Beavatás

A Sánta már induláskor dülöngélt, alig tudott mankóival beszállni a mikrobuszba. Lábát próbálta elhelyezni minduntalan, de élettelen végtagjai elnehezültek, s a faszerkezet térdhajlatát kitámasztó részét képtelen volt meglazítani. Kényszeredett pozitúrában zötykölődött, és erősen káromkodott. Tele volt a jármű, s ahogy egymásnak nyomódtak, elég kilátástalannak tűnt, hogy végigbírják az utazást. Vidéki nagyváros művelődési háza hívta meg a Kört irodalmi koncertre, s a Vezér – aki most a sofőr melletti ülésen terpeszkedett – politikai okokból feltétlenül célszerűnek látta, hogy oda-vissza több mint ötszáz kilométert autózzanak a fellépés kedvéért. Nem merték firtatni a döntés indokait, kellemetlen lett volna bevallani, hogy halvány fogalma sincs senkinek a vállalkozás értelméről. A meghívók állták az útiköltséget, valami előlegből még pálinkára is futotta. Mindannyian ittak, körbe-körbe járt az üveg, de a Sánta ekkor már egy kortyot se kapott, jó előre feltankolt, és láthatóan csordultig megtelt.

„Hagyd már a lábadat, mit nyikorogsz annyit? Ha nem maradsz csöndben, az első benzinkútnál megolajoztatjuk!” A Vezér félfordulattal nézett hátra, s a vesszőknél egyet-egyet szíva pipáján szellemeskedett. Udvarias röhögés, a Sánta nikotin- és szeszgőzös anyázása volt a válasz.

Öt előtt indultak, s ahogy egyre sötétedett, jólesett felhúzni a kocsi ablakait, még ha ez meglehetősen férfias szagot kényszerített is belélegezniük. Odakint már fagyott, s a vékony pulóverre húzott bőrdzseki – vagányul felhajtott gallérjával együtt is – kevésnek bizonyult, bár ezt, ha megölik se vallotta volna be a Kölyök, miután anyja hosszú közelharc árán engedte el így, „csakis saját felelősségére”. A Kölyök fölöslegesen érvelt, hogy az irodalmi koncerten mégsem jelenhet meg télikabátban, meg kellett hallgatnia az anyai sirámokat. Most persze, mintha a furgonban is fújt volna a szél, úgy vágott végig hátán a hideg. Szaporán húzott az üvegből, ha éppen ő volt soron, s mint a legifjabbat, kajánul fürkészték, milyen hatást tesz rá az ital. A pálinka erős volt, de a zárt térben kavargó cigaretta- és pipafüst köhögtette inkább. Egyszerre fázott, izzadt és fuldokolt az összeszoruló testek gyűrűjében, s bátortalan kérdésére, mikor érnek már végre oda, vállvonogatás volt a legbővebb válasz. Egymás szavába vágva anekdotáztak a többiek, mígnem a Zenész kezében megszólalt a gitár. Valami saját szerzeményt pengetett, nem volt különösebben sem dallamos, sem ritmusos a mű, talán csak improvizált a vállára omló hajával, szabályosra nyírt szakállával krisztusi főt imitáló szerző, de e semmiséget is oly tiszteletet parancsoló átszellemültséggel adta elő, hogy elhalkult a társaság. Ahogy abbamaradt a gitárjáték, újra kitört a hangzavar, térdcsapkodó jókedv pörgött túl az érkezésig.

A vendéglátó művelődési háznál fogadóbizottság köszöntötte őket. Az egyenöltönyös, nyakkendős, kissé elhízott és kopaszodó tanácsi, szakszervezeti és pártemberek láthatóan megrökönyödtek a vendégek külsején, de igyekeztek ezt palástolni, udvariasan tessékelték be őket a művelődési ház irodájába. Ott teli pezsgőspoharak várakoztak rájuk, s a Vezér szelekciója után – a legrészegebbek nem ihattak már fellépés előtt – tisztelettudó koccintással felhajthatták a pálinka után öblítőként ható nedűt.

„Minden rendben lesz?” – kérdezte sokatmondóan az egyik öltönyös a Vezért, aki szintén sokatmondó fejbiccentéssel és gyors „perszé”-vel válaszolt. Nem értették, pontosan mit is határol körül az olyannyira hangsúlyozott rend, csak halvány, de annál kellemetlenebb sejtéseik voltak.

Rövidesen elkezdődött a műsor. Irodalmi koncertnek hirdették az estet, s e koncertjelleget a Zenész mellett egy helyi zongorista és egy dobos volt hivatva biztosítani. „Erdélyezni szabad, ötvenhatozni nem!” – adta ki már jó előre az instrukciót a Vezér, ennek szellemében rostálta át újra a már összeállított anyagot, s osztotta ki az öltözőben mindenkinek saját szövegét. Most ott ült a nézőtér első sorában a funkcionáriusok mellett, és büszkeséggel vegyes félelemmel követte a fejleményeket. Ismerte annyira a társaságot, hogy tartson egy-két előre nem jelzett fordulattól, de tudta jól, hogy a szűkszavú figyelmeztetéssel szegélyezett bizalom fokozza a fellépők felelősségérzetét. Tudta, hogy tudják, hol a határ.

