Estilo culto

Az ismeretlen és titkos fejezet, melyben kiderül, hogy Dulcinea del Tobosót

miféle varázslat tartja fogva avagy a Búsképű története

A Montesinos barlangjában történt kalandokról szóló fejezetet követően Cide Hamete Benengeli arab történetíró és filozófus megkérdőjelezi a történtek valódiságát, s egyben szükségesnek tartja fenntartását lábjegyzetben megfogalmazni. Don Quijote szavahihetőségét azonban nem vonja kétségbe, mert igazságszeretőbb hidalgó s nemesebb lovag nem élt az ő korában, aki inkább meghalt volna, semhogy egyetlenegyszer is hazudjék. A margóra írt megjegyzés talán annak tudható be, hogy nem akarta magára haragítani azt az inkvizíciót, ami III. Pál pápa óta Sanctum Officium néven nem kisebb szigorral üldözte tovább az eretnekeket, s mivel ő moriscóként imádta a keresztény istent, volt mitől tartania. Kijelenti: a lovag beszéli el az eseményeket, s ha ez a kaland nem látszik hitelesnek, hát annak akkor nem ő az oka, mert ő az egészet csak leírta a legjobb tudása szerint. Majd hozzáteszi, élete vége felé, a halál árnyékában a lovag visszavonta szavait, s bevallotta, ő talált ki mindent, míg odalent volt a barlangban, de ezt a visszakozást, épp Don Quijote igazságszeretete miatt, amit Benengeli is készségesen elismer, egyszerűen nem lehet komolyan venni. Ezért inkább tekinthető az arab történetíró és filozófus ügyes fogásának, néminemű valóságtorzításának, hiszen erre az óvatosságra vagy ravaszságra az inkvizíció mellett szükség is volt, mint a lovag halála előtti bűnbánó őszinteségének. És ez a feltételezés annyiban jogos, amennyiben Cide Hamete Benengelinek is köze volt a Montesinos barlangjában történtekhez. S mint utóbb, áldozatos kutatómunkánknak köszönhetően kiderült, nagyon is köze volt hozzá; egy később lefordított Benengeli-szövegben ugyanis félreérthetetlenül szó van a lovag és egy megnevezetlen író között lezajlott találkozóról. Ezt a kéziratot egy bizonyos Miguel de Cervantes Saavedra úr vette Toledóban, amint az Aleonan lődörgött, majd egy moriscóval fél mázsa mazsoláért és két véka búzáért másfél hónap alatt lefordíttatott a lakásán. Csak találgatni lehet, miért maradt ki ez a rész, a morisco miért nem fordította le a teljes szöveget. Lehet, túl képtelennek tartotta a történteket, lehet, hogy elege volt már a fordításból, de az is lehet, s ez látszik valószínűnek, elnézte vagy elfelejtette csupán, biztosat azonban nem tudhatunk. Cervantes úr pedig elmulasztotta a nyers fordítást ellenőriztetni, s így eshetett meg az, hogy egy fejezet bizony kimaradt Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha című könyvből, noha maga a lovag is azt mondja a Montesinos barlangjából való szerencsés szabadulás után, hogy „majd eljön az idő, amikor elmondok még egyet s mást az alant látottakról, az majd hitelt szerez történetemnek, mert valóságához sem kétség, sem vita nem fér.” Ha Cervantes úr van olyan figyelmes és következetes, akkor még idejében számon kérhette volna a moriscótól a hiányosságokat, jogosan vonhatta volna kérdőre, lefordított-e minden egyes betűt, amit Cide Hamete Benengeli, az arab történetíró és filozófus papírra vetett, és akkor kiderülhetett volna az, ami mindjárt ki fog derülni.

Amidőn Don Quijote és Sancho Panza csendesen ballagott, harmadnapra eljutottak Ebra vizéhez. A folyó látványa igen nagy örömet szerzett a lovagnak, mert valóban gyönyörűség is volt a kies partot, a tiszta árt, a csendes csobogást és a folyékony kristály gazdag bőségét szemlélni. Ez a vidító látvány számos szerelmes gondolatot újított fel emlékezetében, különösen pedig a Montesinos barlangjában látott tüneményeket, melyekről Pedro mester majma azt mondta ugyan, hogy csak részben igazak, részben nem, de a Búsképű lovag inkább csüggött az igazakon, mint a költötteken, és egyszeriben szükségesnek találta, hogy Sanchónak most azt is elmondja, amiről eddig nem volt alkalma szólni.

