhetetlen eszközök megteremtésének a biztosítékait is. A kompromisszumnak továbbá tartalmaznia kellene a kisebbség jelenlétének szimbolikus kifejezését, például a kétnyelvű feliratok bevezetését, mégpedig mindenütt, ahol a kétnyelvűség a gyakorlatban alkalmazható.⁵

A kisebbség védelme mellett szól az az érv is, amelyet a társadalmi és a demográfiai változásokból vezethetünk le. A modern társadalmakban folytonos s minden valószínűség szerint gyorsuló ütemű változások mennek végbe, részben az új technológiák, részben az emberi vágyak és célok módosulásának következtében. A folyamat elkerülhetetlenül magával hozza a migrációt, amely környezetben az etnikai közösségek nagyfokú keveredése figyelhető meg. A vázolt folyamat kétszáz éve, azaz a modern kor kezdetétől tart, és az európai (s egyben globális) fejlődés egyik, majd fokozatosan legfontosabb vonásává vált.

Ebben az értelemben a tiszta nemzetállam 19. századi koncepciója, amely a nacionalizmus szülőatyjainak az álmai közé tartozott, keletkezésétől fogva képtelenségnek bizonyult. Mindenütt, ahol ezt az elképzelést törvényesítették, az eredmény elnyomás vagy még ennél is rosszabb lett: az egyik nemzetiség a másik rovására gyakorolta a saját etnikai monopóliumát. A második világháború után a körülmények változása annyira felgyorsult, hogy immár nincs mód a kibontakozó folyamat visszafordítására, noha a nyugtalanító etnikai keveredés szinte minden európai népet érint. És valóban, Izland kivételével Európában ma már nincs egyetlen tiszta nemzetállam sem. A 20. század végén a migráció mértéke nagyobb, mint valaha is volt, s a folyamat minden bizonnyal feltartóztathatatlan, hacsak nem a demokratikus szabadságjogok korlátozása árán történik.

A fentiekből következően mind a többségi nemzetek, mind a kisebbségek kényelmetlen helyzetbe kerülnek, mivel nemcsak hogy továbbra is együtt kell élniük, de egyre újabb kisebbségek érkezésével és letelepedésével is számolniuk kell. Ebben a helyzetben felvetődik a kiegyezés és az alkalmazkodás fájdalmas dilemmája, amely számos esetben megköveteli a kisebbségtől, hogy a stabilitás követelményét szem előtt tartva, mélyreható változáson menjen át. A régóta honos kisebbségeknek el kell fogadniuk a társadalmi változások következtében előálló helyzetet, miszerint a kisebbséghez tartozó – általában a legmozgékonyabb és leghatározottabb – egyének nemegyszer a saját közösségük rovására kívánnak javítani az életkörülményeiken. Az új utat keresők számára ez nem jelenti szükségképpen a többségi nemzetbe való beolvadást, az azonban tény, hogy a kisebbségek által lakott összefüggő területektől való eltávolodást sokan a kisebbségi összetartás meggyengítésének tekintenék. Továbbá a kisebbségi kultúra érvényesítése több szempontból a nemzetiségi viszonyok stabilizációjának rovására menne. Ilyenkor a kisebbségeknek – a demokratikus önkorlátozás logikáját követve – bizonyosan fel kellene áldozniuk meglevő jellegzetességeik egy részét.

Különösen kellemetlen helyzet alakulhat ki akkor, ha a kisebbség többet követel magának, mint amennyit a többség nyújtani akar. Ha ezek a követelések gazdasági jellegűek, a kompromisszum elérése nem elképzelhetetlen. Ugyanez érvényes abban az esetben is – még ha nagyobb nézeteltéréshez is vezet –, ha a vita tárgyát a civil szférára gyakorolt befolyás problémája képezi, amelyet azonban nem motivál a résztvevő felek identitásának a kérdése. Valóban makacs szembenállás akkor keletkezik, amikor a vita tárgyát – amely eredetileg gazdasági vagy közigazgatási jellegű volt – mindkét tárgyaló fél a saját kollektív identitását közvetlenül érintő sorskérdésként kezeli.

Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni: ha a tiszta nemzetállam eszméje kezdettől fogva képtelenségnek bizonyult, úgy ennek ellenkezője – a különböző etnikai csoportok befogadása az adott államszervezetbe – szintén elérhetetlen célnak tűnik. Ennek elfogadtatása ma Nyugat-Európában is meglehetősen vontatottan halad előre, ám az említett elvnek az alkalmazása a nyitott határok gondolatának a megvalósításával és a multikulturalizmus kibontakozásának felgyorsulásával párhuzamosan mégis valósággá válik, ami elengedhetetlen feltétele az összes nemzetiségi közösség állami integrációjának és a kisebbségiek polgári egyenjogúságának. Nyugat-Európáról elmondhatjuk, hogy ott ez a folyamat már beindult, mégpedig az európai integráció által, bár még messze van attól, hogy általánosan elfogadottá váljék; Közép- és Kelet-Európában viszont még nagyon hosszú utat kell megtenni addig, amíg legalább a probléma létezését hajlandók lesznek elismerni.

A tiszta nemzetiség kérdéséhez ugyanakkor még egy megjegyzést szeretnék fűzni: sokak szerint a nemzetiség funkciói közé tartozik a kollektív identitás érzelmi dimenziójának a kifejezése is. Rendszerint ezt az érzelmi rezonanciát használja ki az állam a polgárok életébe való mélyreható beavatkozásra. Az ember magánéletébe számtalan esetben hatol be a nemzeti nyelv a kollektív létről és a hatalom kérdéseiről kialakított határozott elképzeléseivel. Ez a jelenség rengeteg alkalmat kínál az államilag irányított homogenizáció beindításához. Ez nem mindig számít negatív jelenségnek, mivel nyugtalanság és zűrzavar esetén a többség a maga szilárd azonosságtudatában megfelelő támaszra lelhet, aminek azonban a kisebbségekre nézve jóval kellemetlenebb következményei vannak. Ha egy bizonytalansággal teli időszak kezdődik, mint például mostanában, amikor az új technológiák bevezetésével párhuzamosan kibontakozó társadalmi átalakulásoknak lehetünk a tanúi, a többség erős kísértésbe esik, hogy az államhatalom segítségével ráerőltesse saját erkölcsi világát a kisebbségekre.

Mindazonáltal a többség és a kisebbség közötti viszonyt nagyban leegyszerűsíti a modernizáció. A tájékozottság a közösség belső életéről – amelynek visszahatása annak öntudatában jelentkezik – végső soron a kollektív identitás állandó megújulásához és az értékek viszonylagosságához vezet. Az utóbbi segítségével a nemzeti közösség ezentúl úgy határozhatja meg önmagát, hogy ő csupán „egy a sok közül”, szemben az addigi elképzeléssel, miszerint egy adott közösség kizárólagos, egyedülálló valóságot képez, amelynek minden egyéb közösségtől alapvetően különböznie kell. Az episztemológiai bizonyosság gyengülése talán a demokrácia hatékony működésének a sine qua non-ja és kétségtelenül a többség és a kisebbség közötti viszony elrendezésének alapvető feltétele.⁶

A homogén nemzetállam kialakításának régebben nyilvánvaló, ma inkább burkolt feltétele az asszimiláció. A kényszer alkalmazásának mindig akadnak hívei – annak ellenére, hogy a modern kor körülményei között nyilvánvalóvá vált ennek elfogadhatatlansága, sőt lehetetlensége. A tiszta nemzetállam megteremtését célzó törekvéseket a koncepció 19. századi sikerei éltetik, amelyek még a modern kor előtt vagy a modernizáció félig-meddig előrehaladott stádiumában születtek, az azóta gyökeresen megváltozott feltételek ellenére a koncepció hívei gyakran felidézik ezeket, hogy így legitimálják a jelenkori asszimilációs stratégiák intézményesített kísérleteit. Az asszimiláció azt jelenti, hogy egy (vagy több) nemzetiség tagjainak jelentős hányada elveszíti eredeti nemzeti identitását, beleértve a nyelvét, kultúráját és talán a vallását is, és helyette egy új identitást vesz fel. Nem egy európai állam, például Franciaország, napjainkig is az asszimiláció hallgatólagos elfogadására alapozza az identitását.

