Váratlan Nemzetőr

Karizmatikus személyiség. Legjobban tesszük, ha itt, mifelénk, tartunk az ilyenektől. Legalábbis nem szeretjük. Kinevezett-kijelölt karizmatikus vezetőink ugyanis ijesztően eltérnek azoktól a személyiségektől, akiknek valódi kisugárzása beragyogja Európa történetét. Itt minket vezettek, vezetve vagyunk, és azok az emberek mintha túlzottan is erős hatást gyakoroltak volna. A felfokozott, totális Személy pusztító visszasugárzása ez a karizma; a személyiségéről gyakran önként lemondó, magát önként feladó, a mindenkiben jelenlévő isteni ént valaki másra átruházó, tömeggé süllyedő istenadta népre.

Hagyjuk. Én bízom abban, hogy ennek vége.

Ez az írás viszont egy valóban karizmatikus paliról szól. Akit nagyon nehéz volna besorolni, ha volna kedvem, de nincs.

Nincs, noha azt gondolom, épp Erdély már nagyon unná ezt, elege volna abból, amin egykor mulatott. Kicsit jobb híján. Jobb híján „rajtunk”, akik elől a személyisége mintha kitakarta volna a művét. Nem jöttek el az írók, mondta. Ült az írószövetség klubjában, bánatosan, irodalmi est, már lehetett irodalmi est, lehetett volna, nem jönnek el. Nem baj.

Dehogynem. Akkor az egy olyan világ volt.

Milyen is?

Egyetlen tárgyilagos pillantás nem ér-e többet akármely mítosznál?

(1)

Majd érdekes helyzet lesz megint, gondoltam úgy, ha Erdély Miklóstól az első könyv megjelenik a hazában. Azt hiszem, olyan nagy, dermedt csönd lesz. Azért nem az egész Váci utcában. Hanem legalább köztünk, teközötted és énközöttem. Nem volt az. Nem volt dermedt csönd, csak nyüzsgés tovább. Más is lehetne pedig.

Más lenne; ha nem engedtük volna meg. Ha nem engedtük volna. Csak ott kellett volna hagyni azt a pénzt a Kossuth Lajos utca és a Kiskörút sarkán. Ami az elesettek hozzátartozóinak lett kirakva, Erdély Miklós rakta ki, ötvenhatban, hogy ott gyülekezzen csak szépen magában. Azután elzavarta a nemzetőröket. Mivel odaállt két derék nemzetőr, amolyan keményebb magyarok, mire az EM, hogy mit álltok itt, fiúk. A nemzetőrök meg, hogy hát ők őriznék a pénzt, mire EM elküldte őket, mert azt a pénzt, úgymond, nem kell őrizni. Tud az gyűlni magában is, csak mindig hozzá kell tenni valamennyit, ez a teendő, és lassan köréje gyűlik majd az egész nemzet. Mert nem volt megbeszélve, mégis azokban a napokban úgy állt, hogy létrejön a nemzet. Erre a nemzetőrök elmentek, és akkor rá lett ülve a pénzre. A rendszer ráült. Miért engedtük.

Azután Erdély hihetetlen szerkezetei. Filmek, festmények. Film, kép, vers, miegyéb, és ezeket addig rontotta, amíg iszonyúan jók nem lettek. És beszélt. Ahogy beszélt, belebeszélt, kibeszélt a szakállából. Kitanított onnan. Előadás. Erdély előad. Egyáltalában: van. Van, szuszog, gonoszkodik. Meg ahogyan nőtt a hasa. Elküldte a rendszert. Nagyon zavarnia se kellett, tágult az magától, az ilyen embert nem nagyon bírja. Erdély körül mindenesetre más volt a rendszer, valahány méteres sugarú körben, vagy inkább gömbben, például a Váci utcában vonul az Erdély, és a rendszer onnan ki van szorítva, körülbelül húsz méter előre, húsz méter hátra, oldalt, fölfelé, lefelé, beszorul a Kígyó utcába, bepréselődik a Bölcsészkar épületébe, felkúszik a hídra, a házak falára kenődik. Állítólag még a legkitartóbb és – undokabb rágcsálók se bírják. Egészen rosszul lettek tőle. Tényleg nem könnyű eset. Ha esetleg te is meg én is így, magunk körül vagy magunkból legalább kiszorítanánk a rendszert. Lehet, hogy egészen kiszorulna? És visszatennék a pénzt?

