Kalligram / Archívum / 1993 / II. évf. 1993. szeptember / Kék hétfő

Kék hétfő

Émelyítő szag terjengett a lakásban. Alacsony rendű-rangú pacsuli párállt a hideg zsírszagba, amelyet bor és házipálinka igyekezett oldani. Élesztőízű, torkot vásó büdösvíz. Ugyanaz édesen, mézzel.

Az asztalon mállott, ragacsos tésztahulladék. A belemaszatolt lekvártól piszkosan csalogatta az éledező legyeket. Nem eszel, keresztpapi, mondta Imre, és gomolygott körülötte a nikotinjától fosztott, kék füst. A cigaretta két végén szürkén folydogált. Imre megszívta, jó száraz volt, sercegett, ismét dőlt a kék füst. Miért nem eszel?, kérdezte. Na, mordult Kati, a sógornő, most mi kell? Ne mondd már, hogy nem jó.

Nem   mondom.  Azt  mondom,   hogy jó,   de nem    kérek,    jóllaktam.

Pont most?

Ne mondjad, kukorékolt Imre fejhangja, nehogy már mondjad. Menjél át a túlsó oldalra, ezt ottan mondjad, ott hülyébbek vannak.

Papa, most miért nem eszel?

A rohadt életbe kellett nekem elvennem pont ezt. Mindig irtóztam ettől az éles szoprántól. Izéke hangja csak úgy hasított... elismerő hang parasztlagziból. A  fej jobb hátsó fertályán hatol be ez a hangnyárs, és keresztülcsúszva a velőn, a szem és a haj között, nagyjából félúton döf a homlokcsontba.

Papci, papundekli, édeskedett Éva. Egyél még valamit, nehogy azt higgyék, nem ízlik.

Dehogynem ízlik, szívta a fogát Kati szörcsögve. Anyámtól tanultam én is.

Éva,  menjünk innen.

Csak nem képzeled?

Mit akarsz, keresztpapa? Imre letette a poharat, sziszegve, jólesően böfögött. Dinnye formájú sima pocakján felpöndörödött az ingpulóver. Semmit.Fáradt   vagyok.

Mitől? Ne dumálj már itten, még nem is ittunk.

Az élesztőből kotyvasztott házipálinkától hányt egyszer, akkor határozta el, hogy udvariasságból sem iszik többé. Az édeset mindig utálta. Ez a likőrnek mondott rém élesztőpálinkából és valami kölniszagú ragacsból készült. A tészta gyomorforgatóan édes volt, amikor villát kért hozzá, derültek.

Minálunk nem kell, nyugtatta a sógorasszony, csak bátran, mint otthon. Otthon is villával eszi... ellenkezett zavartan Éva.

Mert megjátssza magát, rikkantott veresedő szemmel Imre, hát itt ne játssza meg magát.

Keleszpapa, mennünk sétálni, ragadta meg a zakóját Krisztina.

Jó, csak mosd meg előbb a kezed, és szelíden lefejtette a zsíros mancsocskákat a  szövetről.

Nem mész sehova, ordította dagadó erekkel Kati.

Mentek ám a francba. Adjál neki sört, ha mást nem iszik, vagy az se kell?

Nem  kérek.

Azt mondod, keresztpapa, hogy húsvétkor sem iszol? Igen.

Múltkor jó volt a söröm, most nem?

Papa, igazán ihatnál, hogy ne sértsd meg őket, anyámnál is ittál. Az éppen elég volt.

Akkor ne erőltesd, nézzük a meccset. Te jársz meccsre, keresztpapa? Nem.

Hogyhogy nem? Láttad ezt? Láttam.  Nem érdekel. Nem szereted a focit?

Ez nem az.

Nehogy már. Nem is tudsz focizni? Nem.

Kikért az ifi keret. Ez már valami. Ha nagy leszel, adsz autogramot?

Adsz autogramot? Adsz protekciót? Beadod, érted, és tovább futsz, le a zászlóig, közben csak a Belest figyeld, amikor ordít, akkor adja a labdát. Két dolog jöhet, fiam, vagy kényszerítőzni kell, és akkor, amikor visszakapod, bevágod középre, a Kacsa ott várja, vagy nem zavarnak, és akkor besétálsz vele a hatosig, érted? Értem. Na, akkor vagy rászúrod, vagy átemeled a hatos másik     sarkára.

