Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. november / Lassan csak város

Lassan csak város

Idegenként jöttél a városba, de azoknak az embereknek a fanatizmusával, akik megszállottan örökké a szabadságot keresik. Ismered minden város minden lakóját, a kopott macskakövek fekete állkapcsait, a málladozó falak dohszagát, a kirakatok vészjósló csillogását, a fényes aszfalt fenyegető hömpölygését, a házak közötti utcák minden üregét, a trolibuszok süvítését és a villamos kattogását, a hivatalnokok selyemnyakkendőit, a szemetesek rózsaszín mellényét, szerzetesek varjúcsuháit, a rendőrök szirénázó konzervjeit, guberáló koldusok mocsoktól fénylő ruháit, összebilincselt szerelmeseket, játszótéri egereket, marcona, büszke kidobólegényeket, tejüvegszerű és áttetsző mulatókat, öklendező kukákat, piszkos sétányokat, véletlenszerűen föl-föltűnő kőhalmokat, a hajladozó fák ropogó ráncait, a város minden sóhaját.

Először az állomással ismerkedsz meg, ezzel a párolgó kohóval, mely elnyel, mint egy nagy húsevő bogár. Lábak cipelnek élettelen testeket, nem sikerül őket kikerülnöd, a hangszórók az ismerős városok nevét üvöltik, valaki megszólít, de nem érted hangját, inkább elfordulsz és elimbolyogsz, magára hagyod a színes kavalkádban. Sehogyan sem tudsz a masszától kilátni az utcára, a nedves ruhák párája fojtogató csípős gőzként marja szemeidet, és hallod, ahogy a betontömbök a csarnokban konokul visszaverik a hangfoszlányokat. Senki sem ismer, senki, és ennek az ellenőrizhetetlen áradatnak a végső célja egy-egy vagon tátongó feljárata, kivilágított ablakokkal, melyek mögött sakkfiguraként emberek ülnek. Kő és húsdarabok között jársz izzó neonok alatt, hangtalanul működő óráktól ösztökélve.

Hátizsákod ritmikusan a veséidhez ütközik, mozdulataid automatikusak, mint minden körülötted kódorgó árnyé. Felfalnák egymást, de a vérnyomoktól megijednek. Kívülről sípszó hallatszik, majd a nehéz vaskerekek küzdelme a sínek fénylő párhuzamával.

A sakkfigurák egy pillanatra előre dőlnek, de minden a megszokott forgatókönyv szerint történik, a megszokott ritmusban folytatódik. A mozdony fénye belehasít a sötét éjszakába, és a szerelvény majd valahol kifut a városból a kozmikus fénnyel csillogó horizont felé. Az állomás előtt csuklós autóbuszok sorakoznak, az árnyak beömlenek az ajtókon és az ablakokon, szorosan egymáshoz préselődve. Sötét füstfelhő csap fel, egy könyök az arcodon hagyja lenyomatát, egy himbálódzó kapaszkodó a homlokodhoz csapódik, de már indulunk is. Az órádra nézel, mindjárt éjfél. Kifelé bámulsz az ablakon, az üvegen meglátod arcod felét, a másikat titokzatos holdbéli árnyék takarja. A házak kimért ugrásokkal tűnnek el a robogó jármű mögött, fel-felvillan egy tompán kivilágított ablak, amely számodra közel sem jelenti az áhított biztonság szigetét. Az ezernyi ablak mögött emberek élnek és békésen szundikálnak. Tömeges agóniában, ahogy lepréselik őket házaik falai. A sziszifuszi robot után, az elérhetetlen álmok felkorbácsolt tengerén, valamilyen rejtélyes egyezség szerint a hajnali ébredésekkel, a büdös szájízzel, a lágytojások kiábrándító látványával és a létbehurcoló keserű feketékkel, a reggeli újságok riogató híreivel, a zajjal, amely szétroncsolja dobhártyáikat, az elsüvítő porszemekkel, a szürke fintorú esővel. És sosem tudják, hová rohannak. Miért?

