Drága füveknek hegyein

Jó felé megyünk? Igen. Ne álljunk meg egy kicsit pihenni? Egy órányi út az egész, jóval túl vagyunk a felén. Talán ehetnénk valamit? Reggeliztél, amikor eljöttünk, mit akarsz? De édesanyád és a húgod becsomagoltak valamit az útra. Nem ok nélkül tették, és te nem is ettél velünk. Nem, mert előtte már reggeliztem. Képzelem. Amennyit te reggelizni szoktál, édesanyád nem is érti, hogyan bírod a munkát. Jól van már, menjünk.

Még mielőtt a völgybe süllyedt volna a Nap, minden utat ismerni akart. Fölül, a kerítés mellett bozótos volt, mint nagy T-t, zárta zsákutcává a kanyart. Visszafelé, a főkapu irányában redősre gyűrődött a drótháló, alatta a talaj megmélyült, mintha kutya kaparta volna ki. Mennyi szomjas száj kell, hogy egy kút favödrébe mélyedést koptasson? A mélyedést osonó talpak koptatták, a kerítésen kijárat lappangott. Megnézegette közelebbről is, rozsdásodott már a fém sebe, az sem látszott, miféle eszközzel vágták szét a drótot. Legkésőbb ősszel, és már tavasz volt. A kerítés menti út balra kanyarodott, más kiutat nem talált a főbejáratig. Attól kezdve kissé lejtett az út. Túl a bokrokon, akár a körülkerített telepen, hatalmas fenyők álldogáltak, mögöttük sárgásszürke út vezetett. Egy fekete kutya bukkant fel, kevéssel lemaradva egy zsemleszínű követte. KUTYÁT BEHOZNI TILOS!, állt egy táblán a főbejáratnál is, és bent, a főépület kapuján is. A melléképületek messziről is feltűntek, de arról semmi sem árulkodott, miért főbejárat a dróttal védett terület nagy, kovácsoltvas kapuja.

Nem olyan vészesek ezek a szabályok, és ha betartja őket, igazán jól fogja érezni magát, állította határozottan a komoly arcú lány. Jó, de nekem sohasem sikerült bezárva élnem. Akkor mindig történt valami, és akaratomon kívül valami bajt okoztam. A fiatal nő vízszintes szájának sarkai árnyalatnyival szét- és fölfelé moccantak. Mondja, kezdte mélyített hangon, amilyenen szívességet szoktak kérni komoly nők, kérhetek valamit? Bólintott. Megtenné, hogy a hatosba fekszik? Ott van egy rendkívül művelt, idős ember, egy ügyvéd, és nincs senki, akivel beszélhetne. Üres a szoba? Dehogy, hűtötte, csak a többiek..., és az ügyvéd úr megkért, hogy segítsek, mert ő ágyhoz van kötve. Nem is figyelt, de igent mondott. Lekötelezett, mondta a komoly ápolónő.

Két éve már, hogy nem járt a hegyen, amikor levelet írt. Addig bírta a fővárost, akkor elege lett. Mi van veled?, kérdezte, és a lány azt válaszolta, egy hét múlva érkezik a pályaudvarra, jó félórája lesz, ha van kedve, várja ott. Így felöltöztél?, hüledezett, miután eleresztették egymást. Így szeretlek látni. Én utálom, mondta erre, szörnyen melegem van. Tárgyaláson voltam, és az ügyvédem azt mondta, a bíróságok elképzelése szerint így néz ki egy becsületes ember: sötét öltönyben, fehér, nem műszálas ingben és nyakkendővel. Csinos vagy. Milyen tárgyalás volt.?

Busszal jött visszafelé, az egyetlen lehetséges közvetlen járattal, amely a hegytetőig hozta-vitte utasait. A lány a hallban állt, magára tekerte az árnyékot, hogy csak a szemüvege csillogott belőle. Köpenye is elszürkült. Persze hogy hiába kereste az emeleten. Már azt hitte, félreérezte az egészet, lejárt a munkaidő, és hazament. Lent pedig úgy lappangott, mintha bujkálna. El kell mennem. El, mondta sápadt hangon a lány. Írsz majd? Írok. Biztos vagy benne? Igen. Jó fejjel alacsonyabb volt, megbújt a férfi álla alatt, mintha a félhomály nem volna elégséges menedék. Megszorította a kezét. Az keményen visszaszorította, hogy felszisszent. Nem könnyű. Nem, mondta erre a lány is, és a szemébe nézett. Szemüvegében a nyíló-csukódó ajtó villogott. Vallatólámpa. Nem vallok, határozta el. Nincs mit. A lány szája nagyon vízszintes volt, és nem lehetett látni a szemét. Amikor levette a szemüveget, kitűnt, hogy szép szemeket rejtett bura alá a szemorvos. Most semmi sem látszott belőle, csak az ajtómozgás miniatúrája. Tessék jönni!, kiabáltak. Rászánta magát. A lány belekapaszkodott. Megyek, közölte rekedten. Bántó hirtelenséggel engedte el a két kis kéz. Írok, mondta. Nem azonnal, de nemsokára. Es talán találkozunk egyszer. Szóval jövök, de előtte írok. Csak akkor írj, mondta mély hangon a lány, amikor nem zavarhat meg a feleséged, nem szabad miattam lebuknod. Dudálás, ordítozás, hogy egy fő hiányzik. Ment. A lány utána lépett, lemaradt, s amikor a busz, mint tiszteletkört, éles kanyart tett, hogy menetirányba forduljon, nem tudta, látja-e, vagy csak képzeli, mintha azok a kis kezek is előlopakodtak volna. Ő mindenesetre integetett.

