Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. szeptember / A költői nyelv filozófiája

A költői nyelv filozófiája

Egyetemi előadás az 1933–34-es iskolaévből

Mészáros András fordítása

A megértés végett ma csak néhány bevezető megjegyzéssel élünk. Mindenekelőtt: ha a költői nyelv filozófiájáról szóló előadást hirdettem, akkor talán inkább a költői mű filozófiájáról szóló felolvasásnak nevezhettem volna. Az egyik a másik nélkül, amint látni fogjuk, lehetetlen. A költői nyelvről mint valami elszigetelt jelenségről beszélni azt jelentené, hogy eltorzítanánk nemcsak a költői műről, hanem a költői nyelvről való szemléletünket is, és eleve megfosztanánk elmefuttatásunkat az antinómiák eleve igényelt feszültségétől; arra törekszünk ugyanis, hogy egyidejűleg tartsuk szem előtt a pozitív és a negatív jellemzőket, pl. ha azt mondjuk, hogy a költői nyelv nem szolgál közlésre, akkor egyidejűleg gondolnunk kell arra, hogy állandóan közlésre kényszerül, és hogy maga is arra irányul, anélkül, hogy valaha is elérné a puszta közlést; más szóval: számolnunk kell azzal is, ami a műben nem nyelvi, még ha azzal az állítással élünk is, hogy a költeményben nincs semmi, ami nem a nyelv által adott. Továbbá, lesz még alkalmunk szólni arról, hogy a műben a nyelvi összetevők és a lényegében nem-nyelvi (az ún. tartalmi) tényezők közt sem lehet megállapítani a határokat, ezért pl. (minden) mondat egyidejűleg nyelvi jelenség is, és a mű „tartalmának” része is. Bevezető tételként elmefuttatásunk közben nem szorítkozhatunk csak a költői mű nyelvezetére, hanem foglalkoznunk kell más összetevőkkel is, sőt, az egész műnek környezetéhez fűződő viszonyával, a valósággal, amelybe beágyazódik, amelyre a mű utal és hat, és amely visszahat a műre.

És most még, szintén bevezetésként néhány szót arról, hogy mi is valójában a nyelv. Természetes, hogy még ha nem is kívánunk bonyolult nyelvfilozófiai problémákkal foglalkozni, hozzávetőlegesen akkor is egyetértésre kell jutnunk a költői fölé közvetlenül rendelt nyelv fogalmát illetően. Mindenekelőtt – egyedi vagy társadalmi jelenség-e a nyelv? Ha beszélek, ha a nyelvet használom, valami ilyesféle benyomásom van: gondolataimat és érzelmeimet fejezhetem ki általa; ezeket így vagy úgy (teljesen vagy jelezve) fejezem ki stb. Igaz, ehhez bizonyos szavakat, azaz hangokat használok fel, amelyeket nem én alkottam, és bizonyos mondatbeli kapcsolódásukat alkalmazom, stb. Amit azonban közvetlen beszédnél nem észlelek: az a benyomásom, mintha a szavak a dolgok tulajdonságai lennének, a felismerhetetlenségig összeolvadnának azokkal. Szemléletesen mutatkozik ez meg a gyermekkorban, a nyelv teljesen naiv használatakor. Ennek néhány bizonyítéka Piaget „La représentation du monde chez 1’ enfant” c. könyvébe foglalt ankétból:

„Van a szónak ereje? – Igen. – Mondj egy szót, amely erős! – A szél. – Miért erős a 'szél' szó? – Mert gyors, sebes.” (hétéves gyermek). Egy másik pedig azt állítja, hogy „ha nem volnának szavak, az ember unatkozna. Semmit sem tudnánk megcsinálni...” Egy nyolcéves gyermek válasza arra a kérdésre „Miért hívják a Napot napnak?” –„Az ember azt látja”. „Mi az, amit látunk? – A nap. – De honnan tudjuk a nevét? – Azt is látjuk. – Mit látunk? – A nevét. – Hol lehet ezt látni? – Amikor szép idő van” Egy hétéves gyermek a kérdésre vajon nevezhetjük-e a Holdat Napnak és a Napot Holdnak – „Nem – válaszolja – Miért? – Mivel a Nap melegít és a Hold világít.”