– Tudnod kell, Sancho, hogy Don Montesinosszal való találkozásom után, aki egyébként oly kedvesen kalauzolt a földalatti világban, megismertetve velem a Merlin által elbűvölt Durandarte lovagot, ki halotti álmából fölébredve beszélt, s láthattam az ő fájdalmas, Doña Belermának kiszakított szívét, és azt a három parasztlányt is, akikkel a minap találkoztunk, tehát mindezek után Don Montesinos csöndesen visszakísért a királyi palota kristálykapujához, melynek szárnyai hirtelen kitárultak, ekkor megöleltük egymást, és szó nélkül elbúcsúztunk. Aztán elindultam a kötélhez, hogy a licendátus unokaöccsével fölhúzzál a mélységből, ahová, kedves Sancho, mindenkinek alá kellene szállnia, hogy bizonyosságot szerezzen a lenti világ létezéséről.

– Na én, jó uram – vágott közbe Sancho –, le nem mennék, ha fizetnének is, mert kinek a lánya, kinek az anyja, nem ijedek meg a saját árnyékomtól, de bolond lyukból bolond szél fuj.

A fegyverhordozó különös közmondásain a lovag csöppet sem lepődött meg, efféle ostobaságokat gyakran hallott tőle, ezért inkább tovább mesélte a történteket.

– A sötét egyre sűrűsödött, ami csöppet sem volt rendjén való, hiszen már látnom kellett volna a barlangnyílást s a kötelet. Csak tíz-tizennégy ölnyi mélységben volt ez a beugró, ahol pihenni szándékoztam volna eredetileg, s most visszafelé jövet már attól tartottam, hogy valamelyik gonosz varázsló űz velem csúnya tréfát, betömte a barlang kijáratát és felhúzta a kötelet, amikor váratlanul a fejem nekiütközött az elhagyott, majd fellelt köldökzsinórnak, amitől szabadulásom méltán reméltem. De amint kiáltani akartam nektek, előrébb léptem egyet, s így beleestem abba a mélységbe, ahová egyébként eljutni kívánkoztam.

Don Quijote itt néhány másodperc szünetet tartott, hogy Sanchónak legyen elég ideje megérteni és átérezni az ő szorult helyzetét. Ami a legnagyobb kalandokhoz hasonlítható, mert egyszerre csak nincs tovább, zuhan a semmibe. A kötelet ugyan két kézzel markolta, de legszívesebben elengedte volna a fájdalom miatt, hiszen a horzsolás átforrósította lovagi kesztyűjét. Amikor aztán szerencsésen megérkezett a barlang fenekére, száz ölnyi mélységbe jutva így, újabb üreget, vagy inkább hasadékot pillantott meg. Ez már közel sem volt akkora széles, mint az előző járat, azonban némi világosság itt is derengett. A lovagot először az késztette csodálkozásra, hogy mennyire langyos a levegő, hogy egyáltalán nincs hideg, mint az egyébként várható volna a föld ilyen mélységében. Majd ahogyan jobban szemügyre vette a hasadékot, úgy tetszett neki, hogy a falból élesen kiugró darabok óriási belszervekre hasonlítanak; kőkemény tüdők, májak, vesék és sziklaszívek, sőt, mintha herékhez hasonlatos tojás alakú köveket is látott volna. Határozottan az volt az érzése, hogy az örökkévalóság testébe került, ahol keskeny az út és szűk a kapu, amin át kell jutnia.