Most mi van? Itt eszünk. Minek? Éhes vagyok. Viccelsz? Nem, mondta, és terített, miután a közelben kis turistaasztalt fedezett fel, amikor ülőhely után nézett. A kocsi is elfért a bokrok között. A viharvert asztal két oldalán egy-egy lócára lehetett ülni. Az ország egyik legszebb kilátása nyílt onnan. A húgod a lelkemre kötötte, hogy savanyút is együnk a csirkéhez, mondta a sógora, és szemben a kilátással leült. Nem is tudtam, hogy ilyen szép errefelé. Én sem, mondta ellenségesen, és a kilátásnak háttal ült le. Szembe babám, ha szeretsz, mondta a sógor, és nekilátott. Minden helyzetnek van dramaturgiája, helyeselt, és nézte a nagy falatozást. Emlékszel, szólt, amikor még a Baross térről indult a HÉV, és nem volt tilos rajta a dohányzás, a sok hülye inkább a büdös dohányzóba szállt fel, mert nem bírt ki egy megállót. Ja, mondta a sógor teli szájjal, és megtapogatta a zsebét, hogy nem hagyta-e a kocsiban a tűzszerszámot. Az anyósom például, ha Diósdra ment, a telekre, mindig vitt az útra elemózsiát, mert út közben enni kell. Ez más, komorodott el a sógor, a vezetés rengeteg energiát fogyaszt, egyél te is, mert az utazás kimerít. Utazás? Másfélszer ennyi ideig tart, amíg Pesten eljutok a munkahelyemre.

Belaktam a helyiséget, ennyi elég, jelentette a nővérszobában, most elmegyek. Nem jön velem? A nővér felállt, szembefordult, és nekitámaszkodott az asztalnak. Nem kérdezem, hogy hova akar menni, de itt tilos elmenni. Addig legalábbis, amíg meg nem határozzák, merre sétálhat. Ki akarja azt nekem megmondani? Majd ha túl lesz a felvételen... Én túl vagyok. Á, nincs. Még az osztályos orvos is megvizsgálja, anamnézist veszünk fel, és elvégzünk mindent, amit el kell végeznünk, akkor majd elmondom, mit szabad itt tenni, és mit nem. Jó? Minden jó, amit velem tenni akar. Kívánságára összebarátkoztam az ügyvéd úrral. Most mi a teendőm? Örült az ügyvéd úr? Azt mondta, örvendek. Mit csináljak, amíg viszontláthatom? Ebédeljen, nézett az órára, most indul az első turnus. A második egy óra múlva. Melyiket választja? Az elsőt. És elindult. Tudja, merre kell menni? Lefelé, kiáltotta vissza, barátságosan intett, és elsietett. A nővér megigazította a széket, tálcát vett elő, és kinyitotta a gyógyszeres szekrényt, hogy előkészítse az injekciókat.

A fekete kutya megállt, ránézett. A zsemleszínű tovább baktatott az emelkedőn, a szegény emberek egyszerű racionalitásával választva ki magának a legrövidebb utat, amin se bokrot, se fenyőt nem kell kerülgetni: az ember ne csináljon magának nagyobb éhséget, mint amekkorát csillapítani képes. A fekete érdeklődve emelgette a fejét, mintha azt kérdezné, mi van. Gyere, mondta. A kutya kissé megemelte a jobb mellsőt és a fejét oldalra billentette, de nem mozdult. Elindult felé. Amikor mellé ért, a kutya a társa után futott. Utánanézett. Könnyen mászható emelkedőt látott, amely az étteremhez vezetett. Balra egy teraszszerű térség látszott, néhányan arra sétáltak, jobbra pedig, hátrább, a fák között az egyik melléképület volt. A lejtő alján, a fák árnyékában fű zöldellt, néhány lépés a lapos terepen, és ott állt az úton. Két betonoszlop között nem volt drótháló. Visszatért a kerítésen belülre, balra fönt mindenféle építmény: konyha, raktár, meg ami ilyen helyen kell; éles szögben fordult a kerítés ismét a meredeknek. A sarokban újabb bejárat. Ehhez ajtó is tartozott, afféle vidéki dróthálós, fakerettel, ami a kertet szokta elválasztani a veteményestől. Több kijárat nem volt.

