Ceterum Censeo...

„Miben hisztek, ti makacs égitestek” – vándorol, kígyózik bennem már napok óta a verssor. Először csak azért izgatott, mert a „makacs”-ra nem tudtam az istennek sem visszaemlékezni, raktam a helyére mindent, „szelíd”-et, „nyafká”-t, „vacak”-ot, csak az egyetlen igazi jelző nem jutott eszembe, azután meg már a sor zenéjétől nem tudtam szabadulni, még álmodtam is vele. Aztán elolvastam Tandori Dezső Szabadiskoláját a Jelenkor tavalyi októberi számában, s meghökkenve vettem tudomásul, hogy egy időben Tandorinak is „elemi szólítás volt... ez az oly jelképes-távolra irányuló kérdés” (mármint a József Attila-sor). S ezután már az nem hagyott nyugodni, hogy ki vagy mi szólított meg vajon engem is így, ilyen sejtelmesen a JA-kérdéssel, s aki vagy ami megszólított, tulajdonképpen mit akart kérdezni?

S el kell még mondanom a „Miben hisztek...” háttérösszefüggéseiről, hogy a szöveg együtt kavargott bennem egy borzasztó gyomorfájással (ami tegnap tetőzött, reggeltől kb. úgy du. kettőig, azt hittem, megőrülök, s közben az egyetemen és a Szemlében ezer emberrel találkoztam, a legnagyobb próbatétel Szarka Laci körkapcsolásos telefoninterjúja volt, a SZER számára készítette, a partnerem a debreceni Görömbei Bandi volt, a magyar irodalom egyetemességéről kellett beszélnünk, még jó, hogy előre leírtam a mondandómat, de egyszer még így is leblokkolt az agyam, arra a kérdésre, hogy mit kellene tenni az egység érdekében, az istennek sem jutott eszembe – akárcsak korábban a „makacs” jelző –, hogy egy perccel azelőtt mit is gondoltam a világirodalom természetes egységéről, s ez az egység hogyan azonos minden adott irodalom egységével..., szóval szenvedtem, mint egy állat), ma már egy kicsit jobban érzem magam, s ahogy tisztul a szemem meg az agyam, hát mindjárt a nyelvi megformálás problémáján át kezdem látni dolgaimat, igaz, ehhez JA és Tandori is kellett, de ahhoz, hogy hozzájuk eljussak, hogy egy régi Jelenkort a kezembe vegyek, ahhoz mi kellett? Nem tudok okosabbat kisütni: a nyelvi-irodalmi tartomány az emberben az a „negyedik szoba”, amelyben „senki sem alszik, ül, dolgozik, rakodik”, amely olyasmi, mint „egy túlfolyó a zárt csőrendszerekben, túlcsillag a nyitott csillagrendszerekben, fehér folt, fekete lyuk, a szükséges fölösleg, ami nélkül a szükséges sem lehet meg, nem tudni, mire való”.

De ezt már Somlyó György írja ugyanabban a Jelenkor-számban, a Szülőház című szövegversében, nem az irodalomról ugyan, de az irodalomra is nagyszerűen alkalmazhatóan.

Ez a Jelenkor-szám egyébként úgy, ahogy van, minden írásával az olvasottak tovább gondolására ihlet, s ezért jó. Nem tudok úgy beleolvasni John Cage Előadás a semmiről című versesszéjébe („Itt vagyok és nincs mit mondanom... és ezt most mondom, de vágyom rá és ez a költészet”), hogy eszembe ne jutna Juhász R. Jóska új kötete, amelyről a Szemlében, a 7xlx7-ünkben M. Haugová is, Zs. Nagy is diadalüvöltéssel írták le, hogy íme, a szerző saját magát leplezi le, mondván, hogy „Nincs Egyetlen gondolatom sem”; s nem tudom úgy végigélvezni Tolnai Ottó Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák című elbeszélését, hogy ne azon töprengjek: ez is helyi (vajdasági) couleurrel ízesített naturalizmus, s X. Y. szlovákiai magyar szerző Z című elbeszélése is az, s Tolnai Ottó naturalizmusa mért oldódik fel mégis – JA kékítőjeként – az ég vizében, X. Y.-é pedig mért marad pocsolya.

Ceterum censeo... egyébként úgy gondolom, hogy a könyveket nyugodtan eltemethetjük könyvtárainkba. A folyóirat ma szinte mindenben helyettesíteni tudja a könyvet. A jó irodalmi lapot, periodikát ugyanúgy elő lehet venni hónapok múlva s újra olvasni, mint egy regényt. Sőt sokszor még úgyabban. Legalábbis a Jelenkor 1992/10. száma ma súlyosabbnak tűnik, mint amilyen a megjelenése idején volt. Az eltelt idő nem ártott meg egyetlen közleményének sem.

Pozsony, 1993. július 4