A Búsképű lovag többek közt még azt is elmondja Sanchónak, miféle viszontagságokon ment keresztül, hol kúszott, hol mászott a rejtélyes barlangban, s hogy mekkora erőfeszítésébe került, míg eljutott abba a tágas terembe, amit egy sötét folyó vágott ketté. Mindezek részletezésére tehát most nem térünk ki, noha Cide Hamete Benengeli híven beszámol a nehéz útról. Nekünk azonban elég annyi: a lovag eljutott ide. A váratlanul feltűnő akadály láttán Don Quijote nem tudta, mitévő legyen, folytassa az utat avagy forduljon vissza. Kissé fáradtnak érezte magát, ezért úgy döntött, rövid időre megpihen. Először is megigazította magán a páncélzatot, oldalán a kardját, aztán leült egy zöldes színű lapos kőre, amit ő elvarázsolt epének vélt. Közben azon töprengett, miként kelhetne át ezen a vízen, ami érzése szerint a Ruidera-tavakat és a Guadiara folyót táplálja. És tűnődés közben tekintete véletlenül egy enyhén oldalra dőlt táblára esett, mely a meredek partszakasz kavicsai közé volt szúrva. A táblán a következő állt: A valóság határa.

Don Quijote könyökvédő páncéllal fedett karját lába közt a földre lógatta, nézte, hosszan nézte a vizet, írja Benengeli. A víz pedig széles volt és sebes sodrású, itt-ott fölbugyogott, apró gőzfelhőcskék szálltak a levegőbe, s a gyűszűnyi örvények, melyek a bugyogós nyomán keletkeztek, hangos csuppanásaikkal és szürcsöléseikkel a csókolást, így imádott kedvesét, Dulcinea del Tobosót juttatták eszébe. Majd felidézte a nagyszerű elődöket, Amadís de Gaulát, Amadís de Greciát, Don Olivante de Laurát, Patir lovagot, Fehér Tirantét, Bernárdo del Carpiót, Cid Ruy Díazt, Don Galaort, Angolországi Palmerínt, Reynoldos de Montalbánt, Turpint és Rolandot, a „Frankhon tizenkét pairjét”, meg Artúr király kerekasztal-lovagjait, Lancelot lovagot, aki Ginevrába, a király feleségébe volt szerelmes; Don Quijote megemlékezett ezen lovagok dicsőséges tetteiről, hogy példát találjon valamelyiknél egy hasonlóan nehéz és kétségbeejtően reménytelen feladatra, amikor is nem kevesebbre vállalkozott a nemes lovag, mint arra, hogy átlépje a valóság határát. Don Quijote úgy vélekedett, szem előtt tartva a nagy elődök tetteit, hogy a folyó átúszásra alkalmatlan, ezért mint annyiszor, most is valamiféle próbát kell majd teljesíteni.

Régóta sejtette, hogy létezik egy ilyen határ. És vágya, hogy mindent a maga természetes állapotában szemléljen, nem pedig kifordítottan és elbűvölten lásson, ahol képzelet a valóságtól és valóság a képzelettől minden nehézség nélkül elkülöníthető és megkülönböztethető legyen, beteljesülni látszott. Vagy legalábbis remélte, hogy odaát minden egyszerűbb lesz – mert ahol a valóság illúzió, ott az illúzió az egyedüli valóság, állapítja meg Cide Hamete Beneneli arab történetíró és filozófus.

Don Quijote hitt abban, ha egyáltalán hihetünk Benengelinek, hogy a túlsó oldalon, ahonnan egyébként a szűk járatokat is megvilágító fény áradt, alkalma lesz találkozni és megvívni az Amadísok ellenségével, Arcalaus varázslóval, vagy akár magát Merlínt kényszeríti majd arra, hogy ne kuszálja úgy össze a dolgokat, a szép legyen szép, a jó jó, derüljön ki az igazság, a világ pedig ne legyen téveszmék és sajnálatos félreértések áldozata.

– Amint így gondolataimba mélyülten ültem a barátságosan meleg és sejtelmesen világló barlangban, annak a folyónak a partján, mely méltán lehetne a Sztüx, a Kókütosz, az Akherón vagy akár a Nílus párja, egyszerre csak hangot hallottam: „Ó, dicső feltámasztója a már-már feledésbe merülő kóbor lovagrendnek! Ó, érdeme szerint eléggé nem magasztalható nemes lovag, Don Quijote de La Mancha, az elaléltak lelke, az elesettek támasza, rokkantak mankója, és minden szerencsétlenek vigasztalója! Halljad hát, miféle próbát kell kiállnod ahhoz, hogy a valóság határát átléphesd, ahol megláthatod majd kedvesedet, Dulcinea del Tobosót!”

