A Prágai Nyelvészkör és Jan Mukařovský

A címben jelzett tárgykör  megragadásához a legcélszerűbbnek az a módszer tűnik, mely a vizsgálat során előbb az alapvető történelmi tényeket sorakoztatja fel. S ez után a nem-bevezető bevezető után nem marad más hátra, minthogy fejest ugorjunk a történelembe. A mi történetünk 1926. október 6-án kezdődik. Ezen a napon ugyanis Vilém Mathesius, a kiváló cseh anglista a Veleslavín utca 4. alatti igazgatói irodájába hívta meg Heinrich Becker¹ fiatal német nyelvtudóst s néhány cseh kollégáját, Bohuslav Havráneket, Roman Jakobsont, Bohumil Trnkát és az orientalista Jan Rypkát. A Der européische Sprachgeist című előadást követően a társaságon belül olyan viharos eszmecsere zajlott le, hogy az előadás résztvevői még ott helyben döntöttek az ilyen jellegű összejövetelek rendszeresítésében.  S így ex post leszögezhetjük, hogy éppen ezen a napon született meg a Prágai Nyelvészkör néven ismertté vált legendás hírű tudóstársaság.  A már említett alapító tagokon kívül a kör tevékenységébe a későbbiek során számos külföldi és hazai tudós kapcsolódott be, többek közt N. S. Trubeckoj, Roman Jakobson, Sergej Karcevskij, Piotr Bogatirev, Vladimír Skalicka, s a hajdani csoport ma már egyetlen élő tagja – Josef Vachek.² A körnek már a harmadik összejövetelén felbukkan egy név, mely Trubeckoj és Jakobson neve mellett talán a legismertebb a világon, s melyet a Prágai Nyelvészkörrel kapcsolatban a legtöbbet emlegetnek. Ez pedig Jan Mukařovský neve, azé a tudósé, akinek érdeklődési köre az irodalomtudománytól, nyelvészettől az esztétikán és a néprajzon át a filmtudományig terjedt. Lássuk mindezt sorjában, s térjünk vissza vizsgálatunk eredeti tárgyához.

Túlzás nélkül állítható, hogy ez a kezdeteitől fogva internacionális tudóstársaság, mely elméleti kutatásaiban a nyelvtudomány kérdéseire helyezte a hangsúlyt, már csak az aktivitását tekintve is impozánsnak mondható. 1935-ig, tehát a kör fennállásának körülbelül első tíz évében ugyanis száztizenkilenc szakelőadást tartott, s Piotr Bogatirev 1928-as, az etnográfia aktuális feladatairól tartott előadását követően a társaság fokozatosan interdiszciplinárissá alakul. S mivel, természetesen, egy fecske nem csinál nyarat, állításunkat megtámogatandó pars pro toto felsorolunk még néhány példát. 1935-ben a kör égisze alatt az európai filozófia és tudomány olyan csillagai léptek fel, mint Edmund Husserl, aki Fenomenológia és nyelvtudomány címmel adott elő, itt hangzott el Rudolf Carnap beszámolója A logikus szintaxis, valamint Emil Utitz előadása A nyelv mint kultúra dmmel. E nevek kétségkívül a minőség garanciái, s ha ide számítjuk a minőségileg hozzájuk mérhető körtagokat, bizonnyal nem lehet véletlen, hogy a kör népszerűsége igen gyorsan túlnőtt az egykori Csehszlovákia határain. A kutatásaik eredményei iránti érdeklődés nyilvánvalóan összefüggött a társaság publikációs tevékenységének intenzitásával is – az 1929 és 1939 közt megjelenő Travaux de Cercle linguistique de Prague mellett 1935-től ide tartozik a Slovo a slovesnosť nevű szakfolyóirat is. S ha mindehhez hozzászámítjuk a kör tagjainak pedagógiai ténykedését és számtalan monográfiáját, olyan megbízható kvantitatív együtthatót kapunk eredményként, mely ideiglenes, félig-válasz válaszként szolgálhat kérdésünkre: miben rejlik az ún. prágai nyelvtudományi iskola privilegizált helye a modern lingvisztika történetében?