Focizni akárki tud. Ne meséljél, hogy nem is fociztál soha. Mi? Nem tudok focizni.

Hát Imre bácsi nagyon tudott,  de kiöregedett, és meg is nősült, ugye anyukám.

Aha.

Gól! Láttad?

Láttam.

Mit szólsz, ahogy ez átvette, és akkor elküldte bohócnak, és ahogy bevarrta, állati. Na?

Az.

Na, de most te mondjad el, hogy láttad. Ne csak, hogy igen, nem, ilyesmi. Érted?

Értem. De az a bekk egy hóhér, hallottam róla. Félsz tőle? Igen. Hülye vagy, azért mert lerúgta azt a gyereket a lengyelektől, nem olyan az. Különben is megmajmolod, amikor akarod, sokkal gyorsabb  vagy. Meggyőzöd, hogy balra  indulsz, aztán  elmész jobbra, csak arra kell vigyázni, hogy ez otthagyja a lábát, mert lassú, érted?

Nem tudok róla beszélni, nem értek hozzá.

Az összeállítást se tudod?

Nem.

Ne mondjad már!

Hagyjátok abba, köpte a levegőbe Kati a darabka csirkeizmot, amit végre elővarázsolt szürke fogából. Jól van, anyukám. Mikor jön a film? kérdezte Éva.

Te se dumáljál, vakkant rá Kati megszakítva az újrakezdett fogvizitet. Meg lehet  botlani  benne,   olyan tuskó. És  buta. Azonkívül egylábas. Na, eredj. És  hátbavágta.

Egész nap jártak a részeg locsolók, és mintha ott lökdösődnének mind, a bomlott élesztő, az édes kölni, az olcsó cigaretta és a zsírral készített étel nehéz szaga masszává sűrűsödött. A zsírfényű ablakon megcsúszott a tavaszdélutáni nap, és a szeme közé ütött. Becsukta a jobb szemét.

Alszol, papci? Nem. Akkor hozzád bújok, jó? Az asszonynak égett zsírszaga és erős szalonspicce volt. Vendégségben nem illik... Hagyjad már, vetette közbe Kati, itt nyugodtan. A testvérem férje vagy.

Az én testvérem, lelkesedett Imre, aki idegességében lecsupaszított gömbhasát vakargatta. Igaz, keresztpapa? A testvéremnek számítasz, itt azt csinálsz, amit akarsz. Látod, a rohadt nem adja meg a tizenegyest. Lefújja! Győztünk.

Győztetek-győztetek-győztetek, zakatolt valami   halkan  a  levegőben, hogy a fénycsúszda beleremegett.

Most jön a film, szólt nővéréhez Kati.

Milyen film?, kérdezte Imre nyújtózkodva.

Francia, vagy mi.

Szép, szerelmes, magyarázta Éva.

Azt szereti a keresztmama, ujjongott Imre.

Most mi bajod van vele?!, csattant Kati.

Mert éppen most futott, de nem kellett kényszerítőzni, és Beles labdája pontos volt, mintha rajzolták volna, és most be kellett sétálni a hatos sarkáig, és persze mintha rendelték volna, jött a hóhér, nem mozdult el a cselre, mintha se csel, se labda nem volna, és lomhán, hogy közben akár elmondhatta volna az egyszeregyet, vagy elsétálhatott volna, elrugaszkodott, s páros lábbal      beletiport.

Tiszta, éles, lassú eseménysor.

Elsétálhattam    volna   előle,    de   lenyűgözött   a    barbársága. A   madár   is   megtehetné,    hogy  felröppen. Miért kell maradni, ha az rossz?

Élesen füttyentett a Pista. Itthon vagytok? Gyertek be. Nem, megyünk az anyóshoz, csak megkérdeztem. Eljöttek a nővéredék? Ja. Mondtam, vagy nem? Itt vannak most is. Jó, akkor megyünk, Éva! Kellemes ünnepeket!

Éva felpattant, két tenyerével sebtiben lelapogatta a szoknyáját, lépett volna az ablak felé, de eltörte a mozdulatot, kislányosan felhúzta a szoknyáját,  és visszaült.

