HEMICRANIA

Kora reggeltől nyelvel már a nap,

nyálát hónaljig sodorja a hő,

s ha a szellő a fák hajába kap,

lila tokával kóvályog elő.

A promenádon felforr a finom por,

a restaurant-ból kifordul a séf;

csupa pocak és merő egy tompor,

a húgyhólyagját rugdossa a sérv.

A meggyes kofa vesszőkosarára

pihenni tér egy darázs-peloton,

bőg a retek és bömböl a saláta,

szurkot öklend a hőgutás beton.

Aszfaltba ágyazva cirpel az acél –

a sínpár mint a végső párhuzam –,

s a távolban már ott remeg a Cél.

Kerék sikong. Kerületén zuhan.

Mily korán jön a késő délután,

milyen kései ez a nyárelő...

A narancssárga villamos sután

dülöng. S a végzet egyre nő.

...Eltűntek a templomot a félelmetes Antonius-bástyával

összekötő függőhidak, s az égből leereszkedő feketeség

elöntötte a hippodrom szárnyas isteneit,

a lőréses falú palotát, a piacot, a karavánszerájt,

az utcákat, a tavakat...

Elveszett Jerusalaim, a hatalmas város,

mintha sosem létezett volna...

A föld körkörös izmai közt cuppogó balga bütyök

– szapora talpam lassacskán elnehezült.

Már egy temérdek szemérmű dombháton haránt

lopódzó horhó sárfodros csapása

hörpölte görbe léptem...

                                        ...Hát ideértem,

hol e meredek slicckanyar az erdő

torkához kaptat s szökellő férfierőm

elenyészik a zománcrideg szálfák oszlopcsarnokában,

vérvörös champagne gyöngyözik dermedt hátamon,

rengő gerincem előtt széthajlik a páfrány,

s összelebbennek fölöttem a lombok húsos ajkai...

                  ...s bőszen dagasztván a rőt ragadványt,

haladtam lankadatlan, s mintha csak

rámpás bor zsongott volna agyamban,

borzongott az agyag.

                                   ...De tintás

borulat lepte be ekkor a keskeny eget, a szurdok

elsötétült, mint satuba fogott gyapjasgombafej,

és az égbolt kocsonyás lege haragosan felfortyant,

át-átpöffent a duzzadt martok lefcses meredélyén,

majd nehéz slájmját gyér hajamból a sűrű

rengetegre seperve, lobbot vetett a makkfák

milliárd pihekönnyű lobogóján.

Villámok útját járták az ideges pólusok

hasadékain villódzó villás farkú fecskék;

töviscsóváik csontig redőzték síma homlokom.

Az ében hömpölygésben albínó gólyák csapata

húzott délkeletnek: harminchárom tejfehér kereszt –

retkes lábbal harangoztak a fellegek,

ecetes kapcával csapkodtak pofán,

de izzó nyilával végre általdöfött

országába atyám...

...Sírhantomon vadkanok dagonyáznak,

meghágják vágyra járó hajléktalanok,

lebiggyesztett szeméremajkú neurotikus

hetérák csiklandnak faggyús krizantémjaikkal;

fejfám tövébe temeti szeretett

aranyhörcsögét egy nyúlszájú kamasz...

                                                     ...Megéledt a gaz,

könnyfacsaró torma döfte gyökerét töppedt szívemig,

fakó epémre temérdek árvacsalán sereglett,

zöld nyelvvel nyalogatta húsomat a lósóska,

vadzab sarjadt utolsó vacsorámon,

s tomporomnál kókadt pásztortáska fityegett;

zsíros rögömön vörösre tapsolták

húsos tenyerük a lusta útilapuk...

...Igen, semmi kétség, ez megint az a leküzdhetetlen,

szörnyű betegség... a migrén,

a hemicrania, a féloldalas főfájás...

nincs ellene orvosszer, nincs tőle menekvés...