A valódi, maradéktalan választ viszont egészen másban kell keresnünk. Válasszuk azt az utat, mely a legcélravezetőbb, s céljainkhoz mérten a legegyszerűbb. Ilyennek tűnik az az út, melynek első állomása a nyelvtudomány alapjait felfedő „archeológiai kaland” – s bizonyos szabadossággal ezzel a megnevezéssel illethetjük a Prágai Nyelvészkör hatása alatt fejlődő esztétikaelméletet. Már a puszta terepszemle is igen masszív rétegeket fedett fel – Jan Baudouin de Courtenay tanítását, nemkülönben pedig a Bevezetés az általános nyelvészetbe című művet, melynek szerzője Ferdinand de Saussure, a zseniális svájci nyelvész. Az ő elméletének néhány szegmentuma, a langue-nak a parole-tól való következetes megkülönböztetése, a szinkron megközelítés leválasztása a diachrónról, az ő jel-definiálása vagy a nyelv lényegének mint bonyolult kapcsolatrendszernek a meghatározása – mindez oly mértékben rezonált a Prágai Nyelvészkörben, hogy képviselőit a genfi vagy a koppenhágai iskola tagjai mellett nyugodtan tekinthetjük e hagyomány legitim örököseinek. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Bevezetés Prágában szakrális vagy kultikus könyvnek számított volna, hiszen éppen a prágai iskola tagjainak kritikai szemlélete lendített a modern nyelvtudomány fejlődésén. Talán e kritikai hozzáállás legjelentősebb hozadéka Trubeckoj felfedezése volt: a binaritás mint a fonológiai rendszer szerkezetének logikája, melyet később a modern nyelvészet legjelentősebb vívmányának tartottak, s melynek jelentősége a humán tudományok egészére nézve is tagadhatatlan. Hiszen éppen Trubeckoj – képletesen szólva – lelkén szárad a strukturális szemantika létrejötte vagy a mítoszok strukturális analízise, s akkor még csak a legjellemzőbb példákat hoztuk fel. De kanyarodjunk vissza az alapok feltárásához.

Sorrendben a második alapréteg mindazon eredmény, mely keletről származott – történetesen a Moszkvai Nyelvészkörből, melynek tagjait elsősorban a nyelv hangtani síkja foglalkoztatta, valamint a nyelvnek a költői mű felépítésében betöltött szerepe. Nem zárkóztak el ugyanakkor a jelentés problematikájától sem (szemben például a pétervári Opojazzal). Ennek az iskolának az eredményei a lehető legjobb úton jutottak Prágába – Roman Jakobsonnak, a moszkvai kör tagjának közreműködésével, aki igen aktívan kapcsolódott be a prágaiak tevékenységébe. Ezzel talán le is zárhatnánk azoknak az külhoni inspirációknak az enumerációját, melyek direkt módon vagy polemikusán hozzájárultak a prágai iskola sajátossá tételéhez. Természetesen nem lehet kizárni egyéb indíttatások identifikálását sem, ám ezek másodlagosak, éppen ezért célszerűbbnek látszik a hazai alaprétegek feltárása.

Ezek sorában talán Vilém Mathesius munkássága tekinthető a legjelentősebbnek, különösen A nyelvi jelenségek erejéről című, 1911-ben írt műve, ez a tulajdonképpen nyomtatásban napvilágot látott tanulmány, melyet Mathesius a Cseh Királyi Tudományos Társaság történelmi-filológiai osztályának ülésén olvasott fel mint előadást. Sajnos az igencsak konzervatív hallgatóság miatt, valamint annak következtében, hogy csak csehül jelent meg, e mű nem érte meg sem otthoni sem külföldi sikerét – miközben ez az előadás jónéhány jelentős újítást hirdetett meg, állított fel. Közülük elsőként az ún. statikus megközelítésnek a dinamikussal szembeni preferálása említhető; a két fogalom egyébként Saussure szinchrónia és diachrónia fogalmainak jelentésbeli megfelelője. Másodikként az a – lényegét a megnevezésével is jelző – felfedezése említhető, mely egy meghatározott nyelvi közösségen belül a beszéd szinkron hullámzására vonatkozik; éppen ez a hullámzás a forrása a nyelvi változásoknak. Mint látjuk, mai szemmel ezek a gondolatok igencsak túllépnek születésük korán, jelentőségüket pedig legadekváltabb módon Jakobson becsülte fel, aki a munka elolvasása után arról biztosította Mathesiust, hogy „ha előadását 1911-ben Moszkvában olvasta volna fel, ott igazi lingvista forradalmat okozott volna vele.”³