Mert: a késztetés minduntalan előre löki őket, s ahol tegnap még árnyékuk látszott, ma ott egy tátongó gödör meresztgeti sáros szemét. Soha senki sem mondja meg, hogyan került a gödör a tegnapi árnyék helyére, és a józan értelem is azt súgja halkan: „Az égből pottyant, kérem, ez a gödör ide, nem kell ezzel annyit foglalkozni, az égből pottyant és kész.” És csak a rövidnadrágos kisfiúk mernek belépni a tócsába.

               

Reggel már ott állsz a folyóparton, nézed a fodrozódó hullámokat, melyek csillapíthatatlan étvággyal falják a part köveit. A kikötőben fehérre mázolt hajók tanyáznak, mint megannyi gyilkos aligátor. A kép ismerős számodra, pontosan tudod, hogy ugyanezek a hajók évekkel ezelőtt is itt voltak, amikor először jártál ebben a városban, és akkor is ugyanazt a kavicsot rúgtad odébb, amit most, ugyanazt a villamost hallod csilingelni, amit akkor, és ugyanazzal a mozdulattal rántod fel kabátod cipzárját, mint azon a hajnalon, mert kissé fázol.

A közeli szálloda konyhájában a reggelit készítik a vendégeknek, gyomrod összeszűkül, nyálad úgy összefolyik, hogy köpnöd kell, éhes vagy, megennél bármit, amit eléd raknak, de a pincérek ügyet sem vetnek rád a sötétítők mögött. Nem nézel az órádra, mégis tudod, hét felé jár az idő, és kinyitott már az a presszó, ahol szívesen innál egy kávét, elhallgatva a reggeli pincérteendők leheletfinom rezdüléseit.

Kezeddel megérintesz egy kőtömböt. Rücskös a felülete, de ha jobban megnézed, látod, hogy szürke felülete mozog, mintha pórusain keresztül lélegezne, a mélyedésein keresztül figyelne, és egészen tisztán hallod mély sóhajtását. Körmöddel megkaparod felületét, láthatatlan darabkák válnak le róla, körmöd alá furakodnak, hogy egész nap a kísérőid legyenek. Az ilyen pillanatok adják számodra az erőt, melyet nagyvonalúan másokra pazarolsz.

Megélénkül körülötted a forgalom, előbújnak az idegen testek sziluettjei, magukkal cipelve történetüket. Az aligátorokon zászlók táncolnak, és a híd pillérén épített UFO mögül előbújik a nap vakító sárgája. Átszeled a nyüzsgő teret, magad mögött hagyod, mint egy használt papírzsebkendőt. A lábaid szédült rohanásba kezdenek, kényszer vagy bármilyen megfontolás nélkül, zavarodottan haladsz a cirádás homlokzatok mentén, kaputól kapuig, büszke szobrok tekintetétől kísérve, amelyek olyan egyformán tudnak nézni mindenütt. Pedig jól tudod, hogy a kőbe zárt védőszentek, szárnyas angyalok nem tudták a várost megmenteni az árvíztől, az arcátlanul röhögő pestistől, a pusztító háborúktól. Lábaik alatt golyók süvítettek, felkoncolt emberi testek hevertek, talapzatukat lángszórók olvasztották, tekintetüket eltakarta a felszálló füst. De a megtépázott templomokban mindig megszólaltak a harangok, és felcsendült az ének. Az áhítat elnyomta a szenvedés tüskéit.

Mintha egy gigantikus bűntény áldozata lennél. Szívesen a fülébe ordítanád valakinek, hogy „Látlak, és te?”, de a testek elsuhannak melletted, ügyet sem vetve rád, a városlakók tudatosan vállalt nihilista nemtörődömségével.

