Levegőn és vízen

92. március 23.

Korán reggel szemerkélő esőre ébredek barátom parasztházában. Az udvari rönkhalomból bementek néhány darabot a fedett tornácra. A búboskemence még mindig meleget áraszt, az egyik fal viszont nyirkos, látható és érezhető vízfoltokkal. Déltájban egy kicsit meg is rendült bennem a szándék, hogy bármi nehézséget vállalva itt töltöm a tavaszi nagyböjt két hetét.

Mindenbe beleivódó dohosság. Érzékenyebbé váltam a szagokra a koplalás második napján. Vérnyomásingadozás, némi álmosság. Ez még csak az út eleje. Csalán- és citromfűteát kortyolgatok, egy fordításkéziraton dolgozgatva. Időnként lazítás, ejtőzés. A csermelyre hirtelen, szakadékosan lefutó kertben ibolyavirág, martilapu, csalán. Ez itt már a faluszél, szőlők, erdészház, az utca vége erdőbe torkollik. Ma végig a falak közt – dolgozgatok. Madárcsicsergés, a dűlőút túlsó feléről egy szőlőmunkás rádiója (palócok beszélnek a szétbomló földművesszövetkezetekről), a szomszéd lurkók, ahogy valami kerékre szerelt deszkalapon az ablak alatt harsányan elzörögnek. Újráznak, tetszhet nekik a játék. Alkonyodik. Jelentik a madarak is, különös érzelmek, hangulatok, az utcán gyerekzsivaly, a padláson valamilyen állat zörög, kaparászik. Nyugalom.

92. március 24.

Kis versekkel, lírai karcolatokkal, haikukkal indult a naplónak szánt irka: a cserfán zörgő tavalyi levél hangjával, majd újabb versek következnek: a romtemplom omladékain ülve írott, s egy udvari vers, időben-térben szűkebb világból, innen a kerítésen belülről.

A tornácon A szabadság filozófiáját próbálgatom, a földút túlsó felén a szőlősgazda kalyibájából rádió vartyog. Olyan erősen, hogy félbemarad az olvasás; az udvarban teszek-veszek, toporgok. Ez most a szabadságom.

Nem tudsz kimenekülni a világból. A sorsod nyomodban kísér; mi több: benned van. Nyüszítő, tutuló, vonító kutyák a szomszédban, a földúton alámorajló visítozó purdék meg a szőlősgazda szapora beszédű rádiója utánad küldi a lakótelep zajait. Az alsó szomszédod viccsogó, szűkölő, lakásban magára hagyott kölyökkutyáját, a feletted lakó idegbeteg nő hangos rádiózását, a ház előtt öt emeletnyi mélységben visítozó, labdázó, vijjogó gyerekek mindennapjait idézik köréd. Értsd meg, mielőtt menekülni próbálsz, ez a feladatod. Ha ítélkezel, soha nem találsz otthont. A csend bnned születhet meg. Ezt csicsergik a madarak, erről üzen a távoli motorfűrész, a munkagépek morajlása, szélzúgás, szarkacserregés.

Miután tisztázod magadban az okos viselkedés mibenlétét, újra ingerült vagy. Kiüldöz a rádió a világból. Majd a semmi partján is utánad harsog egy világvevő.

Ismerd meg, aki próbára tesz! Átköszönök a rádiózó szőlőműveshez. A szélső tőkéket metszi, beljebb a sorok közt még sáros, tapadás a föld. A romtemplom felől kérdezgetem. Igen, voltak ásatások (vagy jó évtizede). Találtak pénzt és sírokat a régi falakon belül. Ő is részt vett a feltárásban. Emlékszik egy csontvázra, sarkantyű volt a lábán, díszes ruhamaradványai is megmaradtak, az ezüstruha gomjai is.

– S ez a csend itt a szőlőhegyen?

–Ki szoktam hozni a rádiót. Meghallgatom. Megállok, rágyújtok, kortyolok a borból, és szól a rádió.