Don Quijote nyomban talpra ugrott, és zavartan forgatta a fejét, azonban senkit nem látott, aki szólhatott volna.

– Kész vagyok teljesíteni a nagyszerű feladatokat, melyek nekem kimérettek. Közöld hát, te Kegyes Hang, mit kell kiállnom, mily csomót kell megoldanom, hogy megtörjön a varázslat. Lovagi kardom lesz a tanúja azoknak a soha el nem múló, s nem feledhető cselekedeteknek, melyeket a bűn megsemmisítése és az erény fölemelkedése érdekében azonnal kivívok.

A Kegyes Hang erre csillapítgatta a lovagot, mondván, a három feladat közül, ami rá vár, egyikhez sem kell kardot használnia, nyugodjon meg szépen, mert az első próbának a teljesítése, mely szerint látnia kell a háta közepét, semmivel se különb vagy alábbvaló feladat, mint mondjuk óriásokkal küzdeni.

– Kétség kívül nehéz próba – szólalt meg ekkor Sancho. – Legalább oly lehetetlen, mint tengert keresni Ravennában.

– Nekem is ugyanez jutott eszembe, még mondtam is magamban, Sancho Panza se tudna most találóbb közmondást. De bármilyen nehéznek és értelmetlennek gondoltam is ezt a próbát, meghátrálni semmiképp nem akartam. Először kétségeim támadtak a feladat teljesíthetőségét illetően, majd rájöttem, hogy tükörrel mindez megoldható. Igen ám, de a kóbor lovagok nem hordanak maguknál efféle holmit, mert a jó lovag nem az ábrázatában, hanem a tettekben, az igazságért vívott csaták győzelmében és lelket emelő diadalában akar szépséget találni és gyönyörködni.

Rövid töprengés után, hogy miként pótolhatná e nem mindennapi eszközt, hirtelen abbahagyta az egy ideje elkezdett fel s alá járkálást, lekapta fejéről a híres sisakot, amit egyszer Sancho megbecstelenített azáltal, hogy a parasztoktól vásárolt híg túrót beleöntötte. Ezt az alkalmasint tányért, alkalmasint lovagi sisakot keménnyé izmosodott ülepén addig fényesítette, míg az olyan fényes nem lett, akár az ezüsttel foncsorozott legmívesebb hercegnői tükör.

Don Quijote némiképp bizakodóbb lett a két hátralevő próba sikeres teljesítését illetően, ám amint meghallotta, mit kíván tőle a Kegyes Hang, nyomban elszállt minden reménye. Mert ő egy percre sem feledkezhet meg arról, hogy kicsoda, mint azt kéri tőle a Kegyes Hang. Egyszerűen nem képzelheti azt magáról, hogy ő Alonso Quijano, aki birtokán éldegél és gondtalanul olvasgat. Nem, ez képtelenség. De minél inkább hajtogatta magában ezt a képtelenséget, s bizonygatta, hogy ő Don Quijote de la Mancha kóbor lovag, s nem egy állítólagos La Mancha-i Alonso Quijano, annál inkább magával ragadta ez a kényszerképzet, s egy bizonyos idő után, a folyamatos tagadás következtében azt kezdte mondogatni, Ő Alanso, a La Mancha-i birtokos.

Minekutána így kiállta a második próbát is, következett a harmadik.

– Írnod kell – rendelkezett a Kegyes Hang – egy Egymondatos történetet, melynek terjedelme nem   haladja meg az egy flekket. Tollat, tintát és papirost az epe formájú kő alatt találsz.

Aztán még figyelmeztette a Búsképű lovagot, hogy ne siessen, nem kell kapkodnia, mert ő minőségi munkát vár, nem holmi fércművet. Legyen személyes és vallomásos, legyen benne valóság, legyen benne képzelet.

– Idő van bőven – mondta legvégül. – Mert a határnak ezen az oldalán van az örökkévalóság, a túlsón pedig a mulandóság.

Don Quijote a mondottak szerint járt el, a kő alatt megtalálta az íráshoz szükséges eszközöket, majd ismét leült a kőre, az ív papirost a combjára terítette és mélán bámulta a fehérséget. Az arcát és a füle tövét sokáig cirógatta a puha lúdtollal, míg aztán leírta az első mondatot.