               

Hajnalban gyorsan lezuhanyoztál, gondosan fogat mostál, mint aki fontos helyre hivatalos. A mindenüvé magaddal cipelt skatulyaszobák megőrjítenek, a zárak kattanásakor egy-egy szöget vertek a koponyádba. A függönytelen ablak rád kacsintott, és te már most elhatároztad, hogy majd egyszer betöröd. Rágyújtottál, de az első slukk után a tüdődben fellobbant az elviselhetetlen tűz, kirohantál a konyhába és az égő cigarettát beledobtad a mosogatóba. A csap alá hajolva félrefordított fejjel vizet ittál. Félszemmel közben láttad, hogy a vakító neon és a fal között egy pókháló nőtt. Lakója éppen nem volt otthon, örültél is neki, mert az ivásnál lúdbőrös pergament varázsolt volna a hátadra a félelem, hogy a szemedbe esik.

Sejted, hogy a hatlábú lakásfoglalók a váratlan pusztulás hírnökei. Felegyenesedve azon gondolkodsz, hogyan lehetne a pókhálótól megszabadulni – vagyis megsemmisíteni –, de mivel még mindig emberi külsőd van, hagyod az egészet a fenébe, fogod a kabátod és kimenekülsz az összeomló skatulyából. Egy nagy pók él benned valahol a zsigereid közt, mint az örök várakozás jelképe.

Most itt ülsz, ebben a félhomályos presszóban, pillantásodra a csészék elkezdenek táncolni, gőz csap fel, és többé már senki sem álmos. Lefolysz egy alacsony ülőkére, rákönyökölsz az asztalra, megszabadulsz minden köteléktől és vársz. Analitikus elméd tökéletesen működik. A szemközti falon barna keretű festmény lóg. Kissé furcsának találod így nézegetni reggel a képen ábrázolt bohócot, melyet valószínűleg egy festő hagyott itt cserébe kávékért és féldecikért. A bohóc kissé torz figura, arckifejezése inkább mélabús, mint vidám, egy lábon áll előrehajolva, mintha ki akarna ugrani a fakeretes képből, hogy mindörökre eltűnjön egy sötét, nehéz függöny mögött. A pincérnő udvariasan eléd rakja az indigószínű folyadékot, közben megkérdezi, kérsz-e még valamit, ismer, tudja, mit szoktál még inni, rendelsz még egy szódát, az alkoholtól reggel lelassulsz, és a kényszerű éjjeli virrasztás után valószínűleg elájulnál. Sokáig bíbelődsz az öngyújtóval, végre sikerül meggyújtanod a cigarettát, érzed magadban a halál meleg leheletét, ahogy diktálja benned az engramokat a kávétól még jobban felpörgetve.

               

