Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. október / Nemzeti és egyetemes

Nemzeti és egyetemes

Jegyzetek a magyarországi organikus építészet pozsonyi tárlatáról

Berlin és Krakkó után május 30. és június 20. között a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria negyedik emeleti kiállítótermében reinstallálták azt a tárlatot, amely 1991-ben, az 5. Velencei Építészeti Biennalen Magyarországot képviselte. Másfél év távlatából állítható, hogy ez a „vándorló hazatérés” a lagúnák városában elért egyértelmű siker eredménye.

Paradox helyzet állt fenn az építészeti biennalén, mivel a nemzeti pavilonok többsége a posztmodern építészet alkonyát kívánta bizonyítani s egyedül a magyar anyag nem tett kísérletet a modernizmus – posztmodern tapasztalatok révén történő – megújítására. Tény, hogy a kilencvenes évek elejére megizmosodott – mind az építészet, mind a képzőművészet világában – a pluralista, historizáló, erősen szubjektív szemléletet elutasítók modernista tábora. Mi több, az építészetben a de-konstruktivista irányzat gyenge kommunikációképessége is hozzájárult ezen folyamat fölgyorsulásához. A Magyar organikus építészet című kiállítás – annak ellenére, hogy elhatárolódott a húszas, harmincas évek óta domináló modernista architektúrától – a legnagyobb szakmai elismerésben részesült és mindvégig a közönség rendkívüli érdeklődésének örvendett. Ebben több tényező is közrejátszhatott. Először is az, hogy a modernizmus visszatérése csupán a posztmodern korszakot lezárni akarók személyes ambíciója, továbbá az, hogy a közel két évtizedig az aczéli kultúrpolitika álta a tűrt kategóriába sorolt építészeti irányzat első hivatalos külföldi bemutatkozásánál elkerülhetetlenül a politikai kontextus dominált, de az is – és talán ez a legfontosabb tényező –, hogy az organikus építészet magyar változata olyan megoldásokat kínált, amelyek az emberközpontúság, a környezetbarát, környezetkímélő építészeti eljárások terén kimagaslóak – egyetemes érvénnyel bírnak.

A cím egységes irányzatot, de legalábbis egységes nemzeti építészeti iskola létét sejteti. A valóság ennél jóval összetettebb, hiszen már a hatvanas években – amikor az „élő építészet” első magyarországi kezdeményezői, Csete György és Makovecz Imre, valamint munkatársaik hadat üzentek az euro-amerikai funkcionalista, strukturalista építészeti formanyelvnek – nyilvánvalóak voltak a szemléletbeli különbségek.

Csete György a magyar őstörténetben, népművészetben és a finn organikus építészetben találta meg azt a forrást, amely alkalmas egy új, egységes, nemzeti vizuális kultúra, egy magyar anyanyelvű építészet megteremtéséhez. Így épültek be sajátságos rendszerébe a népi építészet hagyományai, egészen a népvándorlás koráig visszamenőleg. Ennek eredményeként jelent meg – Dulánszky Jenővel közösen tervezett műveiben – például a jurta-forma, a tűzközpontűság, a mágia, az 1970-ben készített Pécs – Orfű-i Forrásház – Nap templom, vagy a magyar királyi korona és a jurta motívum az 1976-os halászteleki Árpádházi Szent Erzsébet római katolikus templom szerkezetében. Csete szemlélete vonzotta a fiatal építésznemzedék egy részét, s ennek eredményeként jött létre a Pécs Csoport (Blazsek Gyöngyvér, Deák László, Jankovics Tibor, Kistelegdy István, Kovács Attila, Nyári József, Oltai Péter, Dulánszky fenő és Csete György), amely 1971-től működött. Támogatóik közé tartozott Kós Károly, az erdélyi építészművész és az író Németh László is. A magyarországi elhallgatás közegében válságokat átélő csoportosulás először Finnországból kapott segítséget 1981-ben, s két évvel később nem hivatalosan több nyugat-európai ország is bemutatta a magyar élő (organikus) építészet eredményeit. A korra jellemző, hogy az első hazai bemutatkozásuk 1984-ig váratott magára, s csak az 1987-es „HAJLÉK” című összefoglaló kiállítás próbálta némiképp jóvátenni a korábbi másfél évtized mellőzését.

