Ébredés

Leonardo lassan eszmélt. Csipás szemhéjait résnyire nyitotta, aztán rögtön lecsukta őket. Aludni akart még, de tudomásul kellett vennie, hogy ébren van. Reménytelenül ébren. Az oldalára fordult. A függőágy felnyikordult a kampókon. A hang belehasított dobhártyájába, és eszelősen vibrált koponyájában. Kínos fintorral várta, hogy lecsendesedjen. Felkavarodott a gyomra. Megborzongott, mély lélegzetet vett, majd felnyitotta a szemét.

Egy ideig a szemközti fal deszkái között áttörő napfény csíkjait bámulta. Nyelvét végigfuttatta felső fogsorán. Nyálmirigyeit szerette volna működésre bírni. Csak annyit ért el, hogy saját leheletétől megundorodva öklendezni kezdett. Könnyek szöktek a szemébe. Hogy hányingerét elfojtsa, orrán át vette a levegőt. Mereven feküdt. A lüktetésre figyelt; egy, kettő, három... számolta a nyakér dobbanásait. Megint tudatosította, hogy rosszul van.

Keserű nyál gyűlt torkában. Abban bízott, ha nem mozdul, jobban lesz. A múló másodpercek sem hoztak enyhülést. De nem adta fel. Továbbra is csökönyösen bámulta a falat, és visszautasította agyának minden az irányú próbálkozását, hogy áthidalja a maga és a környezete közötti űrt. Másnaposságának erősödő rohamai lekötötték. Vizelnie kellett. Majd később.

Bumm-bumm-bumm..., szív a fejben. Nem először. Összpontosított. Dobbanások, bumm-bumm..., lazuló eresztékek, bumm..., bumm..., bumm. Egyszerű, ősi ütem. Szív a fejben. Rohadt fejfájás.

Egy tespedt ötlet bukdácsolt a fejében. Menekülés. Énje már készülődött. Meghökkent. A testben most nincs öröm. Hadd menjen, bár hasztalan próbálkozás. Csak egy része az egésznek. Kötöttség..., azért szép lenne.

Énjét védtelen, gyöngyházszínű párának képzelte. Ez az én most a tetőre vágyott; nagy kortyokban nyelni a napfényt a langyos kátrányon. A test majd megtisztul. Menni kellene. Fel a tetőre, ki a fényre. Ha megtehetné... Eljátszott a gondolattal.

Alattomos böfögések gyűrték torkát. Visszanyelte őket. Felkönyökölt, s a következő pillanatban már a döngölt föld hidegét érezte a talpán. Tétova lábakon egyensúlyát kereste. Egy rumosüveg gurult odébb. Rácsodálkozott. Baljós érzéssel az ajtó felé ugrott.

A fény a szemébe vágott. A fájdalom a tarkójáig nyilallt. Vakon, derékban előrehajolva futott, mintha a gyomok ellen indulna támadásra. Hirtelen megtorpant. Hosszan és lelkiismeretesen okádott.

Reszketve a ház falának dőlt. Várta, hogy a köd eloszoljon előle. Egyik kezével ernyedt nadrágját marasztalta, a másikkal zsebeit kutatta. A cigaretta. Csalódottan sóhajtott. Egyre jobban remegett. Attól félt, hogy teste darabokra hullik. Ágyát kívánta. A falnak dőlve lihegett. Szájában savanyú nyál.

A köd lassan oszlott fejében. Könnyes szempillái hidegen verődtek egymáshoz. Tétován a hajába túrt. Felnézett. A szél a kakaófa leveleivel babrált. A kertben madarak hangoskodtak. Hallgatta őket. Kellemes reggel.

A tejszállító öreg Ford az út gödreit kerülgetve, tempósan közeledett. Porverő öreg jószág, ziháló motor. Szélvédője talán sohasem volt, legalábbis ő nem emlékezett rá.

Üdvözlésre lendítette karját. Válaszként felbődült a duda. A füléhez kapott. Morogva nézte, ahogy a kocsi eltűnik a kanyarban.

Az út túloldalán egy új téglaépület állt nagy ablakokkal és terasszal. A vakolaton még nedvességfoltok sötétlettek. Törmelék hevert az udvaron. A malterosláda poshadt vizében békák gubbasztottak. A munkások már régen elvonultak. Leonardo most is, mint annyiszor már, új szomszédja kilétéről érdeklődött, gondolatban. Akárki.

Túl a házon vörös agyagtól ragyás mező. Terméketlen sivárság és talán négy tucat ház. Elnézett felettük. A távolban a reggeli dzsungel. Lassan mozgó pára nehezedett rá. Védelmező és fojtogató. Az erdő. Régen egészen idáig húzódott, ahol most állt. Ő volt az első telepes, aki házát a folyónak ezen a partján építette. Akkor minden más volt, egészen más. A kompjárattal együtt az erdőirtás is megindult. Még emlékezett az érintetlen tájra.

A nap átmelegítette a hátát. Testének remegése alábbhagyott. A tejeskocsi már a hídon járt. A híd nyújtózkodó, göthös macskára emlékeztette. Riadt galambcsapat rajzott a falu felett. A folyó lustán folyt, nagy köveken botladozva.

A kilincs után nyúlt. Mielőtt átlépte volna a küszöböt, még egyszer az új házra pillantott. Két kutya állt a törmelék között egymásba forrva. Finoman topogtak. Egy helyben. A zsemleszínű korcs vele szemben. Sebhelyes pofáján egykedvűség. Ez aztán a boldogság, gondolta, és belépett az ajtón.

