Levegőn és vízen

92. március 28.

Meg-megdöndül a föld. A szomszédban fát hasogatnak, miközben reggeli gyakorlataimmal foglalkozom.

*

Furcsa lény az ember. Hosszan vitatkozik a párjával arról, ki porszívózza fel a nappalit és az előteret, behúzott nyakkal, görbe háttal. Hol itt a belső meg a külső farfás, az igazi öntudat? Ennek híján csak apró keserűségek, kifakadások; érvényesítgetés – szerepekben legalább. Ha egyszer egészen átélné a helyes tartást, nem lenne szükséges az állandó külső bizonyítékokra, önigazolásra, hogy elkülönült önmagát feljebb tolja a lejtőn.

*

Napsütés. Ellenpontként: egy traktor herreg a közeli domboldalon. De azért ki lehet ülni a tornácra a jó és a rossz közé éppen.

*

Ahogy közeledünk: távolodunk. Egyre bensőségesebb a viszony a lélekkel, s egyre éberebb, tudatosabb.

*

A dzsanusírászana (fej-térd tartás) gyakorlása közben. Ha a bal láb nyújtott s a jobb illeszkedik combtőbe, előrehajlás közben fekete, lengő, szögletes zárójelek, tenyérnyi hosszú kapcsok sodródnak sötéten, két oldalról zuhognak egymás felé, alálibegnek. A másik oldalra hajolva, függőleges vonalakból élő zuhatag, eleven, mozog és fénylik. Nem felvillanó s elködlő formák, hanem megjelennek, maradnak is tárgyul a kutató értelemnek.

*

A külső csendben, viszonylagos magányban, erősebbek, élénkebbek, határozottabbak a belső képek, rávetülnek, ráomlanak környezetükre. Elözönlöd itt ezt az apró udvart, a földutat, a falut és a Bakonyt. Hangjaid, színeid, érzeteid alá merül a táj, s mint tófenékről dereng föl.

Olykor megdöbbentő az ésszerű kapcsolódás hiánya. Tenyerezés közben, szememet ellazítva makacsul rézszulfát-zöld forgácsok, törmelékek, darabkák torlódnak a belső térben. Mi közük lehet a feszültséghez vagy az ellazultsághoz? Elfelejtett emlék? Próbálgatom a színt belülről, emlékek villannak, már hangja is van a színnek, üzen, megállít.

*

Szaporodó tisztítószer, mosó- és mosdószappan, szennyeződő környezet. Amit nyerünk a réven, elvesztjük a vámon. Ragyogó kézelő, inggallér, foszfátos, nitrátos kútvíz, erdei forrás.

92. március 29.

A tornácon végzett tisztító légzések és néhány bemelegítő mozdulat után a reggeli gyakorlás idebent, bár ki-kibukkan a Nap, de erős szél fúj, egy traktor gurulgat morogva föl-alá a szembeni dombon. Ma először sikerült a zárt lótusz, keresztezett lábbal, a hát mögött keresztezett karokkal; a jobb kéz a jobb láb öregujját markolja, a bal meg a balét. Íj állás közben viszont tüzesen dobogott, lüktetett a napfonatom. Derű, jókedv mantrázás közben, meg-megragad a föllángoló öröm, felnagyítom, kiterjesztem, átélem, hadd borítsa be ezt a falut.

*

A búboskemence barátságos melege, a falon vízfoltok. Közelébe téve ruha, takaró átnyirkosodik, nedvessé válik. Kitartó dohszag. Papírzsebkendőre csöppentett aromaolajokkal (eukaliptusz, citrom, majd levendula, édeskömény) is hasztalan próbálkozom, az ellenhatás erősebb. Tűz és víz között, ez az én helyem is: két érzőköröm összhangját megteremteni.

A nemiszervtájék központja a vízé (az ízlelésé), a köldök-tájék pedig a tűzé (látásé). Lelki tulajdonságok is kapcsolódnak: a vízhez barátságosság, együttérzés, kitartás, türelem, lustaság, gyanakvás, a tűzhöz pedig: félelem, sóvárgás, féltékenység, csüggedtség. A tűz és víz között próbálkozom: a belső tűz örömében és a ráfröccsenő vízében; ezt érzem, ha ellustulok. S az áthevülést, ha fölszáll az erő.

Míg ezt itt fogalmazom, gyors hószakadás. Pár pillanat múlva újra kisüt a nap, és a falu felől a traktorberregésbe harangszót kever a vasárnap.

A tűzrevalót készítve odakint, sűrű, kövér hópelyheket csap rám a szél. Rügyben a fák, a kertben sárgít a nárcisz, ibolya virít mindenfelé.

Bár vagyontalanul, gazdája vagyok e világnak, felötlik bennem, lesz-e körte, barack, nem fagy-e ki a korai vetemény.

Napoztatás után behunyom a szemem: széles mederben lassan hömpölygő víz, valami fekete, szurokszín uszadékot sodor, amely úgy belepi a felszínt, ahogy a hínár egy-egy tavat. Aztán egy japán írásjel. Megpróbálom lerajzolni emlékezetből.

92. március 30.

Álmatlanság, ingerlő dohszag. Éles, határozott képek vetülnek a középpont és a perem felé; gondolkodásom tiszta, szerves. Végiggondolok fejben témákat, holnap, holnapután már csak rögzítenem kell, ha időközben el nem pártolnak tőlem.