Később, persze, a gyermekben megérik a szó és a dolog közti különbség tudata, de ez az illúzió sosem tűnik el teljesen. Ezt bizonyítja a szó mágikus hatalmába vetett hit (a szó helyettesíti az általa megnevezett dolgot) a folklórban és a tudományos elméletben is; a reménytelen, de állandóan visszatérő meggyőződés a szó hangalakja és a jelölt tárgy közti kényszerű kapcsolatról. Ekképpen körvonalazzuk tehát a beszédfolyamat lényegét, amely során a beszélő szempontjából ez úgy tűnik, mintha a beszéd egyrészt a beszélő akaratának, másrészt pedig azoknak adolgoknak az ügye lenne, amelyekre a beszéd vonatkozik. Ilyen szemszögből a nyelv tulajdonképpen eltűnik, szétfoszlik. Lehet, hogy ezt az álláspontot önök paradox módon szűknek vélik. Ez esetben megjegyezném, hogy pl. a nyelvtudományban még nem is olyan régen merült fel – illetve nem is teljesen a múlté – az a tétel, amely a „Mi a nyelv?” kérdést úgy válaszolja meg, hogy a nyelv mint állandó jelenség nem is létezik, tehát csupán a szétszórt valóság logikai absztrakciója: a nyelv csak abban a pillanatban létezik, amikor használjuk. Mert hogyan lehetne bebizonyítani a nyelv létezését abban a pillanatban, amikor éppen senki sem beszéli? Valóság az, amit érzékszerveink felfognak; de a nyelvet az érzékszervek csak a beszéd pillanatában észlelik. Nos hát, szilárdabb-e ebben a felfogásban a nyelv megléte, mint abban a képben, amelyet éppen vázoltam? Itt ugyan hiányzik a szó és a tárgy mitologikus azonosítása, a szó itt puszta „flatus vocis”, tűnő árnyék. És még egy kérdés, amely a költészetről szólva közelről érint bennünket. Tudjuk, hogy a költészet gyakran mint közvetlen kifejeződés, mint bizonyos érzelmek, gondolatok, esetleg élmények (a megfogalmazás sokfajta, a lényeg azonos) egyedi megnyilatkozása tételeződik. A nyelvi nyilatkozat, mint lényegében a költői mű is, itt valami egyszerire, tehát tünékenyre fokozódik le, ami egyúttal alkotójának legbensőségesebb ügye. Nem csoda, hogy azok, akik ezen az ismeretelméleti állásponton állnak, szívesen beszélnek a költői alkotás lényegének megragadhatatlanságáról vagy egyenesen az alkotás titokzatosságáról. – Az effajta álláspontnak, a nyelvnek mint egyedi pszichológiai tény felfogásának a tarthatatlansága nyilvánvaló. Nem áll szándékunkban azonban a másik végletbe esni, és tagadni az egyén részvételét a nyelv által foganatosított nyilatkozatban. A modern lingvisztika amúgy is kedvünkbe jár azzal, hogy kialakította a „langue” és a „parole” fogalmát, hogy megkülönbözteti egymástól a „langue” egyénekfeletti nyelvi rendszerét, amely független az individuális pszichológiától, valamint a „parole”-t, azaz e rendszer adta eszközök egyszeri felhasználását. A „parole” bizonyos mértékben valóban a beszélő pszichológiája által meghatározott, de még ezt sem irányítja teljesen a pszichológia, mivel a „parole” egyes fajai saját egyénfeletti törvényszerűséggel bírnak; bizonyítékként, egyelőre csak jelzésszerűen, utalok a költői nyelvre, mint a „parole” különleges fajtájára. Az csak „optikai” csalódás, ha úgy tűnik számunkra, hogy a mű alkotója pszichéjének közvetlen kifejeződése, hiszen a konkrét mű elemzése és a fejlődés egyik szakaszába helyezése (kapcsolata a megelőzőhöz) arról győznek meg minket, hogy a mű számos tulajdonsága, amely első tekintetre a költő egyéni ügyének tűnik (pl. egyéni pszichofizikai diszpozíciói eredményeként, vagy egyedi „élményének” hatására), az elemzés nyomán olyan tulajdonságként mutatkozik, amelyet a fejlődés határozott meg és törvényszerűen sorolható be ebbe a megfelelő szakaszba. Tehát a „parole”-t sem fokozhatjuk le maradéktalanul és százszázalékosan pszichológiai tényre. Még távolabb van a pszichológiától a „langue”. De ez a nyelv valódi alapja, és tulajdonképpen ez érdekel most minket leginkább. Azt már mondtuk, hogy a „langue” a nyelvi rendszer. Mielőtt arról szólnánk, miből áll össze ez a rendszer, válaszoljunk arra a kérdésre, hogy hol van létének a helye. Más szóval, próbáljuk meg felderíteni, hogy valóban megszűnik-e a nyelv abban a pillanatban, amikor nem beszéljük – ahogy azt a nyelvészeti pozitivizmus állította. Induljunk ki ebből az egyszerű esetből: valaki beszél, és beszéd közben „hibát” vét, azaz eltér a nyelvi rendszertől. Tegyük fel, hogy egy idegen beszél a nyelvünkön. Az észlelt eltéréseket nemcsak tudatosítjuk, hanem zavarólag is hatnak ránk, tehát tudattalanul is hangosan vagy elménkben kijavítjuk azokat. Mit sértett meg az idegen? Ha a pozitivizmus híveivel egyetemben úgyvélnénk, hogy a nyelv csak egyedi nyilatkozatokból tevődik össze, akkor el kellene ismernünk, hogy az idegennek nem volt mit megsértenie, kivéve talán a nyelvtan kialakította művi absztrakciókat. De hát nem erről van itt szó: a normatív nyelvtannal nem rendelkező nyelvjárás tagja ugyanígy érzékelné e nyelvjárás rendszerének megsértését. Nos hát, hol van elraktározva ez a rendszer, hol létezik, bár érzékszerveink számára hozzáférhetetlenül? Csak annak a tudatában, aki éppen beszél? Egyáltalán nem, hanem annak a tudatában is, aki a beszélőt hallgatja (másként hogy értenék meg egymást?), továbbá az adott nyelvi közösség minden tagjának a tudatában is. Meglétének helye tehát az adott közösség tudata. E közösség minden tagja tudatában van ennek a rendszernek, ismeri, habár nem tudná tudatosan megfogalmazni a rendszert irányító normákat. Viszont, hogy ez a rendszer az egyén tudatának tartalmát képezi, nem jelenti, hogy nem több annál. Bizonyíték: az egyén abban a mértékben uralja ezt a rendszert, hogy alkalmazni tudja, de nincs hatalma felette abban az értelemben, hogy szabad akaratából bármit változtathasson rajta. Ha nyelvhasználatában végrehajtana ilyen változtatást, azt saját maga és hallgatói is spontán módon a normától való eltérésként értékelnék. A rendszer az egyén akaratától függetlenül létezik, ezért az egyén, azon semmit nem változtathatván, „valóság”-ként érzékeli és értékeli, mégha érzékszerveinek hozzáférhetetlen is. Mivel az individuum szubjektív döntéseitől való függetlenség minden valóság egyénhez fűződő kapcsolatának alapvető jegye. (Vesd össze a valósággal látszólag inherens értékekkel.) A nyelvi rendszer tehát a szó legszorosabb értelmében a közösség tudatában van elhelyezve, ott „létezik”. A nyelv tehát a szó legtágabb értelmében társadalmi jelenség. A „társadalmi” szó értelmét azonban tekintettel a nyelvre meg kell magyaráznunk.