Csetéék kísérlete az új nemzeti – elsősorban erdélyi építészeti formanyelvre támaszkodó – építészet megalkotására nem újkeletű a magyar architektúrában. Feszi Frigyes, a budapesti Vigadó tervezője, már 1859 és 1864 között román kori és mór elemekből akarta kialakítani az egyedi nemzeti stílust, ugyanennek az ideának a nevében folyt a millenniumi építkezések sora – de egyik próbálkozás sem járt sikerrel. Az eszmét a szecesszió művészete váltotta valóra, mégpedig Lechner Ödön jóvoltából, aki a nemzeti, népművészeti elemeket ornamensként kezelő nemzeti építészetet hozott létre. Az ő ösztönzésére fordult Kós Károly érdeklődése a népművészet felé, s váltak a népi architektúra elemei művészetének fundamentumává. A szakmai és társadalmi fejlődés nem kedvezett ezen sajátságos építészet művelésének, mivel a kozmopolita, a redukcionista szemlélet került előtérbe. A szecesszió rehabilitálásának csupán a hatvanas és hetvenes évek folyamán lehettünk tanúi. Ezen átértékelés során az építészek maguk is hozzájárultak a századforduló stílusának elméleti feldolgozásához. Csete György például rendezője a Lechner Ödön portréfilmnek (1985), Makovecz Imre pedig társrendezője A századforduló magyar építészete (1990) című reprezentatív kiadványnak.

Az organikus építészet másik irányzatát az imént említett Makovecz Imre és a köré összegyűltek (MAKONA Építésziroda) képviselik. Közvetlen meghatározó szakmai forrásuk Frank Lloyd Wright ír-amerikai és Rudolf Steiner német építész elméleti és gyakorlati tevékenysége, ami ezt a csoportosulást is arra ösztönözte, hogy a népművészet és a népi építészet keretein belül is keressék a megoldásokat.

Makoveczék a szecesszió mestereihez hasonlítható „kivonulást” hajtottak végre a magyar építészetben. Ők is, példaképeiket követve, elvetették a korábbi évtizedek építészeti formanyelvét, szemléletét, s helyette a rendhagyó, természeti, környezetkímélő építészeti anyagokat és eljárásokat alkalmazták; figyelmük középpontjába az új építmény és természet, ill. az új objektum és a már létező architektonikus közeg kontextusa, harmóniája került. Ez a természetből anyagot, formát merítő, a természethez alázatosan alkalmazkodó, abba beilleszkedő, emberi léptékű építészet is bőven vesz át a népművészet motívumaiból, s dominál benne a nemzeti jelleg. Azonban Csetééktől eltérően Makoveczéknál ez a magyar sajátosság az egyetemes kereszténység mítoszával, a keleti kultúrák formavilágával, a keleti vallások többistenhitével és filozófiájával is ötvöződik.

Minderre jeles példa Makovecz Imre paksi római katolikus temploma, amelynek nyugati homlokzata, Sulyok Miklós műelemzése szerint, a kínai Jin–Jang jel – ami összefüggésbe hozható a magyar népművészetben ismeretes elemekkel is, például a tulipánnal – kétdimenziós motívumának térbeli megformálása. A szóban forgó Jézus Szíve templom szerkezetével és anyagválasztásával, elhelyezésének módjával mintegy egyesíti a vallás misztikumát a földi valósággal. Mindezt olyan egyediséggel teszi, hogy a monoteizmust meghaladó transzcendencia-szemlélet érvényesülése ellenére e szakrális mű a megváltó méltó otthona. Rendhagyó helyzetben találjuk magunkat ezáltal, hiszen az építészet – és nem az egyházi személyiségek – által megálmodott és megalkotott istenházat láthatunk.

