Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. október / Csuang-ce és a pillangó

Csuang-ce és a pillangó

Naplójegyzetek 1992-ből és 1993-ból

Pozsony, 1992. január 1.

Rosszul kezdődik az év: fáj a fogam! Az alatt a korona alatt, amelyik nagyapám gyűrűjéből készült. Nemrégen még ellágyult, nosztalgiás visszaemlékezést akartam írni Tőzsér nagyapámról, akinek nagy, vastag, kékköves gyűrűjét valamiképpen én örököltem, s most a számban ragyog. Elmondhatom, amit kevesen: úgy szeretem a nagyapámat, hogy a számban hordom.

S közben nem is ismertem, csak Helénke nővérem meg Pista nagybátyám elbeszéléséből tudom, hogy ács volt, s hosszú, száraz ember, s gyönyörűen hegedült. A hónap végén, fizetéskor, ha befejeztek valami nagyobb munkát, bevette magát a kocsmába, s addig haza se ment, míg pénz volt a zsebében. Apám, nagyobbacska gyerekként, sokszor lopkodta ki ilyenkor a zsebéből a pénzt, mert csak az maradt meg aztán kenyérre, tejre, amit (nagyanyám parancsára) ő ellopott tőle. S amikor az én ács-nagyapám a részegségtől már sem énekelni, sem táncolni nem bírt, kivette a cigány kezéből a hegedűt, s ő kezdett játszani, százszorta szebben, mint maga a cigány. Ettől a vidám nagyapámtól örökölhette Géza testvérbátyám a muzikalitását, meg talán én is.

Egyébként az előbb láttam a tévében egy szlovák filmet. Megy a legény valahonnan hazafelé, talán bálból, a sarkon túl hárman várnak rá, s tönkre verik. Nagyapámat is számtalanszor verték így tönkre, mikor nagy mulatósokból tért haza. S ezt a vad, muzsikás életet viszem én most a fogaim között. S ez nem ellágyulás, nem nosztalgia, hanem a legnaturalistább valóság: csupa háború, verekedés van a számban, minden gyűrűből csinált fogam külön fáj. Pokol van bennem, akárcsak az emlékeimben.

*  * *

A múltkor megírtam M.-nek, a Hitelbe, hogy egy ideig szüneteltetem a Pozsonyi Páholyt, mert inkább verseket akarok írni. Valójában már régóta rémiszt, ijeszt az a militarista szellem, amely a lapból árad. No jó, látni kell a valóságot, s a valóság: Közép-Európa (főleg a Balkán) szelleme valóban több, mint militarista. De: csak érzem inkább, mintsem tudom, hogy ha beállunk ebbe a militarista hangulatba, akkor mi sem vagyunk amazoknál különbek, mi is csak olyan „vörösen izzó majomvalag” vagyunk mint a Balkán. (A képet Balázs Attilától vettem, a Hitel legújabb számából.) A Pozsonyi Páholyt mindenesetre hazatelepítem.

                       

január 2.

Göncz Árpád mondja egy interjújában, hogy ő a börtönben tanult meg angolul. A karácsonyi és újévi ünnepek börtönében én is majdnem megtanultam – latinul. Petronius Cena Trimalchionisát legalábbis eredetiben baggadoztam végig. A mű egyébként úgy hat, mintha Madách hatodik színéből vagy Nero lakomájából Sienkiewicz Quo Vadisában a cenzor kihúzta volna a keresztényeket. 2000 éves naturalizmus, amelyet a híres petroniusi irónia is csak alig old.

*  * *

A washingtoni Kongresszus Könyvtár mellett működik egy kimondottan „költői” intézmény: a Területi Költőtanácsos intézménye. Minden évben más költő tölti be e tisztséget, a szolgálataiért (amelyek minimálisak) kap 35 000 dollár fizetést és hozzá világhírnevet. 1991 szeptember 1-től Brodszkij a „Területi Költőtanácsos” (ő a sorrendben az ötödik). Nem kellene valami hasonló intézményt javasolni nekünk is? Itthon vagy Magyarországon. Az első közép-európai költőtanácsos mondjuk én lehetnék. Beérném havi 35 000 forinttal is.