A koplalás egészen mélyhatású, testi-lelki megtisztulás, megerősödés, de nem köztérre, mutatványosketrecbe való esemény. (Kell-e a leírtakat közzétenni, másokkal megosztani?) Hosszan koplalni csak a mindennapok gépi-ességéből, kényszeréből kikerülve lehetséges, ügyek nélkül, egy ügyért égve: mert ez a folyamat a terhek, súlyok, mérgek, testi-lelki fölöslegek elhasználásán, kiürítésén tülmenően, új tartalmak befogadását, megújulást is jelent. Testileg, idegrendszerünkben képesek vagyunk a teremtésre, megújulásra. S ez már a teremtés szellemisége. Aki negyven napos böjtöt határoz el, ajánlatos pusztába vagy barlangos, erdős vidékre elvonulnia, ahol nem zúg a közelben forgalom, nincs motoros tarvágás, fakitermelés, de ne legyen a hely légifolyosó mélye sem. Rövidebb próbákra talán az ilyen agyagos oldalba roggyant parasztház is megfelel (repülőgépekkel, zsebrádiózó szőlősgazdával, a földet tárcsázó traktorokkal).

Megdöbbentő, hogy még a nyolcadik napon is mennyi a nyilvánvaló testi-lelki salak, lepedék, váladék, lehámló részek, galacsinná sűrűsödött székletmaradékok; sőt a világ és köztem is meg-megbillen a tér. A faluba menet látom oldalt a takarosan fölfűrészelt akácrönköket, mi lenne, ha... elképzelem, hogyan viszek haza belőlük, de a tanú észhez térít: ezért megdolgoztak, szükségük van rá, gondold el, hogy te vagy az ő helyükben. A fát persze békén hagyom, de a leckét föladtam magamnak. Egy másik eset. Két flakonnal ballagok a nyomóskútra vízért, közben egy rozoga autó a napfényes, csendes falusi utcán teljes gázzal elhajt mellettem szemből. Pár méter után egy mellékutcában visszafordul, füstöt okádva, porolva rám csörömpöl, tovahajt. „Pokolra való. Nyomorult.” Valami ilyesfélét mond a mérges ember, aki most nem egészen én vagyok. „Ördögfattya!” Ez is ugyanabból az átélt szerepből. Nem gyűlölöm a vezetőt, de a bűz, ahogy jelenésszerűen idezúdult, ingerel. Mintha csak engem akarna próbára tenni. Főpróbára. Több szeretettel nyilván hálát éreztem volna, hogy módom adódott lemérni, hol tartok lélekben.

*

A szájszag még érezhető, a horpaszom is jelenti magát, de a fejemből is a testiek: ritka szédülés, erős (tarkótáji) érlüktetés, némi hányinger, szagérzékenység.

A szellemi teherbírásom viszont erősödött, bár testben egy kissé gyenge, esendő vagyok. Igaz, elkészítem a vastag rönkfákból a tűzrevalót, az életlen, ríyúzott nyelű baltával, rozsdás, hajlott fogazató fűrésszel. Ez is leleményességre sarkall: gondjaimból, bajaimból kimenteni magam.

*

Utánam küldték egy írásom oldallevonatát. Déltájban elgyalogolok a postára, föladni a javított kefelevonatot. Aki lakásomról borítékba tette, a feladó címét nem rakta mellé, én sem hoztam ide címjegyzéket. A postán nincs kecskeméti telefonkönyv. Felhívom a tapolcai tudakozót, ott visszahívást kérnek, és földiktálják a kecskeméti tudakozó számát. Nekem az irodalmi folyóirat címére van szükségem, mondom; ilyenről ők nem tudnak, van egy Lapkiadó, ez az, válaszolok, jó, várjak, utánanéz, és hallom kisvártatva az utca nevét, a postafiók számát. Ráírom a borítékra, s föladom a levelet.

*

Délután iramos gépelés. Szélfúvás, némi napsütéssel, a kerek rönkasztalon dolgozgatok. Mészkődarab a kéziratlapokra, a szél mohón kapkod beléjük. A szőlősgazda is megérkezik, be-betér pohárka borára a szerszámos sufniba, és fölzengeti rádióját. Átballagok, mondom, odakint dolgoznék az udvaron, de a rádió vartyogása elűzi a gondolataimat. A gazda röhigcsél, megbámul. De azért lehalkítja a készüléket. Fél óra múlva: pohárszünet, rágyújtás, bömbölő rádió. Átmegyek. Mondom, ha ez a hangos vétel életbevágóan fontos, ám legyen, nem szándékszom veszekedni, a munkám viszont így meg-megtorlódik.

Míg beszélek, a polcról üvölt a rádió. Kikapcsolja. Tegnapelőtti történeteit mondja újra. Hétköznap vendéglőből hordja az ebédet: levesféle, rántott hús vagy pörkölt. Vasárnaponként lányáéknál ebédel, ő mossa rá a szennyesét is.