A nyelvvel kapcsolatban említett közösségnek ugyanis más a jellege, mint annak, amit a szó hagyományos értelmében társadalmi alakzatnak nevezhetnénk – mint pl. a társadalmi réteg és hasonlók. Igaz ugyan, hogy a nemzet egy adott nyelvet beszél, és hogy a nemzet konkrét társadalmi alakzat, de az a közösség, amelyről értekezünk, mégsem fedi a nemzet fogalmát. Ennek megvilágításaként – mint ahogy többször folyamodtunk ehhez – hivatkozzunk a művészetre, amely, mint látni fogjuk, szintén a nyelvhez hasonló rendszer. Vegyünk egy művészeti ágat, pl. a zenét (habár ugyanekkora joggal válaszhatjuk az adott ágazat bizonyos irányzatát vagy iskoláját is). Nos hát, csak néhányan vannak, akik ennek a rendszernek tudatában vannak, s így azok, akik pszichofizikai adottságaik esetleg iskolázottságuk stb. révén eleve képesek a zenét adekvát módon érzékelni, a nyelvihez hasonló közösséget alkotnak. Egyúttal azonban társadalmi alakzatot is? Nyilvánvaló, hogy nem. Nyelvészeti szempontból tehát egyedüli meghatározás, az adott nyelvi rendszer alapján létrejövő kapcsolat. Így kell tehát értelmezni a nyelv társadalmi jellegét. Ezért a nyelv, habár társadalmi tény, felépítését illetően nem a szociológiai tanulmányok, hanem a sajátságos tudomány, a lingvisztika tárgya (s emellett, természetesen a társadalomban betöltött funkcióit vizsgáló nyelvszociológiáé is).

Ha tehát a nyelvészet, a nyelv társadalmiságának ellenére, nem a szociológiai tudományok egyike, felvetődik a kérdés, hogy a tudományok mely csoportjához tartozik. A választ abban az esetben találjuk meg, ha tekintettel leszünk a nyelvi rendszer lényegére. Hiszen a rendszer valaminek a rendszere kell hogy legyen. A rendszer elvont rend. De mi a nyelvben a rendszerezés tárgya? Mondjuk ki: a nyelv jelek rendszere. A jelt pedig úgy szokták meghatározni, hogy az egy más valóságot helyettesítő valóság. A nyelv esetében tehát a hang, amely valamilyen valóság ekvivalense: a k-u-ty-a hangok pl. a „canis”-nak, azaz egy négylábúnak felelnek meg... Ez, természetesen, nagyon primitív és sematikus meghatározás, amelyet nyomban finomítanunk kell. Ahhoz azonban elegendő, hogy széttekinthessünk a jelek birodalmában. Temérdek olyan valóságelem létezik, amely más valóságelemet helyettesít; a jelek birodalma óriási. Néhány kezdeményezéstől eltekintve eddig nem alakult ki az a tudomány*, amely ezt teljességében tárgyalná, s amelyre Saussure, a nagy svájci nyelvész a „szemiológia” elnevezést ajánlotta. Néhány példa: a nyelvhez a valamit jelentő (azaz valamit helyettesítő) gesztusok, testmozdulatok állnak a legközelebb. A gesztusok gyakran egyenértékűek a szavakkal, a szavak pótlói. A be nem fejezett mondatot pl. pótolhatom gesztussal. Ezenkívül vannak gesztusok, amelyeknek a jelentése olyannyira rögzült, hogy már sztereotip módon nyelvileg is kifejezhetők (pl. különböző kultuszok, szertartások gesztusai). Emellett azonban vannak olyanok is, amelyek sokkal közelebb állnak a spontán fiziológiai reakciókhoz, mint a jelekhez, amelyeknek a felhasználása mindig szándékolt. Sejthető azonban, hogy e „spontán” gesztusok összehasonlító vizsgálata azt mutatná ki, hogy a legspontánabb gesztusok sem mindig azonosak az egyes nemzeteknél (Jakobson a fej kezünkkel történő megtámasztásról írja, hogy ez nálunk a figyelem, az oroszoknál a bánat jele). Már most kiviláglik az általános elv: nincs olyan dolog, amely nem válhatna jellé. A pszichológus Bühler egyik tanulmányában hozta fel a következő példát: a ruha színe puszta, semmitmondó tény. De ha két, kapcsolattartásukban gátolt ember megegyezne abban, hogy egy bizonyos vállalkozás sikere esetén az, aki közülük e hírről elsőnek értesül, fehérbe öltözik, a ruha fehér színe jellé válik. Ezért annyira kiterjedt a jelek birodalma. Továbbá: a jelek nem egyértelműek, hanem különböző fajtáik vannak, s ezek bizonyos hierarchiába állnak össze. Hogy ismét a bennünket legjobban érdeklőhöz, a művészethez forduljunk: a művészet, a műalkotás is jel. Valaki azonban megkérdezhetné, valójában minek a jele, milyen más valóságot helyettesít a műalkotás? Ha majd alaposabban tanulmányozzuk a költői alkotást és viszonyát a valósághoz, talán megmutatkozik, hogy habár a válasz erre a kérdésre eléggé összetett, nem teljesen lehetetlen. Addig is elegendő leszögezni: Nem szükséges, hogy mindig ujjal mutathassunk arra a „másik” valóságra, amely a jel mögött áll, és amelyet a jel helyettesít. Vannak „autonóm” jelek is, azaz olyanok, amelyek esetében a jelölt valóság nem jelölhető meg szemmel láthatólag. A művészi jel pedig egy ezek közül. Miben rejlik tehát jel mivolta? Most már elkerülhetetlen a jel meghatározásának eddigieknél nyilvánvalóbb differenciálása. Vegyünk egy nyelvi jelet. Képzeljük el, hogy valaki egy eddig nem hallott, nem létező új szót alkot, és ezt jelként valamely valósághoz rendeli. Valódi jellé vált-e hangzása, egyedül alkotójának elhatározása nyomán? Képzeljük el, hogy ez a személy ezt a korábban nem létező szót felhasználja egy olyan személlyel folytatott beszélgetésében, aki a beszélő korábbi elhatározásáról – e hangoknak egy bizonyos valósággal való összekapcsolásáról – semmit sem tud. Mi történik? Az, hogy a hallgató ugyan érzékelni fogja a hangzást, de az nem válik számára jellé, mert nem tudja, milyen valósághoz kapcsolódik. Eljutottunk itt a jelnek egy, a helyettesítésnél alapvetőbb tulajdonságához, mégpedig annak a szükségességéhez, hogy a jel közvetítsen a jelet adó és a jelet befogadó között.