                     

jan. 10

Mivel magyarázható bennünk ez a bűnös nemtörődömség? Meghalt Vas István, s úgy halt meg, hogy közülünk személyesen szinte senki sem ismerte, senki sem látta, senki sem beszélt vele. Félelem, gátlásosság, közöny vagy mi ez bennünk? Mért nem mentünk hozzá oda, míg élt, hogy mint olvasói, elismerésünket fejezzük ki neki: Az anyag megjelenési formáiért, az Óda a tegnapi asszonyokért, a Rapszódia egy őszi kertbenért, a sok-sok emlékezetes verséért? Mért nem hívtuk meg egyetlen egyszer sem ide, Pozsonyba vagy Kassára? Együtt, egy korban élünk nagy szellemekkel, nagy emberekkel, s úgy halnak meg, távoznak el az öröklétbe, hogy meg sem fordul a fejünkben: közelebb kerülni hozzájuk! Ha Petőfi ma élne, tőlünk megint nyugodtan meghalhatna Segesváron, Ady a budapesti Városmajor utcai szanatóriumban, József Attila évtizedekig senyvedhetne Szárszón a nővéreinél, nekünk eszünkbe se jutna meglátogatni őket. Mert ha nem így van, akkor jelentkezzen itt, Pozsonyban, akinek eszébe jutott a nagybeteg Vas Istvánt meglátogatni! Pedig benne a felsoroltakhoz mérhető nagyság távozott el. A költészet Máraija volt. Senkit költőink közül nem határozott meg annyira az európai kultúra, építészet, történelem, a hagyományok, mint őt. És mennyire szerette a magyar nyelvet, a magyar kultúrát! Már csak ezért sincs igaza Csoórinak, aki azt mondja az emlékezetes tanulmányában (atyaisten, kinek adtam kölcsön a Cs.-tanulmányt tartalmazó Hitelt?), hogy az a „szellemi-lelki összefonódás” már megszűnt, amely Hatvanyt, Révészt, Jászit, Ignotust Ady mellé állítja.

* * *

Cs.-val persze nem állításainak igaz vagy hamis volta miatt kell vitatkozni, hanem azért, mert embernek nincs joga emberekről listákat készíteni, őket jobbra és balra állítani, elevenek és holtak fölött ítélkezni. Épp elég lesz majd elviselnünk a Jogos Szelektálás, a Végső Rangsorolás, az Utolsó ítélet borzalmát is!

                 

jan. 12.

Rádiót hallgatok. Teller Edét még nem hallottam úgy beszélni, hogy ne mondott volna valami korszakost. Ma arról mesélt, hogy ő gyermekként nagyon későn, csak három éves korában kezdett el beszélni, de akkor mindjárt mondatokban szólt, feltehetően úgy gondolva, hogy puszta szótagokkal, szavakkal semmit sem lehet mondani. Mindezt most persze kis félmosollyal mondja, az igazi mondandója az, hogy őt gyermekkorában egyszerre két nyelven, németül és magyarul eszméltették a világra, s ebből a két csatornájú felnőtt világból ő valahogy azt a következtetést vonta le a maga gyermeklogikájával, hogy a felnőttek nem normálisak. Mert maguk sem tudják, hogy mit akarnak mondani. Két asztalról (azaz „asztalról” és „Tisch-ről”) beszélnek ott, ahol ő csak egy asztalt lát. (Zseniális a meglátás, a gyermek még valóban azonosítja a kifejezést a fogalommal, a tárggyal. Az ő számára az „asztal” nem az asztal nyelvi jele, hanem maga az asztal, amelyre rá lehet ülni.) S ez a hasadtság volt az oka úgymond az ő késői megszólalásának. Nem akart besorakozni a bolond felnőttek közé.

Micsoda pontos megfogalmazása a kétnyelvű gyermekek skizofréniájának, s így a mi kisebbségi gyermekeink „nyelvi helyzetének” is!

               

március 20.

Délelőtt ülésezett a CsMIT választmánya. G.-ék júniusban már indítani akarják a Kalligramot. F-ék azt akarják, hogy én vegyem át a Szemlét. S kedvem talán még lenne is hozzá, csak nem tudom, hogy kivel szerkeszthetnék én itt most lapot. A lapszerkesztés ugyanis: véleményvállalás. De ma nálunk a tehetséges íróknak nincs kedvük véleményt vállalni. 1989-ben és utána sokan rájöttek arra, amit Hamvas már évtizedekkel ezelőtt leírt: Az eszmék nevében mindig üldöznek valakit.

Az irodalomban persze az egyes iskolák olyan eszmék, amelyek nevében nem okvetlen szükséges üldözni bárkit is, s egy irodalmi lap számára az a legkézenfekvőbb vállalás, hogy odaáll valamelyik iskola mellé. De nálunk sajnos csak olyan iskolák vannak, ahol az egyik iskolamester azt mondja, hogy... hogyan merészelnek G.-ék csak úgy saját szakállukra lapot indítani, a másik visszakukorékol: a Madách a régi rend túlélő struktúrája, s a harmadik: a Szemle legyen a nosztalgiázóké.

Ha mégis vállalom a Szemle szerkesztését, akkor csak azért, hogy ezek közül az „eszmék” közül egyik se kerülhessen bele.