Beszédét káromkodással, trágársággal tűzdeli, máskor meg a körülményeskedésig finomkodó: közösködni, megbúbolni. Borral kínál, most harmadszorra. „Fogadalmas ember vagyok még mindig.” A feleségéről kérdezem. „Ekcémája, nem allergiája, izé, rákja volt.” Mellrák vitte el. Hét éve. Azóta ő magában él. Az asszony két éven át folyton betegeskedett. Pedig két helyen is kezelték: a Dél-pesti Kórházban, meg a Kékgolyóban. „Ismeri ugye?” Visszaküldték, se itt, se ott nem tudtak rajta segíteni. Szombathelyre vitték, megoperálták. „Hazagyött, de már nem ettem a főztjét. Nagy gennyes fekélyek voltak elől a hasán, nem bírtam a szagukat, aludni is a másik szobában szoktam. Egyszer megyek este a borospince felé, ő kigyön, azt kérdi, hová mégy, elzuhan, lendül a lépcsőkről, szaladok a lányomékhoz, kórházba vitetjük... meghalt; mondta a bátyám, nősüljek meg, akadna párnak rendes is, mert nekem olyan önti-dönti nem kell.”

Rönkfát hasogatok, tüzet gyújtok a búboskemencében. Újra hallom megzengeni a rádiót. Valami nyilván föltámadt a parasztember lelke mélyéről, s most ezt űzné el a külső zajjal. Mindegy, micsoda, csak ne hallja a lelkiismeret szavát!

Esszévázlat a vallásaimról s egy karcolat. Csendes elégedettségemet szántja körül odafönt a dombon egy traktor herregve-morogva.

*

Rendezzem kapcsolataimat másokkal, a külvilággal, jelzi a bőröm, a szám. De hiszen rendeztem én. Sőt talán még jobban másoknál. Ez persze dölyfösség, önhittség, hiúság. Mert engem is névre szólóan próbál meg a sorsom, nem igazgathatom feladatomat kandin a többiekéhez, mintha helyettük lennék.

92. március 31.

Álmomban K. I. Erdélyből Magyarországra települt író barátom nagytakarításkor (szobafestéskor) kirakta az anyám szőtte rongyszőnyegeket a mezőre, talán meg is feledkezett róluk, s hagyta őket esőn, napon. Nagyon elkeserít ez a hanyagság, lelketlenség, felgöngyölök néhány szőnyeget, védett helyre viszem (a bejárati lépcső védelmébe), és szemére vetem ismerősömnek, hogy ilyen idegenül bánik ajándékommal. Eláraszt kifogásaival, de egyiket sem érzem elég hitelesnek. Egy közeli valakinek segít házépíteni, aki „egy év múlva”, mondom, „nyilván kozmetikai szalont nyit a földszinten.” Vastag fekete kábel kígyózik a kigyúrt út vonalát követve a házig.

Írók népszerűségükről. „Egyszerűen” és gyertyával megvilágítva. Felületesnek, pimasznak találom, hogy sikerről, eltöltöttségről locsogjanak közpénzen – újságnak, tévében –, míg a világnak annyi az orvoslandó gondja-baja. Az ő elégedettségük önző, kirekesztő. Az egyik ápolt szakállú nyilatkozót (valójában már évek óta halott) többször is „indítják”, ahány formás változat kell, ő mindegyiket tudja; simán, gördülékenyen fogalmaz, szeme és szakálla is okosnak mutatja, mégis pazarlásnak, prédálásnak érzem, amit kimond. Más gyertyákat is gyújtanak be-benyúló kezek: sárgásat, majd hófehéret. Lám, lám: van, amire jut elég.

Mintha követhetővé, elkülöníthetővé ritkulnának az álomképek-jelenetek. Bár még mindig rianva – jégolvadás! – álmodom, felébredve a sokféleség recsegésére-ropogására, morajára, pattogásra emlékszem, átmenthető képre, érzésre, színre, gondolatra a legtöbbször alig.

Talán a képeknek ez az áradása, hömpölygése a belső – testi – áramlással egyidejű, felszabadulás; a tudattalanból fölbuknak az évekkel ezelőtt leülepedettek: érzések, érzetek, látványtörmeléktől, jelektől, hangoktól, eseménydarabkáktól megszabadul a lélek, a gondolatok, érzelmek szabad folyását gátló salak elhagyja az embert. A gondolatok érezhetően felszabadulnak, az érzelmek tisztábbá, értelmesebbé, kezesebbé válnak. Igyekszem kiárasztani őket, s mélységesen át is élni.

*

Éjfél utáni ébredés. A sorjázó gondolatok ébren tartanak, fejben fogalmazok. Ilyesfélét a fejben-alakításról: A dohogás, ingerültség „peremérzés”, válaszaink a külvilágra vonatkoznak, úgy mozdulnak, hogy ezzel elhatárolódásunkat, egyéniségünket fejezzük ki. Holott néha csak szereplés.

Ha az érzések bensőnkben érnének, elhangzanának, átváltoznának valami mássá, ami a peremindulásnál magvasabb, tartalmasabb kapcsolatra mozdíthat. Mi vesztünk rajta, ha nem engedjük magunkhoz érzéseinket.

Fejben, behunyt szemmel fogalmazva, gyurkálva a témát: remek, találó, tüneményes mondatok, éles határú gondolatok. Véglegesnek, élőnek látszanak. Nem kapok mindjárt papír után, majd sor kerül rájuk. De akkorra szétugranak a szavak, a kezdő kifejezést – amiben minden benne volt – is elvétem, képtelen vagyok összefoglalni, amit elgondoltam. Kivonatolódik, elmerni! lesz, ami szerves, eleven volt.