Most még megkávézunk, utána mehetünk. Nem kérek kávét. Szörpöt? Nem, köszönöm. Egy kis sört? Semmit. Étlen-szomjan akarsz beállítani? Számomra nem rendkívüli megterhelés, ha egy álló órán át éhezem. Köhögött. A sógora csak azt sajnálta, hogy a lóca nem klubfotel. El volt varázsolva a látványtól, a gyomra degesz volt, álmatagon szopogatta az édes kávét, és hatalmas slukkokban élvezte a magyar állami dohányjövedéket. Köhögsz? Még ezen a csodálatos levegőn is? Mi lenne, ha dohányoznál? Nem akarok semmi indiszkréciót elkövetni; de azért érdekelne, mennyire vagy te beteg. Semennyire. Akkor miért kell a hegyre utaznod? Vár egy lány. Aha. Nem értem, de nem baj. És jó nő? Nem felelt. Na, csak azért, mert ekkora utat megtenni valakiért...

Nem egészen értem a kolléganő írását. Mi az, hogy 3x infiltratum? És ezek a betűk? Addig világos, hogy tetszett kapni influenzát, és abból tüdőgyulladást, amiből tracheobronchitis maradt vissza. Így van: céháer, vagyis krónika. A krónika pedig arról szól, hogy a köhögés krónikus. Viccelni tetszik? Jó, értem. Ön nem tudná véletlenül, mi az a 3x? Dehogynem. Elmondom. Három influenzám és három tüdőgyulladásom van, azért kerültem ide. Értem, ön viccel. Most ne tessék tovább viccelni. Az orvos huszonnyolcéves volt, éppen egy évvel idősebb a komoly hangú, vízszintes szájú nővérnél. Ha nyugodtan elmondhatom, elmondom világosan, oké? Az orvoska nagyobb tiszteletet remélt. Jó lenne, mondta szigorú hangon, mert még másokat is fel kell vennem, és véget ér a munkaidőm. Akkor másolja le, doki, ami a papíron van, és kész. A főorvos úr érteni fogja. Az orvos elpirult, megmerevedett, és csak ennyit mondott: tessék beszélni.

Tessék beszélni!, mondta a postáskisasszony, a hívott fél a vonalban. Szia, hiányzol. Te vagy? Nagyon, igazán nagyon örülök. Hogyhogy telefonálsz? Örülök, hogy egyáltalán megtaláltak nekem, a portáscsaj valamiért nem szívesen keresett, és délelőtt nem is talált. Kapcsolhatott volna, a helyemen voltam. Szeretnélek látni. Mikor? Most. Van akadálya? Nincs. Hatkor indul egy busz, de át kell szállni a végállomásán. Pont hatkor? Igen. Megyek, jó? Gyere!

Ez a nevezetes déli lejtő, itt a főorvos úr szerint síparadicsom lehetne. Biztosan igaza van, nem értek hozzá. Én sem nagyon. Tetszik? Tetszik. Eléggé nehezen bírja az utat, de egyáltalán nem köhög. Hogy van ez? Nem tudom. Üljünk le itt?, kérdezte a nővér. Néhány pad állt a közelben. Leültek, és mivel magától jött, átölelték egymást. Mielőtt esteledett volna, a kis nővér, akinek vízszintes szája el-elkerekedett, és egy idő után fölfedte szemeit is, leszállt az öléből. Mennünk kell, mondta szép, komoly hangon.

Most hogy van ez a dolog, kérdezte a barátja. Ha már nem bírod a világot, fölmész a hegyre? Milyen hegy az? Varázshegy. Hehe, kurvajó vicceid vannak. Komolyan kérdeztem. Mindegy. Fölmegyek, ott magamhoz térek, és visszajövök, mert vissza kell jönnöm. Mi köt ide? Csak a válóper, meg a vagyonközösségi. És a meló. Mit meló? Normális ember örülne, hogy nem Pesten él. Itt van minden. Innen egyszerűen nem lehet elmenni, mert éhenhalok. Nem elég jó neked a hegy? De. Leveleztek? Olykor. Nem az a fontos, hanem az, hogy tudok róla, és hogy szeretek vele lenni. Ott nincs villamos, benzinfüst, meg ilyesmi. Ott ő van, és amikor a teraszon húsvéthétfőn kávét ittam, mert ahhoz volt kedvem, az áprilisi hó belehullott a csészémbe. Akkor még dohányoztam. Ha jött a főorvos, hogy megtévesszem, a leheletemmel játszottam. Cigarettának álcázott rágógumim is volt, és a főnővér vizitkor egyszer elfogadta a kínálást. A főorvos, akit igazán megszerettem, mert ott vannak olyan emberek, akikkel szemben ilyesmit megengedhet magának az ember, nagyszerűen szórakozott, mert tudta, hogy az egész komédia neki szól. Nem tudom, nem azért nem kutatta-e, hogy betartom-e a dohányzási tilalmat, mert bízott abban, hogy előbb-utóbb abbahagyom amúgy is. Most ezek közé megyek, de csak a minimummal találkozom, és ha látni akarok mást is, hát elsétálunk, és akkor azzal találkozom, akivel akarok. Neked semmi komoly okod nincs, hogy ne legyél ott. Annyit akár levelezve is megkereshetsz, hogy ott legyél. Mitől félsz? Mert félsz, ne mondd, hogy nem. De, a véglegességtől. A véglegesség ketrec. Elég volt. A pernek sincs vége. Ha így megy, évekig el fogjak húzni. Miért? Kinek az érdeke? Senkinek. Az alperes azt hiszi, hogy neki, mert közben tovább romlik az egészségem; pedig csak neki lehet sürgős, mivel megöregszik, és most komolyan jár valakivel, a fiam mondta. Ha az a fickó kiismeri, visszamegy a parti. Az ő helyében én nem húznám az időt.