...Aztán a völgyre hanyatlott az alkony s befolyta

a tojtát, a kjémest, a szülinapi gyejtyás-emeletest,

s csak a kinnfelejtett használt vatta füldugasz

aranysárga kenőcse lángolt meg a Koponyahegy

keresztje egy erősen elrajzolt színes nyomaton;

az ajándék ló is elaludt már álombeli almán,

Gagajingyuji kejingett csak az űjben, a tyúk

is elült, s foghíjasan mosolygott a harapás az almán

– bár medveszarból még évi 48 kiló esett egy főre,

s a tintaceruza-gyártás az USA-belinek a hétszeresére nőtt

– álmainkból kilovagoltak a delejes csókú királyfik,

elpörögtek a csodakarikások és iszonyatos

gágogás hallatszott tollpárnáinkból,

mélyhűtőinkből malacsivalkodás zengedezett,

baglyok huhogtak bútorainkban, szúette

ajtófélfáinkba darazsak telepedtek,

s megindultak a horgolótűvel átdöfött jancsibohócok,

a kitekert karú, kancsal évibabák,

masíroztak a fölfeslett hasú plüssmacik,

megkopott-sárga gumikacsák totyogtak,

zümmögve közeledtek a felhúzható kaucsukaligátorok,

s ágyunk alatt karamboloztak a káros vízerek.

                                                                ...és: JECCS!

– roppant meg egy ágydeszka a jepülőbojdámnál...

                                                                ...és: JOPP!

– reccsent meg egy másik, a tajkóm bökve meg...

...aztán táncra perdült alattam valahány, mintha egy

Petroff kalapácsain vetettem volna ágyat,

melyen koffeinmérgezett

dixieland-zongorista szaporáz,

és fájdalmában felnyögött a ház,

kipotyogtak az aszott faszegek,

és fogadkoztak mind a félszegek,

de ők is kihulltak

hiába pirultak,

eltántorogtak, mint a részegek...

...s lehangolódtak mind a sodronyok,

és besült a sok-sok serteperte nyak,

mert fölszikkadt a szélseperte nyák,

s az eresztékből kicsorgott az enyv,

ürességtől kongott a partföveny,

ájultan tátogott a deszkamóló,

s a strandon átcsapott a szöszke hólé,

hol lucskos kalocsniban csatlatva kerestem

ösvényt feléd, de bambán ragyogott

a rácsosra gereblyézett homok,

és harsogott, mint vérbő jonatán,

éhes fogaim porcelán-fonatán,

de a tiltott gyümölcs egyre csak fogyott,

s távol sirálycsapat villant, vijjogott,

és sehol se vagy te és sehol egy lábnyom –

Achilles-inamba szállt a bátorságom!

...A zivataros sötétségben kerevetén fekvő helytartó nagy,

mohó kortyokban ivott, néha-néha a kenyérért nyúlt,

apró darabkákat tördelt belőle, s úgy nyelte,

időről időre kiszívott egy-egy osztrigát,

citromot rágott hozzá, és megint ivott...

Monoton morgássá meszesednek a zajok; súlyos

pihén-puha pörölyével a csönd átszakítja a

képzelet falait.

Mögötte az amorf való szögletes morfium

gomolyog vak páriák áttetsző sóhajaként.

Lomha bodrain átvigyorog

s testes sejtjeit széthúzza vörös körmeivel a Semmi.

VAN a Hiány, s nincs, ki szilajon rátelepedve,

keményen beleürítene lágy vágyába s LENNE.

Torzonborz torkának kampós odva mélyén

virraszt a gyönyör dőre baglya;

nincs, aki manduláinak tömött vánkosáról

elriasztaná a sikoly pőre tőrét – horgas

csőrével merve ki láváját – s jegelné.

Nincs az a kincs,

nincs az a nyálzó izomból kiizgult gyöngyszem,

nincs az a VANva gyarapvó LENNE.

Nincs az a kincs, az a bilincs.

Nincs a Hiányra hágó LEVÉSnek medre.

Nincs az a hamvas hasztalan akarás,

nincs az a megmaradás;

nincs az adás, csak a megmaratás.

Kósza jószágod nem kerülgetik zsiványok.

Nincs oly toprongyos kóbor haramia, aki

formázhatatlan javakra vetne szemet.