Ez azt jelenti, hogy egy dolog akkor tekinthető jelnek, ha az, aki a dolgot érzékeli, ugyanabban az értelemben fogja fel, mint az, aki nyújtja. Ha eközben sem a jelet adónak, sem a jelet befogadónak nem világos a konkrét tárgyi viszony, még nem jelenti azt, hogy e viszony nincs jelen. Számos tárgyat tudunk elkészíteni vagy használni anélkül, hogy meg tudnánk mondani, miként készítjük el vagy használjuk. Egyetlen konkrét példa: anekdotikusan adom elő, és a hozzám legközelebb eső területről, a művészetből veszem. Mácháról szóló könyvemben részletekbe menően kimutattam, hogy a költő mennyire céltudatosan válogatta ki minden verssora számára a hangokat, és hogy mennyire céltudatosan helyezte el őket. Hogy kivédjem a szubjektív értelmezés vádját, megvizsgáltam a „Május” két énekének mindegyik verssorát, és mindegyik verssorra kialakítottam a – gyakran igen bonyolult – hangmegfelelések képletét, mint pl.:

Nad      dálkou      temných      hor      poslední      požár      plál

            d-l                                               l-d                                                                       P

  a                                                        o          o                               á                                I

    d                            t                         o          o                                                                S

                                                                          p                 p              p                            S

                                                                                   l                             l                         S

Amint látható, eléggé bonyolult képlet. Természetesen számoltam azzal, hogy némely egyezés lehet teljesen véletlen is, de számításba vettem valamennyit, hogy számukkal bizonyítsam: mind nem lehet véletlen. S most következzék, amit a példával bizonyítani kívánok. Egyesek feltették nekem a kérdést, vajon tudatában volt-e Mácha e bonyolult képletnek? A kérdezők nézete szerint a kérdés megválaszolásától függött, igazam van-e, amikor azt állítom, hogy ezek az ismétlések a költői mű összetett felépítésének részei, vagy esetleg tévedek. A kérdezők voltak azonban azok  akik  tévedtek.   Egyrészt teljesen  mellékes,   tudatában volt-e   a   költő   e hangképleteknek, avagy sem, sőt, pszichológiai szempontból valószínűbb az, hogy nem tudott róluk. Önök ezt saját tapasztalatuk nyomán ellenőrizhetik: mert mily gyakran történik meg Önökkel, hogy saját fogalmazványuk mondatának elolvasása után törölnek benne egy szót, habár a kijelentés témájának szempontjából teljesen megfelelő, és anélkül hogy tudnák, miért, mással pótolják. Ha leásnak a gyökerekig,   mindig   megállapíthatják,   hogy   a  változtatásnak  van   oka,   amely   a fogalmazás tényezője: az újonnan bevezetett szó talán (szótagjai számával) jobban megfelelt a mondat ritmusának, vagy (a hangok csoportosulásával) eufonikus felépítésének stb. Költők esetében bármikor megtalálhatjuk a szócsere okát, ha a „variánsokat” tanulmányozzuk (az eredeti szöveget összehasonlítjuk a helyesbítéssel). S gyakran meglepődve látjuk, hogy az újonnan bevezetett szó kevésbé kifejező, mint az eredeti (Möricke), vagy esetleg a változtatással egy eleven költői kép szűnt meg; de hogy mindezzel szemben ez a szó a többiekhez kapcsolódva olyan hangképletet alkot, amelynek az eredeti verssorban nyoma sem volt. A helyesbítés technikája aligha volt tudatosabb a költőnél, mint nálunk, akik már megszoktuk, hogy mindennapi közleményeink kifejezéseit automatizált nyelven írjuk. Általában tehát elmondhatjuk, hogy a költőnek ezekről a dolgokról nem kellett tudnia. Azt jelenti ez, hogy a szövegéből hiányoznak? Mindenképpen ott vannak, ha objektív elemzéssel feltárhatók. A költő ugyan szándékosan helyezte el őket, de nem tudatosan abban az értelemben, hogy a szeme előtt lett volna a képletük. Ennyit tehát a szándékosság fogalmáról. S így van ez az autonóm jelnél is: ahhoz, hogy megérthessük, és hogy az adott valóság egy másik valóság jeleként (szimbólumaként) szolgálhasson, az általa helyettesített valóságnak nem szükséges diszkurzív módon, egyedi konkrétságában szem előtt lennie (a jelet adó és a jelet befogadó tudatában). Elegendő, ha a jelet befogadó érti a szándékot, amellyel a jelet kibocsátották. A jel lényegi és nélkülözhetetlen tünete az, hogy a két fél közti közvetítést szolgálja. A kapcsolat, a helyettesített tárgyra történő utalásnak nem kell explicitnek és konkrétnak lennie, hanem e vonatkozásban határozatlan is maradhat. Más szóval: lehetségesek az autonóm jelek. Ezekhez tartozik pl. a műalkotás, de számos más autonóm jel is van. Ha nyomon követjük a jeleket, észrevesszük, hogy a jelek birodalmába mindazt felvehetjük, ami az ember életét alkotja, mindazt, amit érzeteknek és képzeteknek nevezünk (Vološinov, 1929). Ha pl. azt mondom, hogy látom vagy elképzelem az asztalt, az ablakot, akkor ebben az érzékletben vagy képzetben pl. bennefoglaltatik a tárgyak meghatározottságának és a tárgyszerűségüknek a tudata (így pl. a napsugarak okozta színtöréseket nem sorolom a tárgyak közé), mélyebbre hatolva aztán e tárgyak tulajdonságainak a tudata; mindezek azonban nem érzékszerveink fiziológiai reakciói által adott elemek (tehát „érzetek”), hanem azon közösség szociális konszenzusa által, amelyben élünk. Ezeket mi adjuk hozzá az érzetekhez, felfogva azokat. Ha azonban tovább elemeznénk magukat az érzeteket, felismernénk, hogy bennük is számos olyan elem van, amely nem az egyén aktuális valósághoz fűződő közvetlen kapcsolatának az eredménye, hanem hogy bennük is a szociális konszenzus érvényesül. Innét származnak a pszichológia nehézségei az ún. érzetek meghatározásánál. A tankönyvekben az érzetről azt tanuljuk, hogy pl. színek, hangok együttese. De még ezt sem tekinthetjük alapnak. Ha pl. kimondjuk azt a szót, hogy szín, ezzel azt mondjuk, hogy arról is szó van, amit az érzetbe beviszünk, mivel, ha magáról az érzetről van szó, legfeljebb azt mondhatjuk el róla, hogy egy külső ingerre adott fiziológiai válasz. Amint azt állítjuk róla, hogy a színek csoportosulása stb., ismét valami olyasmit helyezünk bele, amit a szociális konszenzus tartalmaz és nyújt. Tömören, az aktuális valósághoz való közvetlen viszony és a szociális konszenzus adaléka közti határvonal ott húzódik, ahol a biológiai alapozás végződik és az ún. lelki élet kezdődik. Amint azonban a szociális konszenzusról beszélünk, a jelekről van szó. A fiziológiai folyamatok közölhetetlenek, az érzetet szóval jelezhetjük, a képzet és az észlelet szóval kifejezhetők. Ez is arról tanúskodik, hogy jelek, azaz áttehetők más jelek sorába. Így tehát valóban a jeleknél (amelyek, mint láttuk, lényegüket tekintve a közösség tagjai közű kapcsolattartást szolgáló társadalmi tények) kezdődik az ember lelki élete. Így az ismert kijelentés az emberről mint „társadalmi lény”-ről szó szerint igaz. Minden, ami az embert emberré teszi, minden, amit az ember alkot, vagy jel, vagy jel által megformált. Most már értjük, hogy a jelek birodalma mérhetetlen, és hogy a jelfilozófia éppen most éli nemcsak gazdasági, hanem elsősorban gondolati válságát, tehát a filozófia legfontosabb ügyévé vált.

