DOMINÓ

Odakint esik az eső – az eső! –, nem definiálnám a szobafogság fogalmát, ezt majd mások, másutt; Hümérke legyél jó, Hümérke ne tedd ezt, Hümérke ne tedd azt, Hümérke menj onnan, Hümérke mars a szobádba... na ebből elég!, tud más is lenni Hümérke, most épp a könnyeit törölgeti, a villany-vasúttal babrál, de látnivaló, máris jobb ötlete támad, a tekintetében újra ott van az a kiváncsi-kandi fény, most kapaszkodjatok meg, tud más is lenni a Hümérke, egyetlen mozdulattal lesöpri az asztalról a dominókat, és ravaszul sorbaállítja őket a résnyire nyitott ajtón át egészen a fürdőszobáig, az utolsó dominó épp egy gyanútlan felnőtt lábához kerül, finoman hozzá is ér frissen suvickolt cipőjéhez, most Hümérke meglöki az első dominót, halk zörejjel xilofonoznak az egymáshoz billenő lapocskák – rövidesen hangos puffanás hallik a fürdőszobából, majd még egy és még egy: az utolsó dominó ledöntötte a suvickos cipőjűt, aki rázuhanva a mellette állóra, feltaszította az előszobában sorakozó felnőttek egész seregét, az ajtó nagy robajjal kidől – Hümérke önelégülten figyeli, ahogyan a helyéről kifordult ajtó ledönti lábáról a postást, elégedetten legelteti szemét az utcán egymást fellökő emberek láncolatán, már az úttesten kígyózik a sor, Trabantok és Moszkvicsok zuhannak egymásnak, egy bogárhátú felborítja a túloldalon menetelő cserkészek csapatát, akik egy díszes-bíborszín egyenruhába öltözött katonazenekart döntenek le a lábukról, csillognak-szállnak-röpülnek-kergetőznek a sápadt napfényben a kürtök, trombiták, harsonák, egy dauerolt fruska hangos sikítással dől egy panelépület téglavörös falához, a lakótelepi monstrumok halkan egymáshoz koccannak, odébb már emeletes bérházakat rombolnak le, az M7-esen kanyarog már a sor, aztán szerteágazik néhány útkereszteződésnél, a felborult kocsikaravánok falvakat és kisebb városokat sodornak magukkal, a vidéki mozikban épp Humphrey Bogart mosolyog a Casablancában, frenetikusán átjön a fekete-fehéren a kimért, férfias derű, az arcán váratlanul gondterhelt ráncok futnak át, a jegyszedő döbbenten hátrafordul: nem, ez nem lehet, ez lehetetlen – a nézők egymást taposva rohannak a vészkijárat felé, a falak megrepednek, a vászon összecsuklik, Humphrey Bogart kalapját a szemébe húzva iszkol, de megbotlik valamiben, hasra esik és magával rántja a meleg tónusú, fekete-fehér filmdíszletek seregét, a statisztériát, a pálmafákat, az álmos levegőjű, forró Casablancát, a pálmafák sorra egymásnak csuklónak az út mentén, Egyiptomig felborítanak néhány karavánt, felforgatják a sivatagot, aztán a piramisok következnek: a hieroglifák figurái először zökkennek ki több ezer éves nyugalmukból, egymásnak koccannak a kőbe vésett ábrák, egészen diszkrét, kattanásszerű zajjal, mint valami végtelenített skála, pörögnek egyre magasabb és magasabb hangot hallatva az egyre sebesebben bukdácsoló írásjelek, a romba dőlt piramisok kockái szanaszét gurulnak, újabb és újabb piramisokat rombolva széjjel, az egyik kocka egyenesen India felé gurul, egy másik délnek, a maszájok, a busmanok és a fehér telepesek némelyike menekülni próbál, a legtöbben alszanak, nem is ébrednek föl a rekkenő hőségben, amikor egy hatalmas kőkocka éppen oldalba billenti őket, továbbgurulnak, újabb benszülötteket és telepeseket sodorva magukkal, egyre gyorsabb iramot diktálva – bal felől három részre osztott Arab-félsziget húzódik, északról délre az ún. Szír-sivatag, a