Elveket izzad, tetteket vedlik az elme s elmegy

– gyönyörré zanzásodik a gyönyörködés –;

mind ingerlékenyebbé töpörödve hergeled

egyre torkosodó érzéketlenségét.

A rettegés gyalázata

csak az alázat látszata.

Elvetemedik a térfertőzött Idő.

Seggébe tolul lábszaga

s egy böffenéssel messzire kilő.

Szimatot fognak, s a felejtés

röppályájáról visszakanyarodva,

utánad csaholnak az emlékek.

Legott fölsejlik a kérlelhetetlen Cél,

átbaktat a hegygerinc döglött brontoszauruszán,

lompos iszákjában hajdani huncfut kebeleknek rumbatöki,

kaszáján hullamerev csiklók fürtjei lengnek,

vizeletlangyos sablák dörgölik csontos tomporát;

átkel a vágyon – rád hajol. Már lehelete ismerős.

...mi préseli ki belőle a riadt, félelmetes kiáltást?

Mindig ugyanaz. Torz, orrtalan hóhérlegényt

lát maga előtt, aki ugrándozva, furcsán huhogva,

a keresztre feszített és szenvedéseibe megtébolyult

Gestas szívébe döfi lándzsáját...

Még csóklik a száj s már porlik az orrlik,

lehull a lét magvaváló makkja,

ösztövér tövén kövér nyű kotlik,

nyaffog a térd – elnehezült pakkja.

Döglött cimpák, emeletes tokák,

ernyedt tenyér, prémekbe fulladt talpak,

kókadt belek, s mint kopott fékpofák,

fityegnek barna halmai a farnak.

...Az Idő végbelén kanyarog a záp szél,

egymásba harapnak

a lenyelt fogak,

ám a köldök alatt, a herék kerekén

meredező csővel,

új kín bólogat.

Hiába dagadoz dölyföm birtokában

csírától roskadó két, lapátnyi markom,

magányos maradtam,

amilyen magányos csak egy görögdinnye

lehet decemberben az Északi-sarkon.

...esküszöm a lárokra meg a tizenkét isten lakomájára,

sokat adnék érte, ha már ma elindulhatnék!...

Félpofásan csetlik-botlik a Hold,

átdől az akác pőre koronáján,

s akár ha böllér vértől feldagadt

rongyot facsar, míg végsőt rúg az ártány,

hamvas taknya az ágakba akad,

lejojózik egy szőrös töklevélre,

ott bárgyú-bandzsán elterpeszkedik,

s visszapislog a dunsztos sötétségbe.

Arrébb posvány aléltan szörcsögő

vemhes spongyája – böffenése ecet,

ihol egy morc vakond pörsen elő,

s amott sovány hörcsög majszol perecet.

Dorombolva hempergőzik a csönd,

magába dönt egy nagy köcsög kovászt,

püffedt szorvája odúmig tolul,

számban matat, szívemben kotorász.

Kitölt s lehajt, nedveim gurgulázza

tiltott fámat csontig lerázza,

karomba fonja nyákos csápját,

koccintása velőmig jár át,

s végül az idegek utolsó parázna

rángásait is tésztájába rántja –

luszteren lengő palacsinta,

tátogok,                                       mint a

frissen                                         megkent

hinta...

...s mikor elül a kajla lendület,

méla halmának vajban duzzogó

prémes pépjére halkan csöppenek;

magammal tépek némi kese fényt

a csillár ágasáról, de megint

élesztőt fúj – fejbúbig telehint –,

és úgy megdagaszt, mint egy meselényt.

Csendjébe tunkol, sötétjébe teper,

kinyom, szétlapít és összeseper,

ajka eper és barack a válla,

hamis köveknek minden talmi bája

pupilláján dereng, combja padlizsán,

rőt kandúr horkol kártyapakliján,

varázsgömbjein rügyet bont az áram,

báva pávaszem pislog udvarában,

kelyhének nedve fortélyos zamat,

elszédülnek farán a szép szavak,

ellibben-lobban rókaprém-sörénye,

s ki beleszippant, boszorkányos kénye

szerint mozog – mi vértől átkozott

köréje gyűl, s csak úgy tolong beléje –,

...mert jót ígért, de csupán kárt hozott,

aki dicsérte, menten elkárhozott,

pártáján hold volt, patája kova –

holdtöltekor a Szent Mihály lova

galoppozott és csóvát öklendezett

a hétrét görnyedt házsorok felett,

látott a vak és megvakult a látó,

az Úr kezében megszédült a dákó,

üstökös magja hullt, bukott angyal nyögött,

lefialt a gonosz a keresztfa mögött...