A következő réteg Jan Mukařovský Adalék a cseh vers esztétikájához c., 1923-ban keletkezett műve. Miért illeti meg kiemelt hely ezt a munkát, miért helyezhető olyan óriások, mint Saussure vagy Jakobson művei mellé? A válasz viszonylag egyszerű. Fontosságát a hagyományos költőimű-értelmezésektől való elzárkózása szavatolja, az olyanokétól, melyek arra összpontosítanak, hogy – egyszerűen szólva – mit akart a költő mondani, s a rejtély megfejtéséhez vagy életrajzi adatok után nyúlnak, vagy valami spekulatív pszichologizálásba kezdenek. Mukařovský ignorálta az effajta interpretációt, ehelyett, analitikusan, megkísérelte megragadni a hangalakot, a szótagkötést a kiejtésben, végül pedig a mondat- és verssortagolás kérdéskörét. Nyilvánvaló, hogy az az egyediség, amellyel a költő az említett komponenseket kezeli, éppen az adja a mű sajátosságát, nem pedig a műben ábrázolt lélek misztikus forrásai vagy pszichikai vívódásai. Azaz, összefoglalva, újdonsága abban rejlik, hogy a figyelem a szövegre irányul, s nem a szöveg mögöttire vagy keletkezésének okaira. A Prágai Nyelvészkört gazdagító hazai hatások szerepét Vilém Mathesius a következő szavakkal értékelte: „Már jóval a fiatal oroszokkal való első találkozásom előtt szembehelyezkedtem az újgrammatikai irányzattal, s ami az irodalomtudományt illeti, elegendő itt Mukařovský 1923-ban írt Adalék a cseh vers esztétikájához c. művére utalni, hogy elmondhassuk: az abban foglalt újszerű tudományfelfogás is a hazai terepen gyökerezik.”⁴ Mindez kétségkívül fontos, a prágai iskola jelentőségének alaposabb megértéséhez aligha nélkülözhető adalék, mégis, a strukturalista esztétika – melynek növésterve elválaszthatatlanul kötődik Jan Mukařovský nevéhez – szempontjából még meg kell említeni egy utolsó jelentős itthoni mozgatóerőt: ezt pedig azoknak a szerzőknek a művei jelentették, akiket Oleg Sus a protostrukturalisták címszóval köt össze, s akik közül elsősorban Otakar Zich esztéta, világhírű teatrológus emelkedik ki. Ezzel tulajdonképpen „archeológiai kalandunk” végéhez is értünk.

Besorolását illetően, az uralkodó eszmeáramlatokat tekintve a prágai iskola kétségkívül struktúraorientált. Hatását tekintve azonban legszabatosabban a funkcionális jelzővel illethetnénk. Más szóval a prágai iskola nyelvészeti koncepciója „nem csupán a szerkezetre összpontosít, hanem következetesen funkcionalista is, azaz a nyelvet mint egészt vizsgálja, csakúgy, mint valahány sub specie funkcionális összetevőjét. Ez a funkció-álláspont a prágai nyelv-koncepciót mindig is élesen megkülönböztette a valamennyi többi, strukturalista orientációjú nyelvelmélettől (például a koppenhágai glosszematikától vagy a yale-i deszkriptivizmustól).”⁵ Tehát: a funkcionalizmus felől a nyelv célirányos kifejezőeszközök rendszerének tűnik. Ez azt is jelenti, hogy a funkcionalizmus explicit igénye, hogy a nyelvi rendszert alkotó egyes elemek és szintek ne önmagukban, független pozitív entitásként legyenek a vizsgálódás tárgyai, hanem és elsősorban annak függvényében, hogy milyen funkciót töltenek be. Ez azt is jelenti továbbá, hogy a nyelven belül nélkülözhetetlen viszonyrendszerrel kell számolni, mely a nyelvi jelenségek megértésének kulcsa. S hogy ne ragadjunk le az elvont fejtegetéseknél, hozzuk közelebb a funkcionalizmus elvét a fonetika és a fonológia megkülönböztetésének példájával. A fonetika célja a hanganyag fiziológiai és fizikális minőségeinek lehető legaprólékosabb vizsgálata. Am az effajta vizsgálatok legkövetkezetesebbje sem adhat választ arra a kérdésre, milyen funkciót tölt be a fonéma a nyelvi rendszerben. Erre a kérdésre csak a fonológia adhat választ, mivel az foglalkozik a jelentések kölcsönös megkülönböztetésével, a disztinktív jegyekkel. A funkcionális megközelítés ugyanakkor nem korlátozódik csupán a megnyilatkozás belső funkcióinak vizsgálatára, figyelme kiterjed a megnyilatkozás külső funkciójára és az azt követő ún. „nyelvek a nyelvben” vizsgálatára is. Mik azok a „nyelvek a nyelvben”? Viszonylag önálló alakulatok, létezésük konkrét nemzeti nyelvek hatósugarához kötött. Osztályozásukat tekintve azoknak a funkcióknak a különbözősége a mérvadó, amelyeket ezek a bizonyos „nyelvek” betöltenek. Például a köznyelv szituációhoz kötött, azaz nagy mértékben rá van utalva a nyelven kívüli kontextusra (melyre hivatkozik) mint kiegészítésre. Ezzel szemben a szaknyelvet a maximális zártságra való törekvés jellemzi, területét a grammatikai szabályokon kívül logikai szabályok is határolják – ezek hivatottak meggátolni a közlés többértelműségét vagy a formuláció pontatlanságát.