Felcserélődnek a szerepek. A zsivaj olyan erős, hogy betöri a fénylő kirakatokat. Rohanni, rohanni, rohanni. Milyen város ez? Milyen város ez, ahol a madarak szarral írják a város történetét? Ahol a Halál frakkba öltözve ugyanazt a futamot játssza örökké? Most szégyelljem magam? De hiszen nem köptem le senkit. Vagy azért? Ha belehalsz, akkor sem tudod megfogalmazni a túlontúl ismerős érzést, lelkivilágod csődöt mondott, tegnap még szellemeket idéztél, és ma? Pislogsz a menekülő bohócra, értelmed képtelen felfogni ezt az állandó menekülési kényszert. Mosolyok és vicsorok vitustánca az arcodon, bárhogy erőlködsz is, arcizmaid nem engedelmeskednek, a fal felé fordulsz, hogy ne lássák kínlódásod, a tükörben látod ugráló arcod, akár egy vetítővásznon. A cigaretta remeg a szádban, érzéseid tompák, mintha kikapcsoltak volna. Az a hulla jut eszedbe, melyet tegnap a házatok előtti szemétkukában láttál, nem lepődtél meg túlságosan, mostanában túl sok a halott körülötted, hozzászoktál a látványhoz, akár egy boncmester. A képébe öntötted a szemetet. A felvonó irányába távoztál, de később meggondoltad magad, és gyalog indultál a negyedikre, a szűk vészkijáraton keresztül osontál felfelé, mint egy tolvaj, mintha a gyilkos te lettél volna, az áttetsző üvegtéglák recsegtek lépteid nyomán, a barna vaskorlát az oldaladhoz simult érzéketlenül, egy félcipő vágtatott el melletted párját keresve, celofánpapír zizegett mindenütt körülötted, a foltok a falon arcokká változtak, görög maszkok sandítottak rád a rücskös felületről, melyeket óvnod kellett. Már nemcsak másokra vigyázol, önmagad maszkjaira is, és egyre gyakrabban sikerül a kérésekre nemet mondanod, még nehezedre sem esik, így szokás ebben a kurva városban, beleszoktál az állapotba, hozzáidomultál a helyzethez, mint a vár alatt lévő óvóhelyhez, ahová csak éjszaka jársz, mint a denevérek. A hosszú, dohos folyosó a hegy gyomrába vezet, félsz a fölötted tornyosuló sziklatömegtől, valahogy így nézhet ki a pokol bejárata, majd zene...

                 

Az andalító, idegesítő, morbid fényektől kísért, valaki által megfigyelt, befüggönyözött éjszakában, taxik tülkölése közepette, félve a folyó nyugalmától, a bejáratot övező romok között, ahonnan távolabbról a Kaddist hallani, kortyolgatva egy zöld üvegből, okádék és vizelet maró bűzében, az egymásra rakott műanyag rekeszek fölött. Most mi következik? Ki a soros? Annak a zongoristának ott a színpadon hiányzik a lába. A billentyűk az ujjához tapadnak, mint hosszú nadályok, és kiszívják belőle az éltető folyadékot. Agyoncsépeli őket, és azon gondolkodik, hogy kik azok a fej nélküli emberek ott lent. Eszelős tekintete átszakítja az éjszaka leplét, energiája beleszökik a vezetékbe, hogy fényt gyújtson minden parányi sötét zugban, ablaktalan teremben. De lassan elszáll belőle a lélek, a hangokat nem tudja kipréselni a torkán, nyelve, mintha a szájpadlásához ragadna, ujjait hártya húzza egymáshoz iszonyú erővel, és érzi, hogy a káprázat már elkerülhetetlenül elmúlt, minden történet lezárult, a kutyák abbahagyták a vonítást, a varjúk a károgást, a kakasok már nem kukorékolnak, csak a férgek hemzsegnek a földben, melynek felületét valami sötét, csokoládészerű máz borítja – a csend birodalma. A szájak félig nyitva maradnak. Amikor aztán felfogod, hogy ennek az iszonyatos pokolnak te is a része vagy, először menekülésre gondolsz, de mégsem mozdulsz, túl egyszerű lenne ez így, megmakacsolod magad, akár egy öszvér, megsimogatsz egy arcot, hogy tudja: még mindig itt vagy, még mindig hajlandó vagy érintkezni a körülötted lévő világgal. Nézed a szempárt, magad sem tudod, mit kezdj velük, pislognak és kissé nedvesek, látni bennük a reflektorok visszfényét. És gyönyörűek.

Kint állsz a sötétben, meg akarod fejteni a tárgyak körvonalát, már amennyire a szemed engedi. Az ablakok mögött kialudtak a fények, és csak a kirakatok világítanak valami ijesztő fehéren. A próbababák üres tekintettel viselték magukon a rájuk húzott ruhák idegen érintését. Bárki állhatott volna így közöttük élő tetszhalottként, akit tarka ruhákba öltöztetnek, várva a pillanatra, hogy belerakják egy koporsóba, elsüllyesszék a földbe, mint egy felbontható húskonzervet, férgek martalékául, újra belekerülve a világ körforgásába, amely az egyetlen működőképes perpetuum mobile. Zsebre dugod a kezed, és egy enyhe lejtőn kezdesz leereszkedni a város szívébe, biztos tudatában annak, hogy ezen az éjszakán már nem történik veled semmi sem, hacsak a sors...