Nafud-sivatag, a nem kevésbé sivatagi jellegű Hadramut kopár és komor hegyvidéke, lent délre van Aden, az őrváros, itt a Hadramaut alatt torkollik az Adeni-öböl az Indiai-óceánba, a jobb parton a Nubiai-sivatag, attól délre a Tana-tó vidéke, majd az Addis Abeba-i magasföld, lent, az Adeni-öböl afrikai partja a Szomáli-félszigetben folytatódik, ennek a tengerbe nyúló csúcsán nyugszik Afrika legkeletibb pontjaként a Guardafui-szikla – ezek rendre mind kibillennek a helyükről –, Madagaszkár szigete nekiütődik Amerikának, ahol épp függetlenségi háború zajlik, az összeütközés kizökkenti kissé a dolgok menetét, a II. Kontinentális Kongresszus nem nevezi ki hadserege élére G. Washington, 1776-ban nem nyilvánítja ki a gyarmatok önállóságát a Függetlenségi Nyilatkozatban, a rosszul felszerelt amerikai hadsereg nem kénytelen feladni New Yorkot, a saratogai ütközetben nem sikerül a Kanadából betört ellenséges csapatokat legyőzni, a francia kormány ettől kezdve nem támogatja nyíltan a felkelést, nem jön létre az amerikai-francia szerződés, Lafayette és Kosciuszko nem vesznek részt a küzdelemben, hosszú, viszontagságos küzdelem után az egyesült amerikai-francia haderő győzelme nem kényszeríti fegyverletételre az angolokat Yorktownnál, nem ér véget a háború a versailles-i békével, az Egyesült Államok nem vívja ki függetlenségét, Merlyn Monroe nem hal meg, Stan és Pan nem vágnak tortát a rendőr képébe, Picasso békegalamb helyett egy hatalmas kockát rajzol és azt adja el ugyanannyiért, André Charles Boulle nem lesz bútorműves XIV. Lajos udvarában, nem készít borostyánkő, gyöngyház, elefántcsont, sárgaréz berakásokat a reprezentatív, aranyozott veretű bútorokon, nem barátkozik meg sem a Louis quatorze, sem a barokk stílussal, helyette ágybavizelő lesz, gyerekeket erőszakol meg, kopaszra borotváltatja a fejét és megtanul kínaiul, a föníciaiak nem találják fel a pénzt, a vurstliban ingyen osztogatják a sárga, zöld, kék, piros lufikat, a keménykalapos urak ingyen járnak az angolparkba, nem kell fizetniük a sörért sem, King Kong ingyen emelgeti a bájos színésznőt, a pénzverdében dolgozók mind éhen halnak, külön temetőt utalnak ki számukra, Gutenberg nem találja fel a könyvnyomtatást, Thomas Mann és Faulkner könyveit nyomorult kódexmásolók hadai sokszorosítják milliós példányszámban, több nyelven, a festők vásznain megváltoznak a színek, a színkör struktúrája felbomlik, hisztérikus-rapszodikus-önkényes-fegyelmezetlen-paranoid színbódulat-skála, citrom, narancs, lila, bordó, fehér, fekete, fehér, karmazsin, sárga, mélybíbor, arany, fekete, mélyzöld, angolvörös, narancs, okker, fehér, kék, sárga, kék, sárga, kék, fehér, mélybíbor, kék, fehér, a fizika törvényei és a zodiákusok, a bolygók sorrendje és a gravitáció szintén befuccsolnak: Jupiter, Mars, Jupiter, Merkur, Neptun, Jupiter, skorpió-rák-skorpió-mérleg-nyilas-ikrek-skorpió, a geometria is szégyent vall, az euklideszi és modern geometria szabályainak nem engedelmeskednek többé az aránytalanul torzult házak, fák, gyufaszálvékony és felhőkarcoló-magasságú emberek, minden szánalmasan viszonylagos, vagy törpe, vagy máris óriás, vagy érthetetlenül mindkettő egyszerre, a dominók által szétrombolt világ romjai fölött, mint valami apokalipszis-karikatúra, a méltatlankodók-szánakozók azonosíthatatlan tömege – már órákkal a katasztrófa bekövetkezte előtt felhívták a lakosság figyelmét a sajtóorgánumok a várható