Már emelkedett a hegy, izgatottan bámult kifelé. Itt is voltam, mondta. Hol?, kérdezte a sógora, és a szélvédőt elborította a füst. Mindenfelé, hörögte, és nem mutatott semmit.

Erősítsetek engem szőlővel, üdítsetek fel engem almákkal; mert betege vagyok a szerelemnek.

Akkor mondom: Ősszel kezdődött az influenzajárvány... Az még nem volt járvány, csak... Oké. Kaptam ősszel egy B-vírusos influenzát. Nem engedhettem meg magamnak, hogy kifeküdjem, bejártam dolgozni. A munkahelyem egy nyirkos pincében volt. Lábon hordtam ki, tüdőgyulladás lett belőle. Értem, szólt az osztályos orvos. Igen? Akkor folytassa, doktor, én hagyom. Nincs vége? Nincs. Mondjam? Tessék csak. Még tartott a tüdőgyulladás, amit szintén lábon hordtam ki, mivel nem értem rá lefeküdni se vele, se mással, amikor bejött egy kósza A-vírus. Tényleg volt ilyen, szólt a nővér, amikor az orvos meg akart mukkanni. Mivel lábon hordtam ki, kaptam belőle tüdőgyulladást, úgyhogy már volt két különböző influenzám, és két tüdőgyulladásom, amitől úgy legyengültem, hiszen lábon hordtam ki, hogy a B-vírus utolsó hulláma, ami az újság szerint mutánsa volt az eredetinek, mivel a vírust megedzették az antibiotikumok, elkapott. Ezt is lábon hordtam ki, lett belőle egy még újabb tüdőgyulladás, amitől elájultam, és arra ébredtem az orvosnál, hogy injekcióznak. Amikor látták, hogy magamhoz tértem, közölték, most pedig feküdni fogok, és ha nem múlik el a köhögésem, beutalnak ide. Nem múlt el a köhögés, itt vagyok. Ennyi.

Én leszek ma éjjel az ügyeletes nővér, de inkább aludj, mert az egész szárnyon nekem kell rohangálnom, ha van valami; és általában van. Meddig tart az ügyelet? Reggel hatig, utána délelőttös leszek, azután hazamegyek, mosok és lefekszem. Holnap délutántól szabad vagyok, bejöjjek hozzád? Ha nem leszel fáradt. Miattam nem érdemes kimerülni. Ugye, ezt nem mondod komolyan? Nem hát. Ha nem jössz be hozzám, akkor én is mosni fogok. A lány elnevette magát. Inkább jövök. Meddig alszol? Négyig; akkor vége lesz a csendespihenődnek. Én nem akarok csendespihenni. Pedig jó lenne. Mit mondtál a Buksinak, hogy annyira tisztel? Buksi? Ja, az orvosöcsi. Ő azt mondta, hogy négyes beteg vagyok, és az alsó sétautakat nem látogathatom. Erre én azt mondtam, hogy az nagy baj, mert néha nem lehet velem bírni, mivel pszichopata vagyok, és ha kitör rajtam, akkor nem érdekelnek a szintek. Ettől frászt kapott, de megnyugtattam, hogy ha nem idegesít, ártalmatlan vagyok. Akkor jött az öreg, megvizsgált, és azt mondta, ötös beteg vagyok, oda megyek az intézeten belül, ahova akarok. Nem mondtam meg, hogy elvittél magaddal. Most miért nevetsz? Ezekkel így kell bánni. Akkor láttad volna, amikor kimeresztettem a szememet.

Az ő árnyékában felette igen kívánok ülni; és az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek.

Fölmászott a harmonikaszerűen gyűrött kerítésig, kilépett, és mély sóhajjal köszöntötte a szabadságot. Alig valamicskét nyikorgott a muzsika a mellkasában. Pár lépés után keskeny csapás kanyarodott jobbra fölfelé. A csapás egy másik, hasonló ösvénnyel futott össze, és együtt jutottak ki az útra. Ez az út is sárgásszürke volt, a lejtő alján látotthoz hasonló szélességű. Rövid kanyar vezetett a kis kockaépület ajtajáig. A kirakat tele volt díszes üvegekkel. Bement, mindenféle édességet vásárolt, vett néhány üveg márkás italt is. Ezután lefelé ballagott. A főbejárathoz ért. Betegek járkáltak, némelyek a kaputól nem messze álló bódéhoz mentek. Ittak. Mit vett, kolléga?, kérdezte egy tűzoltó-egyenruhás, kissé tántorgó személy. Elsorolta. Semmi közöm hozzá, fújtatott, mert a kezében levő féldecis poharat éppen csak elvette a szájától, és a szilvapálinka torkonragadta, nem is szólnék, de nem érdemes a kis közértbe járni. Itt olcsóbb. Meghívhatom? Köszönöm, de... Ne sértsen meg!, rikoltotta a tűzoltó. A bódéval átellenben kis díszmű-áruda állt, üvegfalát világhírű cigaretták dobozai díszítették, eredményesen csábítva az ínyenc betegeket.