A még langyos takarók alatt kényelmesen kinyújtózott. Jobban érezte magát. Aludni akart. Megigazította feje alatt a párnát. Nem segített. Alvás helyett iszapos gondolatok ötlöttek fel benne. A múlt és a jelen rumgőzös, kibogozhatatlan összevisszasága. Nyűgösen böfögött. Savat. Utálkozva megborzongott. A földre köpött. Tudatosult benne, hogy tényleg nem alszik. Csüggedten ismerte be. Hasára fordult és fejét a párnába fúrta. A semmire akart gondolni. Színtelen, hasas nullákra, de helyettük egy kérdés tolakodott elő. Mi történt tegnap?

Tényleg, mi történt tegnap? Hiába kutatott emlékezetében. Már-már feladta, de a sikertelenség felcsigázta érdeklődését. Újra próbálkozott. Hogy is volt?

A tegnap délutánra világosan emlékezett. Merev, mégis könnyed pózban a tükör előtt. A kalap karimájának árnyékán átégő szemek. Fogaktól zsúfolt mosoly. A rum csíkokban az állon. Tegnap délután. A tükörben Arduo. Hogy került ide? Arduo az izgága, Arduo az ösztönös. Most egyszerre szerette volna elhatárolni magát tőle. Idegenkedve figyelte, a jelen kényelmes távolságából. De Arduo is ő volt. Kényszerhelyzet.

Arduo eltávolodott a tükörtől. Képmását vizslatta. Megállt, pózt cserélt. Megbékélve bólogatott. Tükörképe hűségesen követte minden mozdulatát. Fáradt napfény lottyant be az ablakon. Elsárgította a szobát. Arduo a világosságban időzött. Kalapját szemébe húzta. Meztelen bőrén játszott a fény.

Unalmas látomás. Leonardo fásultan követte az eseményeket. A tegnap távlata titkon, a takarók alól. Jólesően megbizsergett. A kukkoló.

Arduo frissen borotváltan újra a tükör előtt. A szürke öltöny gyűrötten lógott rajta. Kedvetlenül mustrálta. Erősen megmarkolta az anyagot. Hol a nadrágon, hol a zakón húzott egyet. De a szövet nem engedett. A vasalóért nyögő ráncok rendre visszaugrottak. Lemondóan legyintett.

Arduo zsebre vágta a kezét. A hidat nézte. Elindult. Hosszúkat lépett, és egy régi dalt fütyült hamisan. Emberek jöttek. Fejbiccentéssel üdvözölte őket. Utána bámultak. Nem zavarta. Az öltöny tisztelete.

Leonardo nagyot ásított. Jó jel. Szeretett volna megszabadulni Arduótól. Unta őt. Álmot akart, rendelésre.

Forgolódott, aztán belefáradt. Nem mozdult. Egyenletesen lélegzett. A szőr lehűlt az orrában. Tüsszentésre ingerelte. Fellázadt, de nem komolyan. Még mindig hitte, hogy aludni fog. Csak sokára ismerte be, hogy tévedett. Arduo után nézett.

Az éppen lelépett a hídról, és jobbra kanyarodott. Csendes mellékutcákon haladt. Egy bokorról virágot tépett. A szárát foga közé vette. Rózsaszín cucli. A főúthoz közeledve lelassított. Kihúzta magát, és csak azután fordult rá. Talán ötszáz méter hosszú, tágas kátránycsík. Az emberek apró csoportokban álltak a házak előtt. Élvezték a langyos délutánt.

Arduo izzadt. Ingerülten nézte a hanyatló napot. Megoldotta ingnyakát, aztán levette zakóját, és a karjára dobta. Nem messze a gyógyszertártól megállt. Egy parkoló kocsinak támaszkodott és rágyújtott.

Az üzletben még nem kapcsolták fel a villanyt. Kihaltnak látszott. Vasrácsos ablakai az utcára néztek. Arduo eldobta a csikket, körülnézett, aztán elindult. Szögben közelítette meg a házat. Pár lépés után a sarkához lapult. Fél szemmel sandított be az üvegre festett betűk között.

Leonardo elvesztette a türelmét. Ütni akart. Csak egyet, kézéllel a szőrös tarkóra. De nem tehette, és ez a tehetetlenség elkeserítette. Arduo az üvegre tapadva, a befejezett múlt védelmében. Leonardo szeretett volna véget vetni a látomásnak, de elkésett. Már ő is látta a nőt. Túl az üvegen egy hosszú pult mögött állt. Karcsú. Testén fehér köpeny feszült. Sárgás port mért egy finom mérlegen. Le-lecsúszó szemüvegét gépiesen igazgatta. A polcokon és a pulton tégelyek és orvosságos üvegek sokasága állt.

Leonardo akkor, ott, a patika előtt lépteket hallott. Arduóra nézett. Az már eloldalgott. Hátra sem fordult. Lehorgasztott fejjel botorkált a főtér felé. A tér sarkán a forgalmi lámpa pirosra váltott. Megállt. Válla fölött azért még visszanézett.

Leonardo felkönyökölt és hitetlenkedve bámult a semmibe. Nem hitte, hogy Arduo még mindig akarja azt a nőt. Tűnődve érlelte véleményét. Nem kellett sokáig várnia. A fing hosszan nyüszített a takaró alatt. Azon azért mégis elgondolkodott, hogy a nő valamikor Arduo felesége volt. Aztán a párnáért nyúlt. Letakarta az arcát. Ismét Arduót látta.