*

Borús lélekre, kábaságra, legtöbbször ösztönösségre is vall, ahogy megítéljük a világot, társainkat, testvéreinket. Eltávolodunk tőlük, hogy tárgyilagosak lehessünk, rájuk láthassunk, ezzel kiválunk, kiszakadunk az egységből, ítélünk, mintha mi külön lennénk. Voltaképp a bennünk vonuló felhők vetülnek a külsőkre is. Aki folyton a zsidó-keresztény vallás, kultúra belé sulykolta bűnössége tudatában él, önmagát lehetséges bűnözőnek tartja. Csak Isten pányvája fogja őt vissza attól, hogy a legrosszabbra odaugorjon. Ez a belső lepányvázottság igen nagy akadálya szabadságunknak. Ha ítéletünk, bűnösségtudatunk helyett belső derűnket, életerőnket, éberségünket árasztjuk szét környezetünkbe (tehát szétáradunk, a kölsőkben, eggyé válunk vele), máris visszakapcsolódunk az egészbe, hozzáadódunk a többihez, ők leszünk. A tudatosság, éberség, a csendes, de izzó, melegítő öröm, s a valóság (az örök)-tapasztalás az igazi feladatunk. Ha eltávolodunk másoktól, ezt adjuk föl: elszigetelődünk. Rálátunk a többiek hibáira, gyöngéire, bűneire, vétségeire, visszaéléseikre. Másoktól elszakadva ugyanis magunkat vesztjük, elsodródunk bensőnktől, a hideg ész lidérces fénye lobog mindenen, amit látunk. Az ésszerűség végső soron sivár, embertelen, vigasztalan, művi világot teremt. S kiszolgáltat ösztöneinknek, érzéseinknek és szégyellt vagy elhanyagolt képességeinknek, mivel ezek nem tartoznak az Ész uralma alá.

Minden rossz okának tarthatja az ész mindenhatóságában hívő az irracionalitást: vallást, mítoszokat, álmokat, asztrológiát, jóslást, de ezzel magát szegényíti. A teljes emberhez hozzátartoznak mindenképpen.

*

A jógagyakorlás út befelé (és kifelé) a megnyilvánulatlanhoz. Közben finom erőket, nem sejtett képességeket, új érzéseket fedezünk föl magunkbon, amik a meg nem nyilvánult felé vezetnek, s megdöbbenünk, micsoda méretek (értékek) a mikrokozmoszban is. Megtapasztalhatjuk, hogy a leghasználhatóbb mérték a minőségé. A mélység átalakul, átminősül: testi-lelki kinccsé.

*

Álom:

P. Géza regénykéziratát véleményező (visszautasító) levéllel egy hosszú, krémszínű ballonkabátot is kapott, s ez neki módfelett nagy sértés. Ideig-óráig azon tanakodunk, visszaküldje-e, s ha igen, miféle kísérősorokkal. Néhány szellemesen megfogalmazott cédula pár percig esélyes, aztán újabb ötletek, s végül marad a kabát, a földre vetett kupac a levélszekrények alatt.

– Nézd, amiért vendégeim irigyelnek – mutat az író egy szurokfekete, koporsó-forma járműre, piciny ablakok a vezetőfülkén: kétszemélyes vén mobil. – A második szomszédban, a faluszélén tettem rá szert – dicsekszik az író. Mondom, a szélső házban egy autó-régiségeket gyűjtő ezermester lakott, hiszen ott éltem gyermekkoromban, tudom. Gyűjteménye szétkallódott mindenfelé, a szomszédságba, sőt távoli vidékekre is.

*

Egy alagútban árkot ásunk. A befejezett munkáról kiderül, hogy nincs kész, ideiglenes állapot, még mélyíteni, szélesíteni, alakítani kell. Fiatalok dolgoznak rajta. Egy trolivezetővel beszélgetve kiderül, hogy a felszíni gyorsvillamos elindításához szükség van erre az árokra itt.

*

Az összetorlódásokból ennyi marad. Amire alig emlékszem, pedig alighanem a legtöbbet tartalmazza: Luca lányommal tanakodunk, hogy meddig melegítsem a búboskemencére terített paplant.

*

A kilencedik nap környéke újabb válságokat hozhat. S lám! Az éjszaka kényszerű virrasztás, a hajnali orrvérzés és az ajak kiszáradása, berepedezése is ezt jelzi. Most, az általános megtisztulásban leszálló ágban az erők, hogy aztán ismét fölfelé tartsanak. A lapos horpasz, s az üres gyomor érzése; levegőnyeléssel megtöltöm (bhudzsangini mudra), s ettől az ürességérzés megszűnik.

*

Mielőtt a reggeli tisztálkodást elkezdeném, lazítok, szemlélgetem az ablakra vetülő napsugarat, hallgatom a harkály koppantásait, varjakat, cinkéket. S ekkor a fal és köztem: egy törpefenyő-liget. Nézem, kutatom, hová tartozik. Mikor láttam ilyet, mikor képzeltem el? Most nyitott szemmel látom, de odabent van; ha behunyom szemem, a kép zavartalanabb.

Egy darabig vendégem volt, és elenyészett.