És mi van?, kérdezte a barátja. Mit csinálsz ott azon kívül? Vagyok. Alszom, sétálok. Amikor ráér, együtt sétálunk, lemegyünk busszal, táncolunk, beszélgetünk. Miről? Nem tudom. Azt hiszem, magunkról. Én legalábbis nem akarok magamról beszélni, de biztos, hogy én vagyok a témán. Meg talán amit olvastunk vagy láttunk. Külön, persze. Nem vagytok ti sznobok? Miért? Miről beszélgessünk? Kurvákról? Ha kérdezi a peremet, elintézem néhány szóval, ő nem erőlteti, talán azt hiszi, nagyrészt az elől megyek hozzá. Ő meg mit meséljen? Ha néha kinyomja belőle a keserűség a munkasztorikat, érzem, hogy egyedül van. Néha úgy érzem, az a lényege az egésznek, hogy nem fárasztjuk egymást. A múltkor mégis azt mondta, hogy az egyetlen stresszmentes állapot a halál.

Hát te?, és vízszintes szája csupa görbület volt, hangja kivilágosodott, megtelt. Megtaláltam az utat, eléd jöttem. Örülök. Hogy vagy? Ez most mindig így lesz? Jön a kedvesnővér, és kérdőre von? Dehogy, komorodott el, csak beteg vagy, ezt meg kell jegyezned. Jól van, már tudom kívülről. Inhaláltál? Igen, de köhögtem tőle. Akkor is kell. Jó. Végigcsináltam. Voltam továbbá légzőtornán is, meg mindenen, ahova mennem kell. A nővér átölelte. Gyere, sétálunk egy kicsit. Az alsó úton mentek, egy idő múlva kanyar következett, a végén feltűnt a bódé. Ez most hogy van?, kérdezte. Visszaterelsz? Nem. Csak bemegyünk a kapun. Akkor látni fogják, hogy velem vagy. Kijárkálnak a betegek is, az ötösöknek nem szólnak érte. Itt mindenki annyira beteg, hogy néha egy kicsit szabad lehet. Most bemegyünk. Köszöntek, a portás tisztelgett. Ez mire jó, ha amúgy is járkálhatok? Semmire. Mi ketten köszönünk, és kész.

Nekem egészen bedugult a fülem, fordult hozzá egy asszony, akinek reggelente köszönni szokott. A magáé nem? Nem. Nem? Egyáltalán? Nem. En annyira megérzem, ha így lefelé jövünk a hegyről... maga hányadszor járt fönt? Először. Nem is igaz, kötődött az asszony. Maga vagy sokszor járt már fönt, vagy pilóta. Pilóta, igaz? Igaz. Milyen érzés az? Bocsánat, nem figyeltem... Milyen érzés ott fönt repülni? Mihez hasonlít? A szerelemhez. Á, maga viccel. Nem zavarom, gondoljon csak a kis nővérkére. Örült, hogy akaratlanul bár, de megbántotta. A napfény csaknem szemből sütött, szikrái le-felcsúszkáltak az üvegen, szertepattantak, és mint csillagszóró-sziporkák hullottak az utasokra, akik ebből semmit sem vettek észre, házastársuk járt a fejükben, a kötelező gyakorlat, amit olajozottá tett a megszokás és a vetett ágy, amit egy-egy kósza siker esetén nélkülöztek az intézet kertjének hűvös zugaiban.

Itt van egy bolt, megállok, mondta a sógor. Nem veszel valamit? Nem. Itt van szuvenír. Régóta keresek egy Agatha Christie-t, azt megnézem, addig nézz te is valamit; hogy van ez, hogy semmit sem viszel? Mit vinnék? Akármit. Virágot. De vehetnél valami szuvenírt is, hátha nem jössz többé, sohasem tudhatja az ember. Csak úgy emlékül.

Emlékezés, mire? Anamnézisre, hogy mi is volt valamikor: a tudás és a történés viszonya. Felvegyem az anamnesisébe ezt a pszichopátiát, mennyire komoly? Feltételezni, hogy a történésnek megismerést megalapozó jelentősége van. Mi a csecsemő anamnézise, ha nem az embrió és – causaliter – a magzat, aminek a tett, ami kezdetben vala? Akár a kezdettől való szenvedés története, mert az emberi szenvedéstörténet az emberré válás története: tisztából gyakorlativá lenni, ez az emlékezés folyamata; következtetni, ítéletet alkotni, és a megismert önreflexiót felhasználni. Magunkért. Mások ellen. Egy bizonyos ponton túl kétségtelenül azonos a kettő, de kiindulásában semmiképp. Az agresszió akkor következik be, amikor kiterjedéseimet a másik a puszta létével korlátozza. Souvenirkiterjedések a kirakatban: ökölbe szorult emlékezet, az értelmi megismerés hanyatt esése, jövőteremtés helyett a leírt anamnézis.