Mivel tehát viszonylag önálló alakulatok, ebből kifolyólag saját, őket jellemző „langue”-konvenció rendszerük van, mely egyfelől az őket meghatározó funkció végrehajtását szavatolja, másrészt azt, hogy ne lehessen őket egy más nyelvre redukálni. E kölcsönös különbségek a legplasztikusabban talán egy meghatározóan közlő funkciójú megnyilatkozás és a költői nyelv, azaz egy olyan nyelv összevetése során jelennek meg, amelyben a poétikai vagy esztétikai funkció a domináns. A két nyelvi alakzat közti alapvető különbség abban nyilvánul meg, hogy míg az első esetében a fő hangsúly nem az ezzel a nyelvvel kifejezett megnyilatkozásra helyeződik, hanem arra a valóságra, melyre vonatkozik – a költői nyelv esetében a valósághoz fűződő viszony erősen visszafogott, a hangsúly magára a poétikai megnyilatkozásra helyeződik, a hangtani szinttől kezdve a hierarchia szerinti legfelsőbb, tematikai szintig.

A közlés nyelve és a költői nyelv közti alapvető különbségeknek szentelte figyelmét Mukařovský a következő terjedelmes tanulmányában is, melynek címe A költői nyelv filozófiája. Egyszerre több okból is figyelemreméltó ez a tanulmány. Először is: Csehszlovákiában soha nem látott nyomtatásban napvilágot. Először Jan Mukařovský meg nem élt 90. születésnapja alkalmából jelent meg 1981-ben a Wiener slawistischer Almanachban (Milan Jankovič és Miroslav Procházka szerkesztésében). Tudomásunk szerint az itt olvasható magyar változat az első e tanulmány fordításainak sorában.⁶ Figyelemreméltó benne az is, hogy olyan dokumentum, mely betekintést nyújt Mukařovský tudományos gondolkodásának irányaiba és genezisébe. Eredetileg az 1933/34-es tanévben hangzott el mint egyetemi előadás. Az időpont azért fontos, mert utal arra, hogy a tanulmány az előstrukturalista Adalék... és az 1935-ben keletkezett (1936-ban bővített kiadásban megjelent), Mukařovský strukturalista esztétikájának csúcsát jelentő Az esztétikai funkció, a norma és az érték mint társadalmi tények között keletkezett. Ennyit a nélkülözhetetlen adatokról, fordítsuk figyelmünket ismét a szövegre.