E rövid kitérő után visszakanyarodunk a nyelvi jelhez, amelyet az előbbiekben vizsgálni kezdtünk. Egyrészt azért térünk vissza hozzá, mert a témánk a költői nyelv, és ismernünk kell a genus-t (a nyelvet mint olyat), mielőtt a species-hez (a költői nyelvhez) fordulnánk, másrészt azért is, mert a nyelv a jelek hierarchiájában valami sajátságosat jelent – helyzete kivételes. A nyelvi jel kivételes helyzetéről egy egyszerű gondolatmenettel győződhetünk meg: 1. Az emberi értelem, sőt, mondhatnánk az emberiség végső határa ott húzódik, ahol nincs lehetőség a nyelvhasználatra. (Vesd össze A. Sommerfelt: „A nyelvészet – szociológiai tudomány...", „...ha a gyermeket süketnémák nevelték volna, nyilvánvalóan nem tudna beszélni. A nyelv által válik a gyermek társadalmi lénnyé. Jellemző e vonatkozásban, hogy a süket és vak gyermek az állat szintjén leledzik, míg nem tanulja meg a közlés valamely módját, nem sajátítja el valamely eszközét...”) A „közlés módja”, amelyről Sommerfelt beszél, egyébként a beszéd, még ha a gesztusok beszéde is. Mivel egyrészt minden hasonló segédrendszer, mint amilyen a gesztusok beszéde, a hangokra épülő beszéd pótlékaként annak rendszerén alapszik, másrészt mindenfajta beszéd olyan jelek fajtája, amely egymás megértését, a közlést („communication”) szolgálja. Más jelek is szolgálják ugyan az egyének (jobban mondva: a közösség tagjainak) kapcsolatait, de a beszéd funkciója sajátos, éspedig a „közlés”. Erről majd később szólunk részletesebben. 2. A nyelvnek jelek közt betöltött kivételes helyzetére jellemző az is, hogy nyilvánvaló a hajlam átvezetni a többi jelfajtát nyelvi jelekre, azaz mindent szóval „fejezni ki”. Csak amikor a nem nyelvi jeleket áttettük a beszédbe, akkor tűnnek számunkra érthetőknek és hozzáférhetőknek. A „kimondhatatlan” kifejezés annak a szinonimája, amit nem tudunk teljes egészében felfogni.