A Kölyök a többi, nem politikus szöveget felolvasó szerzővel az est első felében léphetett színpadra. Udvarias tapsot, értetlenséget elleplező, bennfentes bólogatást tudtak bezsebelni a fiatalok, s az elvontabb írások szerzői. Dramaturgiai okokból később következett a műsor izgalmasabb része.

Ahogy végzett, a Kölyök a színpad sarkába húzott függöny mögül figyelte az előadókat és a közönséget. Két vagy három alkalommal lehetett látni, amint idegesen remegett a Vezér bajsza. Először csak módjával, amikor tudtával és beleegyezésével elhangzott a Kolozsvár című vers, mely több korábbi est reminiszcenciáit vonszolta magával, talán ezért is figyelte élénken a hatást, másodszor, amikor visszafojtott feszültségtől terhes versében – melyet gondosan kicenzúrázott, ám szerzője lopva visszacsempészte a műsorba – a Sánta mintegy két perc alatt olyan ironikus kontextusban említette a „Vörös Hadsereg”, a „felszabadítás”, az „ideiglenes” és az „ötvenhat” kifejezéseket, s vonta ezáltal kétségbe a közép-európai status quo-t, hogy a Vezér kétségbeesetten markolászta széke karfáját, és villámokat szóró pillantásával igyekezett – sikertelenül – leállítani a felolvasást. A Sánta közvetlenül a színpadra lépés előtt vészes tántorgásával riogatta környezetét és az ügyelőt, a rivaldánál azonban mankóira s a mikrofonállványra támaszkodva kemény hangsúlyaival, a kényes fordulatoknál hűvös kiszámítottságú szüneteket tartva döbbentette meg hallgatóságát. Mert a művelődési ház háromszáz főnyi közönsége egyként koncentrált szavaira, s ha csak fele értette is közvetlenül, miről beszél, a feszültséget a jelenlévők másik fele is érzékelte. Amikor pedig a siratóként felhangzó Generációm című opusz után dúltan kivonult a párttitkár, s a tanácselnök idegesen mozgolódott, nem tudván menjen-e utána vagy állja a sarat, az izgalom a felcsattanó taps és a morajjá erősödő suttogás formájában a tetőfokára hágott. A Zenész színpadra léptekor már a tanácselnök is kiment, és a Vezér – úgy tűnt – megadta magát a sorsnak, mellére bukó fejjel, lesütött szemmel várta a véget. Senki nem gondolta, hogy tovább fokozható a feszültség. A dobossal és a zongoristával megerősítve azonban a Zenész olyan fergeteges hangulatot produkált, hogy valóban ezzel tette fel a koronát az estre, különösen miután vagy ötször ismételte meg utánozhatatlan rángatózásai közepette a műsorból korábban a Vezér által egyértelműen kitiltott zárószám refrénjében: „Megszállott vagyok, egy megszállott országban”.* A közönség pedig vette a lapot, együtt dübörgött a zenével, üvöltötte a bűvös sort, ünnepelte a kimondott varázsszavakat. Ütemes taps próbálta később visszacsalogatni a résztvevőket a függöny elé, de csak a Zenész lépett a mikrofonhoz, s félkörívet írva le jobb karjával intett, mintha egy Cézár kívánna szólni Róma tülekedő népéhez. A hatás azonos volt. A néma csöndben a kierősített mondat hangsúlya és akusztikája kísértetiesen hatott. „Nincs ráadás, elég volt!” – suttogták a hangfalak, hogy beleborzongott, aki hallotta. Aki nem értette, az is érezte, hogy valami történt, s hogy a helyi vezetők idő előtt távoztak, nemtetszésüknek adva ezzel kifejezést, nos ez nyilvánvalóvá tette, hogy ami a színpadon zajlott, az ellenük irányult, s azokért, akik maradtak.

A Vezér reszketett, és alig várta, hogy bejuthasson a színfalak mögé. Az előtérben egy csoportban gyülekező és hevesen gesztikuláló helyi korifeusok, akik másfél órával azelőtt széles mosollyal koccintgattak vele, most tüntetően elfordultak tőle, holott ha valaki nem tehetett a történtekről, s nem kívánta azokat, az ő maga volt, ám ezt azok nem tudhatták.