veszélyre, a rádióbemondó nehéz helyzetben volt, ötölt-hatolt: valójában világkatasztrófa-méretű, de mégsem az, veszélytelennek nem nevezhető, mi több, veszélyes, megijedni azért nem kell, baj nincs, arról lenne szó, mit lenne, van szó, hogy a világ, képzeljük el ezt, lebomlik, mint valami gombolyag, rémületre persze semmi ok, minden rosszban van valami jó, esetleg majd ebben is lesz, ki tudja, addig is fel a fejjel, aki tud, esetleg meneküljön...; a bemondó ideges gyomorhangja kellőképpen pánikba hozta a lakosságot, a legtöbben először mégsem tudtak mit kezdeni a rendhagyó hírrel; a zeneiskolákban ártatlanul klimpíroztak a süldő növendékek,

nyúzták a Für Elisét; é-esz-é-esz-é-esz-é-há-dé-cé-á...é-esz-é-esz-é-esz……é-esz-é-esz...é-esz-é-eszé-esz–––a katasztrófahír hallatán a szemüveges zongora-tanárnők sápadtan a mellükhöz szorították a SCHULE der GELAUFIGKEIT új,átdolgozott ujjrenddel, előadási jelekkel és jegyzetekkel ellátott kiadását, a haladók némelyike kihasználva a tanárnő kétségbeesését, belecsapott egy Joplin-ragtime akkordjaiba (egyszer élünk, gondolták), mások illedelmesen összepakolták füzeteiket, udvariasan elköszöntek, az utcán már „itt a világvége!” – kiáltásban törtek ki, némelyest a rémület, másrészt a szokatlankaland okozta izgalom fűtötte a hangjukat; az általános iskolák felső tagozataiban és a gimnáziumokban is eltérő fogadtatásban részesült a hír; egy vörösesszőke, szemüveges fiú például fátyolos, melankolikus mosollyal meredt ki a gimnázium ablakán, lelki szemei előtt a földkerekség legutolsó nyomtatott újságának vezércikke jelent meg, amit a világvége alkalmából csupa piros betűvel nyomtattak: mára virradó hajnalban vége lett mindennek, a föld megsemmisült, vele együtt az Iskola és az Osztály is, de mindenekelőtt Skulek Ferenc másodikos gimnazista, akinek tehetségét mindeddig nem fedezték fel, de most, világvége lévén, az emberiség nevében kötelesek vagyunk megkövetni őt, és legutolsó lehetőségünkkel élve, mély fájdalommal számolni be a leverő tényről, hogy a világgal együtt ez a fiatal, jobb sorsra érdemes lángelme is elsüllyed a megsemmisülés ködében... szomszédja újságot olvas a pad alatt, rágógumizik – őt a szörnyű hír csak annyiban érinti, hogy az iskola (mint minden más ezen a bolygón) a földdel lesz egyenlő, a világvége pedig (mint egy örök időkig tartó, végtelen nyári szünet) aranybetűkkel fogja beírni magát a világtörténelembe; egy rosszul öltözött, szakállas öregember a túlélés lehetőségeit magyarázza egy aluljáróban: abban a pillanatban, ahogy megsemmisül a világ, kilépni belőle...; a főtereken demonstrációkat tartanak, hatalmas csoportok gyűlnek össze, az emberek egymás kezét fogják, énekelnek, gyertyákat és mécseseket gyújtanak, valahonnan utcai árusok bukkannak fel VILÁGVÉGE feliratú trikókkal és sapkákkal, kitűzőkkel és selyemszalagokkal, jó néhány el is fogy belőlük, egyre többen bukkannak fel a közelgő katasztrófát hirdető divatos öltözékben – az árusok belekötnek az éneklőkbe, verekedést provokálnak, az emelkedett hangulat rontja az üzletet; az éneklők érvelnek, felemelik hangjukat az utcai eladás ellen, minek nektek a pénz, mondják, itt minden megsemmisül, a semmibe nem vihetitek magatokkal a pénzeteket, nyomorult kufárok, az árusok legyintenek, a világvége után is csak a pénz fog beszélni; a semmiben sem lehet majd kapni semmit semmiért, sokra mentek majd üres zsebbel – néhány orrcsont betörik, kevesek