A beszéd tehát egyfajta alapvető jelsorozat. Melyik az a tulajdonsága, amely erre a kivételes helyzetre feljogosítja és alkalmassá teszi? Megkísérlem ezt néhány szemléletes példával bemutatni. Mindenekelőtt vegyük például a zászlót: egy bizonyos színű zászló valamely államot szimbolizálja, azaz jelenti. Tegyük fel viszont, hogy máshol ugyanilyen színű zászlót az út közepén tűznek ki, ahol „állj” jelentésű szignál lesz. A zászló mindkét esetben jel; szándékosan választottam ezt a tárgyat, mivel nehéz elképzelni azt az esetet, amelyben a zászló „dolog” lenne, nem pedig a dolog képviselője. Ez világos. Továbbá az is nyilvánvaló, hogy a zászló két említett felhasználási módja közül a második áll közelebb a beszédhez, tehát az, amelyben szignálként használták fel. A szignál mindig a beszéd egy bizonyos fajtája. Nos hát, miben különbözik egymástól a zászló e két felhasználási módja? Az államot jelképező zászló minden körülmény között megtartja jelentését, bárhol is van kitűzve, akár összecsomagolva és elrakva is stb. Ugyanazt a zászlót (ugyanazon színű zászlót), amennyiben szignálként használják és „állj”-t jelent, az út mellett, esetleg éppen az út közepén kell kitűzni, és jelentése valamilyen módon az út valamint a rajta közlekedő járművek közti viszonyt érinti. Látható: a szignál egy bizonyos „itt és most”-hoz van kötve, míg a szimbólum (a zászló mint az állam szimbóluma) esetében ilyen kötődés nincs. Lépjünk tovább a példa örvén: tegyük fel, hogy egy bizonyos állam zászlóját az olimpiai játékokon felhúzzák a zászlórúdra. Ebben a pillanatban saját hagyományos szimbolikus jelentéséhez még egy felépítményi is társul szignálkénti formában, mert azt jelenti, hogy XY állam éppen most, ebben és ebben a sportágban első díjat nyert. Ez az esetben a „nyelvi jel” (itt szignál) erősebb kötődése első pillantásra szembetűnő. A zászló mindig és mindenhol az adott államot jelenti, sportgyőzelmét azonban csak ebben a pillanatban és az olimpiai zászlórúd csúcsán. Térjünk át egy másik példára: a kéményből, tűzhelyből felszálló füstre. Ez egyrészt általunk érzékelt közvetlen valóság, másrészt azonban jelként is felfogható. Idézzük fel azokat az idillikus képeket, amelyek még sok háztartásban ott függenek a falakon: behavazott táj, benne házikó, amelynek füstöl a kéménye. A füst itt jel: a melegséget, a nyugalmat, a házi békességet, tömören az idillt jelenti. Emlékezzünk vissza Homérosz Odüsszeájának arra a jelenetére, amelyben a Kaliopé nimfa által visszatartott Odüsszeusz a láthatárt kémleli, hogy legalább szülőföldje füstjét lássa; Odüsszeusz számára is jel a füst (az „otthon” képviselője). E két példa mellé állítsunk még egy harmadikat: az új pápa megválasztásának pillanatában a konklávéba zárt bíborosok tüzet gyújtanak, és a belőle felszálló füst jelenti Rómának, hogy a választás megtörtént. A füst itt is jel, de már más jellegű: szignál. Már egy bizonyos „beszéd”. Itt ismét megállapíthatjuk a szignálnak más jelfajtákkal szembeni sokkal nagyobb kötöttségét: a füstnek ahhoz, hogy a pápa megválasztását jelentse, egy bizonyos helyen és egy bizonyos időpontban kell felszállania, ellenben, a házi béke jeleként, nincs így korlátozva. További példa: a pénz. Az már első tekintetre világos, hogy a pénz jel (gondoljunk a szónak a pénzhez való gyakori hasonlítására). Az is világos, hogy minek a jele: a vagyoné – persze nem egy konkrét vagyoné, hanem akármelyiké (gondoljanak a képekről ismert reklámra: egy koronáért ennyi és ennyi kenyeret, ennyi és ennyi gyümölcsöt, ennyi és ennyi húst, zsírt stb. valamint ennyi és ennyi X-et, tehát azt kaphatunk, amit reklámoznak). A pénz mint érme mellé most állítsuk oda a pénzt mint utalványt, pl. olyat, amilyet vidéken a kocsmában játszó muzsikusok kapnak, és amelyet egy-egy pohár sörre válthatnak be. E két pénz közül melyik áll közelebb a szóhoz? Képzeljük el a fizetés pillanatát: lehetetlen bemenni a boltba és letenni a pénzt a pultra anélkül, hogy legalább rá ne mutatnánk az árura, amelyet a pénzért meg akarunk vásárolni. De a zenész megteheti, hogy a söntéspulthoz lép abban a kocsmában, ahol játszik, leteszi rá utalványát, és szó vagy gesztus nélkül várhat, míg megkapja a sörét. Nyilvánvaló, hogy a pénz mint utalvány áll közelebb a szóhoz, mert kifejezi: „Adjon egy pohár sört!" A pénz mint utalvány képes közölni valamit, a pénz mint érme viszont (legalábbis normális körülmények között) nem. Az is nyilvánvaló első pillantásra, hogy a kettő közül melyiknek nagyobb a jelentésbeli kötöttsége: a pénz mint utalvány az, mert csak egyetlen valóságot (egy pohár sört) helyettesít. Ez a megszabottsága viszont lehetővé teszi a rámutatást az adott valóságra, a hozzá fűződő tárgyi viszonyt, a rávonatkozó közlést. Látjuk hát: minél jobban közelít egy jel a nyelvi jelhez, annál szorosabb a kapcsolata a valósággal, amelyet helyettesít; meghatározott egyedi valósághoz viszonyul, amely egy térbeli ponthoz és egy időbeni pillanathoz kötődik. Gyarapíthatnánk a példák számát, és mind ugyanarra az eredményre vezetnének; mutatóba tehát még egyet: hasonlítsunk össze két képet: a műalkotásnak szánt kutya képét a kutya ideogramjával (amely a megértést szolgálja)... A kutyának az a képe, amelyik műalkotás, többfajta lehet, könnyen lehet, hogy egy bizonyos kutyára fog vonatkozni, amelyet a művész – ha pl. impresszionista festményről van szó – mozgásában, egy bizonyos pillanatban (meghatározott napállásnál), egy adott helyen ragadott meg. Mindezek pedig az ideogram számára feleslegesek lennének, hisz ebben az esetben elégséges, ha a kutya jellege legalább annyira kitűnik, hogy semmi kétség se lehessen faji hovatartozásáról. Az ideogram számára minden egyénítő vonás csak szükségtelen többlet. Nos hát, állításunk visszájához jutottunk el? A nyelvhez közelebb álló, valamit közlő jel, az ideogram, kevésbé van kötve meghatározott időhöz, helyhez, mint az eltérő jellegű jel, azaz a kép mint műalkotás? Egyáltalán nem, ez csak ilyennek tűnik. Tekintsük meg közelebbről a dolgot: az impresszionista festő által megörökített kutya lehet teljesen egyénített, egy adott helyen, a napnak egy bizonyos szakában stb. megfestett, de a kép és funkciója mint műalkotás számára mellékes, hogy az ábrázolt kutya valóban előfordult-e az adott helyzetben és a kijelölt környezetben, sőt, teljesen közömbös az is, hogy ez a kutya létezett-e valaha vagy sem. Ha pl. a festő megjelöli a katalógusban a napot, mikor a képet festette, esetleg még a kutya nevét is, lehet hogy ez fontos adat lesz a művész alkotókorszaka vagy életrajza számára stb., de a kép mint műalkotás számára nem. (Mellékesen jegyzem csak meg, hogy arra az esetre gondolok, mikor nem egy bizonyos individuum, esetleg egy állati egyed portréjáról van szó; a portré esetében ugyan az ábrázolt egyén megléte és a kép viszonya az ábrázolt egyénhez – a hasonlóság – fontos tény a képnek mint olyannak a számára, de akkor már a jelnek a közléshez való közeledéséről van szó; egyenesen a portré jellemzőihez tartozik az, hogy oszcillál a közlés és az önelvűség között.) Vagyis a képet mint műalkotást ábrázolhatjuk teljesen individuálisan, emellett azonban az ábrázolás individualitását semmi érdek sem fűzi az egyidejű szituációhoz, ahhoz, amely a jelet befogadó számára aktuális. Teljesen másként van ez az  ideogram esetében.   Megformáltságának  minden  általánossága  ellenére   – amennyiben közlésként kell működnie – e képnek viszonyulnia kell a konkrét szituációhoz (illetve ez a viszony a jel érzékelésekor érdeklődésünkön kívül kerül, míg az ideogram esetében ez másként alakul). Annak a képnek, amelyet mint ideogramot veszünk tekintetbe, elkerülhetetlenül aktuális kapcsolatban kell lennie egy bizonyos konkrét szituációval, és érdeklődésünk éppen erre a konkrét szituációra fog vonatkozni, nem pedig elsősorban a jelre, amely ráutal. Most már világos: a nagyszámú „közlő” jelek, amelyek közül a legösszefogottabb rendszert a szó valódi értelmében vett nyelvi jelek alkotják, a jelek más fajtáitól abban különböznek, hogy sokkal szorosabban vannak egybekapcsolva az egyedi szituációval (elővigyázatosan a „valóság”-nál kevésbé határozott szót választok), amelyre utalnak, és hogy e jelek értékelésénél a hangsúly magán nem a jelen, hanem éppen azon a szituáción van, amelyre a jel utal. Ezzel magyarázhatjuk azt is, miért oly gyakori más jellegű jelek nyelvi jelekre való átváltásának a szándéka: a nyelvi jelek kapcsolódnak a legkivehetőbben a valósághoz, a legszabatosabban ragadva meg azt (e megragadás azonban sokszor a legszűkebb és a legszegényesebb).