Mi a francnak vettem  el pont ezt?

Nem értem, keresztpapa, miért vagy ilyen izés. Ha velem így csinálna a feleségem, jobban örülnék. Nem igaz, anyukám? Éva mindig be akar tégedet gerjeszteni, azért... Hagyjad már!, üvöltött férjére Kati. Ne dumálj bele, az ő dolguk.

Imre töltött, rájuk emelte poharát, és nagyokat kortyolva kiürítette. Kézfejével megtörölte a száját, sziszegve böffentett, közben keresztpapára kacsintott. Keresztpapa félszeme csukva volt, mert a lassacskán narancsszínűre hajló Nap fénye találkozott volna a fájdalommal.

Mikor lesz nálatok gyerek?

Nézzétek már a filmet, türelmetlenkedett Imre. Az a kopasz krapek nagy kan.

Az a ronda?, csodálkozott Éva. Honnan tudod?, kérdezte Kati. Mindenki beszéli, igaz, keresztpapa? Mit csinálsz?

Keresztpapa ekkor már talpon volt, zakóját gombolta, és a jelenlevők döbbenten látták, hogy az ablakhoz megy egyenletes, nem sietős léptekkel, fellép a ma-gasfóldszinti ablakpárkányra, majd meg sem fordulva, tőle szokatlanul udvariatlanul,    köszönés   nélkül   távozik.

A Duna felől szellő hozott párás puha illatot. Keresztpapa belevetette magát a szabadságba, és alig egy arasznyival a járda fölött meglátott egy lányt. Eppen arra jött. Az ő lábai sem érték a talajt, világos cseresznyeszínű ruhája szép, lendületes felületekről árulkodott. A haját közönséges műanyag csat fogta össze, egyébként lazán lengő vége háta közepéig ért, lágyan hullámzott. A haja sötétszőke volt, a szeme világoskék. Keresztpapa feléfordult, a lány odasiklott, és megfogta a kezét. Elindultak. Éva ekkor már az ablaknál állt, mélyen kihajolva kiáltott utánuk: Papa, hova mész? Te állítólag nem szeretted a szőke nőket, most miért csinálod ezt?

Keleszpapa, én is mének!, kiabált Krisztina, és keresztanyja segítségével felkapaszkodott a párkányra. Ott ugyanazzal a mozdulattal, amivel keresztapja tette, kidőlt az ablakon.

Te állat!, üvöltötte Kati, és könyökével félre-kényszerítette nővérét, aki értetlenül bámult szokatlanul viselkedő férje után.

Jó nagy segged van, keresztmama, jegyezte meg Imre, aki már teljesen berúgott.

Ki vagy?, kérdezte a lányt.

Régen Tündér Ilonának hívtak, mostanában nincs nevem. Én az vagyok, aki hiányzik, és mégis minden csókodban benne van. Ha nem hiszed, csókolj meg, tapasztalni  fogod.

Keresztpapa nem vacakolt.

A lány haját a szél arcába fújta, beborította mindkettőjük fejét, s egy újabb széllökésnél a haj hirtelen megnőtt, hogy betakarta egész testüket.

Hatalmas vérnarancsként szállt le a Nap, amikor a lány így szólt: nem hagylak el se téged, se mást; ezentúl, ha hiányzik valaki, tudhatod, én vagyok, és én valóban ott leszek mindig; csak akkor leszek másoknál, ha nem hiányzom neked; sokan vagytok, akiknek hiányzom, olyan sokan, mintha csak ti volnátok a   világ.

Ezzel a haj kiürült, összeomlott keresztpapa kezében. A lány után kapott, kicsusszant kezéből a haj, s máris hiányzott neki. Amikor a fizika törvényei szerint ismét a Stollár Béla utca sarkához érkezett, egy kislányt látott a járdán heverni. Éva, Kati és Imre az ablakban egymást taszigálva biztatták, hogy keljen fel, katonadolog az egész.

Rémlett neki, mintha ismerné a szurtos kölyköt, de az ablakból olyan nyomasztó levegő tódult az utcára, hogy köhögnie kellett. Többé nem foglalkoztatta a kislány. Megkapaszkodott az egyik ablaktáblán megforduló sugárban, és a magasba röppent.