Átvágott a zsúfolt téren. Megkerülte az újságosbódét. Az utcai lámpák felpislogtak. A szürkületben sápadt fények. Kései galambok kenyérdarabot téptek. Közéjük gázolt. Széjjelrebbentek. A szűk utcában zöld-fekete kertek sora. Komótosan lépkedett. Fejlehajtva kerülte a szembejövőket. Cipőinek monoton mozgását figyelte. Céltalannak látszottak. Csak akkor kapta fel a fejét, mikor a buszállomás vörös téglás épülete állta útját.

A piszkos ablakot szinte teljesen kitöltötte a kövér arc.

– Csak oda? – kérdezte a pénztárosnő.

Arduo bólogatott. Pénzt vett elő, és átgyűrte a résen.

– Csak oda.

Meg sem nézte a jegyet. A visszajáróval együtt zsebre vágta.

A templom harangja megkondult. Arduo bizalmatlanul számolta ujjain az ütéseket. Tizenegy. Órájára nézett, és elégedetten mosolyogott. Feltápászkodott a padról. Megtántorodott. Tétova karokkal egyensúlyozta magát. A jókora üveg majdnem üres volt. Baljával markolta. Tisztelettel, kétszer is meghajolt a torony felé. Az üveget zakója zsebébe gyömöszölte. Aztán mereven állt, magához mérte a távolságokat. Szuszogott. Arca megkeményedett, és hirtelen megindult. Gumilábakon. Pár lépés után egy nótába kezdett. Vadul ordított. Szitkok és dühös kutyaugatás kísérték. Mikor elérte a hídfőt, a korlátba kapaszkodott. Lihegett. Hosszan nézte a rosszul világított vasszerkezetet, aztán nekivágott. Hunyorogva kereste házát a túlparti sötétségben.

– Vak, világtalan idióta! – ordította Leonardo, és felnyitotta a szemét. Indulatát visszafojtva lecsúszott az ágyról. A kancsó az asztalon állt. A víz hideg volt. Hosszan ivott. Zakója a szék karfáján lógott. Zsebéből cigarettát és gyufát kotort elő. Rágyújtott. Mélyre szívta a füstöt. Megszédült. A falhoz lépett, és figyelte, ahogy a szájából gomolygó füst világoskékre vált, mikor a palánkok között átszűrődő napfénybe ütközik. Kinézett az egyik résen. A gazos kertben összedobált deszkarakás, bútordarabok és néhány, szinte a felismerhetetlenségig roncsolt háztartási kellék.

Az öreg deszkák még tartották a rozsdásodó szögeket. Az egyiken zöld gyík hasalt. Száját tátva napfürdőzött. Leonardo már régóta figyelte, ahogy a fa korhad, és türelmetlenül várta, hogy a természet emésztése felgyorsuljon.

A deszkarakás mindaddig háza nagyobbik részét alkotta, míg egy reggelen, kezében szekercéjével, felmászott a tetőre. Dühödten támadt a deszkákra. A fa tört, tiltakozott. Szögek sikoltoztak, eresztékek ropogtak, és mérges porfelhő támadt. Egy idő után lassított. Módszeresen folytatta. Keze vérzett. Nem bánta. A fa minden nyögése, roppanása perverz elégedettséggel töltötte el.

A bontott anyagot a kertbe dobálta, lassan betemetve az elhanyagolt ágyásokat. A tető után a falak következtek. Végül a két szoba és a konyha berendezése csupaszon állt a sötétedő ég alatt.

A szomszédok sietve mentek el a kerítés előtt. Szótlanul, szemüket kíváncsian oldalra meresztve. Mikor végzett, fel akarta gyújtani az egészet, de meggondolta magát. A természetre bízta az eltakarítást. Hogy segítse a dolgot, gyakran maga is lehugyozta. A házból csak egyetlen helyiséget hagyott meg, a gyerekszobát.

A fia. Kipöckölte a csikket a résen. Igen, a fia. Kis dobozban a vállán. Alig érezte a súlyát. Az asszony mögötte lépkedett. Ritkán nézett vissza. Úgy tűnt neki, hogy csak egyedül megy. A doboz sokszor a füléhez csúszott. Nem hallotta a mögötte jövőket. Néha lopva az asszonyt figyelte. A sála fekete keret. Fakó arcában kőszemek.

A dobozban csend. Ujjain érezte a szőrös deszkák egyenetlenségét. A fia. Csendben, nagyon csendben feküdt. Néha nekiütődött a doboz oldalának. Ő olyankor megborzongott. Talán jobb már neki. Nagyon szerette volna igazán úgy hinni.

Az asztalhoz lépett. Ismét ivott, majd visszamászott az ágyba. Hanyatt feküdt. Hogy pihentesse agyát, egy barna foltot bámult a feje fölötti deszkán. Hasonlítani akarta valamihez, de nem ment vele semmire. Egy meghatározhatatlan, makacs mocsok. Örömtelenül nézte. A csend zúgott fülében. Mozdulatlanul feküdt. Egy idő után úgy látta, hogy a folt nő, és önkényesen elfoglalja a mennyezetet, majd lassan lecsurog a falakon. Tiltakozni akart, de nem volt ereje hozzá.

Kezébe vette a fűrészt. A vastag mahagóni előtte állt. Berántotta a motort. A fűrész felsírt. Dolgozni kezdett. Könnyen ment a munka. A mély vágatból, mint a rosszul őrölt gabona, lövellt a fa fehéres rostja. Elégedetten nyomta a fűrészt. Egyre mélyebbre. Izmai könnyedén irányították mozdulatait.