Még egyszer összefoglaljuk: a nyelv a közlő jelek, tehát azok tipikus fajtája, amelyeknél a jel összefonódik egy bizonyos konkrét szituációval, minek révén a jel a szituációval, amelyre utal, csaknem összeolvad, és a nagyobb figyelem nem magára a jelre, hanem a szituációra összpontosul.

Most, hogy már tisztáztuk a nyelvi jel jellegét, a jelek hierarchiájában elfoglalt helyét, azt a sajátos differenciádat, amely megkülönbözteti más jelektől, szükségessé vált, hogy megfigyeljük belső struktúráját, amely a költői mű szempontjából roppant fontos, hiszen a művészi szándék kiteljesítéséhez csak a nyelvi jel néhány – mindig más – összetevője használódik fel, de sohasem a jel egész kiterjedtségében. Felmerül tehát a kérdés, miből tevődik össze a nyelvi jel. Amikor a jelről kezdtünk beszélni, elmondtuk, hogy ez olyan valóság, amely más valóságot helyettesít. E séma alapján úgy tűnhet, hogy itt, a nyelvi jel esetében bizonyos érzékelhető valóságról, azaz az emberi hangról (mégpedig e hang bizonyos, mindig más, alakzatáról) van szó, amely a bennünket körülvevő valóság – esetleg saját „lelki” valóságunk (gondolataink, érzelmeink stb.) – valamelyik szakaszát helyettesíti. Így azonban egészen a torzításig egyszerűsítené le a dolgokat. De már korábban is többször felhívtam a figyelmüket arra, hogy e felfogás teljesen sematikus, és hogy csak az eredendő tanulság szemléletessége végett alkalmazom. Tekintsünk a nyelvi jelre, és kiindulásképpen vegyük legkisebb egységét, amely önmagában is felhasználható, tehát a szót, bármelyik szót, pl. azt, hogy „asztal”. Itt csak a „hang”, majd a „dolog” van? Gondoljunk a következőre: ezt a szót azzal a tárgyal kapcsolatban használom, amely mellett most előadást tartva éppen állok, de ugyanígy használom azzal a tárggyal kapcsolatban is, amelynél evés közben ülök, amelynél dolgozom, amelynél a kártyások ülnek, egy más tárggyal kapcsolatban, amelynél a hölgyek hajukat és arcukat ápolják (toalettasztal), és még sok más tárggyal kapcsolatban, amelyek egymástól alakjukban és tulajdonságaikban sokban eltérnek. Sőt, ezt a szót használhatom olyan tárggyal kapcsolatban is, amelynek különben egészen más jelölése van, pl. annak a hegynek az esetében, amely nem csúcsban, hanem lapos tetővel végződik. Ha a hang és az általa elnevezett tárgy közötti viszony közvetlen lenne, akkor a szót csak egyetlen egy valóságról, esetleg az egymással tökéletesen mindenben megyegyező néhány valóságról beszélve alkalmazhatnánk; a szó szignál lenne, amely ugyan szintén valamit közlő jel, de megvan az a tulajdonsága, hogy csak arra az egyetlen valóságra vonatkozik, amellyel szétválaszthatatlanul összekapcsolódott. A szó esetében, mint láttuk, nem így van. A szó képes egymástól jelentősen különböző valóságokat is jelölni, helyettesíteni. Ez azonban feltételezi, hogy a nyelvi jelben, a szóban nemcsak a hang van jelen, hanem valami más is, ami a szó használatának különböző módozatait összekapcsolja. Másként szólva, a szónak jelentése van. Saussure a maga traitéjében ezt szimbolikusan úgy tüntette fel, hogy a nyelvi jelet mint két félkörből – a hangszimbólumból és a jelentésből – álló kört rajzolta fel. E jel struktúrájának elemzése egyáltalán nem egyszerű, sok időt és bonyolult vizsgálódást kíván. Bevezetésképpen néhány szót szólunk a jel hangbeli alakjáról, hogy elkerüljük a lehetséges félreértéseket. A kérdés ugyanis a következő: ha a hangról mint a nyelvi jel összetevőjéről beszélünk, valóban a hangra – hangzásra – mint akusztikai jelenségre gondolunk? Kiejthető-e pl.: az „ablak” szó egy bizonyos dolgot jelölő bizonyos hangsorként, míg más dolgot az „asztal” hangsor jelöl , megint mást a „kutya” hangsor – tehát, ahány dolog, annyi különböző hang? Egyáltalán nem, hiszen ezek a hangsorok nem egyöntetűek és belső felépítésükben felbonthatatlanok, hanem különböző szavakban ismétlődő bizonyos hangokból tevődnek össze. Így pl. az ablak és az asztal szavakban közös a laterális „1”. Másképp, a szavak hangsorok, azaz hangokból, normalizált hangzókból állnak, amelyekből minden nyelvnek egy változatlan készlete van. De ezek a hangsorok nemcsak pusztán hangzások, hanem már bizonyos jelentések hordozói is. Persze nem önmagukban, hanem kombinációik által, és egy ilyen kombinációban minden hangnak megvan a maga helye, amelyről nem lehet kiszorítani, sem pedig áthelyezni a szó értelmének megsértése vagy megváltoztatása nélkül, így pl. nagyon sok olyan szó van, amely csak egyetlen hangban különbözik egymástól: kép – kér – kés – kéz – kény – kéj, stb., vagy: reng – leng – peng – teng, stb., vagy: kap – kép. Ebben az értelemben tehát a hang jelentésbeli elem, nem csak pusztán hangzó. Sőt, a valódi hangzótól, az akusztikai jelenségtől való elszakításában még tovább is mehetünk, és állíthatjuk, hogy a hangok közti hangzásbeli különbségek csak abban a mértékben érvényesülnek, amennyiben azok az adott nyelv rendszerének jelentésbeli tényezői (a csehben a zöngés és a zöngétlen „f”-t nem is érzékeljük, habár akusztikailag ez ugyanolyan eltérés, mint amilyen a „d” és a „t” közötti; vagy pl. a hátul képzett „n” a csehben és az angolban). A hang nyelvi funkciójáról ugyanígy nem döntenek a normál kiejtéstől eltérő egyéni sajátosságok, még akkor sem, ha egyébként ezek az eltérések lényegbevágóak, mint pl. a „r” és a nyelvcsapi „f”, melyet egyesek ejtenek, a cseh nyelvben megkülönböztetés nélkül a pergetett linguális hangok funkciójában szerepelnek, amelyek kiejtésüket tekintve normálisak. Tehát a hang valójában nem akusztikai jelenség (nem is szükséges, hogy hangzóként valósuljon meg, grafikai jelként is szerepelhet), hanem a nyelv fonológiai rendszerének az összetevője. E rendszerben elfoglalt helye és a nyelv felépítésének egészében jelenlevő funkciója által jellemezhető. Ami a nyelv felépítését illeti, egy példa: a szlováckói valamint a brünni nyelvjárásban is van „é” hang. E hangok mindkét esetben akusztikailag azonosak, de a nyelvfelépítésben játszott szerepük teljesen eltérő: a szlováckói „é” eredeti szláv „é” (akárcsak az irodalmi csehben), míg a brünni dialektusban az „é” a cseh beszélt nyelvi „ej”-nek felel meg. Így aztán a szlováckói melléknévi nemek a következők: pekný, pekná, pekné; ellenben Brünnben pekné (hímnem), pekná (nőnem), pekný (semleges nem). Az „é” tehát itt a nyelvi felépítés más pozíciójában jelentkezik.