...s amott,

a domb fölött,

az izzó comb tövén,

ahonnan bordón hömpölyög,

s a horizontig szétterül, kövér,

gőzölgő vérrögöt görgetve siralmunknak völgye,

könnytől lucskosan bújt elő a Mester és a hölgye...

...s az őszi éjbolt fénytaván,

egy horpadt égi pléhtevén

a hős Gagajin úsztatott,

a jobbján V. I. Uljanov,

balról Jesua és Joszif;

Jujij tölt, s ekképp szól: „Proszit!” –

s ekkor előlép egy kövérkés kandúr,

megpödri bajszát, mint egy echte pandúr:

„Jusson ide is Gorbatschow!”

– sok kiló vodka lecsorog,

még a Tejút is elpirul,

s a macska megint inni kér,

aztán pimaszul körbefúj:

„TANUJJ! MEMMONTAM, HOGY TANÚJJ!”

– ...szavai messze kacskaringnak

szárnyán a suta kecskerímnek,

és elszunnyadnak rendre mind,

bár fölrebben még egy-egy kurta rund,

de az eszme már fölkéredzkedik,

s amilyen gyengék, nem marasztalák,

megrázkódik az űrszekér,

mint egy mesebeli szakáll,

a mámor bevégeztetik;

savas eső szitál...

...Kérlek, ne feledkezzél meg rólam, emlékezz meg

rólam, a csillagjós fiáról – kérte álmában Pilátus.

És amikor a mellette haladó en-nasirai koldus

biztatóan bólintott, Judea kegyetlen helytartója sírt

és nevetett örömében...

...És most egy nyári lak tornácán látlak,

nyúlszőrrel takart fonott hintaszékben,

pamut hajad pihés válladra omlik,

s bőven áradnak ernyedt bájaid;

fejednél, a kis asztal izgága

intarziáján mély kelyhű, hússzín váza,

s pimaszul vigyorog

a csitri margaréta –

nagy, tömött csokor, mint egy felnyitott

férfi esernyő – s egy kis maradék

madártej; tenyérnyi porcelánba

csorgatott forró csokoládé,

és összeolvadt-horpadt bonbonok...

...elcsendesült már fejedben a lárma,

nem ösztökél most sok sürgős dolog,

füledbe nyomva dorombol a párna,

a lugas hamvas arcodon lobog;

a hárs alatt nyugágy, odébb fagyalsövény,

s valahol messze tejbegríz rotyog,

tehén bőg, nyúl üget –

de megriad, fülel,

s a teste megremeg,

hátsó lábára áll;

nem tudni, ki tüzel:

ő-e – vagy a Halál?...

...Gonoszság szelleme! Uram arra kér,

hogy a Mestert s az asszonyt,

aki szereti és érette szenvedett,

vegyétek magatokhoz, s jutalmazd őket

örök nyugalommal...

Távol,

ahol az álom az úr,

s nem túr a kurta farkú kis malac,

az üveghegyen innen,

s azon is idefelé túl,

áll egy vár,

magas sziklabércen;

van abban egy kút.

Annak a kútnak a legalján

van egy kis víz.

Abban a vízben ül egy nagy

varangyos béka.

Ennek a békának a fején

ül egy csonka szárnyú

szitakötő.

Annak a szitakötőnek a szemében

megcsillan egy iciripicuri

fénysugár.

Ez a satnya fénynyaláb felkúszik a kút

gyomrából és egy egészen pindurit

megböki a sziklavár ormán kevélyen

strázsáló szélkakas acéltarajának a

bal csücskét.