                     

április 29.

Valami dac, sőt düh kezd bennem mocorogni: mint akinek az anyját vagy az apját szidják! Hát mért tagadjam én le teremtő kezű apámat, nagyapámat, akikhez, amerre mentek, hasonlítani kezdett a világ. Olvasom Illyés Gyula Két kézjét. Nem különösebben mély vers, de – mint a naiv festők művei – sok helyen ragadja torkon az embert:

               

Hogyha – pihenni végre –

ki-kiültek a térdre (mármint a kezek – T.Á.)

akár a ház elébe

a ház két véne.

               

Ha egymás mellett

megtelepedtek;

ahogy fényképen állnak

vén házastársak.

                     

Tegnap az Új Szó-beli rovatomba, a Periszkópba én is apámról és nagyapámról, illetve apám és nagyapám kezéről írtam. B. Gy. május 1-i jegyzetet kért, hát miről írhattam másról, mint a munkáról, de arról a munkáról, amely őseink számára egyszerre volt „moka” (kín) és lélekemelő alkotás. Régi költőink nemigen választották külön a kettőt (Illyés se nagyon!), aztán jött a kommunizmus s kihasználta ezt a naiv munka-apoteózist. Pontosabban: a kommunizmus nem is volt más, mint az a hazugság, hogy a kínmunka is alkotás, az is felemelő. A kommunizmus roppant koncentrációs táborának a kapujára is ki lehetett volna írni a hazug és gyilkos jelszót: A munka nemesít. Aztán most jön a reakció. Ahogy korábban a munkában a kínt is ünnepelték (az alkotással együtt), úgy vetik most el (és vetik meg) a kínnal együtt az alkotást is. Az irodalomból a tevékeny, alkotó ember eltűnt, akinek ilyesmiről van írni kedve, kétszer is meggondolja, hogy megírja-e a mondandóját. Az új irodalmi hősnek csak rögeszméi vannak és testisége. De miért az alkotásnak és az alkotó embernek ez az agresszív ignorálása? S mért provincializmus-gyanús az, ha valaki munkásról ír? Hisz minden témának, még a futóbabnak is lehet irodalmi mélysége, éppen csak az alkotó munkának és munkásnak nem? S mért kellene nekem le- és megtagadnom munkás apámat, nagyapámat? Mocorog, sőt már forr bennem a düh. S így született meg a Szófejtés az Alkotás Napján című jegyzetem.

               

május 16.

Gyermekkoromban ha a gyomrom fájt is, azt mondtam: fáj a hasam. A gyomorról komor hangzói miatt úgy gondoltam, hogy az valamit felnőtt ügy, hogy a felnőttnek gyomra, a gyereknek hasa van. S ahogy most átgondolom a dolgot, látom: akkori okoskodásom nem is volt egészen alaptalan. Felnőttől ritkán halljuk (társaságban szinte soha), hogy „fáj a hasam”. Mintha szégyellnénk a hasunkat, a hasi részeket tudat alatt már az ürítkezéshez és a genitáliákhoz kapcsoljuk.

Most is, ahogy leírom: Fáj a hasam – késztetést érzek, hogy körülnézzek: hallotta-e valaki? Dehát nem mondhatom, hogy fáj a gyomrom, ha valóban a hasam fáj. Minden mozdulatra lötyög, bugyborékol benne valami.

S így menjek én Párizsba! Hétfőn ugyanis indulni kellene. F. visz bennünket autóval Pestre, s onnan repülünk. F., G. és én. Ha orvoshoz kerülök, meg sem tudom neki mondani, mit csinál a hasam. Mi ez franciául, hogy „bugyborékol”, meg hogy „lötyög”?

Megnéztem a szótárban: bugyborékolni – buillonner, lötyögni – clapoter. Ez utóbbi szó hangzásában is, jelentésében is majdnem azonos a szlovák cľapotatť-tyal. A magyarázat: mindkettő hangutánzó szó. A kérdés most már csak az, hogy a magyar fül számára mért nem úgy lötyög a víz, mint a francia vagy a szlovák számára? Igaz, a „cuppog” szavunkban nekünk is ott van a meghatározó „c” és „p” hang.

S ezek után: tulajdonképpen mit jelent az a szó, hogy „clapoter”? Bízhat-e az ember egy pillanatig is a szótárban? Szeretném francia füllel hallani majd mikor Párizsban azt mondom az orvosnak: Lötyög a víz a hasamban. A monsieur médecin valószínűleg azt fogja kiszedni a vallomásomból, hogy „cuppog a gyomrom”.

*  * *

Márai hosszú-hosszú évekig élt külföldön, egy-egy helyen évtizedekig is. De ahol tartóson élt, arról a helyről is úgy ír, mintha csak átutazóban lett volna ott. Húsz évig élt New Yorkban, s húsz évig volt útban ugyanazon a helyen.