beszereznek maguknak egy-két zúzódást, aztán a vita eldől, a kereskedők elvonulnak egy másik placcra, már hatalmas tömeg fogadja őket, nagy a tülekedés a VILÁGVÉGE feliratú ruhákért, egyre többen tuszkolódnak a tumultusban az öregek közül is, szépek és divatosak akarnak lenni még utoljára, a készlet hamar kimerül, az árusok alig tudnak megszökni, holnap lesz több színben is, vágják ki magukat, van akiről letépik a trikót, akad, akinek csak egy kitűző jutott, de így is boldog; egy másik, közeli placcon a gyerekekre is gondoltak, hurkapálcikákra erősített kis papírzászlókat osztogatnak, rajta a már ismert felirat, négyféle színben, kerekded gyermekírással, világvége, világvége, csivitelik a gyerekek, és rohannak az utcákon, parkokban a kis zászlócskákat lobogtatva, felszabadult mosollyal, micsoda öröm nekik a megsemmisülés réme!, rózsás arcukon ragyog a diadal, most ők képviselnek egy fontos eseményt, magasba tarthatják a megsemmisülés zászlaját, futnak, kergetőznek pörgetik a zászlókat, világvége!, világvége!, világvége!, világvége!, világvége!; a meteorológusok leadják a médiumokban józan és kimért szakszövegüket, mintha lenne még jelentősége annak, milyen idő várható: az erős lehűlést változékony időjárás követi, a változékonyságot okozó alacsony légköri képződmények uralmát felváltják a magas nyomású képződmények hatásai, ezek többnyire derült éjszakákat, napos nappalokat ígérnek, éjszaka azonban igen erős a lehűlés, a télen átlagos -5, -7 fokos éjszakai lehűlés ebben az időszakban elérheti a -15, -20 fokos, sőt olykor a még ennél is alacsonyabb értéket, ez a hideg periódus az évek többségében 24-ével lezárul, de vannak évek, amikor Vince napján, 22-én befejeződnek már az éjszakai lehűlések, és az enyhébb nappalokon erősebben olvad a hó, a szőlősgazdák igen nagy örömére: a néphit szerint ekkor lesz jó a bortermés, ezután ismét az alacsony nyomású légköri képződmények uralma következik, ezek változékonyabbra és csapadékosabbra fordítják az időjárást, a hőmérsékletek természetesen még ebben az időszakban sem magasak, ezért a csapadék legtöbbször hó alakjában hull, a következő hónapban már gyengülni látszik a tél, az egyre hosszabbodó nappalok és a napsugarak beesési szöge a felszínre érkező sugárzás energiahozamának jelentős növekedését okozza, az időjárás változásai azonban igen szeszélyesek lesznek, 4-e tájékán hirtelen derültebb, csapadékban is szegényebb, de gyakorta hidegebb időszak követi a változékony, csapadékos időt, míg az előző hónapban az ország alacsonyabban fekvő területein általában 61–67 órán át süt a nap, ez egyetlen hónap alatt 75–79 órára növekszik, a hegycsúcsokon ugyanakkor szikrázó napsütés, ún. hidegpárnás helyzet alakul ki – buzgó kötelességtudatból, az őszi, nyári, téli és tavaszi előrejelzést is leadják a hírlapokban, hátha már nem lesz rá módjuk, biztos, ami biztos, többen jegyet váltanak a cirkuszba, a sátoros-ponyvás utazócirkusz igazgatója öltönyben, csokornyakkendőben, keserédes mosollyal sétál a hatalmas, kifeszített sátorponyva előtt, mosolyogva-szomorún nézi a jegypénztárnál tolongó izgatott tömeget, egy könnycseppet töröl ki a szeméből, minden jegy elkelt, több tucat tartalékszéket kell hozatni – bárcsak lenne mindig világvége! – mondatja valami az igazgatóval, ez a cirkusz történetének legnagyobb napja, páratlan, soha nem tapasztalt érdeklődés, a plakát öles betűkkel hirdeti: LEGUTOLSÓ ELŐADÁS