Rádöbbent, hogy rosszul mérte fel a helyzetet. Ezek az arcok már nem a bosszú, a tervezett retorzió előjeleit, csupán egy széteső szisztéma kádereinek halálos sértettségét tükrözték, hogy egy közülük – mert meg kell vallani, a Vezér közülük emelkedett ki, munkáskáder volt – frontálisan ellenük fordul. Már nem is bánta, hogy elhangzottak az engedély nélküli mondatok. Ekkor értette meg, hogy ami történt, valaha talán még jól jöhet neki, aki az ellenzékiséget mindaddig rossz üzletnek tartotta. Nem elvi kifogásai voltak, csupán financiálisak. De most úgy látta – s elemezte marxista beidegződéssel –, hogy az itt nyilvánosságot kapott gondolatok a tömegbe hatolva anyagi erővé válhatnak. Mindazonáltal tovább kell folytatnia kétfrontos harcát, persze úgy, hogy a mindkét front túlfelén elhelyezkedők tudjanak másik irányú küzdelméről.

Ahogy benyitott az öltözőbe, elnémult az addig hangos társaság. Felhevültén értékelték az eseményeket, a műsort és a tapintható sikert, lázas, mondhatni forradalmi volt a hangulat, de mindenki elhallgatott, amint meglátták a Vezért. Pontosan tudták, hogy szarba mártották őt, de vadul dolgozott bennük az elhivatottság, hogy a cél ez esetben tényleg szentesítette az eszközt; hogy ráverték a balhét, hogy mint az est szerkesztőjének, vállalnia kell a felelősséget, bármi történjék is. A döbbent csend most mégis arról beszélt, hogy mindannyian átérzik a helyzet fonákságát, s mint bűntudatos kölykök, várják a fenyítést, a bűnhődést, elszántan néznek szembe a várható következményekkel.

„Most mit vagytok beszarva? Vállaljátok amit csináltatok, vagy tőlem vártok feloldozást? Én egyébként tudtam, hogy ez lesz.” Így mondta, nem úgy, hogy sejtette, hanem hogy tudta. És bár mindenkiben ott munkált a fene nagy elszántság, mázsás kő esett le a szívükről. A Sánta is elhúzta végre szájától a söröspalackot, amit még a Vezér belépte előtt szorított oda. Az üveg kiürültét, mely egyidejűleg a megbékélés pillanata is volt, tiszteletlenül hangos böfögéssel nyugtázta, s ez, mint a vasfüggöny dörrent a drámai előadás végén. „Tahó!” – bődült el valaki, s a csend gátja újra átszakadt. Hátbaveregetős ováció kerekedett, s az estről nemigen esett már szó.

A kultúrház előtt kisebb csoport várakozott rájuk. A közönség maradéka toporgott a hidegben, s ahogy meglátták a vendégeket, lassan, bátortalanul, inkább csak jelzésszerűen tapsolni kezdtek. Az ünnepeltek megtorpantak, kissé megütköztek a demonstráción. A Sánta csöndben megjegyzéseket is tett, hogy menni kéne, de oldalba bökték, hogy viselkedjen, s a Vezér üdvözlésre emelte a kezét. Rögtönzött beszédében, bármikor szólalt is meg nyilvánosság előtt, mindig szónoki fordulatokkal élt, arról biztosította a tucatnyi, főként fiatal hallgatót, hogy „Az igazi irodalom felismerszik, mert megérinti a lelkeket, tabukat dönt, mindig néppárti, sosem a hatalmat szolgálja, és tárgya bármi magasztos, stílusa bármi fennkölt, eljut azokhoz, akikhez szólni kíván”. „S így történt ez ma este is, barátaim!” – zárta mondókáját. A beálló csendtől megriadva nem tudta, nem lőtt-e túl a célon, s hogy kizökkentse éteri hangulatából a nagyon is gyúlékony lelkű ifjakat, fordított a szón: „Na induljunk, mert itt fagyunk meg. Merre van egy jobb kocsma?”

A patinás sétálóutca mélyén meghúzódó szálloda bárjában kötöttek ki helybéli meghívójuk, egy módos maszek jóvoltából, akihez azonban több alkalommal igencsak megalázóan intézték szavaikat az este sztárjai, így néhány általa fizetett kör után sértetten távozott. Az asztal körül ott lógtak fürtökben a fel nem fedezett tehetségek, zsebükben főműveikkel, fél liter bor után ötvenhatos emlékeiket idézgető tanárok, meg néhány csillogó szemű fiatal, akik megmártózva a hangulatban azt hitték, hogy aznap este valami véget ért, s hogy az elhangzottak nyomán valami elkezdődött.