A tettre emlékezni. Mert akkor a kerten át végül lefelé mentek, arra, amerről a két kutya jött. A zsemleszínű elfordította a fejét, a fekete ellenkezőleg: feléjük fordult és meglengette a farkát. Félsz a kutyától?, kérdezte a lány. Nem. Mindent szeretek, ami él vagy szép. A mi kutyáink csúnyák. Az egyik nem törődik velünk, a másik csóvál. Nem ellenségesek. Élnek. Szeretem az életet, szeretem a kutyáitokat. A portán hangosan köszönj, hogy ne lehessen letagadni, de ne állj szóba senkivel. Nővérszálló. Az orvosok a túlsó szárnyon laknak, magyarázta. Itt nekünk kétágyas szobáink vannak, vendégszobák az emeleten. Amikor anyámék még meg tudtak látogatni, ott laktak, fönt. Miért van a nővérszálló kapujára kiírva, hogy HÚZNI, ettől röhögnöm kell.

Itt sincs meg az a könyv, mondta a sógor, megnézte a souvenirbolt kirakatát is, és beszállt. Na, megyünk?, kérdezte, és rágyújtott. Érdekes, minél följebb jutunk, annál jobban köhögsz. Biztos, hogy jót tesz neked a magaslat?

A kis bódé és a nagyobb, a kocsma, már bezárt, mire megérkezett. A főbejárat előtt jobbra tért. A kék köpenyes asszony kötögetett, mellette rádió szólt, alig hallotta meg, hogy csengetnek. Mire felcihelődött, már az egész szálló talpon volt, és a lány vízszintes szája szaporán mozgott, elvette a kulcsot a kékköpenyestől, nyitotta a kaput, csak menj, mondta, sebesen magyarázott, erre a köpenyes kikiabált az üvegkalitkából, hogy régen láttam, én emlékszek magára, hallja, robogtak a kis lábak, és bent, az ajtó mögött összeborultak.

Hatvanan vannak a királynék és nyolcvanan az ágyasok és számtalan a leányzó. És az én galambom az én tökéletesem.

Itt jobbra majd. Az elágazásnál jobbra fölfelé, az út oda vezet. Egyenesen? Szerpentin.

Hova mész? Hogyhogy átutazol? A szüleimhez. Viszek egy csomó injekciót, feljavítom anyámat. Beteg? A szíve. Ilyenkor, amikor hazamegyek, mindig feljavítom annyira, hogy a következő találkozásig ne legyen baj. Apám nem tudja ápolni, nem ért hozzá. Amióta a hegyen vagyok, könnyebben jutok gyógyszerhez. Mi történt? Elválsz? El. Mikor tudsz meglátogatni?... Kár volt kérdeznem? Nem. De igazán nem tudom. Gyakran hiányzol. Te is. Iszol valamit? Csak üdítőt. Beültek az egyik napernyő alá. Emlékszel, mennyit ittunk? Te hoztad azt a rengeteg whiskyt, adtál a Buksinak is... Erről jut eszembe, tudod, hogy a Buksi mennyire kiborult tőled? Sejtem. Á, amikor eljöttél, másnap összehívta a nővéreket... Ó, az én derék asszonyaim! ...és azt mondta, mostantól pedig vége az őrületnek, itt fegyelem lesz. A betegek betartják a csendespihenőt, és ezentúl nem csinálnak presszót a vizsgálóból. Erre azt mondtam neki, hogy ő is a te kávédból potyázott, ameddig fönt voltál. Erre zavarba jött, és lement az igazgatónkhoz. Én pedig szaladtam az öreghez, és mondtam, hogy főnök, a Buksi a dirinél van. Na, az lett a vége, hogy a Buksi most Debrecenben körzeti orvos. Olyan furcsa, hogy mi ketten újra találkoztunk, és üdítőt iszunk. Hánykor megy a vonatod?

Ezek szerint az egész úgy indult, hogy vele voltál néhány hétig, és utána kétévenként találkoztatok?, morfondorízott a barátja, most pedig havonta. Nem havonta. De, figyeld meg, átlagosan havonta jársz hozzá, pedig itt semmi dolgod. Tulajdonképpen ott a helyed. Ő még nem mondta? Nem. Ha véletlenül azt mondaná, vagy írná... Leveleztek is? Időnként. Én néha el sem küldöm. Hát akkor ez elég jó kapcsolat. Mit mondasz, ha megírná, hogy úgy gondolja, HOGY Ő IS ÚGY GONDOLJA, ahogy te érzed, akkor mi lenne? Na mi? Akkor az lenne, hogy eltűnnék. Akkor ő írna még egy levelet, vagy megkeresne. Nem tudja a címemet. Hogyan? Nem tudja a címemet, anyám címén levelezünk. Akkor megkeresné anyádat. Nem. Ha ilyen volna, nem találkoznék vele. Hülye vagy, de mégis irigyellek. Én is szeretnék ilyen hegyi ember lenni. Már az vagy: yeti.