Erre a szélkakas lustán megnyikordul,

s egy pókhálószálnyi fordulatot

tesz jobbra,

s a cérnavékony fényerecskét egyenest

a csukott szemhéjad alatt imbolygó

pupilládra tessékeli.

Az álomi fényszalag oly sebesen

száguld végig a kijelölt útvonalon,

hogy célba érve

gyémántsörétté préselődik.

Hej, de meg is ijed

ettől a te alvó szemgolyód,

megrándul, fölpislant a koponyádba,

s az izzó fénygömböcskét messzi kilövi.

...tekintetével követte a három dögkeselyűt, amely

már jó ideje ott körözött a magasban, a hamarosan

bekövetkező lakomára várva, hol meg a sárga

löszös földre szegezte csüggedt tekintetét,

félig szétrohadt ebkoponyát látott maga előtt,

meg körötte futkosó gyíkokat...

Röpül, röpül tekinteted

csillogó serétje át a koponyádon,

s még attól is idébb, s azon is idefelé túl,

még az álmon is túl közelebb,

ahol egy még magasabb sziklabércen

egy még magasabb vár tornyosul,

ennek legfelső udvarán egy

még mélyebb kút torka tátong,

annak a toroknak a legeslegmélyén

egy gyűszűnyi vízben ül egy

száz tonnás varangy,

ennek a varangynak a fején

van egy leheletfinom erezettel rácsozott

szitakötőszárnycsonk,

annak a szitakötőszárnycsonk-rácsozatnak

a legkisebb négyzete

üres,

ennek az icurkapicurka ürességnek a

bal sarkában

megtapadt egy induripinduri

sötétnél sötétebb

sejtfarok-maradvány,

ennek az axonfoszlánynak a

jobb csücskében van egy

pOnt,

amelyen megakad a szemed,

és bármerre is pásztáz rajta,

bárhogy is keresgél kiutat jobbra

és balra

és lent

és fent

és erre

és amarra,

nem tud beljebb szabadulni tőle,

hiába oly merev és konok,

csak bolyong keresztül-kasul végtelen pusztaságán...

...Milyen sejtelmes a köd a láp felett!

Aki bolyongott ebben a ködben, aki sokat szenvedett

halála előtt, aki repült földünk felett,

erejét meghaladó terhet cipelve,

az tudja mindezt...

...a tekinteted egy helyben forog,

s valahol messze tejbegríz rotyog,

a hárs alatt nyugágy, odébb fagyalsövény,

kókadt ernyő a tornác hűs kövén

– férfi esernyő –, maradék madártej,

párnád zörög, akár az érett mákfej,

és megreccsen a fonott hintaszék,

a riadt nyúlszőr megremeg,

a lugas közén fél tenyérnyi ég,

a kézfejeden lila folt lobog –

átszűrődnek a viharfellegek,

mélykékjük nyakadon csobog,

bíborba szenderül a hátad,

villám cikkan, nagyot kaszál,

feslett pamut hajad sápadt

válladra omlik, s bőven árad

belőled a halál.

A kis asztalkán még áll a váza,

benne egy fonnyadt pásztortáska,

fölnyitva szárad már az ernyő,

az égen nincs egy árva felhő,

oly világos van, nincs még kék se,

az űrbe látni – s mégse! Mégse

látni űrt: minden telis-teli,

emitt a Mester lovát nyergeli,

amott szerelme üli meg a táltost,

s a csillogásban körbeszálldos...

...Még a táltos paripák is elfáradtak, lassabban

száguldottak lovasaikkal, s az elkerülhetetlen éjszaka

lassan utolérte őket... felülről borult rájuk, és fehér

csillagfoltocskákat hajigált szerte az

elszomorodott égbolton...

Megvonaglik a firmamentum hömpölygő koponyája,

sűrül sötétje, lüktetve türemlik – s kibuggyan

a Hold. De szétkenődik

a pára fátylán. És lent

buzgón pöfög a sárba habart szusz.

Langy hornyán hetyeg az agyaggyapjas agy

s cserfes cserépbe csorg. Homunculust

formáz a jó humusz. Dorongja feldagad.