Csak gyűltek a kiürült üvegek, már túl voltak a politikán, a fellépők jóleső unalommal vették tudomásul a művészetüket dicsérő tirádákat, akadt, aki a helyi középiskolás lányok rajongását igyekezett mihamarabb kézzelfogható sikerré konvertálni, s az elfogyasztott italmennyiséggel egyenes arányban, egyre hangosabb és élesebb tréfák borzolták a kedélyeket. Végig a Vezér vitte a prímet. „Várjatok csak – kérdezte a hangulat tetőpontján –, hogy rejszolnak a zsidók?” A társaság döbbent csendje nyomán lassan bugyborgó kuncogás hahotázássá terebélyesedett. Utóbb, ahogy a Kölyökre nézett, mintha tompítani akarta volna a kérdésben rejlő gúnyt. „Tényleg – kérdezte elkomolyodva, mintegy szakmai érdeklődéssel –, hogy?” – és nem érezte, hogy egyre kellemetlenebb, egyre sértőbb, amit mond. A Kölyök felpattant, és gyors léptekkel kivonult a bárból. „Hozzátok vissza!” – intett utána a Vezér, s ketten a nyomába is eredtek. „Mit érzékenykedik ez a bóher?” – morgott a Sánta. „A devla verjen meg kokeró, ne zsidózz!” – mondta kimért lassúsággal a Vezér. „Itt nincs fajgyűlölet!” „Nem mondtam semmit” – méltatlankodott a Sánta. „Akkor jó. Különben is, olyan sóletet, mint ezek tudnak csinálni, bizony isten, senki más.” Sugdolózott egy keveset a helybeliekkel, kik udvariasan nevetgéltek minden szellemességén, de most csak vállukat vonogatva mutogattak a mixer felé. Kicsit dülöngélve indult a Vezér a pulthoz, váltott néhány szót a csapossal, aki elvigyorodott, és egy szemközti, Iroda feliratú ajtó felé bökött mutatóujjával. A Vezér bekopogott, majd eltűnt az ajtó mögött, s néhány perc múltán csillogó szemmel, jelentőségteljesen simogatva bajszát, tért vissza. Markából kulcsot csörrentett az asztalra, és játszani kezdett vele.

Barátilag lapogatva hátát, hozták vissza a fiút, s győzködték, ne sértődjön meg „minden apróságon”, s igyon „egy békepohárral”. Volt ugyan valami rossz íze annak, amivel a Vezér engesztelte: „Tudod, nekem a legjobb barátaim mind zsidók. Csak ne lennétek ennyire mimózák!”, de arra gondolt, hátha tényleg ő a túlérzékeny. Addig-addig erősködtek, míg a békesség kedvéért elfogadta az italt, s még jól is esett neki, hogy ilyen nyomatékkal engesztelik, a tulajdonképpen apró incidens miatt, amit nem is magáért, hanem valami homályos szolidaritás, szokás, tudomásul vett szerep okán vett olyan komolyan, mert igazából fájt neki, hogy fel kellett állnia az asztaltól, végtére is ezek a barátai, akik befogadták, bár egészen más közegből jött, mint ők, és nem tesznek ellenére, csak néha – különösen, ha isznak – eresztik szabadjára lelkük legmélyén lapuló, zavaros érzelmeiket, s ezért nem szabad haragudni rájuk.

Kezébe nyomtak egy söröskorsót. „Fenékig, fenékig!” – harsogták felé a közösség óhaját, s ő persze ráállt. Ahogy belekortyolt, érezte, hogy valami nincs egészen rendben a sörrel, furcsa mellékíz terült szét a nyelvén, de nem tulajdoníthatott neki jelentőséget, mert a próbán dicsőséggel kellett, s akart átesni. Egy hajtásra húzta le a korsó tartalmát – egy deci vodkát vegyítettek sörébe kínálói –, de nem sejtette, mit iszik. Ahogy enyhe undorral és kóválygó fejjel az asztalra csapta a kriglit, rivalgásban tört ki a társaság. Keze után kapkodtak, hogy megszorítsák, s ő bambán tűrte az ünneplést, gépiesen nyújtogatta feléjük jobbját. A Vezér akkor félrevonta őt, és bizalmasan súgta fülébe: „Lenne itt egy fiatal bige, aki már a műsor alatt kiszúrt magának, és szeretné, ha kettesben töltenél vele egy kis időt. Neki roppant nagy dolog, hogy közülünk valaki szóba áll vele. Rámenős csaj, és nagyon nyomul. Ha van kedved, esetleg menj fel hozzá, itt vár az emeleten. A kulcstartón van a szobaszám”, s azzal flegmán a Kölyök kezébe nyomta a kulcsot. Valahogy magától értetődő volt a diszkrét közreműködés, s a gáláns kaland is illett a képbe. A Kölyök kihúzta magát, a Vezér bólintott és meg szorította a vállát: „Eredj, vár rád!”

Férfiasnak tűnt a Kölyök számára ez a rövid búcsú, s hogy nem kérdezett semmit, csak tovább fokozta önbecsülését. Kemény léptekkel indult felfelé a lépcsőn, ellensúlyozandó szédülését, s csak a fordulóban jutott eszébe, amikor már nem látta a bárban ülőket, amikor magára maradt, hogy igazából ő még soha, hogy tulajdonképpen ő még szűz. Megállt, egy pillanatra úgy érezte, mintha kihagyna a szívverése. Akkorát nyelt, hogy belefájdult a torka. Tenyere nedves lett, csúszott a korláton. Lassú, megfontolt léptekkel indult el újra. Nem hátrálhatott meg, hiszen lent ott ültek a többiek, akik előtt semmiképpen sem akart leégni. Mindenen túl, már csak ez volt hátra, az imponáló kihívás most végrehajtandó feladattá lett, szinte kötelességtudat lökte előre. Amire hosszú ideje vágyott, most íme, megadatik, mégis, ahogy a lehetőség kínálkozik, az kedvét lohasztja. Toporgott a szoba előtt, és bár tudta, egyre kevésbé értette, mit fog odabenn történni. Zajtalanul fordult a kulcs a zárban, s ahogy belépett, elképesztő dezodorszag vágta orrba. Zavartan várakozott a keskeny előszobában, a beszűrődő fénytől remélt útmutatást, de a belső helyiség mélyéig nem hatolt el a világosság. Félni kezdett. „Hahó!” – szólt gyerekesen, mintha visszhangra várna. „Van itt valaki?” – kérdezte a sötétségtől.