Még mindig nincs szobatársad? Volt már kettő is. Hova tetted őket? Kiutáltam innen, különösen a másodikat. Abból még fegyelmi is lett. Nem akarsz róla beszélni? Nem kell. Kiutáltam, most úgy néz ki, hogy többé nem is lesz szobatársam. Belémtörődtek. Meddig maradsz? Nem tudom. Annyira váratlanul jöttem, hogy én sem számítottam rá, nincs nálam semmi. Mindent kapsz, ing- és gatyamosást vállalok, ha megszárad, mehetsz is. Ha maradni akarsz, itt maradsz. Már kértem két szabadnapot. Ha tovább maradsz, majd bejárok dolgozni, és te itthon leszel. Örülök, hogy nem híztál meg. A legényemberek karcsúk. Ja, tényleg, és a vízszintes száj sarkai megemelkedtek, már legény vagy. Milyen érzés? Ha visszajössz, megmutatom. A szájacska összevissza változtatta a helyzetét, a lány nevetett, és visszabújt.

Baj lesz, ha nem találnak a kórteremben? Te szent ég! Éjszaka lett közben. Most már nem érdemes visszamennem, majd reggel. Ne viccelj! Az öreg hazaküld azonnal. Elaludtunk. Na és? Nem bízol az öregben? De. Az öreg egészen biztos, hogy hazaküld. Annyira becsületes. Jó, de ki van írva, hogy este kilenc után már nincs porta. Ha van pénz, porta is van, mondta nyugodtan a nővér. Megpróbálta, beválik-e, amit megfigyelt. A nővérszállóból a kerítésen látott hiány felé futott, már jól bírta a terhelést, nekiveselkedett az emelkedőnek, és amerre a kutyákat látta, felsietett. A sötétben nekiment egy-egy fának, de gyorsan elérte az oldalajtót. A teremben még szólt a tévé. Amikor belátta, hogy az ajtót nem bírja benyomni, kopogott. Egy idő múlva odajött egy férfi. Mit akar, kolléga? Bejönni. Csak a kapun! A tűzoltó-egyenruhás volt. Parancsnok úr, sürgette, nem tud valami megoldást? Nincs megoldás, mondta panaszos hangon a tűzoltó, és elimbolygott. A főépület kapujához ment. Lenyomta a kilincset, hiába. Kopogott. Utána csengetett. Nagysokára előjött a tévéteremből a portásnő. Zárva!, kiáltotta dühösen. Csókolom, megjöttem!, kiabálta vidáman, ahogyan a kézbesítőtől hallotta. Gyanakodva nyílt a rács mögött az ablak, de a gyanút nyomban eloszlatta a befurakodó százas. Máskor vigyázzon az órával, fiatalember, nyílt alig embernyire a kapu, majd sietve becsukódott. Nem is vacsorázott, ugye, mondta az asszony, és az ebédlőbe terelte. Na, egyen, jó étvágyat, mondta, amikor visszajött, és elsietett tévét nézni.

Téged szeretnek ott, mondta a barátja. Abból, amit elmondtál, nyilvánvaló. Ez a különbség a hegy és a völgy között, mondta. Pedig nem szeretnek, csak éppen nem bántok senkit, hát engem sem bántanak. És persze ott a pénz, amivel tömöm őket. Ezért elnézik, hogy néha nincs pénzem. Ha az a portásnő a százas ellenére kizárt volna, a főorvos másnap megírja a zárójelentést, és hazaküld. Akkor pedig nem kapott volna egy újabbat másnap, meg két nap múlva, és ahányszor csak elvétettem a zárórát. És a nővéred? Nem tudom. Könnyen lehet, hogy csak teljes asszonyi létre vágyik, férjjel, esetleg gyerekkel. Tényleg, mi lesz, ha terhes lesz? Nem lesz terhes. De ha mégis? Nem lesz terhes. Ennyire bízol benne? Igen. Akkor szereted. Nem függ össze. Szerintem becsületes. Nem nyíltabb, mint amennyire kell, de őszinte és becsületes. Éppen ezért félek, hogy kimondja a véglegességét. Mi bajod azzal? Semmi. Ketrec. Irtózom tőle. Klausztrofóbia. Állítson le egy helyre, és mondja azt, hogy maradjak ott, ameddig miatta kedvem van ott lenni. Akkor talán ott porladok el. Csak ne legyen kötelező, és ne legyen tilos máshova állnom, mert akkor elmegyek. Ezt ő pontosan tudja az első nap óta. Okos. Ha elég okos hozzám, akkor rám bízza az egészet. De ez így bizonytalan, nem veszed észre? Nem veszem észre.

Én elaludtam, de lelkemben vigyázok vala, és ímé az én szerelmesemnek szava, aki zörget, mondván: Nyisd meg nékem én nővérem, én mátkám.

Megjöttünk. Ez az? Hogyan jártál ki innen? Itt tilos a betegeknek... És? Tilos hamisan tanúzni is. Láttad, mennyien vallottak ellenem hamisan. Mi az, hogy tilos? Gyávák menedéke. A tiltok menedéke: a varázslók tabumisztériuma. Itt balra van egy bolt, ott is van szuvenír. Én nem megyek oda, mert engem megismer a boltos lány, és akkor beszélgetni akar, pedig most nem érek rá. Vele szemben a kocsma van. Egyedül megyek tovább. Belépett a főbejáraton, majd elindult a lejtőn lefelé.