Minden, amit eddig a nyelvi jel hangbeli összetevőjéről mondtunk, arról tanúskodik, hogy a „hang” kifejezést (a beszéd hangzásképét, a hangszimbólumot a nyelvben) nagyon óvatosan kell kezelnünk, annak a tudatában, hogy nem a hangok akusztikai tulajdonságairól, hanem az adott nyelv „fonológiai” rendszerében elfoglalt helyéről van szó. A nyelv hangjainak akusztikai tulajdonságaival foglalkozó tudomány a fonetika, nyelvi rendszerezéséről szóló tudomány pedig a fonológia. A két tudomány sok rokon vonással rendelkezik, ennek ellenére más az elméleti irányultságuk: a fonetika az akusztika speciális alkalmazása (vagy, ha akarják, „ágazata”), a fonológia pedig nyelvészeti diszciplína**. A fonológia nemcsak a hangzókat, hanem a beszéd mindennemű olyan hangzástulajdonságát vizsgálja, amely a jelentés hordozója lehet, így pl. az intonációval is, amely jellemzi a mondatot mint jelentésben egységet, és kijelöli belső jelentésbeli tagozottságát. Akusztikailag az intonáció sokrétű, de nem minden tulajdonsága sorolható be a nyelvi rendszerbe.

A beszéd hangzását tehát nem hozhatjuk közvetlen összefüggésbe a teljes jelentéssel. A kapcsolatok itt, mint láttuk, bonyolultak. További probléma, amelyről nem feledkezhetünk meg: a szó hangzása nemcsak hangokra tagolódik, vannak a szón belül jelentésükben aránylag önálló hangcsoportok is, ismét azért, mert nemcsak egyetlen szó tulajdonságai ezek, hanem egész szócsoportokéi, szófürtökéi. A morfémákra gondolok. Arról az ismert nyelvi jelenségről van szó, mely szerint a szó tőből, ragokból, végződésekből áll. Ezek mind olyan hangcsoportok, amelyek több szóban fordulnak elő. A szavakat azonos tövük, azonos, toldalékaik, azonos végződésük alapján csoportosíthatjuk: tő – hordok, hordani, elhordani, hordágy, hozam; tőalkotó toldalék: hercegség, testvériség, emberiség, társaság, hegység stb.; végződés: férfit, embert, fiát stb. A morfémák, mint ismeretes, szintén jelentéshordozók.

Ha tehát a szóról mint hangszimbólumról beszélünk, számolni kell mindazzal a komplikációval, amelyek a hang mint a tapasztalati valóság érzékelhető jelensége, valamint a szó mint legelemibb, önálló, a felosztás eredményeként létező jelentés-beli egység között közvetítenek.

         

(folytatjuk)

                   

                     

* A  szerző  állítása   a   harmincas   évek   kutatásaira   vonatkozik –  a   szerk.

** A   megállapítás   a   harmincas   évek jeltudományára jellemző –  a   szerk.