Amíg beszélünk, közben is harsog, benzinfajtákról, autómotorokról.

*

Magányra készültem. De hát ez csak idegen hely. Alkonyi sétámra indulok. Kapu nem lévén, kifutnak oldalról a szomszéd kutyái, csaholva, ugatva. Ráfelelnek a többiek is: az erdész és a szomszédasszony farkaskutyája, a láncravertek. A házőrzők csaholása elmarad. Mélázva baktatok, amikor ezt hallom: „Hé, várhatnál ám. Ne siess úgy! A büdös ménkűbe! A francos apádat!” Hátranézek, lohol a szomszéd fiatalember krémszínű kalapjában, előtte futkározik a kutyája. A dohogás az állatnak is szólhat, de akár nekem is. Lassítok, megállok. Beér.

– Honnan, honnan?

– A szomszédból, innen. Sétálni indultam.

Cigaretta, alkohol és rég mosott gúnyák szaga. Ahogy érzékelem, az már ítélet.

– Sátálni?

– A szomszéd gazda rám bízta a házát. Most én lakom majd két hétig. De sietős volt neki, nem maradt ideje minden közellakóval megismertetni.

– Jaj bocsánat, és azt hittem... Az asszony mondja, idegen gyött ki a házból, szaladj csak utána, nézd meg, ki fia borja. Már megtámadtak itt késsel egy embert (míg rögzítem: a papíron egy hatalmas kullancs mászik, kidobom).

– Késsel? Kicsodát?

– Már rég volt ez is. Jaj, bocsánat. Lapogatja a kezem. Mosolyog.

– Köszöntünk már egymásnak délután, amikor ment hazafelé.

– Így hátulról nem ismertem föl. Mondom, hová siethet úgy. Bocsánat. – toporog némán, végigmér néhányszor, s kiböki végül:

– Az embernek félni köll.

Elbúcsúzik. Forró kézzel szorongatja tenyerem. Mosolyog. Folytatom az alkonyi sétát. Bent az erdőben leülök. Madarak, távolról kutyaugatás és repülőgépek alól lemorajló ég. Távolabb egy másik (vadász)gép húz el. Eső-koppanások arcomon. Kinyitom a szemem, indulok haza. Egy nagy fára – vadászleshez – létra vezet. Jól rálátni innen a gótikus tempíom falmaradványaira, lefelé a völgybe.

92. március 25.

Álmodtam tengernyi velős mondást, okos történetet, de egybezavarodtak, elszürkítették egymást, és most semelyikre sem emlékszem, csak a mozgásra, a képek, gondolatok vonulására és a mélység- vagy magasságélményre.

A szomszédasszony zörget rám légzőgyakorlat közben.

– A szomszédból szóltak át a férjemnek, mert látták, hogy maga ballag arrafelé. Innen Szőcről szoktak bolondok is elszökdösni. Bujdostak már többször ideföl. Hozzá is be akartak menni, a szomszédba. Azt hitte, hogy maga is... Bocsánatot kérünk. A férjem nem ismerte meg, és a beteg öregasszony sem.

– Pedig a férjének köszöntem innen a tornácról, amikor jött hazafelé. De, mondta ő, hátulról nem ismert föl. Ezért futott utánam.

– Hátulról nem ismerte föl. Mondta nekem is. Belemerít a reklámszatyrába, s egy palack sört nyújt felém.

– Tessék, fogadja csak.

– Nem élek vele. Hozzám csak rossz helyre kerülne.

– Ó hát maga nem iszik – máris visszacsúsztatja az üveget. S a kapuból még hátrafordul.

– A férjem este fél nyolc körül átjött volna, de nem égett már a villany se a konyhában, se itt elöl.

Pihentem, elmélkedtem vagy alváshoz készülődtem nyilván a sötétben.

– Talán idekint ültem a verandán.

Megböki a gyerekét, elköszönnek, s indulnak le a falu felé, alighanem a boltba.

