Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. szeptember / Jegyzet Várnagy Ildikó grafikáihoz

Jegyzet Várnagy Ildikó grafikáihoz

Lassan évtizede, hogy ismerhetem Várnagy Ildikó írásait. S amióta olvasom ezeket a semmi műfajba be nem sorolható jegyzéseket, azért drukkolok, egyszer majd kerüljön valaki kiadó, aki kiadja őket. Persze mappaként. Leginkább azért, mert állítom, Várnagy szobraival, érmeivel és grafikáival azonos értékű valóságot teremt bennünk és velük (hogy mikor melyik a fontosabb, nos, ez váltakozó), és azért, mert bár nyilvánvalóan számos összefüggés lehet a világcsinálások között, ezek mégsem egymást magyarázzák. Egyébként nem a képzőművész szólal meg bennük, hanem a művészember, aki még így, szavakkal is honosítja a világot. Szóval, nincs köztünk, állítom, azonos szemlélet, intenzív életmód. Várnagy egyszerre tud beleköltözni a dolgokba, miközben hagyja, hogy kisajátítsák, megtapasztalják a dolgok. Erről a ki- és átsajátírásról kellene most beszélni, ami természetesen lehetetlen.

Szó ami szó, Várnagy írásai nem könnyítik meg a képzőművészetinek mondott alkotásai befogadását. Es fordítva. Hála az égnek, mondjuk a rajzai, akciói, rongyai, porcelándarabkái sem verbalizálhatóak. Talán azért, mert tömények, mint a jófajta kínai tus, és annyira testesek, anyagszerűek, hogy belőlük csöppnyi rész is képes arra a teljességre, aminek a megtapasztalását igényeljük. Ez is szép bennük. Ha azonban bennük a közöst megtaláljuk, és ez nem lehetetlen, egyszerre olyan érzéki és intellektuális élményekre tehetünk szert, amelyekből megtudhatjuk, mi a rend és mi a mérték. Minderre egyébként a Vámagyról szóló szövegek is figyelmeztetnek. (Sajátos, hogy Vámagynak bár nem túl nagy a kritikai fogadtatása, de intenzív: kevés kortárs művésznek adatik ilyen kitartó ráfigyelés.)

Hogy Várnagy mit kezd a munkáihoz fűzött bölcsességgel, nos erről is van némi tapasztalatom, de ezt egyáltalán nem kívánom senkivel sem megosztani. Azt azonban elmondhatom, hogy nem mindig veszélytelen Várnagy látóterében lenni. Tekintetét – szegezze azt a világ bármi általa kitüntetett részletére – legpontosabban Michel Foucault telt szavával lehet jellemezni: orvosi. Néhány éve büsztöt csinált belőlem is (örülök, hogy immár nem állítja ki, éppen elég volt elviselni, hogy az Ernst-múzeumbeli életmű-kiállításán ott lehettem), arról az élményről nekem is van tapasztalatom. Először is abban a korszakában volt, amikor a jelek, a tárgyak, az idolok, a figurák után – némi nagyképűséggel közlöm – a személyek felé fordult a figyelme. Persze, ettől még csak egy határozott szerkezetet látott bennem, egy szkeletont, amit becipelt a Százados úti műterembe. Ha hallották volna a zsíros agyag recsegését! Igen, csontok, afféle általános anatómia alapanyagok törtek mozgékony ujjai alatt. (Az ujjairól kellene egyszer majd írni: ritkán tapasztalható, hogy egy szerv egyszerre rendelkezzen az összes érzékszerv tulajdonságával. Amint arról is, hogy az ujjak megteremtette tárgyak miért képesek akkor is hatni a mi valamennyi érzékszervünkre, ha már magukra maradtak.) A fejembe beleszerkesztett egy szabályos, meghatározható keretet, amire később fölrakta, majd kivájta az izomrétegeket. Mindenféle feszültségeket, íveket, hajlásokat, homorulatokat, szabályokat és rendetlenségeket állított elő. Sebesen és olyan határozottan, mint aki néhány óra kiteljesedésében élne csupán. Később szomorúan kellett megállapítanom, hogy akkor voltam leginkább én, amikor csupán egy agy és egy arckoponya lehettem. Merthogy a munka végére, amikor a lehetőségekből szikár kijelentés válik, leginkább a tébolyult Széchenyi és a megrokkant Madách hibridé költözött a kisformába. Amelyből mindenféle erő sugárzott. Hetekkel később, az agyagszáradás zanzásítása és a kiégetés után, lefestette a mellszobrot nyers hússzínnel meg enciánkékkel – nem ismertem magamra. És hogy műtárggyá válásomban még kiszolgáltatottabb legyek, egy napon videóról bemutatta a mintázásomat a meglehetősen gonosz, sötét szemmel szemléző kritikusoknak és művészbarátoknak. Ismét megállapíthattam, hogy Vámagy ellenművészetet csinál. Semmi engedményt nem tesz se a befogadóknak, se a műforgalmazóknak, se a vásárlóknak.