Meglehet, hogy a fenti definíció túl egyszerű. Mindamellett azonban három kulcsfontosságú tényt is magában rejt. Először is azt, hogy az asszimiláció sohasem lehet tökéletes, és bármikor disszimilációba (elkülönülésbe) mehet át; másodszor azt, hogy az asszimiláció a tágabb értelemben vett modernizációs törekvések részét alkotja; s végül azt, hogy az asszimiláló fél a másik etnikumhoz tartozó egyéneknek a saját kultúrájuktól való elszakítása érdekében a legkülönbözőbb módszerek széles skáláját alkalmazza. Amíg a felsorolt tényekből származó következményeket nem érti meg alaposan mind a két fél, a különböző mítoszok, aggodalmak és szellemek továbbra is kísérteni fogják mind az asszimiláló, mind az asszimilálandó felet.

Vegyük azonban a tényezőket sorjában: az asszimiláció befejezetlensége a beolvadással kapcsolatos alapvető kérdések egész sorát veti fel. Például mennyi a valószínűsége annak, hogy egy ember, aki alapvetően anyagi megfontolásból teszi le voksát az új kultúra mellett (például a nagyobb karrier, a színvonalasabb oktatás, a modernebb életmód stb. miatt), belemegy majd ebbe az alkuba, és szívvel-lélekkel elkötelezi magát az új kulturális közösség mellett? A nemzetiség, a nacionalisták elképzeléseivel és kijelentéseivel ellentétben, nem egyszer s mindenkorra adott, hanem – Benedict Anderson szóhasználatával élve – ez egy kulturális jelenség⁷, illetve egy kicsit pontosabban kifejezve: a nemzetiség lényegében a kulturális jelenségeknek az egyes emberek elvárásaihoz és szándékaihoz való alkalmazkodásában fejeződik ki. Az asszimiláció teljesen természetes folyamatnak tűnhet, olyannak, mint például az, amikor valaki beleszületik egy családba, de azonosulása a családdal, illetve a kilépése abból a mindenkori döntésétől függ. Az esetek nagy részében a hangsúly profánabb dolgokban kereshető, például a házasságban vagy egy új munkahely elfogadásában. Az egyén az új hivatásához és lakhelyéhez fűződő identitásával megegyezőnek fogja tekinteni, automatikusan az új nemzeti értékeket is a magáévá teszi. Ám ez még nem jelenti szükségszerűen az új normák maradéktalan elsajátítását, ami kizárná az egész folyamat visszafordíthatóságát – a többség nacionalista tagjainak a legnagyobb bosszúságára. Mindebből az következik, hogy a nacionalista üzenet által sugalmazott erkölcsi választásnak meglehetősen alárendelt szerep jut az asszimilálandó kisebbséghez tartozó egyének értékrendjében.

Ehhez még hozzá kell tenni azt is, hogy az asszimiláció feltételei néha annyira súlyosak, hogy a kisebbség képtelen eleget tenni ezeknek. Például a felekezeti hovatartozás megváltoztatása csaknem minden esetben ilyen túlzó feltételnek számít. Ha az egyéntől elvárják, hogy a többségi nemzet tagjainál is magasabb szinten sajátítsa el az uralkodó nemzet kultúráját, az végeredményben hasonló eredményhez vezethet. Azonban ennek az ellenkezőjére is akad példa. Megtörténhet, hogy az asszimilálandó közösség jobban kihasználja a többségi nemzeti kultúrából eredő lehetőségeket, mint a maga a többség, s ezzel kihívja maga ellen az utóbbinak a haragját; különösen akkor, aha a kisebbség még a népiesen és az urbánusok között folyó vitába is beavatkozik, mint ahogy az a zsidók esetében történt 1914 előtt Németországban és Magyarországon. Az asszimilálandó közösség voltaképpen sohasem lehet a nyerő fél. A többség szemében ugyanis a kisebbség valamilyen oknál fogva mindig gyanús lesz, s akármit is akarna tenni, alaposan a körmére néznek, és megbüntetik, ha akár csak hajszálnyira is eltért azoktól a szabályoktól, amelyeket a kisebbségre szigorúbban alkalmaznak, mint a közösség többi tagjára.