*

A kútra menet döbbentem rá, hogy hiszen itt nem is légifolyosó alján élek, hanem katonai gépek gyakorlókörzetében – ezek morajlanak, bőgnek el fölöttünk félóránként és nyomják ránk az eget. A vízért menetelt a szőlősgazda (névrokonom!) megérkezése, déli rádiózása sürgette. Visszafelé jövet jókora távolságra sodródott a hang: a Duna vízállásjelentése vartyogott a szerszámoskamrából többszáz méternyire is hallhatóan. Mit is tehetnénk? A férfi vagy buta, szenilis vagy lelketlen. Ezek ellen nincs érv. Tűröm, viselem – olykor dohogva – a próbát. Ezért vagyok itt.

– Hogy van-e remény, mondjam meg neki.

– Remény mindig. Legföljebb árván, gazdátlanul.

*

Különös érzelmek az alkonyatban. A madárhangok megformálnak ebből valamit; az örök ritmus zenészei. A fényviszonyok! Ahogy az illatok megnyilvánulnak! (Egy fácán is belekakatol). Hangszínek. Szóval amikor az idő gyémántja egy másik lapját fordítja felénk. Az átmenetiségek kapcsolnak a változatlanhoz: a keletkezést és elmúlást egybefogja a ritmus, ami bennünk is fellüktet – vált – alkonyatkor vagy naptámadatkor.

De az őrülten herregő, morgó, neki-nekirugaszkodó munkagép erőszakos csörgésével ugyancsak kölönös ellenpont. Megront, megzavar valamit közönyös, de ingerlő hangjával, nem tud semmiről; s csak reménykedem, hogy nem zsugorodnak végleg össze azok a tájai a világnak ahol a madarak és a természet búcsúztatják a leáldozó napot, az élet és a tudatosság fényét, s nem megvadult, bőgő, zakatoló, vijjogó, csattogó, csörömpölő, buffogó szerkezetek tapossák szét bennünk ezt a ritmust, napfordulókhoz, virágzáshoz, lombhulláshoz kötöttségünket. Szaporodó gépek, pusztuló madárfajok; kicsoda józan akarja a kényelméért elveszíteni önmagát? Kicsoda akar lelkében károsodni? Ez tőlünk is függ. Csak tőlünk függ.

92. április 1.

Bármilyen messzire mégy, sorsod veled, benned marad.

Borotválkozás után megsérült arcbőr; az uszodában vírusfertőzés, szájherpesz. Berepedezett a bőröm, külsőleg kezeltem, elmúlt, kiújult. Nos, ez jelezte, hogy szervezetem védelmi rendszere meggyengült. A vírus csak ráadás. Egy-egy félnapos böjt, majd a háromnapos koplalás, a lazítógyakorlatok mintha enyhítettek volna ideig-óráig a fertőzésen, de a seb jelezte, hogy tennivalóm van. Ez is oka ittlétemnek.

Védelmi rendszerünk legjobb megerősítője a koplalás. Az elöregedett, elhalt, sőt a szervetlenül elburjánzott sejtek is kiürülnek, az emésztőrendszer megtisztul, az érfalakról leoldódnak a lerakodások, a szív megerősödik, a lélekből kioldódnak a legkárosabb indulatok, mérgek. Tudatosan előidézett betegségként élem át a koplalást: lázzal, hidegleléssel, vérnyomásingadozással, légzésváltozással, egy ideig túlzott érzékenységgel, sőt ingerlékenységgel, némi testi gyöngeséggel, esettséggel jár. A betegség – ha jó betegek vagyunk – megerősíthet. A megtisztult, megújulásra kész szervezet majd napokkal a böjttörés után támad föl, akkor mutatkoznak meg testi jelei, a csillogóbb szemekben, a bőr kisimulásán, a megnövekedett tetterőn, teherbíráson, rugalmasságon. Bár az ételmegvonás a testnek némi kényelmetlenséget, horpadtságot jelent, s az agyerek tisztulása is okoz némi lappogást, bizsergést fejünkben, ráadásképp az enyhe rosszullétekre, szédülésekre. A szellemi képességek viszont izzanak, fölizzanak! A rutinosságból teremtő erő, leleményesség válik. Tisztábbak, világosabbak lesznek a gondolatok, áramlásuk szabad, szerves, az érzelmek fölszabadulnak, mintha anyagi létünk, testünk mindezekért a megvalósulásra törő szellemiekért lenne. Hosszú alvásra sincs szükség, legtöbbször három-négy óra telik éjjeli álomban, önfeledt pihenésben. A többi csend vagy gondolat-áramlás, a gondolatban élés élvezete, elevensége. A megszokás szerint több alvásra várunk, de a tizedik nap után napközben sem pilledünk el, bár egy-két röpke lazítás, oldódás, légzőgyakorlat nagyon hasznos, sőt egy-egy szellemi próba is hatásosabb, mint telített állapotban. Nemcsak a szellemi gyakorlatok hatása javul, a koplalás is könyebbé válik.

*

Üvegszilánkok, csillogó cserepek, üvegtörmelék, zúzalék a számban – többször vissza-visszatörő álomkép.

*

Behorpadoztam minden irányból.

*

Ma fordítás, a kézírásos versek legépelése karosszékre tett Consulon, sarokülésben kuporogva. Gyakorlatok. Tisztán átcsörgedezett fölöttem a nap, nincs műanyagdoboz, madártetem az árban, akadály nélkül nézhettem, élhettem a mai borulást, szélfúvást, a kutyák ugatását, a szomszéd lurkók visongását. Az ajtó mindvégig tárva-nyitva, hadd távozzon a dohosság vastaga legalább. Dideregtető így térdelni a nyitott ajtónál és leírni a fontosnak vélt mondatokat. Most pedig az egyszerű, a sallangtalan közvetítője vagyok, az egyenesebb utat választom, a rejtelmesből is a láthatót, érzékelhetőt írom, jelzem a megnyilvánulatlant.