Az 1945–1975-ben írt Naplójából idézek: „A 31-ik utcában a ferences templom bejárata emlékeztet a római San Silvestro tér angol-katolikus templomának bejáratára; egy mélyedésben Szent Ferenc életnagyságú, színesre mázolt... szobrát helyezték el... Délelőtt, az előtér kövein szakállas, rongyos koldus hevert. Mélyen aludt, lyukas talpú cipőben, a Szent lábai előtt... Hosszú ideje ez a koldus volt az első ember, akit »ismerősnek« éreztem itt New Yorkban.”

De:

Emlékszem, Illyés Gyula az Alpok hegyeit járva azt jegyzi be a naplójába, hogy a Mont Blanc óriásfenyői Mátyás-templomok és pécsi katedrálisok. A két író a magyar irodalom két nagy utazója, de mennyire különbözők még az utazásukban is! Illyés egyedül, poggyász nélkül utazik, vonatkoztatási pontjait is otthon: Budapesten, Pécsen, Cecén, Ozorán hagyja. Márai magával cipeli a koordinátarendszereit is, mint Einstein híres példájában a vasúti kocsi és a fölötte szálló holló.

Íme, egy „urbánus” és egy „népi” globetrotter!

Nekem vajon mi jut majd eszembe a Notre Dame bejáratában? Remélem, metafizikusabb valami egy fenyőfánál vagy egy másik bejáratnál!

                 

július 12.

Nekem aztán most már valóban semmi sem hiányzott, csak A Mester és Margarita. Napok óta hőhalál fenyeget, a szemem vérben forog, mert minden éjszaka nyitott ablak mellett, huzatban kell aludnom, egyébként nem bírnám ki a meleget, ezer nyavalyám tör elő a lappangási időből, s támad egyenesen az életemre. Vasárnap van, s ilyenkor minden elveszti valódi formáját, kísérteties még a napfény is.

S ebben a pokoli levegőtlenségben, szellemtelenségben könyv után nyúlok, hogy meg ne zavarodjak, s A Mester és Margarita akad a kezembe. S már éppen csak ez hiányzott!

Nem értem ezt a vigyorgó könyvet, kiröhögi önmaga céljait, tervét is, de arra jó, hogy még kísértetiesebb, valószínűtlenebb legyen körülöttem minden. Woland azonos Mefistóval, s ennek megfelelően a könyvben ott van a Faust nagyvonalúsága, a világmodell igénye, de ilyen vonatkozásban a mű éppen hogy a Faust persziflázsa. De rám most nem az illúzióval, hanem a nyomott levegőjével hat. Segítség! Nincs, aki eladja Wolandnak a lelkét, a szovjet társadalom túl kisszerű volt ahhoz, hogy bárki Faust lehetett volna benne. Mint ahogy a huszadik században Odüsszeusz is csak egy kisszerű Virág-Bloom.

             

július 19.

Tegnap a Szemlében megejtettük a régen tervezett szimpóziumot. A résztvevők: Bujdosó Alpár, Cselényi László, Zsilka László, Juhász R. József és jómagam. Jönnie kellett volna Petőcz Andrásnak is, tegnapelőtt telefonon még azt mondta, hogy jön, mégsem jött.

A „szellemi lakoma” (Havel fordítja így a görög szümposziont egy írásában: „hostina ducha”) sikerült, az anyaga benne lesz valamelyik közeli számunkban, de ami utána következett, az már nem lakoma, hanem abszurd dráma. Eljátszottuk Örkény Kulcskeresőkjét ebédről visszamenet ugyanis elvesztettem a Madách kapukulcsát, s nem tudtunk visszamenni a holminkért. Bujdosónak ott volt az útlevele, táskái, meg a többieknek is mindenük. Egész nap V.-t (A Tatran igazgatóját) s D.-t (a Madách igazgatóját) hajkurásztuk, mert csak nekik van kulcsuk a kapuhoz. Közben mozgósítottunk minden ismerőst, végül már mindenki őket kereste. Közben a fél Pozsonyról kiderült, hogy nincs otthon. Minden épkézláb ember kint volt vidéken, szabadságon, víz mellett, víkendházában stb., stb. S nekem az jutott eszembe, hogy aki egyedül él, az szombaton és vasárnap nyugodtan elpusztulhat, a társadalom szociális hálóját ilyenkor felgöngyölik. Végül is Modrára (pontosabban Papierničkára) kellett kimennünk D.-hez a kulcsért. Este tíz órára voltam itthon.

             

július 20.