Már félig átvágta a törzset, mikor a föld váratlanul megmozdult. Ideges, mélyről jövő vonaglás. Kirántotta a fűrészt. Ijedten hátrált. A fa tövében a talaj egyre púposodott, majd repedezni kezdett.

A föld kínlódva öklendezte fel a mahagóni gyökereit. Kesernyés, nedves szag csapta meg az orrát. Ahogy a gyökerek kiszabadultak, a fa megrázkódott. Leonardo kezéből kiesett a fűrész. Görcsös félelemmel nézett. A fa, gyökereit mankóként használva, távolodott. Gyorsan mozgott. Átbicegett a környező fák között. Hangtalanul menekült. Törzsén a mély vágás szitkokat szóró szájként vonaglott.

Leonardo felriadt. Másodpercek alatt felfogta, hogy elbóbiskolt. Furcsállta álmát. Egy ideig eltűnődött rajta, majd agyának szemétkosarába dobta. Végigmasszírozta borostás arcát. Már éppen azon volt, hogy javuló közérzetét dicsérje, mikor a megkopott, olajos farkasfogak rávillantak. Gondolni sem akart a szerszámra. Már nem volt az övé. Talán ezért is vesztette el varázsát. Nem maradt vele, pedig számított rá. Hűtlenségét fájdalommal kiabálta fel. De azóta napok múltak el. Tespedt, tehetetlen napok.

Felült. Fejét két tenyere közé fogva hangosan kitört.

– Minek neked az a fűrész? Levágni a lábad?

Visszahanyatlott. De már tudta, hogy ismét nyomozni fog. Pedig elege volt már az egészből. Mégis megtörve hagyta, hogy frissen szabott deszkák töltsék ki képzeletét. Rendezett rakásokban, az út mentén, szállításra készen. A fuvarozó csak hitegette: „Majd holnap. Egyszerre elvisszük az egészet.”

Leonardo felnyögött, és az oldalára fordult. Lehet, hogy a fuvaros volt. De más is lehetett.

Arra világosan emlékezett, hogy vasárnap még megvette a heti kenyéradagját, és utána ment csak a templomba. A hátsó sorban állt. Kényelmetlen érzések már akkor. Nem tudta miért, de néha még az utcán is megtorpant minden ok nélkül.

Hétfőn derűs reggel volt. A busz csak annyira lassított, hogy leugorhasson. Mindig egyedül szállt le azon a helyen. Gumicsizmára cserélte cipőit. Szertartásosan készülődött. Öt napig egyedül az erdőben, néha hatig is. Már a hátizsákot is megigazította, mikor feltűnt neki, hogy hiányoznak helyükről a deszkák. Hitetlenkedve forgolódott. Az út mentén a lepréselt füvet lábnyomok és fűrészpor tarkították. Az aszfalton autógumikról levált nedves sárdarabok fénylettek. Leonardo futásnak eredt.

Meredek ösvény vezetett a dombra. Lihegve kapaszkodott. A fűrészem, a fűrészem..., ismételgette gépiesen. Ott van, ott lesz, ott kell, hogy legyen. Néhány helyen térdig süllyedt a sárba. Cuppogva botladozott. Nyomokat vett észre. Térdre ereszkedett, és úgy vizsgálta őket. Gumicsizmák, vicsorgott fölöttük. Felállt és továbbindult. A dombtetőn csak annyi időre torpant meg, hogy sípoló tüdeje megnyugodjon.

A kunyhó ajtaját nyitva találta. Nemcsak a fűrész, a petróleumlámpa és a gyapjútakarók is eltűntek. Úgy érezte, hogy egyszerre üres lesz és súlytalan. Megszédült. A falnak támaszkodott, és szinte önkívületben, nagy erővel belevágott az ajtófélfába.

Most, az ágyban fekve ismét vágyat érzett arra, hogy ököllel belevágjon valamibe, hogy újra érezze a velőig villanó fájdalmat. De csak ernyedten feküdt és hagyta, hogy a látomás tovább sodorja.

Csend volt. Puha délelőtt. Egy tuskón ült. Gondolatai a semmibe vesztek. Reménykedett, hogy valami azért csak eszébe jut. Bízott magában. Várt. A gondolatok helyett nehéz és megmagyarázhatatlan érzések telepedtek rá. Terhes tömegük szinte összepréselte. Csak lassan szakadtak fel, mint a hurutos légcsőben a slejm. Aztán hangos robajjal zuhantak alá. Egész teste visszhangzott tőlük.

Arra eszmélt, hogy ideges antennájú hangyák futkároznak karján. Lesöpörte őket. Délután volt. Értetlenül pillantott fel. A nyomtalanul letűnt órákat nem is hiányolta. Nem várt választ, mert nem is kérdezett. Felállt. Gémberedett tagjai ellenkeztek. Sajnálta magát, és ez nagyon jólesett neki.

A kunyhót nézte. Ajkai mosolyra húzódtak. Mintha most járna itt először. Mélyről jövő, visszafoghatatlan röhögés gyötörte. Nem tudta, miért. Kirobbant belőle.

– Rendőrt hívok, most azonnal rendőrt hívok! – nyerített az égre.

Az erdő elnyelte hangját. Tudta, hogy nem fog rendőrt hívni, de az ötlet tetszett neki, és tudta hogy ha jelentené is kárát, csak az idejét vesztegetné. Egész testében rázkódva nevetett, és attól félt, hogy nem tudja majd abbahagyni. Fuldokolva vánszorgott az ösvény felé.

Besötétedett, mire leért a dombról. Az út felett a csillagos ég sávja húzódott. Az esti dzsungel lármája mindig félelemmel töltötte el. Képtelen volt megszokni. Hideglelős menetelésbe kezdett. Haza akart jutni.