A víz eközben barátságtalanul morajlott, jegyzi meg Benengeli, magas hullámokat vetett, mintha csak a lovag figyelmét akarta volna eltéríteni az embert próbáló feladatról.

„De mit is írhatnék – kezdett a betűvetésbe a lovag, nem tudván, hogy a végén mit fog aratni. – Ó, Kegyes Hang, engedtessék meg nekem, ha már irodalmi szituációról van szó, magam válasszam meg a formát, ezért előre is elnézést kérek, ha munkám kurtább vagy a megszabottól hosszabbra sikeredik; próbálkozom, mert az írás hasonlatos az éhséghez, csak úgy lehet kielégíteni s kielégülni, amint a szükség engedi.” Majd eképp folytatja: „Ó, Dulcinea hercegnő, e rabbá tett szívnek asszonya, mily súlyos kínt s keservet okoztál te énnekem, amidőn elűztél magadtól, és szigorú parancsolatoddal azt róttad rám, hogy szépséged előtt megjelenni ne merészeljek. Bár kegyeskednél megemlékezni e néked meghódolt szívről, hiszen annyi gyötrelmet szenved a te szerelmedért.”

Ehhez azután még sok egyéb badarságot fűzött, úgy, amint könyveiből tanulta, utánozván, amennyire csak tudta, nyelvezetüket. Aztán rátért a tulajdonképpeni történetre, melynek mi más is lehetne a címe, mint Lovagi torna.

És most a Benengeli-szöveg lehető legpontosabb fordítását adjuk vissza, tartalmi és formai hűséggel ugyanazt, amit Don Quijote leírt:

Valóságképzelet: Képzeletvalóság

A címben foglaltakra gondolván, úgy ítéljük, ebben a küzdelemben, amennyiben ez küzdelemnek nevezhető, se győzni, se veszíteni nem lehet. Az egyensúly szigorú – látható, de elképzelhető is. Mint ahogyan azt is nehéz elhinni, hogy ez egy történet volna. A Kegyes Hang azonban tudomásul vette azt, hogy az irodalmi alkotások ilyenek is lehetnek, és ezzel a próbát megoldottnak, illetve a megoldást egy megoldhatatlan feladatnak minősítette.

– Es mi történt ez után – kérdezte Sancho Panza, miközben továbbra is az Ebra partján poroszkáltak csöndesen.

– Azt biztosan magam sem tudom – felelte a Búsképű lovag. – A Kegyes Hang közölte velem, hogy átléphetem a valóság határát; induljak el nyugodtan, biztatott, mert az a folyó, amit magam előtt látok, csak a képzeletemben létezik. És csakugyan, Sancho, amint a vízbe tettem a lábam, egyszeriben eltűnt a félelmetes folyam.

A lovag még elmondja, hogy egy szűk, de megkövült szervek nélküli járatban hamarosan ismét egy tágas barlangterembe jutott. Az eddigi homály után szokatlan volt számára az a nagy világosság, ami a teremben fogadta őt, pedig csak egyetlen gyertya égett egy íróállvány tetején. Az erős fény miatt, ami néhány másodpercre elvakította, először észre sem vette az állvány mögött álló férfit, aki a lovag érkezésére a tintatartó mellé tette a tollát, hogy a látogatót illő módon fogadhassa. A férfi zöld színű felöltője egészen a földig ért; vállára és mellére fehér atlaszgallér simult, fején fekete milánói föveget viselt. Arckifejezése oly szelíd volt, hogy a lovagot a legnagyobb mértékben meglepte s bámulatba ejtette.

Közelebb lépett hozzá, és megszólította:

– Ha szabad kérdeznem uraságodtól, mivel foglalatoskodik itt magányosan, távol a világ legkisebb zajától, bezárva ebbe az üregbe, amit méltán lehetne talán börtönnek is nevezni. S ha jól látom, uraságod egyetlen szórakozása csupán a lúdtoll forgatása lehet.

– Bizony, bizony, kedves Don Quijote de la Mancha lovag, igen jól látja helyzetemet, bár ami a lúdtollat illeti, a forgatása csak annyiban szórakoztató, amennyiben a küzdelem, amit a gonosz varázslók ellen szünet nélkül folytatok, mulattató és kedélyes elfoglaltságnak tekintendő. S nem tagadom, néha tréfát űzök belőlük, néha magamból is, mert e haláli komolyság, ami itten körülvesz, gyakorta nehezen viselhető. No meg talán ez is segítségemre van abban, hogy átjussak az örökkévalóság határán, ahol majd bőven lesz alkalmam kipihenni az itteni terheket.