Úgy látszik, már nem kerülhetem ki a reagálást: hónapokkal ezelőtt Fried Pista írt rólam olyasmit a Tiszatájban, hogy én tulajdonképpen kétnyelvű költő vagyok, most meg Vári Attila mondja a forrásban, hogy „Én nem hiszem azt, hogy ha Tőzsér Árpádot vagy Kányádi Sándort megkérdezed, ha nem protokoláris interjú készül velük, nem hiszem, hogy jó szívvel mondja bármelyikük, hogy: igen, ez a kettős kultúra és kettős kötődés milyen pompás dolog”. Érthetetlen számomra, hogy mért pont engem szúrt ki egyik is, másik is példának a kettős kultúra elítéléséhez, mikor én, tudtommal, soha nem mondtam, hogy a kettős kultúra „pompás dolog”. A kettős kultúra és kettős nyelv lehet viszont valaki számára állapot, amely abban a pillanatban aztán már nem jó vagy rossz, hanem egyszerűen van. (Persze inkább jó, mint rossz.) Sajnos, ettől a kétkultúrájúságtól és kétnyelvűségtől én még nagyon messze vagyok.

Igaz viszont, hogy meggyőződésem: a magyarság fele vagy legalábbis harmada évszázadokig két nyelven: szlovákul (vagy valamilyen szláv nyelven) is és magyarul is beszélt, körülbelül úgy, ahogy mi most, csak a trend fordított volt, akkor a bilingvizmusunknak a kizárólagos magyar nyelvűség volt az iránya (most, a mi esetünkben – sajnos – a szlovák nyelvűség az irány). S a középkori kétnyelvűségünkből és kétkultúrájúságunkból úgy került ki a magyar nyelv, a magyar kultúra győztesen, hogy a szláv nyelv és kultúra tudatunkban teljesen feledésbe merült. De én nem hiszem, hogy ennek így kell lennie. Illetve azt hiszem, hogy a műveltség, illetve a műveletlenség egy bizonyos fokán van ez így, de nem kell, hogy így legyen a mi esetünkben is, azaz elsajátíthatjuk (egy bizonyos fokon) a szlovák kultúrát (és nyelvet) úgy, hogy közben a magunkét nem felejtjük el.

S nem hiszem, hogy az államhatároknak itt annyira meghatározó a szerepük, mint ahogy azt Fried gondolja, s nem igaz az sem, hogy a magyar–szlovák irodalmi kontextust mi bármikor is alárendeltük valamiféle „állampolitikának” (Fried kifejezése). A magyar–szlovák nyelvi és irodalmi kontextus nem „hivatalos-időleges tényező” (Fried), mi nem Trianonnal kerültünk a szlovákokkal közvetlen szomszédságba, 1918-cal – a többségről sajnálatosan levágva – csak kisebbségbe kerültünk, de ez a hendikep műveltséggel ellensúlyozható.

Bilingvizmusunk középkori fokát ma természetesen képtelenek vagyunk még csak felfogni is, s ha valakit ilyen alapon vissza akarnának szlovákosítani, az a valaki elnemzetlenítésként élné meg ezt az aktust, de akkor sem látom, hogy mért nem lehet két kultúrában egyszerre élni. (Gondoljunk az idevágó „közhelyeinkre”, a kétnyelvű Rimay Jánosra, Beniczky Péterre, Bél Mátyásra!) Mi nem beszélünk isten tudja milyen jól szlovákul, de velem is nemegyszer megesik, hogy ha egy szlovákul is tudó magyarral beszélek, akkor szlovákul reprodukálok neki egy korábban szlovákul elhangzott párbeszédet. Mert így hitelesebb, teljesebb, így a párbeszéd magában hordja a beszédhelyzetet is. S ezt a kétnyelvűséget és teljesebb beszédhelyzetet el tudom képzelni akár a szépirodalomban is. S miért lenne ez olyan nagy eretnekség? Tolsztoj vagy Thomas Mann bizonyára nem különcködésből írja tele a Háború és békét, illetve a Félix Krullt francia nyelvű párbeszédekkel.

                   

július 24.

Már talán meg is térnék, ha nem lenne mostanában annyira divat a megtérés. De akkor is: a halálról csak isten vonatkozásában lehet értelmesen szólni. Nála nélkül a haláljaj banális siránkozás.

Mészöly idéz az Érintésekben egy régi imát: „... A halál postái, a keserves nyavalyák elérkeznek... Te bűnt utáló Isten!... Mosogasd meg lelkem drága véreddel... Mindjárt elbomlik földi házamnak hajléka... Vidd be lelkemet ama kéz nélkül csinált boldog városba... Kegyetlenkedő halálnak torkába estem... Siralomra, keserűségre fordult minden nevetés és éneklés... Elhal lelkem, szédelgek, bukdosók, mint a részeg, rengenek, omladoznak lakó hajlékaink, nincs azokban sem éjjel, sem nappal semmi bátorság, elöl és hátul, fejünk felett és lábunk alatt, mindenütt a halálnak rettenése vagyon...”