Az egyetemesség jelenlétét a magyar organikus építészetben Csete György insbrucki építészhallgatókkal végzett térmodellezési kísérletei és a Makovecz vezette Visegrádi Csoport tízéves tevékenysége is bizonyítják. A magyar organikus építészet, merítsen bármennyit is önnön nemzeti forrásából – és ez érvényes Csetéékre is –, nem tagadhatja közvetlen kapcsolatát az euro-amerikai művészettel. A tárlat egy jelentős részét alkotó tábori fotódokumentáció alapján is állítható, hogy a visegrádi Szent István Bányaudvarban együtt dolgozó építészhallgatók és mesterük a koncept és az earth art elemeire építették elképzeléseiket. A kas (1981), A barlang és híd (1982–83), A jel (1986) című konceptek gondolati megalkotása, a megvalósítás folyamata, s e művek születésének megélt történetei mindig fontosabbak, mint az elkészült építmények.

Mindkét irányzatról elmondható, nem a kizárólagosság szemlélete vált uralkodóvá bennük, hanem úgy Csete, mint Makovecz köré a nemzetit és univerzálist, a partikulárist és egyetemeset különböző arányban összhangba hozó szakemberek, hallgatók gyűltek. Ennek a heterogenitásnak köszönhető, hogy a nemzetközi ökologikus, organikus építészettel és a posztmodern architektúrával párhuzamosan kifejlődött ez az egyedi nemzeti változat is. Az épület és a közege közt létrejövő kontextus tudatosítása, az építészeti nyelv gazdagítása, elemei dekorációs szerepének visszaállítása, a néző és mű között lehetővé tett kommunikáció, a jelrendszer dekódolhatósága, ez mint a posztmodern építészethez közelíti a magyar organikusukat. Dévényi Sándor pécsi Bikafejes házánál és Sáros László Egerben kivitelezett Flóra Gyógyszállójánál már ennek tudatos vállalását láthatjuk.

A magyar organikus építészet a hatvanas évek életérzéséből, belső és külső ösztönző hatások eredményeként jött létre. Erkölcsi, szakmai és polgári tartást jelentett, lázadást a fennálló építészeti és társadalmi rend ellen, és ugyanakkor tüzetes nemzeti és szakmai identitáskeresést eredményezett. Nem volt ez elszigetelt jelenség a hatvanas és hetvenes évek Magyarországán, hisz részét képezte a „nomád nemzedék” aktivitásának, amely fő céljául a nemzeti múlt értékeinek feltárását és megőrzését tűzte ki. Ez a közösségre orientált törekvő építészet kései elismerésének ellenére is hozzájárult egy értékőrző és értékteremtő művészet, művészetszemlélet, egy új minőségű környezetkultúra megteremtéséhez.

A Gáborjáni Péter rendezte kiállítás, a Szlovák Nemzeti Galéria, a Pozsonyi Magyar Kulturális Központ és az Építészek Szlovákiai Szövetsége együttműködésének köszönhetően, igazán megfelelő időpontban került pozsonyi bemutatásra. Néhány hónapja éppen a kulturális központ jóvoltából tekinthettük meg Makovecz Imre sevillai pavilonjának dokumentációját. A nemzeti galéria pedig Lechner Ödön életmű-kiállításának adott otthont 1991 őszén, és folyó év végén ugyanez az intézmény Dušan Samuel Jurkovičnak, a szlovák építészeti szecesszió képviselőjének munkásságát készül bemutatni. Ebből is nyilvánvaló, hogy Szlovákia most kezdi felfedezni a századforduló művészetét s annak újbóli megjelenését az organikus és posztmodern építészetben. Reméljük, hogy a Magyar organikus építészet című kiállítás segíti majd ezt a folyamatot, s eredményeképpen végre tudományos feldolgozásra kerül a szecesszió Szlovákia területén található számtalan építészeti és képzőművészeti emléke, valamint eredményezi városaink, településeink külső képének minőségi változását, s hozzájárul Makovecz Imre tervezett dél-szlovákiai tevékenységének kedvező fogadtatásához is.