Végeredményben csakugyan számolnunk kell a kiválás lehetőségével is – mind a beolvadt egyén, mind valamelyik utóda esetében. Közismert tény, hogy az amerikai bevándorlók unokái is érdeklődést mutatnak nagyszüleik kultúrája iránt, s ennek megfelelően módosul amerikai identitásuk. Ez a jelenség nem befolyásolja különösebben az amerikai identitást, másutt azonban teljesen eltérő a helyzet. Nézzünk ezért egy másik példát: a második világháború után a sziléziai lakosság nagy részére rá kényszerít ett lengyel identitás idegenségét. Amikor a hetvenes években a sziléziaiak előtt felcsillant a kivándorlás reménye, ezrével vették fel újra elhagyott német identitásukat, amelyet az NSZK-ba való kivándorlás eszközeként használtak ki. Jelenleg, a kommunizmus összeomlása után – függetlenül attól, hogy meggyőződésből vagy számításból-e – a sziléziaiak tekintélyes része németnek vallja magát, a lengyelek nem kis megrökönyödésére. Mi sem bizonyítja tehát jobban, hogy a beolvadás egy adott nyelvi és kulturális közegbe nem egy esetben csak taktikai megfontolásból történik, s ezért visszafordítható. Ha a többség részéről a kisebbség elszakadásának a leghalványabb gyanúja is felmerülne, akkor ez megkérdőjelezné az egész beolvasztási folyamat értelmét, mivel kiderülne, hogy a többség erőfeszítése haszontalan. Ez a megállapítás nemcsak az egyes emberekre érvényes, hanem felveti mindazon etnikumok asszimilációjának bona fide jellegét is, akiket körmönfont módszerekkel kényszerítenek arra, hogy tegyenek tanúbizonyságot a hűségükről, amelynek a többség szerint jóval erősebbnek kellene lennie, mint az „eredeti” nemzetiséghez való kötődésüknek. Az ilyenfajta elvárások természetesen haragot és passzivitást válthatnak ki az érintettekből, végső soron pedig fokozhatják a bizalmatlanságot.

Ezek a kényszerek és ellenkényszerek igen gyakori velejáróik az asszimilációnak – ha a többség aktív beolvasztó politikát folytat, ha nem elégszik meg azzal, hogy a kisebbségeket kultúrájuk elhagyására sarkallja, hanem céljait durva kényszerítő eszközökkel, tehát hol nyílt fenyegetéssel, hol pedig hízelgéssel próbálja elérni. Miközben a nacionalisták a sacro egoismo nevében azt állítják, hogy a nemzeti közösség védelmének biztosításánál a cél szentesíti az eszközt, a többség túlnyomó része kényelmetlenül érzi magát az erőltetett asszimiláció láttán. Nem tudja, inkább csak sejti, hogy az asszimiláció nem csupán nyelvi-kulturális folyamat, hanem az erkölcsi normákhoz is köze van. A kultúra, lényegénél fogva, biztosítja egy adott közösség erkölcsi szabályozását, és megteremti a feltételeket a közösség védelméhez és megújulásához. Ezeknek az elveknek az erőszakos asszimilációval történő megsértése a kisebbségekből gyűlöletet válthat ki, s mivel a politikai hatalmat gyakran állítják ennek az eszmének a szolgálatába, a hatalmi egyensúly felbomlása esetén könnyen megeshet, hogy fordul a kocka. Ez a többség részéről túlérzékenységhez, a kisebbség – szükségesnél is nagyobb – lojalitásának erélyes követeléséhez vezethet, s mindez végső soron az asszimilációs folyamat aláaknázását eredményezi.

Érdemes felhívni a figyelmet azokra a körülményekre is, amelyek közt az asszimilációs törekvéseket a múltban siker koronázta. Ezek közé tartozott: 1. a bevándorlás, 2. egy magasabb, s ezért vonzó életszínvonal mint összehasonlítási alap, 3. az ésszerű váltás esélye, tehát az addigi alacsony társadalmi ranggal járó nemzetiségi hovatartozás elhagyása és az egyén számára előnyösebb új identitás megszerzése. Ez általában azt jelentette, hogy az egyén földművesből valamiképpen polgárrá vált.