** *

Hónapok óta kibírhatatlan a zaj az ablakom alatt. A vasút mellett autógarázsokat építenek, s még most, vasárnap sem szünetelnek. Zúg a kompresszor éjjel-nappal, szaladgálnak a nehéz teherautók. (Alig hallok valamit a természet hangjaiból, amelyeket pedig korban annyira élveztem itt a Csallóköz szélében: a fácánkakasok rekedt kukorékolását hajnali ötkor, a madarak hangversenyét.)

De:

Tegnap este, mikor már a garázsépítők elmentek, s a család még nem jött haza, annyira megrohant a magány érzése, hogy szinte kétségbeesve téptem föl az ablakot: ilyenkor a házunk vasúti oldalán, a lépcsőkön fiatalok, lányok, fiúk szoktak üldögélni, beszélgetni, nevetgélni. Most a lépcső is üres volt. Kétségbeesésemben az utcai lámpa körül rajzó bogarakhoz folyamodtam. Hisz azok is élőlények, azok is mozognak, szüntethetik bennem a kozmikus magányt.

Mészöly írja: „Magányos: zajt kér a FŐÚRTÓL”. Én szerény vagyok: „Irgalmas Legfőbb Főúr, legalább szúnyogokat adj az utcai lámpám köré!”

* * *

Második napja nem csinálok semmit. Két napot eltékozoltam. De mihez viszonyítva? Mikor voltam olyan termékeny, amihez viszonyíthatom ezt a két napnyi semmittevést? S ha nincs viszonyító alap, tékozlás-e még a semmittevés?

Megint Bulgakovot olvasom.

Egy időben a japánok rendre álnév alatt írták verseiket. Szerintem minden irodalomban kötelezővé kellene tenni a névtelenséget. Valószínűleg nagyon megváltoznának az értéksorrendek.

Ivan Nyikolajevics Ponirjov, A Mester és Margarita rokonszenves fiatal költője is álnéven ír. Kár, hogy csak egyetlen versét ismerjük: az álnevét, a hangzatos és titokzatos „Hontalant”. Elképzelem, milyenek lehettek azok a versei, amelyek egy nappal azelőtt jelennek meg a Lityeraturnaja Gazeta első oldalán, mielőtt – Sátán társaságában – megismerkedtünk vele. Az első valahogy így kezdődhetett:

Élménye egy volt: a fájdalom, a kín, s a két kín között sötétlő iszony, hogy vajon mikor aktivizálódik újra a sok „így ís lehet” közt a valódi viszony, a sok próbalét között az egy azonosság, a halált sem ígérő pokol, a nem haladó, csak vonagló öncél – A test nem tudja, hogy miért lakol.

               

augusztus 8.

Már napok óta a melegről, de mit a melegről: a gyehennáról készülök írni. Arról a gyehennáról, amely hetek óta pörköli testünket, lelkünket. S nem vagyok képes papírhoz ülni, mert csak ritkán vagyok eszemnél. Éppen a meleg miatt.

Csak a gyerekkoromból emlékszem ilyen pokoli hőségekre. De akkor érdekes módon nem éreztem olyan tragikusnak a meleget, mint most. S az emlékeimben nem magamon látom a tüneteit, hanem mondjuk anyámon.

Kapálunk a Vízállóban. Porzik a rög a kapám nyomán, a levegő meg egyetlen merő kocsonya. Átlátszó, de teste van, mint a szomnambulok plazmájának, remeg, vibrál fölöttünk, bennünk. Anyám gyakran megáll, felegyenesedik, fejkendője kioldva, kétoldalt mint két hollószárny. Legyezi magát a hollószárnyakkal, közben piheg. A kendője alól, ruhájának nyakkivágásából folyik és párolog a verejték. Ha nagyon fáradt, akkor tovább áll, simogatja fájó nyakát, a nyakkivágásból előbarnálló mell fölötti részt, sodorgatja magáról a rárakódott port, piszkot.

A rádió azt mondja, 1951-ben volt utoljára ilyen forró nyár. A hőmérő így déltájt rendre 35-37 fokot mutat. 1951 nyarán a bajcsi állami gazdaságban csépeltünk. Szeptembertől várt a komáromi gimnázium, előtte bizonyítani kellett hűségemet az államhoz, párthoz, szocializmushoz: jelentkeznem kellett társadalmi munkára. Valahol van egy fényképem: egy csoport lány és fiú között állok, vasvillára támaszkodom. Egészen kicsi, gyerekes suhanc vagyok. S azon a képen is ott remeg-rezeg a kocsonyás meleg. De érdekes módon szenvedésre nem emlékszem. Csak a cséplőgép körüli por marására, csípésére. S arra emlékszem, hogy majdnem belefúltam a közeli halastóba. Már eszméletlenül húztak ki belőle.