„Gyere már pubikám, mit szórakozol?” – hörögte felé egy rekedtes hang. Ijedtében megbotlott egy székben és elesett. „Össze ne törd magad, csak lassabban a testtel. Neked vagyok itt, és előre fizetve.”

Felállt, s nem moccant. A Kölyök se köpni, se nyelni nem tudott. Ez is beugratás – gondolta. Hol itt a fiatal lány? Ez a hang egy hétpróbás kurva pálinkába pácolt altja. Mozdulatlanul, némán várt, hogy ne legyen érezhető a jelenléte. Még nem döntötte el, hogy menekülni kezd vagy legyűrve rettegését és kóválygását, nekiveselkedik a dolognak. Hirtelen egy kar fonódott a nyakára, és erőteljes testszag burka vette körül. „Ne mafláskodj már, mondtam, hogy előre fizetett fuvar.” A hang tulajdonosa maga felé húzta, s ő nem védekezett. Az ágy támláján kellett átmásznia, és bár nem látta, már pontosan érzékelte a nő körvonalait. Nem nyúltak egymáshoz, csak testük érintkezett, egymással szemben térdeltek az ágyon. Mindketten hangosan szuszogtak. A Kölyök izgult, a nő az erőlködéstől szedte szaporábban a levegőt, hogy magához kellett vonszolnia a fiút, akár egy szobrot. „Na mi van?” – nyomta hozzá kérdően felsőtestét. Besüppedő mellei a ruha alatt aránytalanul nagynak tűntek. A Kölyök nem válaszolt. Mintha áram csapta volna meg, úgy rándult össze a teste, amikor a nő marka az ölére tapadt. Nem mert mozdulni. „Majd életet lehelünk belé” – kezdte a farmernadrág cipzárját húzogatni. A másik kezével dzsekijét hámozta volna le róla, de a Kölyök merevsége miatt nem sikerült a művelet. „Ne hülyéskedj, dőlj le!” – nyomta a fiút az ágyra, végre lerángatva róla a bőrkabátot. Már alsónadrágjában kotorászott, de a keresett testrész riadtan húzódott rejtekén. Gyengédnek éppen nem mondhatóan szabadította ki fogságából, fölé hajolt, és gyakorlott ajakmozdulatokkal tapadt a Kölyök szerszámára. A fojtott csöndben zajosnak tűnő csámcsogással, mégis avatotton szívta, lehelte, fújta – akár egy léggömböt –, s a Kölyök tehetetlen volt a szakértelemmel szemben, görcsös teste ellazult, majd újra megfeszült, de ez már más volt, hátrahanyatlott könyöklő testtartásából, és hagyta, hogy zsigerei úgy feleljenek, ahogy illett, ahogy a nő lelkesen végzett munkája nyomán joggal elvárta. Lassan felállt a farkas. „Fog ez menni!” – biztatta a nő, és ujjaival babrált herezacskója körül, majd marokra fogta, s kezdte nyomogatni, húzogatni a merev hímtagot.

Az undor és a vágy furcsa elegye lassan hatolt át a Kölyök részegségén, de egyre erősebbnek érezte magát, ahogy tapasztalta, nem hagyja cserben férfiassága, nem vall szégyent arctalan partnere, s az általa minduntalan megjelenített társaság előtt. Teherként vonszolta régóta ártatlanságát, de bárhányszor gondolta is végig elvesztésének várható körülményeit, ilyen rémálomba illő megpróbáltatás soha nem jutott eszébe.

A nő melle puhán nyomódott be szorítására a pulóver mögött. Nem nyúlhatott alá, a nő lefogta a kezét. „Na, megjött végre a kedved, pubikám?” – kacagott fel és magára húzta. „Gyerünk, mi lesz már?” – sürgette a fiút, aki már érezte, meg tudja tenni, amit kell, túl is teljesíti, mert e megalázó körülményre válaszul ő fogja megalázni a nőt. Fizetve van, azt tehet vele, ami jólesik. Nem szól hozzá közben, csak magáévá teszi, durván, úgy ahogy azt az otromba helyzete indokolja.