VILÁGSZÁMOKKAL, a fellépő művészek mindegyike megfeledkezik kicsit a közelgő katasztrófáról, életük legnagyobb napja ez, páratlan siker a műfaj történetében, csak a kék egyenruhát viselő segéderők éreznek némi aggodalmat, amint előkészítik a rekvizitumokat, persze nem félnek igazán, nem is félhetnének joggal semmitől, ami új és bizonytalan, hiszen az egész életük ez: utazni, a semmiből semmibe, lebontani a sátorponyvát, aztán újra felépíteni a világ egy másik sarkában, menni, utazni szüntelen, semmi sem állandó, minden útban van szüntelenül, ezt látták éveken keresztül, csak a ragyogó-kék égbolt ugyanaz, minden más csak díszlet, akár az illuzionisták színes kellékei, eldobható, vásári kacatok, délibáb-víziók, múló emlékek, a fényes és szomorú égbolt az egyetlen igazi társ, mást nem is veszíthetnek, hiszen semmijük sincs; ketten beemelik a sárga, öreg krokodilusokat a színpadra, a gyerekek sikongatnak, a testes idomár peckesen lépdel az álmos hüllők között, az ostorát pattogtatva diadalmas mosollyal, a színfalak mögött lázas készülődés, előadás után az emberek fásultan ballagnak majd hazafelé, a felfoghatatlan, közeli végre gondolva – de azért jól szórakoztunk, gondolják – estefelé, sötét orkánkabátban egy szakállas férfi jelenik meg a bérházak udvarán, akire rámutat, az követi őt, több tucatnyian menetelnek már halálos csöndben, egy elhagyatott pincezughoz érve a szakállas kézzel írott szövegpaksamétát és asztrológiai képleteket húz elő a zsebéből, bal mutatóujját a magasba emeli, sipító fejhangon kántálni kezd: képzeljünk el egy torzított referenciasíkot, amely nem arányosan torzul, legalábbis matematikailag nem, ötletszerűen és rapszodikusan hepehupás, akkor jön létre ilyen, ha ököllel rácsapunk egy bádoglemezre; a tisztítótűz, a plutónikus csapás, amit előszeretettel nevez a nép „katasztrófának”, nem megsemmisíteni fogja a világot, hanem tükrözni fogja egy ilyen síkra, saját geometriai vetületünkként élünk majd tovább, amelyben az esztétikum, az etika, a gondolkodás valamennyi területe számunkra szokatlan módon torzul el, a tisztító erők eltörlik a házőrző-mentalitást, az elszigeteltség őrületét, az egymásba hajló síkok, amelyekben önvetületünkként, kényszeredetten fogunk létezni, megsemmisítik a gyanakvás demagógiáját, felszámolják a kultúra létesítményeit, amelyek halott, mumifikált konzervként kezelik a létezés-gondolkodás időben és térben felszabdalt lehetőségeit, a levésnek ezt a nekrofiliáját végleg száműzi, csakis a szabad és élő valósággal tart fenn kapcsolatot, amely ezután fölötte fog állni az idő- és térdimenziók rabságának, a kultúra maga a mindent átható létezés lesz, amit minden pillanatban megsemmisíthetünk, megalkothatunk, cáfolhatunk vagy megőrizhetünk, akár egyszerre is, vagy külön-külön, nem lesznek határok az életben és a filozófiában, szükségtelenné válik életről vagy filozófiáról beszélni, tökéletes szabadságról van tehát szó, élet és lét fölötti korlátlan uralomról, amelyben természetesen lesznek nehézségeink, bármily hihetetlenül is hangzik; az a veszély, amely ebben a formátlanul tiszta világban ránk vár, nem más, mint a tökéletes és teljes lét szomorúsága, szomorúságon és neuraszténián túli szomorúsága, a feszültség hiánya, a kicsinységé; az elszigeteltség, individuumként-létezés, a tudatlanság és félelem egyelőre megóv minket ettől a teljes és mindent átható szomorúságtól, oda, ahová megyünk majd, nem vihetjük