Az entrópia fogalmát sohasem értettem teljesen. Hogyan is van csak: egy rendszer a kisebb valószínűségi állapotokból a nagyobbak felé halad, s a legnagyobb valószínűségi állapot a totális hőenergia, amikor is láthatóvá válik a Nagy Homályos (Herakleitosz) létprinripiuma, a Tűz. Az entrópia tételében („Minden energia hőenergiává válik”) a „minden energia” azonos a „kisebb valószínűségi állapotokkal”.

De legyen ez az átkozott entrópia-elmélet igaz vagy igaztalan, ebben a pillanatban olyan szorongás van rajtam, mintha a hőhalál kerülgetne. Ha a szél kicsapja a függönyt, s kis enyhítő huzatot várnék az ablakból, hőhullámok áradnak be kintről a huzat helyett. Kész hőguta.

               

augusztus 27.

Hízik a májam, mikor az írók Közép-Európán mulatnak, mikor Ezra Pound az „Éljen! Éljen báró Hatvany!”-n s a „magyar zsidó Közép-Európa vaginán belüli melegén” élcelődik, mikor Péter Handke azt mondja, hogy számára Közép-Európa csak meteorológiai fogalom, vagy Joszip Brodszkij azon derül, hogy vannak, akik összekeverik az ország és az állam ideiglenes alakzatait az irodalommal. Élcelődjetek csak, gúnyolódjatok, mondom ilyenkor magamban, de ne feledjétek, hogy eredetileg szinte minden stílusirányzat, irodalmi iskola neve gúnynév volt, de csak addig mondták röhögve, hogy „barocco” meg hogy „dada”, míg azokat a törekvéseket, amelyeket ezek a gúnynevek jelöltek, inkább politikaiaknak, mintsem irodalmiaknak tudták, aztán mikor valaki megfogalmazta ezen irányzatok sajátos esztétikai értékeit, lassan elfogyott az arcukról a mosoly. Ebben a pillanatban még KE is inkább geográfiai, mint irodalmi fogalom, de ha valaki majd megfogalmazza e fogalom esztétikai tartalmát – szóval a mi unokáink KE-t már valószínűleg komoly irodalomtörténetekből fogják tanulni és stílusirányzatot fognak alatta érteni. Olyan stílusirányzatot, amely valahol a századfordulón, az eklekticizmussal és Musillal, Krausszal, Kafkával és Čapekkal kezdődött.

               

augusztus 30.

Az előbb kitettem a hőmérőt a balkonra, 50 fokot mutatott. 50 fokos vízben már ruhát is lehet mosni. A hét közepére enyhülést mond a rádió.

           

szeptember 1.

Nézek a tükörbe: a hatvanas években volt ilyen szenvedő az arcom. Tésztapuha, fehér bőr, csak a szám lila. Az írók keszthelyi világtalálkozóján filmre vették egy hozzászólásomat, a tévé sugározta, s én elrémültem magamtól. Ott láttam először, milyen kék-lila a szám széle. Mint az előrehaladott szívelégtelenségben szenvedőké.

             

október 6.

Reggel 7 óra. Pontosan 57 évvel ezelőtt születtem. Semmi kedvem az íráshoz, de hírt kell adnom – kinek is?, bizony, csak magamnak, hogy még élek. 57 évesen is. Igaz, nagyon pocsékul. Napok óta gyötrődöm, éjszaka főleg, szívaritmia kínoz.

Csuang-ce egyszer azt álmodta, hogy ő egy repkedő pillangó, boldog és egészséges, és azt sem tudja, hogy ki az a Csuang-ce. – Ezt Hamvas Béla írja valahol, s én is szívesen lennék most pillangó, s szívesen felejteném el, hogy ki ez az 57 éves aggastyán, akit ezer baj gyötör, és szenved, mint egy állat.

De Hamvas Béla tovább fűzi a gondolatait.

Amikor Csuang-ce felébredt, ismét igazi és valóságos Csuang-ce lett. S most igazán nem tudom, mondja Hamvas, Csuang-ce álmodta-e, hogy ő egy pillangó, vagy a pillangó álmodta, hogy ő Csuang-ce.