Váratlanul megragadta, ledöntötte, s ormótlan sietséggel az ölét kutatta a sötétben. „Hé, most mi van? De nagyon beindultál!” – fogta le a nő, és birkózni kezdett vele. Erősebbnek bizonyult furcsamód a fiúnál, leszorította kutakodó kezét. „Várj, majd segítek” – suttogta, s úgy fordult, hogy háttal legyen a fiúnak. „Ide.” – csúsztatta le nadrágját, s lába közt hátranyúlva megragadta a fiút. A Kölyök a széles csípőbe kapaszkodott, és hagyta, hogy a másik vezesse. Döbbenten érezte, hogy az a hátsóját kínálja neki, s valami síkosító krémet ken szét rajta. „Gyere!” – szólt hátra válla fölött, s bár e fordulat egy pillanatra a döbbenetig taszította, utóbb a tehetetlen megindultságtól vágya dühödt bosszúvá gerjedt, és erőteljes mozdulattal nyomult a nő végbelébe. Az kiáltott, de akkor már a Kölyök felnyársalta, s szaggatottan rángatta, tolta a köréfonódó testet. A nő egyre mélyebb hangokat hallatott, aprókat jajongva, nyögve minden lökésre. Bár óráknak tűnt az elmúló idő, a Kölyök szinte semmit nem érzett. Már szédült az erőlködéstől, lassúsága miatt egyre indulatosabban markolt a húsba, egyre vadabbul lökdöste magát előre-hátra. Váratlanul, minden átmenet nélkül élvezett el, megadóan, tompán tűrte csak a magömlést, s hogy nem élte át az orgazmus előtti felfokozott vágyakozás legsűrűbb pillanatait, amit korábbról, fürdőszobai magányából önmagán végzett számtalan sikeres kísérlete nyomán már jól ismert, csak fokozta csalódottságát, s úgy rángatta még merev hím tagján a nőt, hogy kínozza, hogy minél mélyebbre döfjön benne, fel, egészen a fájdalomig. A nő vinnyogó hangokat hallatott, öléhez nyúlt, matatott, a Kölyök a mellét kereste, hogy belemarjon, de legnagyobb meglepetésére a hatalmas keblek nem voltak a helyükön, mintha lejjebb csúsztak volna, s amint riadtan a nő hasa alá nyúlt, keze a kezére fonódott, mely ütemesen mozgott a lába közt, s hogy még alább tapintott, hevesen verdeső keménységbe ütközött. „Nem!” – üvöltött fel, majd még egyszer, és eltaszította magától a felismert férfitestet, amiből éppen ekkor hangos hörrenés szakadt fel, s az élvezet torz, önkéntelen rángásai remegtették meg alatta az ágyat.

„Te állat!” – vetette magát a Kölyök az elnyúló testre, tépte róla a ruhát, ütötte ököllel, facsarta az élő húst, amiből a meglepetéstől nem jött hang, csak másodpercek múlva, túl az ocsúdáson, kezdett védekezni. Hangosan tiltakozott: „Verésről nem volt szó, verés nem volt fizetve!”, és siránkozva ismételgette, kérlelte a fiút, hogy ne bántsa. Lihegve várakoztak ismét egymással szemben. „Hol a dzsekim?” – kérdezte feszülten a Kölyök. „Nem tudom.” „Hol van?!” – rivallt rá ismét, s az riadtan keresgélni kezdett. „Ne kiabálj velem!” – siránkozott. „Olyan rossz volt?” – kérdezte halkan, miközben átnyújtotta a meglelt ruhadarabot. „Te állat!” – üvöltött a Kölyök, és a bőrdzsekivel arra csapott, amerre a fejét sejtette. Az öv csatja találhatta el a másikat, mert felkiáltott és sírva fakadt, de addigra a fiú már kirohant a szobából. Hevesen öklendezett, és a folyosón, ahol végre újra látott, berontott a WC-be. A mosdókagyló szélére támaszkodott és okádott. Egész testét rázta az inger, még erőltette is a hányást, mintha az egész élményt akarná kiadni. Bedagadt és égett a torka, nem tudott nyelni, a hányás savanykás, keserű utóízét érezte. A mosdó fölötti törött tükör maradékába nézett, s mintha idegenét, holtsápadt arcot, kivörösödött szempárt, kiüresedett tekintetet látott. Hideg vízzel öblögette a száját, lenyelni nem merte még, arcát dörzsölgette gémberedő ujjaival.

Elszántan lépett ki az ajtón, indult lefelé a bárba, de fogalma sem volt, indulatait hogy lesz képes szavakba önteni. Megfordult a fejében, hogy letagadja az egészet, úgy tesz, mintha nem sikerült volna a beugratás.