Ha számba vesszük ezeket a tényezőket, látjuk: Közép- és Kelet-Európában igen ritkán fordultak elő kiterjedt népvándorlási hullámok – itt most nem számolunk a falvakból a városokba tartó tömegekkel, mivel ezek a mozgások sokkal kevésbé bolygatták meg az érintettek identitását, mint ahogyan azt azon kivándorlóknál tapasztalhatjuk, akik a közép- és keleteurópai térséget végleg elhagyva, Észak-Amerikába, Ausztráliába vagy Dél-Amerikába költöztek, s ezzel elvesztették eredeti gyökereiket. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy amennyiben a falu és a város között végbemenő migráció az etnikai kötelékek elmetszésével jár, az asszimiláció lelassul. Jó példát szolgáltat erre a volt Jugoszlávia, ahol a Horvátországban élő polgárosodott szerbek megőrizték identitásukat és horvátországi szerbeknek vallották magukat. A kialakult helyzet egyik legfőbb oka kétségkívül a horvátok és a szerbek közötti vallási szakadék. Még ennél is nagyobb feltűnést kelt a Csehországban élő 350 000 szlovák állampolgár identitása, akik tűlnyomórészt megőrizték szlovák öntudatukat – annak ellenére, hogy az adott esetben nem beszélhetünk vallási szakadékról, és a csehországi szlovákok közvetlenül tapasztalhatják a cseh identitással járó magasabb társadalmi rangot. Dél-Magyarországon az asszimilált németek nagy része már csak magyarul beszél, de német nemzetiségűnek vallja magát.

Ebből is látható, hogy jelentős különbség alakult ki a távoli és a közeli országokba való áttelepülés között. Az utóbbi kevésbé megrázó, mivel az elvándorlás esetén is fennmarad a kapcsolat egy része azzal a vidékkel, ahonnan az elköltözöttek származnak. Ezzel szemben a távoli országokba való migráció a hazához fűződő összes kötelék elszakítását jelenti, még ha az idegen országban letelepedett kivándorlóban a visszatérés reménye egy ideig tartja is a lelket. Azonban még az ilyen migrációval járó beolvadás sem zárja ki a hazatelepülést. A hazatelepülő egyén kétségtelenül idegen normákat, szokásokat, reményeket és munkastílust hoz magával, amit a többség eléggé vonakodva fogad el, különösen, ha a hazatelepülő eszményi képet alakított ki a hazájáról, amely távollétének évtizedei alatt egyáltalán nem változott – ez a kép azonban csak a legritkább esetben egyezik a valósággal.

Mind a rövid, mind a hosszá időre letelepedők számára a többség magas életszínvonala elérendő társadalmi-etnikai célkitűzést jelent. Amennyiben a bevándorlók lemondanak arról a természetes életmódról, amely nemzetiségük tagjaihoz kötötte őket, gazdagabbá, modernebbé válhatnak, s ami a legfontosabb: maguknak is követelhetik már azt a társadalmi rangot, ami addig csak a polgárosodott és uralkodó nemzeti közösség tagjainak járt. Az egész folyamat lényegét a magasabb társadalmi rang elérésének és a modernizáció adta lehetőségek kihasználásának ígéretével egybekötött asszimilációs folyamat képezi, amelyre Európában a 19. századtól kezdve jó néhány példát ismerünk. Vegyük először is Franciaországot, ahol 1914-ben jóval több francia élt, mint 1871-ben, továbbá Közép- és Kelet-Európát, ahol a nem magyar származású földművesek széles rétegeit egyszerre kívánták elmagyarosítani, s a beolvadás fejében magasabb társadalmi rangot kínáltak nekik.⁸ Hasonló folyamatok játszódtak le a cári Oroszországban, valamint az ukránok és a lengyelek között Galíciában – az utóbbiak javára.