Majd tehát elég érdekes lesz, ha megjelenik az a könyv. Mondatok, nem legenda. Milyen is, hogyan halad előre az a mondat. Kockázatosan halad, mert az elemei épp úgy mutatnak egymásra, épp olyan váratlanul és kíméletlenül következnek be, mint minden egyéb, a dolgaink. Váratlan kiskörút, váratlan nemzetőr és váratlan zavar, nem várt pénz, kivárhatatlan rendszer. Váratlanul és kíméletlen pontossággal, valamifajta dühítő következetességgel, amit csak utána lehet észrevenni, később. Később, az azt jelenti, hogy már késő nekem, de te is lemaradtál, ezt kárörömből jegyzem meg, le, végképp valamiről, hirtelen meg se tudom mondani, miről. Pedig csak figyelni kellett volna, mert az elrendezés hordozza és sugározza a jeleket. A szerkezet által jelez, az által van jelen, azt pedig lehet figyelni, sőt ildomos is, sőt merem ajánlani, ahogy az alakzatait eléállítja, maga elé állítja, ha hagyják neki. Ha nem hagyják, hát nem. Így jelez. Csak észrevenni kell és nézni csendesen, ímhol (a) (egy) világ. Így, elrendezve, benne van, kilátszik a jövő, a művész vátesz persze, ha éppen nem is úgy, ahogy ezt általában kigondoljuk. Hogy ezt az apolitikus nagy művészt egyszerűen elhallgattatták, az jó érzékkel történt meg.

Sohase tudod, merre mozdul.

Lehet, sokáig meg se moccan. Kiszámíthatatlan.

Pedig folyvást a kapu felé tör, mint egy tökéletes csatár, ezt nagyon is lehet róla tudni. Ha pedig eljutott, innen, az eredménytől, a művétől visszanézve ez a mozgássor amilyen alakzatot mutat, azt épp akkor másként nem lehetett, hát tessék örvendeni, ellenség szétzilálva, védők a földön hevernek, ezt a gólt még sokszor visszajátsszak majd.

(2. Nincs olyan jól a világon)

Nincs a világon egyetlen olyan jól megépített vízlépcső, amely ne tette volna szebbé a tájat az eredetinél. Szerintem ilyen lett ez is. Ott áll csakugyan. És hús és vér.

Elő voltam fizetve a Kortársra meg az Új Írásra. Kilencre jártam be, ez 1970-ben volt, gyerünk, dolgoztam, nagyon erőszakosan kellett járnom ahhoz, hogy ne remegjen a lábam. Akkor az Új Írást olvastam a villamoson, a villamos pedig ment végig a Bajcsy-Zsilinszky úton, nagyokat rándult, vaspor szállt, és semmi sem jelent meg tisztán. Remélem, nálam volt a bérlet. Visszafelé belerendezek az életembe, hogy ne ilyen könnyen nyugtassam meg magam. Olvastam az irodalmat, abból pedig meg lehetett tudni, hogy nem leszek író, de még csak nem is vagyok, és eszembe juttatta, hogy talán félek, félek és utálok, és hogy mennyire nem vagyok szabad. Az irodalom valamilyen volt, kicsit elég ijesztő, szárnyai voltak, kerengett, csattogás, nem volt bocsánat. Szép arányosan foglalta el a papírt, hogy egyre kisebb lett, aki olvasott. Elképzeltem az irodalmat. Talán adnék neki egy piskótát. Vagy piszkálnám vele, de nem adnám fel. Megpiszkálgatnám az orra alatt.

Csak ahhoz túlzottan be vagyok szarva.