Senki nem volt már a bárban. Egy pincér törölgette az asztalokat, a mixer épp kasszát csinált. „Hol van a társaság? Akik itt ültek” – kérdezte tőle a Kölyök. „Nemrég mentek el.” „Adjon valami töményet” – kérte a fiú, és a zsebében kotorászott. „Zárva vagyunk.” „Adjon valami töményet!” – ismételte meg a Kölyök, mint aki nem hallotta az elutasítást. A mixer összeszűkült szemmel nézett rá, majd lassú mozdulattal nyúlt a vodkásüvegért. Töltött, s egy ujjal tolta a vizespoharat a pulton a fiú elé. Mosolygott. „Van valami probléma?” – kérdezte tagoltan a Kölyök. „Nálam semmi” – vont vállat, de ahogy a fiú a szájához emelte a poharat, belekortyolt, s az erős italtól lehunyta szemét, majd ismét kinyitotta, újra a csapos mosolyát látta, s benne most már határozottan a gúnyos kíváncsiságot. A pohár nagyot koccant a pulton, némi szesz is kifröccsent belőle. „Mi az istent akar, bökje már ki!” A Kölyök halkan beszélt, de a feszültségtől úgy hangzott, mintha kiabálna. A mixer tovább mosolygott, elfordult, túlzott aprólékossággal kezdett törölgetni egy pezsgőspoharat, és úgy kérdezte, hogy nem nézett hátra: „Hogy ízlett a dolog?” Egy pillanatra még összetalálkozott a pillantásuk, ahogy a Kölyök a tarkójára szegezte tekintetét, ő pedig az üvegek mögött a tükörben látta a fiú elvörösödő arcát, aztán lebukva a pult alá csak a csörömpölést hallotta, mert a fiú a poharat az üvegek közé, a tükörbe vágta, majdhogynem fejbetalálta őt. „A kurva anyád!” – üvöltötte. „A kurva anyád!” – és székeket feldöntve rohant a kijárat felé. „Fogd meg!” – kiabált a mixer, s a pincér utánaeredt. A Kölyök végigfutotta a hosszú sétálóutcán. Lüktetett a halántéka, nehezen lélegzett, de a félelem felgyorsította lépteit. A főtérre ért, s bevágódott egy kapualjba. Fejét nekitámasztotta a hideg falnak, behunyta a szemét. Szédült, kapkodta a levegőt, de már biztonságban volt.

Ahogy szűnt a rosszullét, a kapuhoz támolygott, és kinézett. Derengett neki, hogy járt már itt az este, és rájött, hogy a térről nyíló egyik mellékutcában van a művelődési ház, oda fordult be este a kocsi. Elindult hát körbe, hogy megkeresse az épületet. Ott kell lenniök, nem hagyhatták itt. A kiszolgáltatottságtól gyerekes szorongás fogta el. Az újabb kihívás átmenetileg feledtette vele az addig történteket.

Az egyik sarokhoz közeledve felcsattanó hangokra lett figyelmes. Ráismerni vélt a Vezér és a Zenész részeg nevetésére, s bár nem tudott nyelni az izgalomtól, a szájában felgyülemlett nyáltól szabadulni akart. Köpött egyet, de nem sikerült, hidegtől érzéketlen szájából dzsekijére csurrant a nyál, s ő idegesen dörgölte szét mellén a céltévesztett köpetet. A metsző hajnali időben már látszott a lehelete. Összehúzta magán a kabátot, s ahogy a bőrén érezte az áthűlt ruha anyagát, megrázkódott.

Nem vették észre, ahogy lassan lépkedett a kocsi felé. A mikrobusz másik oldalán tömörültek. A Kölyök összepréselte ajkait, mintegy próbát tartva arra az esetre, ha a dologról kérdeznék. Ha közéjük kívánt is tartozni, szórakoztatni nem akarta őket. Nem értette, min kezdenek el újra olyan eszeveszetten röhögni, miért lökdösődnek, hát átsomfordált a kocsi másik oldalára. Félkörben álltak az elhúzott ajtóval szemben, némelyikük nekitámaszkodott, a józanabbak csak dülöngéltek. „Nézd már a vakondját, csak kidugta a fejét!” – mutogatott valaki lelkesülten a földre, de a Kölyök még mindig nem látta, amit a többiek. Kíváncsian lábujjhegyre állt, hogy a vállak fölött odapillantson, mert megint úgy érezte, ha nem igyekszik, kimarad valamiből.