Figyelemre méltó, hogy az asszimiláló közösség minden felsorolt esetben rendelkezett egy magabiztos, a modernizációt szorgalmazó elittel, amely önmagát születési előjogokkal felruházott arisztokráciaként legitimálta, s az általa közvetített jövőkép a földművesek ezrei számára annyira vonzónak bizonyult, hogy a jobb életkörülmények ígéretének fejében elhagyták földjeiket. Az állam szerepe ebben a folyamatban szintén jelentős volt, még ha nem is annyira szükségszerűen, mint azt általában gondolják. A kultúra és az oktatás feletti állami felügyelet kétségkívül nagy szerepet játszott az asszimiláció irányításában, ezt a befolyást azonban csak akkor tudták érvényesíteni, ha ezt a társadalmi változások egyéb formái, különösen a fokozódó migráció által kiváltott egyéb társadalmi jelenségek is kísérték. A migráció elmaradása esetén az államgépezet által támogatott többségi kultúrát az érintett nemzetiségek egyszerűen elnyomó tényezőnek tekintették és többnyire ügyet sem vetettek rá. Ezzel kapcsolatban ismételten magyar példára kell utalnunk: a falvakban maradt nemzeti kisebbségeket az erőltetett asszimiláció, amelybe a többség óriási erőt fektetett, alapjában véve nem érintette. Abban az esetben viszont, ha az érintettek már úgy döntöttek, hogy az egyre terebélyesedő városokba költöznek, az urbanizált közeg olvasztótégelyében azon nyomban ki voltak téve a többségi kultúra nyílt befolyásának.

A 20. század végén mindebből az következik, hogy az államilag irányított, széles skálán mozgó s egész népcsoportokat magába foglaló asszimiláció klasszikus modellje elérhetetlen célnak bizonyult. Amennyiben egy nemzetiség elindította a maga modernizációs folyamatát, és elérte öntudatának azt a fokát, amelyen saját erkölcsi-kulturális értékei életképeseknek bizonyultak, ellenáll egy más nemzeti közösségbe való beolvasztásnak. Ettől kezdve nem hajlandó megválni identitásától, cserébe egy másikért, ami azelőtt magasabb társadalmi rang elérésével kecsegtetett. Így az állam asszimilációs törekvései nagyrészt eredménytelenek maradnak, sőt a visszájukra fordulnak, amennyiben haragot és elkeseredést váltanak ki. Ennek mind a többségi nemzetekre, mind a kisebbségekre nézve messzemenő következményei vannak. A többségben levő közösségeknek meg kell válniuk a tiszta nemzetállam eszméjétől, s amennyiben szándékukban áll a demokratikus állam megteremtése, engedményeket kell tenniük a kisebbségeknek.

A nemzetiségi viszonyokat érintő összes ismeretünket alapos átértékelésnek kel alávetni. Mindez jelentős hatással van a demokrácia jövőjére, így a tanulságokat érdemes megszívlelni. Minden etnikai-nemzetiségi csoport – mivel valamennyi egyenértékű erkölcsi-kulturális közösséget alkot – egyenlő bánásmódot és jogokat érdemel, beleértve ennek jelképes kifejezését az állam keretén belül. Nagyon fontos tehát az erkölcsi megbecsülés is, ahhoz, hogy minden nemzetiség hazájának tekinthesse azt az államot, amelynek területén él. Egyszóval az államalkotás alapjaiból ki kell iktatni az etnikai elvet, tekintet nélkül arra, mennyire bonyolultnak vagy költségesnek bizonyulna is ez a törekvés; másként az érintett közösségek nem lesznek képesek szívvel-lélekkel részt venni a polgári elemek sem a nemzetiségi, sem a civil szférájában. A demokráciában pedig mindkettőre szükség van.

Jegyzetek

1. Keens-Soper, Maurice: The Liberal State and Nationalism in Post-war Europe, History of European Ideas, Vol. 10, No 6 (1989), 698-703. old.

2. Mosse, George L: The Nationalization of the Masses: Political Symbolism and Mass Movements in Germany from the Napoleonic Wars through the Third Reich (New York: New American Library, 1975).

3. Smith, Anthony D.: National Identity (London: Penguin, 1991)

4. (ed.) Tilly, Charles: The Formation of National States in Western Europe (Princeton, NJ: Princeton University Press, 1975); Orridge, Andrew: Varieties of Nationalism, in (ed.) Tivey, Leonard: The Nation-State: the Formation of Modern Politics (Oxford: Martin Robertson, 1981), 39–58. old.

5. A Római Egyezmény szövegének közzététele ír nyelven kitűnő példája a nyelv szertartásos használatának, jóllehet európai szinten.

6. Giddens, Anthony: The Consequences of Modernity (Cambridge: Polity Press, 1990).

7. Anderson, Benedict: Imagined Communities (London: Verso, 1990).

8. Weber, Eugene: Peasants into Frenchmen: the Modernisation of Rural France (London: Chatto, 1979).