*

Elképesztő, hogy íróként mennyire nincs megélhetésem. A családalapítások kudarca után egy lakótelepi lakás. Igaz, nem is vágyok semmi tulajdonra. Vidékre költözni egy barátságos, kertes házba, művelni a földet, a lelket, mint a régi kínai költők. Gondolok arra is, hogy mindentől távol tölteni el hónapokat, belső visszavonultságban, csendben, rendszeres gyakorlással. Aztán visszahozni (ide) oda: a városba – a csendet, nyugalmat.

92. április 2.

Amíg élek, folyton meg-meghalok és feltámadok. Persze nem mindegy, mibe múlok bele, s miből válok ki örömben, ragyogva. Reggeli ébredéskor az első érzés, hogy mosolyogjak, mert odakint most kel föl a nap: az öröm, fényesség, életerő forrása.

*

A test fékentartása, megpróbáltatásai, aszkézise felszabadíthatja a szellemet. De megbillenhet az egyensúly, és sanyargatás, öngyötrés lesz a cél, hiszen az eredendően bűnös ember mást nem érdemel, mert a földi „siralomvölgyben” élünk. Igen: pont olyanban, amilyet teremtünk magunknak.

A keresztény aszkézis napjainkra mintha teljesen megszűnt volna. A földi lét hiábavalóságát, az emberi élet nyomorúságos voltát jóltáplált, sőt betegesen elhízott papok dörgik a hívők fejére, ami egyszerre szomorú és mulatságos.

*

Gyakorlat: Amikor már kellemetlenné vált az izomfeszülés, belebújsz, azonosulsz vele, még-még, hozzáfeszítesz, s közben az érzést tágítod, kiterjeszted, megnöveszted – áramoljon szét minden irányba. Ebből a tudatos, felfokozott meleg feszülésből oldódsz bele a lazításba, ébren, örömmel kiterjesztve az állapotokat: tágassá válva.

Aki önmagának is unalmas társaság, ugyan ki tudná igazán érdeklődővé, figyelmessé tenni?

*

Elgondolkoztató, hogy a jóga vagy a hozzá hasonló, megvilágosodással kiteljesedő rendszerek hogyan keletkezhettek, hiszen a célba érés 6-10 vagy több évnyi kemény gyakorlást is jelent. Csodálatos, ahogy követik egymást a tökéletesedés lépcsőfokai – aki végzi, gyakorolja, tapasztalja, nem győzi ámuldozással, örömmel; egyszerűség és mélység együtt; s bár a gyakorlás maga is teljes, megtölt, kiáraszt, körülvesz, de látszik a cél is, az előrejutás. Hogyan érezhette a célt az első jógázó? Elképzelte? Megérezte? Szellem és módszer együtt. Égi és földi dolgok ötvöződnek.

Akár egy gyomormosás révén is megtapasztalni korlátainkat, szabadulásunk útját. A lehetőség adott. Csak éberen!

*

Csodálatos rövid szárú, dús pitypangvirág a földútra lejtő akácos, füves árokparton. Odamegyek, fölébe hajlok, szemembe árad, becézgetem, megérintem szirmait. Tapintom a sárgát.

Itt gyökerezem, virítok sárgán, boldogan.

Ballagok fölfelé a kútvizes palackokkal: a földút két oldalán sárga föld martok, anyám ilyennel csapta föl gyerekkoromban a ház földjét. Az elmorzsolt földet ütött-kopott lavórban kevés lótrágyával, vízzel híg sárrá dagasztotta, majd egy rongydarabbal rá-rácsapta a döngölt földre. Ünnepek előtti rítusok, áhítat. Most ebből sejlik ide egy kevés.

*

Nem rohamozok. Csendes izással munkálkodom. Tűz ereje járja át mozdulataimat, gondolataimat, érzéseimet. Az égés mindig áldozat: elhamvadása valaminek valamiért: fényért, melegségért, a lángba dobott tárgyak szellemivé, fényessé válásáért, világossá semmisülésért.

*

Csalánhajtásokat csipegetek a kertben, teánakvalót. Némi ibolyaszirmot hozzá. Pitypanglevelet is keresgélek, de csak az udvaron bókol egy-kettő, az árnyékszék közelében, majd a betonjárda mellett, ahová a reggeli mosdóvizet kilöttyintem. Pitypanglevél nem lesz.

De a sédre lefutó kertben s a szomszédos elvadult telken a tavaszi jógakonyha bőséges alapanyag-kínálata: csalánhajtások (levesnek, főzelékbe, gombócba), salátaboglárka (salátának, körítésnek), martilapu (mártásnak, főzeléknek, töltike levélként), pitypanglevél, pásztortáska (gombócokba, tavaszi levesbe). Virágzik a télizöld meténg. Most gyűjthető levele: magas vérnyomás, érelmeszesedés ellenszere, keringési zavarok enyhítője. Szedek belőle.