Pirkadt. A városba tartó busz, mellé érve, lefékezett. Felszállt. Homlokát a hideg ablaknak szorította. Arra gondolt, hogy sokkal tartozik a banknak. Aztán minden átmenet nélkül hullámokat látott. Ágaskodva torlódtak felé. A parton ült. Sós pára vette körül. Gyerek volt. A lebukó nap vörösre festette a sötétedő vizet.

Arra ébredt, hogy a sofőr rázza a vállát. Túl a párás ablakon árnyak nyüzsögtek. Az ébredő település zaját lassan észlelte. Gyanakodva pillantott körül. Szeretett volna máshol lenni.

Lemászott az ágyról. Az asztalhoz lépett, és megmarkolta a korsót. Nagyot húzott belőle. Gyomrában kövek. Furcsállta, hogy éhes. A tegnapi máj és bab elfogyott. A piszkos fazék ott gubbasztott az asztalon.

– Várj! – fegyelmezte gyomrát. – Mindig zabálnál?!

Égő cigarettával a szájában visszakapaszkodott az ágyba. Nem akart ételre gondolni. Csak pihenni akart, és feltölteni magát nikotinnal. Egy napon abbahagyja a dohányzást. Remélte, hogy hamarosan okot talál rá. Két hosszú sugárban fújta ki a füstöt az orrán.

A tetőn át, közel az ágyhoz, vastag nyalábban tolakodott be a napfény. A lyukat még akkor ütötte, amikor a házat bontotta. Az utolsó földrengésnél elmozdult a régi foltozás. Az esős évszak még messze volt. Leonardo egy légyfogót szögelt a közeli gerendára.

Friss fogás, egy aranyszínű szarlégy zúgott az enyves papíron. Ideges vergődéssel próbált kiszabadulni a ragacsból. Időnként megpihent, és fejét masszírozta egyetlen szabadon maradt lábával. Érdeklődve figyelte. Már jókora gyűjtemény száradt a légyfogón. Vajon mekkora agya lehet egy légynek? – tűnődött. A zümmögés elálmosította. A cigarettavéget a földre pöckölte. Hátára feküdt, karjait feje alá rendezte. Aludni próbált. Szemhéjai mögött élénk színek váltakoztak. Nem szabad a fénybe nézni, korholta magát. A fehéret azonban kedvelte, mert derűs légiességgel töltötte el. Az eget hozta el hozzá. Gyerekkora egét. Megbizsergett. Úgy érezte, most újra beleolvad a végtelenbe. Lebegett. Mások az óceánnal lehetnek így. De nem ő.

Neki az óceán ringó, éltető folyadék. Ha felszáradna, gondolta mint gyerek, akkor bejárhatná az egész világot. De nem akarta, hogy felszáradjon. A bölcsője volt. Legalábbis az anyja így mesélte. Örömmel idézte fel a régi történetet.

Az öböl másik partja még messze volt, s a fájdalmak egyre sűrűbben ismétlődtek. Anyja a kendője csomóját harapta. A bába mellette térdelt, és a hasát masszírozta. Hangosan imádkozott, és időnként a férjre mordult:

– Gyerünk, gyerünk, mert mindkettő itt pusztul.

Apja nem válaszolt. Evezett. Tudta, ha a bába, aki egy sereg gyereket segített a világra, azt tanácsolja, hogy vigye az asszonyt a városba az orvoshoz, akkor oda kell vinnie. Ütemesen evezett. Valahányszor előrelendült, verejtéke az asszonyokra fröccsent.

Anyja a hátán feküdt, és ahányszor a fájdalom felengedett, az eget nézte. Fekete fátyol alatt haladtak lassan, nagyon lassan. Minden fekete és ezüst volt. A csónak, a férje, a bábaasszony és a vér, amit szüntelenül veszített.

A fájdalom váratlanul érkezett. A lelkébe mart. Mintha egész belseje megmozdult volna. A bábaasszony hozzáhajolt. Mosoly surrant át ráncain. Fogatlan szája parancsolt. Szeme furcsán égett. Mozdulatai magabiztosakká váltak.

Apja csak evezett, egyre gyakrabban kiesve az ütemből. Ilyenkor artikulálatlanul üvöltött az égre. Az evezést csak akkor hagyta abba, mikor a bábaasszony a placentát a vízbe dobta. Maradék erejét összeszedve behúzta az evezőket. Fejét térdére ejtve elcsendesedett. Az újszülött első hangjait tovaringatták a hullámok.

Leonardo szerette az óceánt, és születésének története ezt az érzést mindig csak megerősítette benne. Gyakran feküdt a parton. Hagyta, hogy a hullámok elborítsák és suttogjanak hozzá.

Most is erre vágyott, de helyette azzal is megelégedett, hogy fejfájása elmúlt. Mégsem nyitotta ki szemét. Inkább a kellemes sötétségben kuporgott mindentől elzárkózva. Örömmel üdvözölte a gyógyító magányt. Felvidult. Szerette volna, ha ez a váratlan jó közérzet egy életen át tart. Súlyát váltogatva lassú ringásra bírta ágyát. Már nem akart aludni. Az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozott, tusfekete sötétségben.

Ringatta magát. Egy dallamot mormolt.

Tölcsérszerű űrben téblábolt. Csigalépcső vezetett a mélybe. Óvatosan lépkedett. Nem tudta, hová megy. Nem is érdekelte. Nagyon egyedül volt. Bántotta a magány. Kimondta. Hang nélkül, a sötétben.