Mindenesetre láthattam egy mappányi anyagot születni és meghalni: Várnagy számos megformálást vázlatnak minősített, akkor, amikor azt mások bizonyosan késznek. Motívumok formázódtak és pusztultak el botrányosan ujjai alatt, egyszer talán ezzel a kizárólagos időben létezéssel is foglalkozni kellene valakinek. Miként tud egy mű így élni? S miért, hogy alig van olyan munkája, amiben ne lenne egy teljes ciklus? Erre mondják azt, hogy pazarlás?

Vámagy első számon tartott szobra sem létezik. (Igen, ez valahogy hozzátartozik munkásságához. Az ő tárgyai mögött mindig tárgyak sereglete áll.) Diplomamunkája volt, egy négykézláb mászó-menekülő, testiségnek és paradicsomi törvényeknek kiszolgáltatott Éva. Aki mégis a mozgásban létezik, s abban a nagy gesztusban, hogy éppen a szűkülésben tudta megmutatni önmagát és önállóságát. A munkát nem lehetett bemutatni, ezért Vámagy szétverte. Pontos ez az alkotói hozzáállás. Szerencsére azóta Várnagy bölcsebb.

Alkotónk – igen, ő sem menekülhet meg attól, hogy vizsgálati tárgy legyen – sok jelzővel felruházható. Példaértékű, hogy Izisze is számos ruhadarabból áll. (Az Izisz a táncversenyen címűre gondolok – amely előtt és után nem egy Várnagy-féle Izisz készült, ez az örökös témavariálás anyagban, hozzáállásban, műfajban nagyon is jellemző rá. Jó lenne egyszer ezeket az egy fogalom-alakmítosz centrumú objektumokat összerendezve látni, kiállítani, talán erre van még alkalmas kisgaléria.) A sok jelző – és mind-mind pontos lehet egy-egy alkotói korra, mondjuk az akciók fényképdokumentációira a konstruktivitás, a samott testű kerámiákra a bölcselkedő magába fordulás, a ruhakollekciókra a testiség, a talált deszkákból álló faillesztéseire az odafigyelő emberség, a fémszobrokra a villódzó szerkezet, a főzött műanyag lényekre a megértés, a plakettekre az alázat, a grafikákra az érzékiség és az intellektus összefonottsága, a kőnyomatokra a játékosság. És így tovább. De együtt mégis inkább olyan fölöttes jelentésük van, ami leginkább a mítoszra jellemző. Na, de hogy mitől nyitott és zárt eme várnagyi mítosz, és a mítosztulajdonságok hogyan váltakoznak-fejlődnek, arról most megint csak ne essék szó. Azért, mert Várnagy minderre nálam pontosabb választ tud adni – alaposan vizsgálják meg műveit, és figyeljenek a különbségekre. De, egyszer majd a magam véleményét is elmondom. (Addig is: nem véletlen, hogy nem egy Várnagy-mű kizárólag olyan emberre utal, aki egy-egy teljes világ igézetében, azaz valamiféle mítoszban tudott megvalósulni. S nem esetleges, hogy ezek között olyan sok az író. Amint az sem, hogy minden, amit Várnagy ábrázol, lehetne égre-földre-tűzre-vízre és a gondolkodó fajra jellemző mítoszi kellék.)

Megrögzötten állítom, hogy Várnagy azért tud annyi műfajban, annyi eljárással, technikával, stílussal dolgozni, mert egyik sem fontos számára. Nem ez a lényeges. Kiszedi belőlük az aktuálisan szükségest – ettől lehetne akár posztmodern is –, és használja. Ha valamelyik hatását túl erősnek érzi, akkor lepettyegteti, zsírfényű olajjal besraffozza, vérszínnel lecsorgatja, klorofillal lemázolja – merthogy még az esetlegességeken is tud uralkodni. Semmi másról nem tud már beszélni, mint az emberi teljességről.

Hogy mennyire érett és egész Várnagy munkássága, azt az összegző rómaianyag önmagában is megmutatja. Különösen jelentőssé éppen az teszi, hogy minden egyes darabját – a rajzokat, a talált tárgyakat, a kollázsokat, a tárgyakat, ikonjait és indexeit, fehér foltjait, kiegészítéseit stb. – először helyezi azonos vonatkoztatási rendszerbe, ráadásul egy olyanba, amiről már saját befogadói elképzeléseink is vannak. És végigvezet bennünket azon a megismerési úton, amin ő mindig is járt, csak mi nem mindig követtük. Tehát akinek tetszik,visszafelé is megélheti a műveket, közben az alkotásról, milyenségérőlszerez majd tapasztalatokat, egyszerre lehet alany és tárgy, az objektív és a szubjektív. Es ismét ráébred, mennyire szép az egy.