Arra gondolok, milyen fönséges étel egy szeretettel elkészített csalánfőzelék, párolt barnarizzsel, megszórva enyhén pirított szezámmal. Vagy a csalánlevéllel, pásztortáskával, kerekrepkénnyel párolt zöldség. Vadsóskapüré, csalános zabpehelygombóccal.

(Fél)álom.

Szemorvosnál a vizsgálat után. Az adatlapot ráveti egy emelt dobogón tornyosuló irathalom tetejére. Két fiatal szemésznő a rendelőben. A jelentéktelenebb a háttérben bárszék szerű alkalmatosságon trónol, papírok közt tallóz, műszerekkel csörömpöl. Lehet-e erről a papirosról leolvasni, milyen a szemem állapota?, kérdem az adatlapot bámulva. A szemésznő közelít, nyúl a papír után, de a fejét is nyomja felém, mintha meg akarna csókolni, s lám, mereven belémharap, arcomban marasztja fogát. A társnője kurtán fölnevet, azt mondja, ez néha előfordul, jókedvében meg-megharapja a vizsgálatosokat.

92. április 3.

3-4 órányi alvás elég a pihenéshez. Egy kicsit megzavart rendszer. Este tíz-tizenegy körül alszom egy órácskát, majd hajnali négyig virrasztok, nézem a belső mozit, s innen két-három órányi alvás a reggeli ébredésig. A fej kissé tompa, a bőrömben is bizsereg valami szokatlan, de a reggeli tisztálkodás fölsegít. Rajta hát!

Fejtető-állásnál fehér kártyával bevont háromszög-alakzatok, egymásra hulló vonalak. Erős, rögzülni, gyökerezni vágyó kép.

*

Befűzöm az írógépbe a papírt a napos verandán, amikor a savanykás, köménymagos kenyér zamata, íze.

*

Valami versnek indult, de alázatosra fogva, prózába árasztom. Nincs rangom, szerepem. Akár a csalán, ibolya, a körtefa, csillagok. Fát fűrészelek, befutom a kemencét. A magam ura vagyok. Itt nem a név, rang illatozik. Locsoghat a messzi világ. Lám, mégiscsak vers lett, s igencsak réges-régi nótára, sőt ódon zenére, de ha mégis él, annak köszönhetően, hogy ezt élem, tapasztalom. Változó korokban, ismétlődő helyzetek.

Ó, régi kínai poéták, messzi barátaim!

*

Sok reménytelen, sötét, pusztulásba bukó sorú verset, boszorkányos rigmust írtam az életközépi fordulatig. Most évek óta az újrakezdés, a fény, az egység, az öröm verseit próbálgatom, holott életem nem minden ízében ilyen derűs. Kimaradnak a fontos árnyalatok. S most itt „rámzúdult” néhány kép, felvillant a másik tartomány, minden érzelgősség, siránkozás nélkül leírom, mert hozzám, tisztázandó életemhez, a világhoz tartozik.

Megírom ezeket a verseket is, visszaadva jogos tulajdonosuknak.

92. április 4.

Alig három órányi alvás után ébredek: heverészek az ágyban; légzőgya-korlatok, lazítás.

Bosszankodás közben eszembe villan: rajtam is múlik. És a ki-be járó levegőre figyelve azonosulok vele, légzéssé változom.

*

A hallálal való szembenézésre, sőt titkaiba való megmerítkezésre késztet mostani állapotom: szinte minden földi táplálék nélkül a test – levegőn és forrásvízen –, az elhalt, megöregedett, lahámlott, elpusztult részek távozása, a napi megfogyatkozás, testszag, szájszag (tíz nap után, igaz, enyhül, majd megszűnik). A megújulást, újjászületést, feltámadást fonákjáról élem. Nem sok dicsőség, erőtlenségem, gyengeségem is kitetszik (a megterhelőbb testi munkában meg-megakadok, a másfél méteres farönkök széthasogatása közben gyakran megpihenek, pedig a kozmosz végzi velem), s bár a lélek szárnyal. Igaz, kötik a tisztuló test szeszélyei, vissza-visszakényszerül, de akadálytalanabban, szabadabban, tisztábban árad, amióta ebben a könnyebb testben vett lakást, sőt: igazabb lett. Belső késztetés, hogy igaz-szavú legyek. Kitetszenek a lényeges dolgok, magam és mások szívébe érzek, szívekből érzek.

Közel két hete ideérve behangolódtam. Rövid sétára indultam a közeli dombokra, percek múlva már versek mocorognak bennem. Majd a képek egymás után. Igaz, ezek rövid, háromsoros döbbenetek, tizenhét szótag mindössze a végszám, de most ez a fontos, a haiku. Sok összegyűlt már különféle alkalmakból. Sokszor velük kezdődik valami új. Ott azt jelentették, hogy az eltömődés megszűnőben, valami szabadon elindult belül.

Tanulni jöttem hozzád – hajlik meg alázattal a tanítvány.

A mester kezébe fogja a színig telt csészét és önti, csorgatja belé a teát. A földre patakzik, csobog, ömlik a lé. A tanítvány döbbenten nézi.

A befogadáshoz meg kell üresednünk. A kiüresítés, kincseink szétszórása nagy élménye a zennek és a keresztény misztikának is. Az önző ember kapni akar a világtól, telni, megelégedettségre, fájdalom nélküli örömre, kényelemre, jómódra vágyik. Bár nyugtalan jólétében, mert valami hiányzik, de nem tudhatja, mi az? Mert mindene megvan. Sőt, ennél egy kicsivel több is. Már folyik ki a csészéből az illatos tea. Míg meg nem üresíti magát, nincs róla tapasztalása, hogy a test fölötti uralom visszaszerzésével, a gyakorlással megismerheti azt a hiányt, ami a teltség idején is folyton zaklatta őt sötéten, titokzatosan.