A Sánta a kocsi alatt feküdt, csak a feje lógott ki alóla. Ahogy felemelkedni próbált, minduntalan beleverte hátát az alvázba, és visszazuhant a földre. Keservesen káromkodott. A körülötte állók térdüket csapkodva röhögtek, a csendesebbje már beszállt a kocsiba, volt aki azt latolgatta, hogy kerülhetett a részeg költő a jármű alá, volt aki csak nézegette a színjátékot, s akadt, aki csalogatni próbálta a földön fetrengőt. Beakadhatott a lába, mert akárhogy kúszott, húzta magát, nem haladt előre. „Szadista barmok!” – hajolt le hozzá a Kölyök, megragadta a vállát, annál fogva kezdte ráncigálni. „Megjöttél te is?” A Vezér joviálisán kacsintgatott rá a részegség ködfüggönye mögül. „Segítsetek már!” – kiáltott a fiú, mert nem boldogult, ám végül mégis sikerült a hátára fordítania a magatehetetlen testet. A Sánta arca véres volt, hisztérikusan nevetett, s minden mozdulatára vérrel elkeveredett nyál bugyogott a szájából. „Mi van már?” – emelkedett fel a Kölyök. „Mi van?” Látván, hogy mindenki mozdulatlanul nézi, dühödten letérdelt, s behajolt a furgon alá. „Mindjárt” – biztatta a Sántát. „Mindjárt kint leszünk.” A mankó akadt be a kerék és a tengely találkozásánál, s a béna láb a mankó elágazásába. Miután kiszabadította a mankót, megfordult, és a kocsi peremén kapaszkodva mászott kifelé. Valami csobogásra lett figyelmes közvetlenül a feje mellett, s ahogy kihúzta magát a furgon alól, meglátta a Zenészt, aki a járműnek támaszkodva vizelt. A fiú először ütött, pontosan és kegyetlenül, csak aztán szakadt ki belőle: „Rohadék!” Lefogták, s a földön görnyedő Zenész fájdalmas nyögéseit hallva nekiestek. Nem ütötték, csak lökdöstek és ráncigálták alig érthető szidalmak közepette, de olyan állapotban voltak, hogy a Kölyök könnyedén kiszabadult kezük közül. A Sánta akkor már a kocsi mellett feküdt a hátán, a Vezér állt mellette, és eszelősen röhögtek. „Kelj már fel öreg, megfázol” – a Kölyök a vállánál fogva akarta talpraállítani, de a Sánta hirtelen csépelni kezdett karjaival. „Menj már a picsába biboldó! Mit avatkozol bele mindenbe? Ki az isten kérte, hogy segíts?” A fiú dermedten állt, leeresztett keze ólomnehezékként húzta vállát, és semmit se értett. „Ez van, Kölyök. Ez van” – nézett rá merev arccal a Vezér.

A többiek már a furgonban ültek, amikor a fiú bemászott. Magába zuhantan, némán nézte a sebesült vérző fejét, ahogy bevonszolták, taszigálták magatehetetlen testét az utastérbe. A Sánta papírzsebkendőt szorított a halántékára, és haragosan méregette a fiút. A Vezér a Kölyök mellé ült, intett a sofőrnek, hogy indulhatnak. Többnyire aludtak útközben, alig-alig szólaltak meg, s ha mégis, a Vezér időnként könyökével bökdöste a fiút, hogy bevonja a társalgásba, de a Kölyök elnémult. Összeszorított fogaitól megfájdult az állkapcsa, meredt maga elé, nem érezte az idő múlását.

A Moszkva téren állt meg a kocsi. Sokan szálltak itt ki, a többiek a villamoshoz indultak, ő gyalog a Szilágyi Erzsébet fasor felé. Amíg a Vezérrel kezet fogott – gondolkodott, megtegye-e, de úgy érezte, magát alázná meg, ha enélkül somfordálna haza –, elhadarta a néhány perce már készen várakozó, szándékoltan színpadias mondatot: „Ez jó mulatság, férfimunka volt?” „Ne szívd mellre, mindenkinek pofára kell esnie egyszer-kétszer, így tanul az ember.” A Kölyök nem tudta, egy életre megalázták-e vagy mostantól egyenrangú partnerként kezelik. Se egyikre, se másikra utaló hangsúlyt nem hallott ki a búcsúzkodásból. Mindenki mormolt valami köszönésfélét, így teljes bizonytalanságban kellett hazainduljon.

Ahogy a bejárati ajtó zárával matatott, anyja jelent meg az előszobában agyonnyűtt hálóingében. „Nem fáztál, biztos elég volt a dzseki?” – kérdezte álomittas hangon. „Menj aludni, mindjárt reggel van” – morogta vissza a Kölyök, és bezárkózott a WC-be. Hányni próbált, de az erőlködéstől még inkább émelygett, a görcs megrekedt a gyomra tájékán.

Szobájában vetkőzött, s az olvasólámpa fénye az íróasztalon álló fényképre, apja portréjára vetődött. Letelt már a gyászév – gondolta, s a fiókba lökte a bekeretezett fotót, aztán meggondolta magát, és újra kézbevette. „Lófaszt!” – mondta fennhangon, és elmosolyodott. Visszaállította helyére a képet, de nem hagyta nyugodni a dolog. Még egyszer megnézte a felvételt, megkocogtatta üvegét, és arccal borította az asztalra.

A fürdőszobában a kád fölött rögzítette a tusrózsát, forró vízzel verette arcát és egész testét. Égette, fájt neki a hőség, s ahogy utóbb a frottírtörülközővel dörgölte bőrét a viszketésig, ellenálhatatlan vágy kényszerére megint belépett a kádba. Csak állt, kezében gyűrögetve a törülközőt, ki sem nyitva a csapot, mert ahogy nem tudott szabadulni a gyomrából ismét feltoluló hányingertől, annak se látta értelmét, hogy újra lezuhanyozzon.

*Idézet Röhrig Gézától