Erotikus nyelv-e a magyar?

Pavel Eisner, a zseniális intuícióval és stílusérzékkel megáldott cseh fordító, kritikus azt állította volt egy helyütt, hogy a szláv nyelvek tartják magukat a legradikálisabban a természetes nemekhez. Ezért például, szerinte, a cseh nyelv egyszerűen a beszéd tényeiből kiindulva az erotika legáthatóbb belső fluidumával van megáldva. Fogadjuk el, amit mond, mert anyanyelvének belső rezdületeit a természetgyógyászok ráérzésével és a tudósok pontosságával tudta kimutatni és megfogalmazni. Aki példáira is kíváncsi, lapozza fel a „Rady Čechum, jak se hravé pfiučiti češtine” c. könyvét (Odeon, 1992).

Mi azonban nem recenziót írunk, ezért ezekkel nem fogunk foglalkozni. Csak egy kérdésre próbáljuk a válaszhoz vezető utat megtalálni. Ha ugyanis igaznak fogadjuk el Eisner állítását az erotikám és a nemek elismerésének kapcsolatáról a nyelvben, akkor előttünk áll a dilemma: a magyar nyelv, amely a grammatikai nemeket nem ismeri, meg lenne fosztva az erotikus jellegtől? Nos, anélkül, hogy a cseh nyelv ilyen nemű tulajdonságaiban kételkednénk, némi megjegyzést szeretnénk fűzni magához a fenti tételhez. Persze nem a nyelvész minőségében, hanem – tételről lévén szó – más, spekulatív indíttatásból.

Eisner kijelentése mögött ott lappang annak elismerése, hogy a nemek grammatikai használata egyértelművé teszi a nyelvi alanyok hovatartozását. Tudjuk, mikor van szó hímnemről, és mikor nőnemről. Az erotika világtörténete ismer olyan korszakokat, amikor az ismérv az egyértelműség volt. De mind a kezdetek, mind a jelen a szerepek komoly (mert ontológiai megalapozottságú) vagy játékos (mert a lét szövete úgyis felfejthetetlen) bizonytalanságából indultak ki. Gondoljunk csak a plátói mítoszra, ahol az androgün mindkét nemet magába foglalja. A nemiség itt valami belső, önmagába zárt és önmagának elegendő. Csak az apollóni sebészi beavatkozás után lett szüksége a két – most már különálló – nemnek arra, hogy minden eszközzel, tehát nyelvileg is kinyilvánítsa egyoldalú (és ezért most már egy-értelmű) létét. A magyar nyelv mintha nem akarná elfogadni a nemileg megosztott világ tényét, és az őseredeti egység tükrében láttatja (homályosan?, misztikusan?) velünk férfi és nő viszonyát. Megkülönbözteti ugyan a „szerelem” és a „szeretet” szavak segítségével a testiséggel teljes kapcsolatot az érzelmekre alapozódó és inkább szellemi vonzódástól, de ugyanakkor a „szerető” főnév (és egyszerre melléknévi igenév) segítségével össze is köti őket. Azaz, nyelvünk az emberi létnek azt a metafizikai egységét jeleníti meg, amely már csak néhány álmodozó emlékeiben él. De mi ez, ha nem annak az elhomályosult tapasztalatnak a nyelvi megtestesülése, hogy férfi és nő kapcsolatának egyik legmegrázóbb és legfelemelőbb élménye a saját androgün-létünkre való rádöbbenés?

De hogy ne csak spekulatívak, hanem érzékletesek is legyünk, álljon itt végezetül egy par excellence példa arra, amit mondtunk. Nyelvi játékként is felfogható, amit Déry kreált A kiközösítőben Ambrus püspök és justina császárné párbeszédével. De a nyelvi erotikum csúcsteljesítménye is pl. az a mondat – „Tudom, hogy magunk szoptattunk”–,, amelyben szétbogozhatatlanul van egyben a fejedelmi többes a nemileg semleges, de biztos női foglalatosságot jelölő igével. Meghagyva a rést a kételynek: kik is szoptattak vajon? Hiszen van-e erotikum titok nélkül?