*

Ma megérkezett a ház tulajdonosa Balaton felé menet. Holnap indulunk Budapestre! Majd ott folytatom valahogy.

Az agy és a gyomor jelzése folyamatos. Az egyik táplálék hiányában, a másik meg alig bírja szusszal, ami a sejtek, érzetek, érzések, gondolatok erejével történt, mindent neki kell feldolgoznia, megemésztenie, még az éhséget, az ürességet is.

Alacsony vérnyomás, enyhe szédülés még mindig.

A szomszédos szőlőskertben rőzsegyűjtés, némiképp csendesültebb rádióval. Hála!

*

Megállok a burjánzó szemöldökű (a túlzásba vitt húsevés jele), naponta borivástól tompuló agyú, roggyant tartású, cigarettáját szipákoló szőlősgazda mellett.

– Tégy róla tanúságot, fiam – mondja mellettem a fénytestű Buddha. A délutáni lazításból ennyi maradt. Fát vágni, hasogatni; befutom a kemencét.

*

Némi adalék a Zen és a keresztény misztikához. A keresztény ember alázatos, mindennek mértéke, dicsősége, értéke, célja Krisztus; az Atyához (tehát az egyetemes Teremtőhöz törekedve) rajta keresztül, általa (belőle) vezet az út. A zen-szerzetes nem hordoz maga előtt mindenekfölötti eszményképet. Nem külső célok iránt halad. Elutasít minden tekintélyt, még a Megvilágosodottat is („ha találkozol Buddhával, öld meg!”). Tudja, hogy bárhol is tart, csak önmagával találkozhat az úton, a belső lényege, amerre tartania érdemes. Ami ugyan egyetemes valóság, de mindenki egyéni módon, utánozhatatlanul éri el. A zen embere magából bontja ki a mindenséget, (önismerete révén válik mindenné), a keresztény minduntalan külső erőkhöz, a teremtő tökéletességhez, Úrhoz folyamodik. A zen szellemiség tehát a belsőkből hat, s végső soron a legegyszerűbbekre tanít: helyesen állni, ülni és lélegezni. Ezek módszerek, de célok is. A keresztény a Megváltó dicsőítésében, az egyház iránti odaadásban, alázatban él. Ritka a Theilhard de Chardin vagy a Simoné Weil-féle misztikus.

Mindkettőjük mondataiból keleti zamatokat érzek. Igaz, a misztika egyetemesebb (nyelven túli) tapasztalat, mint a vallási szertartásoké.

Bár a vallás képein, kultúráján át vezet az út, de a termő csöndhez, a neveken, szavakon túlra, tehát a keletkezéshez, forráshoz.

A New Age megteremtheti majd a maga misztikáját, egybevegyítve kelet és nyugat szemléletét, (szellemet és dollárt), de ez az esetleges kaland sem törli el végleg a keleti és nyugati lélek, alkat közti különbséget, bár ezt sem kell tanná merevíteni, hiszen az erők áramlása rejtetten vagy nyilvánvalóan folyik keletről nyugatra és fordítva is.

Az újra terjedőben, hódító állapotban lévő antropozófia a buddhizmusban megmártózva tért vissza a keresztény emberhez, illetve az emberiesí-tett mindenséghez: Jézus Krisztushoz.

*

A frissen terjedő koplalópróbák vagy böjtkúrák testi kötődésűek, gyógyító, betegségmegelőző célzatúak; a spirituális hatást vagy hasznos mellékterméknek tekintik vagy nem is törődnek vele. így persze a gyógyulás is legföljebb testi (idegrendszeri), kórházi műszerek közt, gyógyintézmények-ben a megtisztulás külsődleges; nincs közvetlen kapcsolat a természettel, ami a mindenséghez, a külső és legbelső terekkel egyszerre tágít: szívet ápol, szorongást felold.

*

Idegen gondolatokkal csatázunk, töprenkedünk, keressük azt, ami valódibb. Pedig végső soron csak magunkat győzhetjük meg (és le).

*

Alkonyi sétám közben elrágcsáltam egy-két aprócska mezei sóska levelet, kiszívogattam savanykás levét, s közben korunk dekadenciájáról töprengek. Savanyú a sóska, hát legyen savanyú! Vissza, vissza ehhez a valósághoz, ízekhez, színekhez, illatokhoz, árnyalataikhoz, egyre finomabb jelentéseiket feltárva, megismerve, s eltűnnek majd az ilyen okoska kérdések.

Menjünk végre fejünkből világgá!

*

Mérlegelem: maradjak? Menjek? Érvek és ellenérvek. Ma még egy hetet hozzátoldanék a koplaláshoz, itt természetközeiben célszerű. S már a szőlő is meg van metszve a szomszédos kertben. Csakhát a favágás! Egy újabb hét után bírom-e ezekkel a szerszámokkal? Ez így nem jó: aggódok a holnapért.

Vonz a lezárás kalandja: egy tömbházban megélni a böjttörést. Feltámadni a betonburokból! Inkább mégis megyek.