magunkkal esendőségünket, hatalmasak leszünk és szabadok, cserébe az örökké tartó, melankólián túli melankóliáért, a semmibe-mindenbe vetett örökkévalóság birtoklásáért, felszabadító-nyomorult állapot lesz ez, a szabályos-végességhez képest, amelyben vagyunk, nem kell vigyáznunk többé semmire, nem kell félteni és őrizni; a fájdalom és szépség relikviái, a tárggyá vált érzelem és az érzelmekkel teli tárgyak mind arról beszélnek, milyen szépek és parányiak vagyunk, erről kell lemondanunk, és meg is tesszük, könnyedén, elvarázsoltkastély-figurák leszünk mindannyian, térben-létezésben megnyúlt, elmosódott, szabálytalan mindenségszörnyek, birtoklói valami eddig még nem tapasztaltnak, törvények és korlátok nélkül fogunk átfolyni egyik rendszerből a másikba, félelmetes büntetés lesz ez és méltó jutalom, hiszen nem tudunk élni azzal, amink van, örökös számkivetettség lesz ez, rosszabb a halálnál, megdicsőülni a dicstelenségben, örökös szomorúságba emelkedni, lehajtott fejjel szárnyalni, elérni mindent, ami lehetetlen, örökké, örökké; nemsokára hatalmas csődület támad majd az utcákon, az emberek egymást taposva menekülnek a katasztrófa elől, egyik pillanatról a másikra következik be a pánik, most még úgy tűnik, csöndben várják, ami megmásíthatatlan, de az utolsó órákban kirobban a rémület, a tudatlanság és tehetetlenség mutatványa lesz ez, ti csak arra figyeljetek, hogy a sorsszerűnek tetsző, elkerülhetetlen rosszat ne csak elviselni tudjátok, de tekintsétek feladatnak is, úgy szembe nézni azzal, hogy ne maradjatok alul, ez lenne a cél; az orkánkabátos szónok ezekkel a szavakkal förtelmes, kopasz macskává változott, és beosont egy ház kapuján, a többiek szétszéledtek, volt, aki még odaért a cirkuszi előadás végére, volt, aki hazament bevásárlószatyrával a családjához, mások magányos járókelőket támadtak meg, agyonverték őket és elvették a pénztárcájukat, olyan is akadt, aki egy feltett Amfroyne Meslard-lemezt, és bevett kétszáz seduxent, felhajtott még egy egy üveg szilvapálinkát, aztán utána az özönvíz; volt, aki felkereste a nagyobb könyvtárakat, ötletszerűen lapozgatott a keze ügyébe akadó folyóiratokban, csak néhány, rövidebb prózát olvasott végig; „Hasonlóan paradox helyzet csak nagyon ritkán fordul elő testvérek között; bár Jin, a lány két évvel korábban született, mégsem lehetett soha idősebb Jangnál; mi több, az évek múlásával egyre idősebb lett, mint a fiú; Jin ugyanis halva született, testét a szülés után spiritusszal telt üvegbe tették, amit azután gondosan lefedtek; a mai napig sem változott semmit – Janggal ellentétben, akiből azóta magas, erős fiatalember lett – kicsit talán a színe fakult csak meg a spirituszban; Jin halk szavú és nyugodt, csendesen lebeg az áttetsző lében, néha felnézve Jangra, ez a spontán mozdulat mintha a testvéri rajongás kivételes formáját öltené magára... bár Jang, a szenvedélyes utazó pillanatra sem hajlandó megválni Jin társaságától, útjuk mégis mindig sorsszerűén szétvált: a spirituszba zárt Jin ugyanabban az időben és térben végtelenszer utazott végtelen távolra, és végtelenszer maradt ugyanott, ahol öröktől fogva volt: a semmiben; és ebben a kiteljesedett állapotban ezerszer és újra ezerszer indult útnak egyazon pillanatban, és ugyanannyiszor érkezett vissza a pillanat töredéke alatt, míg öccse fáradságos munkával dolgozott a menetjegy áráért, hogy útnak indulhasson; örökké együtt voltak és mindig