Madárcsiripelés és meleg. A ház előtti úton busz járt. Leonardo, felfogva a külső világ neszeit, beleszőtte őket a csigalépcső sötétjébe. Feltolakodott a tömött buszra, pedig gyalog akart menni. Meleg volt. Alig kapott levegőt. Egy utas madarakat vitt kalitkában. A busz pattogva rohant le a lépcsőn. Leonardo elsápadt, de igyekezett bátornak látszani. Utat tört magának. Jelzett, hogy leszáll. A busz nem állt meg. Szólni akart a sofőrnek, de az ülése üres volt. Megrémült. A kormányhoz ugrott. Eszébe jutott, hogy nem tud vezetni. Segítségért kiáltott, de egyedül volt. Nem értette, hová lettek az emberek, hiszen a busz sehol sem állt meg. Tekergette a volánt. Hasztalanul.

A lépcső véget ért. Kivilágosodott. Egy ismeretlen, forgalmas úthoz ért. A busz megállt a piros lámpánál. Leonardo azt gondolta, hogy egy városban van, de nem volt biztos benne. Az is lehet, hogy csak egy út az egész, és nincs hozzá város. A csukott ajtóhoz lépett. Feszegette. Nem engedett. Visszaugrott a kormányhoz, remélve, hogy megjavult. Úgy becsülte, hogy már csak másodpercek vannak hátra, és zöldre vált a lámpa. Meg volt győződve arról, hogy a busz csak erre vár. Leonardo félt. A lámpa váltott.

Nem bírta tovább. Felnyitotta szemét. Megörült magának. Hasra fordult. Az ismeretlen, napos útra gondolt. Szerette volna gyalog végigjárni. Mozdulatlanul feküdt egy ideig. Várt. Semmi sem jelezte, hogy kívánsága teljesül. Az út helyett a fehér ruhás nő bukkant fel a patikából. Majdnem olyan élesen látta őt, mint sok évvel ezelőtt.

Még kislány volt. Előtte ült. Olyan közel hozzá, hogy a finom pihéket is látta a nyakán. Két tömött hajfonata a feje tetejére tűzve. Kreol bőrű, vékony lány, mézbarna szemekkel. De Leonardo azért kedvelte őt igazán, mert sosem hordott bugyit.

Már az iskolát is látta. Szegényes építmény. A nádtető vékony bambuszlábakon a templom hátsó falának támaszkodott. Szeles időben nehezen ment a tanulás. A füzetek és a ruhák ráncai megteltek homokkal. Nem szeretett iskolába járni. A selypítő apáca helyett inkább a tengert figyelte vagy a levegőben vitorlázó sirályokat.

Úgy-ahogy megtanult írni és olvasni, de a számtant keserves unalomnak és időpocsékolásnak tartotta. Egyszer, csak egyetlenegyszer követte el azt a hibát, hogy ezt hangosan ki is mondta. A szülői fenyítés után megfogadta, ha a felnőttek az iskoláról kérdezik, mindig hazudni fog. A legtöbb halász idegenkedett a papírtól. De akkor már tudta, hogy a felnőttek sem mindig mondják meg az igazat. Ő is halász akart lenni. Betűkkel még nem fogtak halat, állapította meg, de azért mégis eljárt iskolába. Nem mert ellenszegülni lapátkezű apjának.

A tengerben sokkal inkább otthon volt. Sómarta szemmel kutatott a mélyben, kagylót gyűjtött, vízifogót játszott, vagy a sziklák között meghúzódó apró halak raját rémítgette. Kopoltyút akart. Ha többre nem is, legalább napi egy órára, reggel, miután a halászok már szétszéledtek. Elképzelte, hogy egyedül van a parton, bordái között vékony nyílások. Óvatosan merül alá. Senkit sem háborgat.

Ugyanakkor a búvárkodás egy másik változatát is felfedezte. Tudatosan és félelem nélkül szállt alá. Olyankor megszűntek testének korlátai. Képzelete eltörölt minden határt. A világ egyetlen biztos pontjává lett. Színes, gondtalan világban barangolhatott kedvére. Gyakran alámerült. Megtehette. Csak csend kellett hozzá, meg az, hogy behunyja szemét.

Nagyobb gyerekként, magányosan, számtalanszor becsavarogta a környéket. Szerette a ritkás erdőket és a dombos vidéket. Azonkívül érdekelték őt a vadon élő állatok szokásai. A kígyóktól és a skorpióktól sokáig félt.

Apja a csillagokról magyarázott neki. Vastag mutatóujját szemével követve ismerkedett meg a fontosabbakkal. Közben megerősödött. Alkonyatkor segített apjának vízre tenni a csónakot. „Addig örülj, amíg maradhatsz”, mondogatta apja, de ő nem örült. A partról figyelte, ahogy a csónak a hullámokon bukdácsolva eltűnik. Nem sietett haza. Várta, hogy a nap lemenjen. Kései pelikánok billegtek a borszínű víz felett. Gyakran összecsapták szárnyukat, és nehéz tökként zuhantak alá éhes csőrüket előre szúrva.

A lány barátsága szinte mindenért kárpótolta. Igaz, gúnyolták érte, de nem törődött vele. Amikor csak tehette, vele töltötte minden idejét. Becsülte őt, mert okos, vidám, önzetlen, jó és szép volt. Többre gondolni sem mert, nehogy szerelmes legyen.