*

Az első napon barátságtalan, dermesztő hideg volt belül a ház. Hiába tömtem a búboskemencét, hidegen, barlangszerűen, nedvesen nyelték a falak a meleget, reményt. Embermagasságig vízfoltok, dohosság.

A paplan alól kibukkanó fejem, karom, lábam vagy hátam érezte a síri levegőt.

Annak idején Pozsonyban egy telet fűtetlen kamrában vészeltem át. Penész, patkányok, egerek, bolhák, megalázott emberek között. Borzalom volt a lefekvés, lidércálmokat zúdított rám az alvás, gyötrelem a megébredés. Rágcsálók aprították darabokra álmaimat, mintha elevenen kerültem volna a sírba. Mintha tévedésből a másvilágra csúsztam volna át. Ennek visszhangja volt itt az első pár nap. Mámor nélkül, üres gyomorral néztem körül, s jelenembe bele-belerémlett tüzesen szégyellt múltam.

92. március 26.

Nyugtalan, zaklatott éjszaka. Hosszú ideig alvásra képtelenül forgolódtam; hiába lazítottam, s néztem gondolataim végtelen filmjét, a képek áradása nem csillapodott. Régi tehetetlenségérzések bukkannak elő, föl-fölvillan a múlt. El-elszórakozom, ábrándozom, emlékezem, terveket szövögetek. Hidegrázás, enyhe rosszullét, szédülés – volt ilyen máskor is a testi-lelki méregtelenítések idején. Az eső lassan, kitartóan paskolja a külvilágot. Ez is meg-megzavarja időnként éjszakáim: arra ébredtem, hogy frontbetörés van.

Viszonylag későn kelek (hét óra körül). Az eső még mindig locsolja a földet, az árnyékszékhez csak sapkában, kabátban, cipőben jutok el, felázott, vizes a talaj. A jóga előtti bemelegítés a téglapadozatos verendán, kintről eső kísér; majd behúzódom a házba. Jó két órányi gyakorlás. Ma gyújtást aprítok, tüzelőnek valót fűrészelek valahol a hátsó traktusban a tető alatt, rozsdás, életlen szerszámokkal bajlódva. így majd kétszer fölmelegszek. Odakint harkály próbálgat egy fát gyors futamokkal, madarak csiripelnek. Verset írok a favágásról.

92. március 27.

Zerind, ötlött fel bennem, Zerind, amikor a parkettadarabkát rávetettem az erőtlen lángra. Honnan ez a reformkori szellő a dél-bakonyi böjti napokban? S vonzza a név a gondolatot, hogy kemencemelegben eposzokat kéne írni, tisztán, alaposan, megszólaltatni egy hangot idelent, hadd hasson el a csillagháborút tervezgető torz lelkekig. Valameddig biztosan elhangzana. S minden hang: teremtő hang; a házitűzhelyektől is indulhatnának új hősök, új eszményekkel, tudván, hogy mindez ingenis ősi, eredeti természetünket tükröző; a határtalan, végtelen világban a fontosabb szcénák megírvák, korunk rendezi ilyenné vagy olyanná őket.

*

Átható erejű, belsőből felszakadó képek, elfedik a kinti valóságot is. Olykor hullámban rámtornyosulnak, máskor egyetlen kép, hang követeli makacs jelenlétével, hogy betöltsem. („Hősök” ünnepi sujtásos, zsinóros ruhában, egy elsodródott barátnőm fejmozdulása, ami eddig nem volt nyilvánvaló, jó húsz évvel ezelőtti kép; gyakran csacskaságoknak rémlenek csak).

_*

Az ablakon bevetődő napsugár a kemence fekete vasajtaján.

E. P. író-kortársam feje képezik meg előttem, drótkeretes szemüvegben, majd áttűnik Michelangelo Dávid-szobrává, mereng a halhatatlanságban márványul, kerek pápaszemmel az orrán.

_*

A szándék és a tett közé még gyakran csúszik a gondolat, fogalom; magánbeszélek, dünnyögök, szóval kísérem. Érzem, jobban benne kellene lennem. Átadódni.