másutt, ahogyan a Teljesség vagy a Teljesség teljes hiánya soha nem találkozhat a csapongó, a szánalmas, egyszerű létezővel, a Kalandorral, a Megismerővel, az Utazó, a Don Juan, az esztéta és moralista, az élvező és megélő Janggal, és bár együtt voltak, a pergamenszínű Jin nem lehetett részese a komédiának: a házasságnak, halálnak, kéjnek és neuraszténiának, a narbonne-i reggeliknek: „JE N’ AIME PAS LE CAFÉ TROP SUCRÉ... JE SUIS AU RÉGIME”; az akácfa illatának, az egyetlen illatnak, amely millió elmúlt pillanatot támaszt fel, méltó keretbe foglalva a komédiát: az öröm hullámainak furcsa és ájult pillanatait; a céltalan utazás eufóriáját; egyetlen mondatot olaszul, amely Donatellóra és egyik szobrára utal; egy perverz képeket áruló, sötétszürke arcú alsóbajor kiskereskedőt; a házmestert, ezt a nyomorék kerubot, akinek befelé nőttek a szárnyai és ezért képtelen a földtől elrugaszkodni; a végtelennek tetsző, nyugtalanítóan mangánkék eget: JE VOUDARIS ALLER A L’ AERPORT...; míg Jin hangtalanul lebegett a spiritusszal telt üvegben, Jang a vonat csukott ablakán át a távoli fények mozgó arabeszkjeit fürkészte, miközben legbelül kéjben és heroikus tehetetlenségben tobzódva egyre mélyebbre hatolt az ismeretlen utáni ismeretlenben, újra eljátszva szerelmet, halált, krízist és neurózist... kapcsolatuk – Jin szemszögéből nézve – rövid ideig tartott: mindössze Jang egyetlen, rövid emberöltőjének időtartamáig; de mert a bölcs, mindig higgadt Jin számára ezen idő egyetlen másodperce is végtelen ideig tartott, s így az idő Jin részéről hatalmassá bővült, nem volt szükség arra, hogy Jang halála után a két nem-létező eufórikus mámorban kapaszkodjon össze a semmiben, Jin a létező, élő Jang társa maradt mindörökre, bezárva a spirituszba, bezárva Jang életének minden egyes pillanatába, bezárva a millió pillanat végtelenébe, időből és térből kizárva – mindörökre – a történet végére érve egy laza csuklómozdulattal a helyére billentette a folyóiratot, a könyvtár kihalt volt és néma, egyetlen hivatalnokot látott babrálni egy méretes asztal mögött, talán épp azt írta egy papírra, hogy „világvége miatt zárva”, vagy „katasztrófa miatt a könyvkiadás örök időkre szünetel”, ...rövidesen igazolódtak a bérházprófétának álcázott orkánkabátos macska szavai; kintről szirénaszó hallatszott, fejvesztett kiáltozások mindenhonnan, a béke illúziója lassan szertefoszlott, kirakatok üvegei csörömpöltek, eszelős fékcsikorgás, morajló tömeg mindenütt, szinte egyik pillanatról a másikra állt minden a feje tetejére, az utcákon egymást taposták az emberek, a zuhogó esőben több halott hevert perceken belül szerte a házak, lámpaoszlopok tövében, nemsokára alattomos és mélyről jövő dübörgés rázta meg az épületek falait, nem tudni, ez most a világvége kezdete már, vagy csak a zabolátlan tömeg idézett elő valami robbanást valahol, mindenesetre a tömeg ettől még nagyobb pánikba esik, aztán egyszerre valami nagyon furcsa dolog történik, a házak teteje furcsán nyúlni kezd, az égbolt elszíneződik, az emberek hirtelen megállnak, a fejvesztettség varázsütésre elmúlik, fölemelik tekintetüket, mint valami csoda előtt, egymás arcába néznek lassan, a tekintetükben nyugalom és kíváncsiság, szertepillantanak maguk körül, mintha idegen világba csöppentek volna váratlanul, egyszer csak nyúlni kezdenek, mint valami rágógumi, körülöttük a tér, mintha lassan gömb alakúvá válna, hihetetlenül gyorsan nőnek, elvesztve