Ez; Világ; Igék; Mindig; Út
Ez
Bar tudunk ezt-azt,
s halljuk olykor, mit beszél
a szívünk és a szél –
nincs erőnk és nincs hitünk
a kezdet szavát hallani,
a lélekbe írt első tudás
testvéri csöndjét s melegét:
ez, ez, ez – ez szakít,
ez morzsol, ez tép
mindünket szerteszét.
Világ
Világ akartam lenni.
Az, aki a tükröt összezúzza,
s tesz-vesz boldogan,
jár-kel önfeledten
a gyógyító csodában,
a törékeny mindenhatóságban.
Világ akartam lenni,
érett, fényes gyümölcs.
Vagy mint a nap s a hold,
bátor és tűrő, engedelmes,
akit a méltóság fegyelmez.
Világ akartam lenni. Ennyi.
Igék
1
Madaram, madaram,
istengyümölcse-édes,
énekelgetsz, szálldogálsz,
szárnyad fekete-fényes.
2
Szívemben véled
a múlhatatlan kering,
mint föld a nap körül.
S örül.
3
Visellek némán,
mint örök örömöt,
mely könnyes szemmel
közénk költözött.
4
Múlhatatlan séta vagy
a kedves könnyűségben,
szépem.
(Ha nem lennél, hívnálak,
jöjj közénk a fénybe,
e teherbe ejtő, zavarba ejtő létbe.)
5
Mindig vagyok, mert jó.
Olyan ez, mint a hold.
És mindig jó, mert vagy.
Olyan ez, mint a nap.
6
Ha így szólsz, nem érted.
Azt mondom: én sem.
Nem érti, mért fúj, a szél sem.
Mindig
Szótlanul kéne ünnepelnem.
Vérzőn. Halhatatlanul.
Szótlanul kéne szállnom.
Szótlanul kéne szólnom.
Szótlanul.
Út
Ki bennünk és köztünk ég,
arany mérleg. S ő az út,
s ő az, ki rajta lépked. S ő vagy
te is, láng, kegyelem, élet.