Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. október / Ez; Világ; Igék; Mindig; Út

Ez; Világ; Igék; Mindig; Út

       

Ez

               

Bar tudunk ezt-azt,

s halljuk olykor, mit beszél

a szívünk és a szél –

nincs erőnk és nincs hitünk

a kezdet szavát hallani,

a lélekbe írt első tudás

testvéri csöndjét s melegét:

ez, ez, ez – ez szakít,

ez morzsol, ez tép

mindünket szerteszét.

               

                 

Világ

     

Világ akartam lenni.

Az, aki a tükröt összezúzza,

s tesz-vesz boldogan,

jár-kel önfeledten

a gyógyító csodában,

a törékeny mindenhatóságban.

                 

Világ akartam lenni,

érett, fényes gyümölcs.

Vagy mint a nap s a hold,

bátor és tűrő, engedelmes,

akit a méltóság fegyelmez.

               

Világ akartam lenni. Ennyi.

           

                 

Igék

               

1

Madaram, madaram,

istengyümölcse-édes,

énekelgetsz, szálldogálsz,

szárnyad fekete-fényes.

             

2

Szívemben véled

a múlhatatlan kering,

mint föld a nap körül.

S örül.

                   

3

Visellek némán,

mint örök örömöt,

mely könnyes szemmel

közénk költözött.

               

4

Múlhatatlan séta vagy

a kedves könnyűségben,

szépem.

             

(Ha nem lennél, hívnálak,

jöjj közénk a fénybe,

e teherbe ejtő, zavarba ejtő létbe.)

                 

5

Mindig vagyok, mert jó.

Olyan ez, mint a hold.

És mindig jó, mert vagy.

Olyan ez, mint a nap.

                   

6

Ha így szólsz, nem érted.

Azt mondom: én sem.

Nem érti, mért fúj, a szél sem.

             

               

Mindig

                 

Szótlanul kéne ünnepelnem.

Vérzőn. Halhatatlanul.

                   

Szótlanul kéne szállnom.

Szótlanul kéne szólnom.

Szótlanul.

             

                 

Út

                 

Ki bennünk és köztünk ég,

arany mérleg. S ő az út,

s ő az, ki rajta lépked. S ő vagy

te is, láng, kegyelem, élet.