Ismerni az utat: az anamnézis tudása. Az anamnészisz visszaemlékezés, ezért éltek a múltjukkal békében a görögök. Ismerték magukat. Hová mész,d omine? Honnan jössz? Domine, kyrie. Az a fontos, hogyan jössz, Uram. Mindegy honnan, de ahová eljutok, nemcsak teleológia kérdése. A célképzet bármennyire reális, idea, aminek elérése nem materializáció, hanem mód kérdése. Az egyszeri események megjelenítése a visszaemlékezés, és a megjelenítés végső soron ideateremtés. Ezért szebb a megjelenő, mint a megjelenített. A visszaemlékezés ekképpen a szépség ünnepe, és én szeretem a kutyát, az élőt, a szépet. Az anamnézis a kutyák szép ünnepe, az élet megjelenítése, aminek az a célja, hogy az ünneplők úrrá legyenek a maguk helyzetén. Ha uralkodnak helyzetükön, akkor amire emlékeznek, maradandó érvényű. A megjelenített túllép az emlékezőn, mivel örök: az emlékezésben örökszép egyszervaló mindenkorra valóvá lett, és semmi köze a halálhoz, tehát előrevetíti a mindenséget, amibe beletartozik. A cselekvő személyek beleépülnek a kozmoszba mindörökre, ezért van, hogy a tett volt kezdetben. Az alfa ómegaként tér vissza a folytonos jelenvalóság anamnézisében.

Az én szerelmesemnek szavát hallom, ímé, jő, mert a tél elmúlt, virágok láttatnak a földön, az éneklésnek ideje eljött. Tégy engem, mint egy pecsétet, a te szívedre.

A portásnő letette a kötést, mert szemét elvakította a nagy fényesség. A főbejárat portása egy csokor borvirágot vásárolt a kocsmával átellenes bódé kisasszonyának. Állt a bál negyven nap, negyven éjjel, és amikor a rendőrök szirénázva megérkeztek, mert a sógor balhét csinált, hogy egy ember nyomtalanul elveszett, kíváncsi betegek tódultak a nővérszálló elé. A pajzánabbak figyelmeztették a lassúbb felfogásúakat, hogy a kapura direkt az van kiírva, hogy HÚZNI, hehe, és nem tudtak hova lenni a csodálkozástól, amikor a rendőrök megbilincselve elszállították a portásnőt, aki tele torokból ordította, hogy ő harmincötödik éve példamutatóan teljesíti a kötelességét. Egy tűzoltó az egyenruhások hivatal adta biztonságával behatolt a szálló folyosójára, és kissé imbolygó léptekkel bár, de a fennsőbbség tudatával az egyetlen tárt ajtóhoz menetelt. Belépett. Azután a szobába nyomult. Az ágyon, lepedővel letakarva, két emberalakot látott. Tétovázott. Egy ápolónő lépett a szobába, mögötte egy orvos. Kituszkolták az ittas embert és az orvos határozott mozdulattal fölemelte a lepedőt. Értetlenül nézett a nővérre. A lepedő alatt a vetett ágy volt, semmi más. Érti ezt?, kérdezte. Hát..., bizonytalankodott a nővér, és eligazította a fellibbentett leplet. Erre megint úgy látszott, mintha lenne alatta két ember, szépen kinyújtóztatva, egymás mellett. A francba, csattant fel. Óvatosan megemelte a lepel egyik sarkát, és alálesett. Nem volt ott senki. Ezt az orvos is ellenőrizte. Kínos, jegyezte meg. És főleg érthetetlen, mondta a nő. Nővér, ismeri a kolleginája anamnesisét? Nagyjából igen. Amikor ide került, kezeltük, az iratai között biztosan megvan minden lelete. És ez, aki itt volt nála? Sejtem, hogy kicsoda, bólogatott a nővér. Úgy tudom, őt is kezeltük. Az utóbbi időben gyakran járt hozzá. Talán komoly ügy volt. Nem tetszik tudni, mi történhetett itt?

A busz, mintha tengeren járna, hullámzó úton ereszkedett a völgybe. A napfény szemből sütött, szikrái le-felcsúszkáltak az üvegen, és csillagszóró-sziporkaként hullottak az utasokra. Egy asszony fordult a mellette ülő fiatal férfihoz. Nekem egészen bedugult a fülem, a magáé nem? Nem, válaszolta a férfi. Én annyira megérzem, ha így lefelé jövünk a hegyről. Maga hányadszor járt fönt? Először. Akkor maga pilóta, igaz? Igaz. Korábban még nem is láttam fönt soha. Hallgattak. Mondja csak, szólt darabidő múlva az asszony, volt már szerelmes? Az ember elgondolkozott. Igen, mondta azután. Voltam. Én szeretem az ilyen dolgokat, biztatta az asszony, magánál milyen érzés volt? Olyasmi, mint a repülés és a halál. A halál? Igen. Amikor annyira szerettük egymást, hogy az olyan szép volt, mint a repülés, feloldódtunk egymásban. Az volt a vég. Ne mondjon már ilyet, évődött az asszony, és könyökével útitársa felé bökött. Nem találta el. A mellette levő ülés üres volt.