Ezeregy ármány gyúl az éjjel árnyán,

a völgy ágyékán felüvölt a sármány,

tapló fülel a fán, a sziklán moha szörcsög,

s a lankák alján bűzlik a szömörcsög.

               ...Bozóttal prémes karszt-töbör,

              csiklója csipkés kősömör,

              kőizmú méhe gázt korog;

              a fajd felajzva tántorog –

              a húsos örvön átpörög,

              ...s a hárs hónalján vén vadmacska les.

A zúgó morgása mögött

a patak csacskán csergedez –

csontos a válla és a nyelve pergő,

hab-combja közé tolakszik az erdő,

magára húzza – mégsem marad veszteg.

Szálfák legyeznek, legyek lengedeznek...;

a Sár lelke sült, inas és konok –

és még mindig csak porhanyós a kezdet...

              Ó, horpadt potroh, izzadt sodronyok!

              Ó, sziklafodrok húsos pusmogása!

              Cserépkelyhek, agyagbibék!

              Ó, kisorjázó rojtos hús kovásza!

              Kőmicsodák, zománcizék!

              Combok tövében locsogó padmalyok!

              Titkos magányban felgyúlt pendelyek!

              Sötét szobák.

              Gyöngyház szikék.

Az öröklétből kikanyarított cafatok, éjek

vészjelei; lesüti pisla koponyáját az égbolt.

Édes gyantát köpköd a seb és megkeni vonóját

lendül a pálca, fölcsap az égig. Senki se tartja...

Sehol egy lélek. Sehol egy dallam. Csak ez a sárba

röffent malaszt nyí.

De elernyed az oldalbordákra spannolt copf,

beroskad a bélebűzhödt elme csont-türbéje,

s az emlékezet híg kocsonyája fölött

a fényserkés, csillagtetves Plejád

kotol a századokon.

S akár egy csillagközi habverő,

mint egy világvégi vécépumpa,

kibólogat a kozmosz kagylójából

a veszett kutya nyele.

A spádé árnyéka lassan,

feltartóztathatatlanul hosszabbodott,

s egyre közeledett a sátán fekete cipellőjéhez.

...kipirul a horizont az irtás szegletén és feldereng

a cser, a sok juhar, s a csalfa sombokor alól,

mely messze kiterítve kínálja cuppanós gyümölcsét,

kihentereg a napfény,

csurom somvér a hálópendelye.

A lovasok megállnak egy magas sziklaszirtre

kifutó fennsík peremén, lovaik prüszkölnek,

zabláikon forró hab pezseg. A Mester mellé,

aki hunyorogva gyönyörködik az égbolt

hajnali véráldozatában,

ébenfekete kancáján odaléptet a nő;

meztelen testén a gyönyör bordó billogai,

éjjeli vágtától csapzott ölének barna prémje

összesodródott az izzadt kancaszőrrel.

Lemutat a völgykatlan lombjai közé

és mosolyogva így szól:

...Nézd, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet

jutalmul kaptál. Már látom a földig

érő ablakot, a felfutó vadszőlőt,

felkúszik egészen a tetőig.

Ott a házad, a te örök lakod...

…és elvágtatnak; rikkant egy kis kakas.

                *

A város fölül ellebben az álom.

Az éjszaka palástja már likas.

A sötétség vakarékát vállon

cipeli ki egy álmos pékinas.

A tejesember kérges markába köp.

A pirkadat híg ködlevest kavar.

Párás bajusszal riad fel a rög.

Át-átdereng egy rozsdás lámpakar.

Kukásautó horkol túl a sarkon,

büdösét böffen s horkant rá nagyot,

a váróban felriadnak karton

fekhelyükön a hajléktalanok.

Az öreg bakter – kezében piszkavas –

kiles az ablak firhangja mögül;

fogai közt a szalonna avas,

s az öthúszas a kert alatt tütül.

Rántottát dudál, viszket a buszperon...

Ő nyargal ott! Ajkának éle kék.

Átdübörög egy ernyedt suszteron,

föllép – s lekési saját életét.

(A versben szereplő félkövérrel szedett szövegrészek Mihail Bulgakov A Mester és Margarita c. regényéből valók.)