teljes térbeliségüket, érzik, hogy vertikálisan elfoglalták már a lehetséges legnagyobb teret, végtelen hosszúra nyúltak, ha felemelnék a kezüket, elérhetnék vele a cipőjüket, amely közvetlenül a fejük fölött van, mintha rácsavarodtak volna egy hatalmas gömb felületére, és körbeérték volna azt, egyetlen halk jajszó sem hallatszott, boldog, engedelmes hallgatásba burkolózott minden, az arcok, melyek nem voltak többé arcok, semmilyen jelét nem adták a kétségbeesésnek, a szerelmeseknek még arra sem volt idejük, hogy megfogják egymás kezét, végtelen, homályos-bizonytalan csíkokká magasodtak váratlanul, amelyek talán egy távoli pontban metszik egymást, sokakat a rájuk talán leginkább jellemző pozitúrában érte utol a vég, egy kidobóember épp ütésre emelte a kezét, amikor azon kellett megütköznie, hogy homloka, agykoponyája rohamosan nyúlni, emelkedni kezd, már nem is látta mérhetetlenül hosszúvá nyúlt szemeivel saját altestét, amely szánalmas törpeként csúfoskodott a felhőkarcolókat meghazudtoló koponya alatt, egy adminisztrátor arra lett figyelmes, hogy iratai vele együtt magasodnak az égig, azokat, akik a várt pusztulás előestéjén leitták magukat, az józanította ki, hogy nincs többé józanság és mérték, sehol a jól ismert határ a reális és a képzelet között, egy morzsákat szóró nénike a galambokkal és verebekkel együtt vált másodpercek alatt párhuzamosokat alkotó, szabályos-függőleges csíkokká, melyek merész ívükben átlyukasztották az eget, egy rendőrnek nem jutott ideje rá, hogy jó estét kívánjon, mert miközben alakjában és méreteiben a fenti változáson ment át, az este fogalma is jelentős mértékben módosult, a napszakok a „jó estével” együtt teljesen elvesztették jelentésüket és értelmüket a hihetetlenül és váratlanul kiszélesedett időben, egy férfi, aki elgurult pénzéért hajolt a földre, megütközve tapasztalta, hogy a kétforintos testének éppen legmasabban lévő részével együtt ível asztrális magasságokba, csodálkozva pislant fölfelé, ahol térből kilépett ülőalkalmatosságát tovatűnni látja az elúszott pénzzel együtt, a színkör szerkezete, a fizika törvényei és a zodiákusok, a bolygók sorrendje és a gravitáció, az euklideszi és modern geometria szabályai sorra befuccsolnak, semmilyen törvénynek nem engedelmeskednek többé a lehetetlenül megnyúlt házak, fák, gyufaszál vékonyságú és felhőkarcoló-magasságú emberek, minden szánalmasan viszonylagos, vagy törpe, vagy máris óriás, vagy érthetetlenül mindkettő egyszerre, a dominók által szétrombolt világ romjai fölött, mint valami apokalipszis-karikatúra a méltatlankodók-szánakozók azonosíthatatlan tömege, nem ismernek erre a világra, nem ismernek magukra, nincsenek otthon sem földön, sem égen, nincs vigasz, nincs irgalom, nincs béke és nincs szépség, olyan csönd van, akár a pokolban, a néma és kétségbeesett hallgatásban egyetlen emberi szó sem hallatszik, csak az eső álmos kopogása hallik át a csukott ablaküvegen keresztül, odakint egy szétrombolt, megsemmisült világ magasodik az égig és tovább, a szőnyegen a kopott, fekete-fehér lapocskák szanaszét, a tettes dominók, a bűnösek, a rosszak; itt van édesanyád, aki mindig veled van és lecsókolja a könnyeket az arcodról, te komisz kölyök, te gonosz, te drága, látod mit tettél, hát szedd össze a dominót és próbálj mosolyogni, meglásd, minden a helyére kerül, te bosszúálló, kegyetlen szörnyeteg, te jóságos, te buta, makacs kölyök, te rossz, rossz rossz.