A lovag a hallottak után elgondolkodott, majd így felelt:

– Valóban felfogás kérdése, hogy mivégre cselekedjük azt, amit cselekszünk, de az örökkévalóságba való bejutás sokkal nehezebb dolog, mint azt uraságod esetleg gondolja. Az iménti kalandom bizonyosság arra nézve, hogyha azt hiszem, amit hiszek, a képzelődések oly útvesztőjében találom magam, melyből sehogyan se tudok kikeveredni, még ha Thészeusz fonalát tartom a kezemben is.

Itt kell megjegyeznünk, hogy amidőn a Benengeli-kéziratot fordítottuk, a párbeszédnek ezen a pontján olvashatatlanná válik a szöveg, a betűk összekuszálódnak, s az írás oly mértékű szándékos avagy szándéktalan romlásáról beszélhetünk, hogy értelmét egy jó darabon nem vehetjük. Sejteni azonban sejteni lehet, hogy a korábbihoz hasonló, nem kevésbé magvas értekezést folytatnak a valóságról és képzeletről, örökkévalóságról és mulandóságról. A szövegromlás után az írás mintegy kitisztul, s azt olvashatjuk éppen, hogy a Búsképű lovag beszámol csalódottságáról, mert ő azt remélte, megláthatja majd Dulcinea del Tobosót.

– Nagyon téved, Don Quijote de la Mancha, ha azt hiszi, nincs itt imádott kedvese. Mert Dona Dulcinea én vagyok. Az íróknak olykor szükségük van megfoghatatlan ideákra, melyeket a hősök ábrándosan követnek; Dulcinea del Toboso varázslat, csak mások által látható.

Erre a lovag felháborodottan így szólt:

– Mindjárt meglátod, ahogyan Agrages mondja – s előrántotta kardját, hogy menten kettévágja, s vérét vegye ezért a gyalázatért. De az író reflexei jól működtek, kezébe kapta a tollat, és még idejében leírt valamit az állványon hagyott papírra, így vetve gátat a lovag felindultságának. A Búsképű lovag pedig, úgy ahogy volt, magasba tartott fegyverével, előre lendülő lábával mozdulatlanná merevedett. Ezt a váratlan eseményt Sanchónak úgy mesélte el, hogy abban a pillanatban, amikor rárontott az atlaszgalléros férfira, valami varázslat megakadályozta abban, hogy lesújtson, nem is tudja, mi történt vele, csak arra emlékszik, hogy ő és a licenciátus unokaöccse élesztgetik a napvilágon.

– Na, ennek se eleje, se vége, akár az örökkévalóságnak – mondta Sancho Panza, amint egyszerre csak egy lélekvesztő tűnt föl előttük; a csónak egy partmenti fa derekához kötözve himbálózott a vízen.

Don Quijote széjjelnézett a parton, de embert nem látott. Leszállt Rocinantéról, és Sanchót is leszólította szamaráról.

– Tudnod kell, Sancho, hogy ez a hajó itt előttünk egyenesen arra szólít és hí föl engem, nem tulajdonítok e jelnek más értelmet, hogy szálljak be s menjek vele valamely lovag vagy egyéb szükségben lévő előkelő személyiség segedelmére, akiknek okvetlenül igen nagy veszedelemben kell lennie: így szokott ez lenni a lovagregényekben is, ha varázslók fordulnak elő és szerepelnek.

A lefordítatlan szöveg itt ér véget, ami természetesen nem jelenti a történet végét. A magunk részéről az eseményeket se magyarázni, se minősíteni nem kívánjuk. A történtek hitelességét megkérdőjelezni, illetve azt fenntartások nélkül elfogadni nincs okunk, csupán annyit szeretnénk megjegyezni, amit Cide Hamete Benengeli is leírt az utolsó fejezet végén: Don Quijote számára jött a világra, s ő Don Quijote számára; a lovag tudott cselekedni, ő pedig írni.