A földről felemelsz egy papírlapot, szélei koszosak, valószínűleg már régen itt heverhetett, egy jegyzetfüzetből téphették ki. Megállsz egy neon alatt, meg akarod vizsgálni, mi van ráírva, miért dobták el, de a papíron csak párhuzamos kék vonalakat találsz, egyetlen betű, egyetlen rajz nélkül, ami csalódást okoz a számodra. Nem baj, az idő már úgyis ráírta a maga félreérthetetlen üzenetét: a papírlap megsárgult, jobb sarka beszakadt, szélei elvékonyodtak, kirojtozódtak. Zsebedből tollat veszel elő, a papírra ráírod a nevedet – fordítva, majd összehajtod, repülőgépet formázol belőle és beleüzensz az éjszakába. Így, egyszerűen: egy tétova mozdulattal. Itt vagyok, ez az én címkém, az én repülőm, az én időmérőm, az én kiáltásom, az én üzenetem a démonoknak, az én éjszakai zajom.

Önkéntelenül kinyújtod a kezedet egy arra haladó autó felé, az lefékez, a sofőrrel gyanakvó pillantásokkal méregetitek egymást, mint valami vesztemben. Beülsz az autóba és közlöd a címed. A taxi elindul, a sofőr teszi a dolgát: forgatja a volánt, nyomja a gázt, jobb lába az egyik pedálról a másikra ugrál, a szájához emeli a rádiótelefon mikrofonját és eligazítást kér a központtól. A rádióban undorító monoton zenét sugároznak, kezével a keresőgombhoz kap, csuklója ide-oda forgatásával behangolja a csatornát. A kiáradó zene úgy fröccsen rád, mint a kizúdított szappanos víz egy keleti sikátorban. A sofőr valószínűleg így akarta kikerülni a kommunikációt. Neked sincs kedved beszélgetni, szörnyen fáradt vagy, csíp a szemed, ólomnehezek a végtagjaid. A ház elé érve előkotrod a kívánt összeget, becsapod a taxi ajtaját, amely gyorsan elrobog. Újra egyedül vagy ebben a lidérces éjszakában, fénylő csillagokkal a fejed felett, világosan látni a Göncölszekeret. Összeszeded magad, megkeresed a lakáskulcsot és elindulsz a lifttel egy sötét aknában. Sikerül kinyitnod az ajtót is, leülsz a sötétben és csak akkor tudatosítod, hogy fázol...

                   

engram: fájdalmat, öntudatlanságot tartalmazó olyan esemény mentális képe, amely a túlélés ellen ható valóságos vagy képzelt fenyegetést jelent. Ez egy olyan múltbeli eseménynek – a reaktív elmében tárolt – lenyomata, amely valóban megtörtént az egyénnel, s ami fájdalmat vagy öntudatlanságot tartalmaz. A mentális kép mindkettőt rögzíti, s ezt nevezzük engramnak.A definíció értelmében az engram tartalmának egy részét valamilyen sérülés vagy behatás képezi. Az engramok tökéletes lenyomatok, amelyek a részleges vagy teljes öntudatlanság pillanatában megjelenő összes érzet legapróbb részletét is rögzítik. A dianetikában az engram szót szigorúan meghatározott értelemben használjuk, s ez valamilyen inger által hagyott, meghatározott és állandó nyom a szövet protoplazmáján. Az engramot úgy tekintjük, mint egy ingercsoport együttesét, amely kizárólag a sejtek létszintjén rendelkezik hatóerővel.

(L. Ron Hubbard: Dianetika)