A korrepetáláskor ismerkedtek meg közelebbről. Leonardo bukásra állt számtanból. Az apáca kérésére a lány vele és még két kisebb gyerekkel foglalkozott délutánonként. Leonardo érdeklődve figyelte a két apróbb gyerek kínlódását. Pár hét után egyedül maradt a lánnyal. Viszolyogva nézte a tollhegy alatt születő számok sokaságát. A kérdésekre tagadólag rázta fejét. Semmit sem értett, mert semmit sem akart érteni. De vonzódott a lányhoz. Zavart tisztelettel figyelte arcát és tintától maszatos ujjait.

A lány komolyan vette dolgát, talán túl komolyan is, és mikor azt ígérte, ha tanul, játszani is tudnak a korrepetálásra szánt időben, Leonardo nekigyürkőzött. Először csak rövid sétákra futotta, de később már bejárták a környéket is. Egy alkalommal eldugott mélyedésre bukkantak a sziklás partrészen. Titoktartást fogadtak. Gyakran felkeresték a helyet. Szerettek ott lenni. Csak ültek, és nézték az óceánt. Többnyire a lány beszélt. Leonardo hallgatta, és szeretett volna mellé ülni, egészen közel hozzá, de félénksége visszatartotta.

Ha felnőnek, akkor itt fognak lakni, ígérte magának. Tetőt fog építeni, és kibéleli. Meleg és védett hely lesz. Közel mindenhez, de mégis végtelenül távol.

Boldog volt. Senkivel sem cserélt volna egészen addig a reggelig, amikor apja nem tért vissza a halászatból. Hiába várták az ismerős csónakot. Szemüket erőltették. Már dél is elmúlt. Anyja eszelősen járkált a parton. Istent emlegette. Leonardo ijedten nézte a szeretett, mégis egyszerre nagyon idegen és szánalmas asszonyt.

Később, a munkába induló halászok halk ígérettel búcsúztak. Elnéptelenedett a part. A kora esti szél homokot söpört. Már az utolsó csónak is messze járt, mikor anyja zavartan pillantott körül. Leonardo rögtön megértette, hogy anyja egész nap egyedül volt, habár ő el sem mozdult mellőle.

Kézen fogva mentek haza. Anyja ágyba parancsolta őt, aztán pokrócot terített magára és szótlanul kilépett az ajtón. Leonardo sokáig ébren volt. Először gondolt arra, hogy elvesztette apját. Nem sírt. Az beismerés lett volna. Azzal a gondolattal aludt el, hogy mire felkel, apja ismét otthon lesz.

Hideg reggel volt. Anyját a parton találta. Az átvirrasztott éjszaka megviselte. Köszönését sem fogadta. Üres szemmel meredt rá, és csak intett, hogy üljön mellé. A hazatérő halászok már elszéledtek. Semmit sem tudtak apjáról. Leonardo éhes volt, de hallgatott. Az óceánt nézte. Várt. A felhőtlen égen szikrázott a nap.

Dél körül izgatott kis csoport verődött össze a halsütöde előtt. Főleg asszonyok. Leonardo megismerte anyja nővérét. Középen állt, és feléjük mutogatott. Rövid tanácskozás után az emberek megindultak feléjük. Mikor odaértek, közrefogták őket. Anyját felemelték a homokról. Szótlanul tűrte. Karjukra támaszkodva hazafelé indult. Leonardo velük ment. Hozzá is beszéltek, de nem értette szavukat. Zsongás a fülében. Valami tiltakozva lezárult benne. Azon az éjjelen nyitott szemmel feküdt, és azt hitte, hogy alszik.

Gyertya az asztalon, egy Szűz Mária-kép és egy fakereszt között. Faggyúszag és ideges láng a szobában. Anyja többnyire az asztalnál ült. Ujjait összekulcsolva sápadtan, üres tekintettel meredt a padlóra. Leonardo a közelébe sem ment. Nem is szólt hozzá. Úgy érezte, zavarná őt. Inkább aludt. Ébren volt és egyedül, s az ártatlanul büntetett fájdalma rágta.

Nagynénje nap mint nap ebédidőben érkezett. A szikár, ráncos asszony nyögve emelte az ételhordót az asztalra, majd szótlanul távozott. Leonardo a napok múlásával egyre türelmetlenebb lett. Egy este aztán lerohant a partra. Derékig gázolt a vízbe. Szitkozódva követelte apját.

A gyász ellenére a faluban valami csendes megkönnyebbülés érződött. A túlélők hálája. Az élet lassan lopózott vissza a házba is. Féltve gyűjtötte minden mozzanatát. Egy mosolyt, egy mozdulatot, egy-egy elejtett szót.

Nagynénje idővel már nem csak ennivalót hozott, hanem néhány biztató szót is. Anyja végül kimozdult a házból. Nővére kifőzdéjében dogozni kezdett. Leonardo egyre jobban megszerette az idős asszonyt. Sorsáról viszont nagybátyja határozott. Továbbra is iskolába kellett járnia. Úgy érezte, hogy nagyon veri őt az Isten.

A gyászidő lejárta után a gyertya, a kép és a kereszt is eltűnt. Leonardo megkönnyebbülve követte ujjával az asztallapon a faggyúszagú, zsíros folt körvonalait. Színe, tapintása az apja bőrére emlékeztette.

Anyja, miközben vacsorát főzött egy este, a tűz melegétől kipirosodva váratlanul megkérdezte:

– Mit gondolsz Leo, csinos vagyok én?

Leonardo nem tartotta csinosnak anyját. Alacsony, sötét bőrű asszony volt, szögletes csontokkal és kiugró állkapoccsal.

– Persze hogy csinos vagy anyám – mondta, és szeretettel átölelte a vállát.