Aki ismeri Mukařovský elméletének genezisét, az nyomban felismeri e munka jelentőségét. Ránézésre is a két különböző megközelítés közti egyensúlyozás jellemzi: egyrészt itt van az irodalmi műhöz való, Ingarden által leginkább kidolgozott fenomenológiai megközelítés, másrészt a szociológizáló megközelítés; ezt a műben elsősorban Bahtyin (természetesen még V. N. Volosinov név alatt) nyelvelmélete képviseli. Már ebben a tanulmányban érezhető Mukařovský rokonszenve a szociológiai alapú megközelítés iránt – egyértelmű pártolása azonban csak Az esztétikai funkció... c. művében mutatható ki. Egy további, szintén a későbbiekben kiteljesedő kérdéskör a jel és a jelentés kérdése. Mukařovský jelelmélete egyfajta keveréke a Saussure- és a Peirce-jelelméletnek. Saussure-rel egyetértve csak azt tartja jelnek, ami interperszonális kommunikáció eredményeként jött létre, s Peirce-szel összhangban a nyelvről mint a materiális szubsztrátum, az ideális jelentés és a jel képviselte tárgyra való referencia egységéről beszél. A jel – jelentés problematikában Mukařovský már itt rámutat: a jel nemcsak a jelzetthez való viszonyában jelentéses, hanem más jelhez (tehát az őt körülvevő kontextushoz) képest is. Elmondható tehát, hogy a költői nyelv esetében a jel más jelek által is meghatározott, ugyanakkor ezt az – ebben a tanulmányban csupán homályosan vázolt – állítást csak későbbi munkáiban fejti ki Mukařovský (elsősorban a Két tanulmány a költői megnevezésről címűben). Ezzel természetesen összefügg az esztétikai makrojel autonómiája (a kommunikativitásával szemben) – s ezek már a strukturalizmus kereteit (a posztstrukturalizmus irányába) meghaladó nézetek. Erről viszont talán más alkalommal.

Mivel nem-bevezető bevezetővel kezdtem, nem-zárszó zárszóval fejezem be. 1988-ban Cambridge New Art History and Criticism néven új könyvsorozat született, melynek első kiadványa egy Calligram (Essays on New Art History from Francé) című tanulmánygyűjtemény volt. Összeállítója, Norman Bryson a következő nagyságokat válogatta egy kötetbe: J. Derrida, R. Barthes, M. Foucault, J. Baudrillard, J. F. Lyotard, s a meglepetés erejével: J. Mukařovský. Döntését a következő szavakkal indokolta: „A művészet mint jel státusza olyan fundamentális az alternatív vagy az egyéb művészettörténet szempontjából, hogy a jelenlegi válogatás Jan Mukařovskýnak a jelről vallott terjedelmes írásával indít (a szerzőt ez alkalomból megválasztottuk tiszteletbeli frandának). Mukařovský jelről vallott nézete bizonyos értelemben előzménye mindannak, ami azt követi.”⁷ S ha ehhez volt bátorsága az angol Calligramnak, miért ne állíthatná ugyanezt Mukařovskýval a közép-európai névrokon Kalligram? Ki tudja, talán ő is érdemeket szerez abban, hogy Mukařovskýt in memóriam tiszteletbeli állampolgársággal tüntessék ki. Csak most azt nem tudom, milyennel.

Jegyzetek

1.  Heinrich Becker Prágában kutatta az új cseh irodalmi nyelv és az új magyar irodalmi nyelv kialakulásának párhuzamait; e munkáját a cseh szlavisták pozitívan értékelték, s Budapesten Gombocz professzor is elismerően írt róla. Magáról a munkáról az utolsó értesülésem az, hogy Pozsonyban volt a Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság archívumában. Megérné a fáradságot, hogy valaki lefújja a kéziratról a port, s mai szemmel megítélje.

2.  A Prágai Nyelvészkört a kommunista hatalom fellépésével feloszlatták. Csak az 1989-es változások után újították fel, s jelenleg mint interdiszciplináris szövetség működik.

3.  A prágai nyelvtudományi iskola bölcsőjénél. Academia, Praha 1970, 68. o.

4.  Vilém Mathesius: Nyelv, kultúra, írásbeliség. Odeon, Praha 1982, 448. o.

5.  A prágai nyelvtudományi iskola bölcsőjénél. Academia, Praha, 19 70, 74. o.

6.  Ezúton szeretném kifejezni köszönetemet Grendel Lajosnak, Mészáros Andrásnak, Zeman Lászlónak és mindazoknak, akik elősegítették e fordítás és a tanulmány megjelenését.

7.  Calligram. Essays on New Art History from Francé. Cambridge, 1988, XVII. o.