És nem vagyok valami egészen másmilyen.

Mert nyilván más meg igazgató akart lenni, elnök vagy titkár, vagy az is lett, és valahogy elkezdte ő is. Szerző. A tételeknél, vagy hol. Esetleg már a nyolc elemiben nekikezdett. Mások meg mással próbálkoznak. Próbálkozunk, én akkor úgyis dolgozni mentem egy könyvesboltba, és megcsomósodni kicsit, mert tényleg azt hittem, az majd kiegészít engem. Vagy jól a nyakába sózok egyet, ha valami sokkal rosszabb lesz.

A nyakába is sóztam. Ne sózna vissza.

De épp’ akkor kezdték el a hetvenes éveket. Akkor kezdtek visszarendezi, megannyi rendezők. És hogy van-e gondviselés, van-e Ő, vagy-e, Uram, vagy nem, nincs egyáltalán, de hogyan lehetnél, így múltak a napok, húszéves voltam, és nem mondhatnám, hogy elegem lett volna az erőszakból. Akkor, kezdetben még elegem se volt, semmi, és nem ismertem senkit, pedig jó lett volna az a megszabadításhoz. Reggelenként fájt a fejem, arra ébredtem, ha pedig álmodtam valami rosszat, elfelejtettem. Felébredés, elalvás, közben mereszteni csak a szemet. Nem vagyok túl jól, esetleg nem is nagyon vagyok, majd még meglátjuk. Fáj vagy nem, tulajdonképpen volt kedvem, és ez alig változik, tehát mégiscsak vagyok. Amennyire csak, ki lettem szabadítva. Olyan, mintha kirepültem volna a villamosból, nem tudni, mitől. Ilyenkor veled röpül a kulcs, zsebkendő, a szív, a személyi igazolvány. Meg se tudtam mozdulni a levegőben. És mint egy gép. Mint a gép.

Ilyen volt az eleje, körülbelül.

A vége felé mindig oda lyukadtunk, hogy, Erdély: mi az, már megint nem tudsz másról beszélni, mint erről? Arról beszéltem megint, hogy állítson össze egy verseskötetet, és adja ki. Most, lehetőleg. Itt szoktunk kikötni. Érzem, ahogy elpirulok, mint egy jó nagy gyilkos.

Mert akkor már tűrhetetlen volt a helyzet. A hajszálrepedéseken, amit ők ütöttek a falon, mások, utánuk érkezők a helyzeti energiájukkal nagy lendülettel törtek át. Még valamiféle gesztus sem várható, semmi, ezek látszanak, amazok pedig visszahullnak. Kivándorolt, meghalt, kisodródott. A hatalom visszanyomja és elfojtja, mert fél attól, ami ennyire másmilyen. Az ilyesmi szabad mozdulatoktól. De fél a nép nevében opponáló is, utálja, irigy, ideges, kiszorító, elutasító, türelmetlen, hogy mi ez, ezek az idegenek, nem érti, mert fél.

Még van, mondta Erdély, van most a kiállításom, ez fontos, majd utána. Utána nem.

De utána nem. Az nem volt. Utána nem volt.

Viseljek bajuszt. Egészítsem ki magam valakivel. Legyek valamiben szakértő. Bírjam vagy ne, az embereket. Ahhoz legalább nem kell csinálni semmit.

Ma reggel olvastam, hogy lesz magyar Burda. A magyar Burda szinte teljes egészében megegyezik az eredetivel, azzal a különbséggel, hogy az ételrecepteket – a hazánkban föllelhető nyersanyagoknak megfelelően – csak rövidebb formában közlik. A Burda állítólag nagyon praktikus, mert a benne látott, minden esetben szabásmintával kísért modelleket bárki önmaga is könnyen elkészítheti. És képzeljék el, hogy kairói lakásában éppen sziesztázott Nagib Mahfuz, amikor felesége betoppant a szobájába, és azt mondta, gratulálok a Nobel-díjadhoz. Az író nem akart hinni a fülének.