Mi is állandóan így vagyunk. Hol mi álmodjuk a pillangót, hol a pillangó álmodik bennünket. De az igazság az, hogy ez a kettő egyszerre történik. S én, aki most 57 évesen írom ezt itt, bizonyosan annak a pillangónak írom, amit írok, akinek magamat álmodom. És semmiképpen sem valaki másnak. Még akkor sem, ha valaki meglesi ezt a permanens reinkarnációt. Vagy az író számol azért az állandó kéjlesőkkel? S csak akkor élvezi az írást, ha tudja, hogy valaki meglesi?

           

október 31.

A budapesti rádió Mindenesének köszönhetően jelen lehettem a Magyar Írószövetség közgyűlésén. Sőt, valószínűleg jobban megértettem a fő vonalakat, mint akik valóságosan jelen voltak, s a sok dumában eltévedtek. A lényeget a rádióban Márton László foglalta össze számomra. A közgyűlésen sokan a mennyiségi szempontot akarják érvényesíteni. Ezért nem akarták elfogadni azt a javaslatot, hogy a különböző iskolák, folyóiratok küldjenek küldötteket a Szövetség vezetőségébe. P. G. dörögte el a másik tábor véleményét a közgyűlésen, amely szerint néhány író nem jelenthet olyan erőt az írószövetségben, mint a tömeg.

Nincs új a nap alatt: a mintegy háromszáz tagot számláló Hejszlovák írók Társasága is azért vált ki nemrég a Szlovákiai írószervezetek Asszociációjából, mert a sokkal kisebb taglétszámú más irányultságú szervezetek – úgymond – állandóan leszavazták a küldötteiket.

             

december 2.

Van Illés Endrének egy novellája egy lányról, aki életében sohasem nevetett, aztán a boncasztalon derül ki róla, hogy nincs nevetőizma. Én is ismertem egy embert, akinek valószínűleg szintén hiányzott a nevetőizma. Bábi Tibornak hívták. Ő magát költőnek tudta, de inkább emberként volt érdekes. S pontosan azért, mert sohasem nevetett, nem tudott játszani. Féltem tőle és sajnáltam.

1989 után mintha megszaporodtak volna körülöttem a Bábi Tiborok, írókként ismertem meg őket valaha, aztán politikusok lettek, s egyszeriben elfelejtettek nevetni. Tőlük is félek és sajnálom őket. Sivár, kihalt életükért. Amiért lassan, de biztosan elfelejtenek élni. Elfelejtik, hogy a demokrácia: élet, az élet pedig: játék. Veszélyes játék, de azért játék. S fogcsikorgatva nem lehet játszani. A diktatúrák többnyire nem azért roskadnak össze, mert baj van a lábizmaikkal, hanem azért, mert a nevetőizmuk hiányzik.

* * *

Brodszkij a „kongresszusi” székfoglalójában megnevez öt költőt (Mandelstamot, Cvetajevát, Frostot, Ahmatovát és Audent), s azt mondja, hogy „a legjobb perceiben amazok összegének érzi magát”, bár tudja, hogy külön-külön bármelyiküknél kisebb. Nekem is van ilyen „öt költőm”, akik nélkül énsem érnék sokat, s az „öt” között ott van a most elhunyt Vas István is. (Bizonyítékként is, hogy mennyire nem „csak” népi gyökerekből nőttünk.)

* * *

Farnbauer szöveglírája a „holtpont” költészete. Bacon kiadta a jelszót: plus ultra!, „megszólaltatta a harangot, amely az elméket összehívta” (Durant) a haladó Európa érdekében. Ma megint az ókori tudósok az időszerűek, a „non plus ultra”. Mert ha tovább lépünk, akkor elpusztulunk. Csak ezzel a megállással, ezzel a holtponttal a gondolkodás egyelőre még nem tud mit kezdeni.

Farnbauertől idézek: „Valaki bekiabál hozzám a fülemen... Én akkor ... hazamegyek, kicsit hozzáolvasok a filozófusokból meg az alanyi költőkből, begépelek a „C”-ben egy optimalizációs programot, amellyel interációs módon... felülvizsgálom az alternatíváimat, majd leírom, hogy mit mondtam volna neki.” (Mármint annak, aki „bekiabált hozzá a fülén”.) Ez a tanácstalanság a szóban mint metatevékenységben a strukturáló eleme a költő sajátos posztmodern szövegkompozícióinak.

De mi következik a „modernre”, a haladásra, a „mindig az a jobb, ami lesz”, a „ Csak ami nincs, annak van bokra” – féle elvekre, a lineáris időre épülő kor után? A holtpont, a teljes elbizonytalanodás, a könyvekben élés. A haladás eszméje az ember harmadik lába volt. Most lassan már a saját lábaival sem tud mit kezdeni. Mind a három életellenesnek bizonyul. Marad a lábatlan vergődés. De a „vissza a természethez” felismeréséhez talán a holtpont költészete is hozzátartozik.

folytatjuk