– Nem csak hízelegsz? Anyjából számára addig ismeretlen energia áradt. Haját igazgatta, és el-elmosolyodott. Leonardo zavartan nézte. Ezzel a mosollyal még nem találkozott. Idegenkedve kóstolgatta. Nem tudta miért, de bántotta őt.

Hirtelen otthagyta anyját. Visszatért a jelenbe. A történtek olyan elevenen éltek benne, hogy szinte orrában érezte az égő fa füstjét. Fordult egyet. Fullasztóan melegnek találta a levegőt. Lerúgta magáról a takarót. A mosolynak a „ribancos” nevet adta.

Újra felidézte a régmúlt estét. Anyja a vacsorát melegítette. Arca egyszerre boldog, reménykedő és lányosan szégyenlős volt. Azon az estén az örömtelen özvegy örökre eltűnt.

Leonardo felült az ágyban. Sokáig keserű érzésekkel küszködött. Marco jutott eszébe. Nem tudott rosszat mondani róla. Pedig akart. Szégyellte. Anyját is okolhatta volna. Arra gondolt, lehet, hogy senki sem tehet semmiről. De ebben azért nem volt biztos. Magára is gyanakodott. Miatta történt volna minden? Mentegetőzni kezdett. De nem igazán. Megosztódott. A kettősségben aztán összefolyt, mint a vízfesték a rajzlapon. Régi, lázálomszerű gondolatok torlódtak benne. Terhük fojtogatta. Elgyengült. Hinni szeretett volna valamiben. De miben? Talán Marco már nem is él. Fellelkesült, de rögtön rendreutasította magát.

Akkor még nagyon is élt. Az első találkozás. Marco szivarjának fojtogató bűze a konyhában. Fehér inget és rövidnadrágot viselt. Ugráló szemekkel, önmagát biztatva beszélt. Anyja frissen vasalt, színes ruhában a tűzhellyel babrált. Ő az iskolából érkezett. Megállt az ajtóban és a félfának támaszkodott. Táskáját hóna alatt szorongatta. Mereven figyelte az üveg bort és a három terítéket.

A kései ebédek hármasban egyre gyakoribbak lettek. Lassan melegedett hozzájuk. Marco állandóan beszélt. Tengerészkalandjait az egész falu ismerte, de senki sem hitte. Marcót ez nem zavarta. Bárkinek szívesen mesélt, aki hajlandó volt meghallgatni őt. A Marco Polo nevet ragasztották rá rögtön azután, hogy megtelepedett a faluban. Egy láda szerszámmal érkezett. Még fiatal ember volt. Talán harminc lehetett. A falu szélén bérelt házat, melyben műhelyt is nyitott. Keményen dolgozott. Hóbortos, bort szerető embernek ismerték. Marco Polo, vagy röviden Marco, a csónakmotorok mestere volt.

Leonardo megkedvelte őt, mert történeteivel gyakran nevetésre bírta anyját. Eleinte még maga előtt is tagadta, hogy ő is élvezi Marco kalandjait. Végül kényszeredetten beismerte, hogy inkább tengerész lenne, mint halász. Olyankor kerülte Marcót.

Egy váratlan fordulat azonban mindent felborított. Egy éjjel ajtónyikorgásra ébredt. Ijedten ugrott ki az ágyból. Hallgatózott. Csend volt. Anyja fekhelye üresen állt. A fehér lepedő szinte világított. Az ajtóhoz lopódzott. Csak résnyire nyitotta. A pálmasor árnyékában anyját látta. Kiáltani akart, de kíváncsisága nem engedte. Utána surrant. Anyja gyorsan haladt. Hátra sem nézett. Csak akkor lassított, mikor Marco házához ért. Megállt. Hosszan kutatta szemével a környéket. Leonardo még időben hasra vágódott. Látta, amint anyja az ajtóhoz lépett, aztán elnyelte őt a sötétség.

A langyos homokon feküdt. Erőt gyűjtött. Csak sokára lopakodott Marco házához. A gyékényfalon át anyja és Marco hangjára ismert. Halkan beszéltek, aztán csend lett. Rövidesen különös hangok és nyögések szakadtak át a falon. Dermedten hallgatta őket. Ágaskodó félelemmel topogott. Mit tegyen? Már azon volt, hogy beront a házba, mikor egy csapásra minden elcsendesedett a falon túl. Anyja hangjára ismert. Nevetve suttogott. Ez megnyugtatta. De biztos volt abban, hogy rossz és titkos dolognak a tanúja. Hirtelen nagyon álmos lett és fázott.

Hazáig futott. Libabőrös félelemben. Csak akkor nyugodott meg, mikor lenyomta a kilincset. Álmatlanul hánykolódott. Anyja pirkadatkor érkezett. Leonardo alvást tettetett. Haragudni akart, de nem tudott. Megfogadta, hogy ezután mindig egyedül ebédel.

Másnap elgondolkozva lődörgött a parton. A lány csendben lépkedett mellette, és lábujjával vonalakat húzott a homokba.

– Tudsz titkot tartani? – kérdezte a lányt anélkül, hogy ránézett volna. Az nem felelt rögtön. Leonardo arcát vizsgálta.

– Tudok – mondta kisvártatva.

– Biztosan?

– Biztosan.

A lány türelmesen végighallgatta, aztán felnevetett, és csuklójánál fogva cibálta rejtekhelyük felé. Leonardo kényszeredetten követte.

A lány szemben ült vele. Cinkosán rámosolygott. Leonardo sértődötten összefonta a karját.

– Tudod mit csinált anyád és Marco tegnap éjjel?

Váratlanul érte őt a kérdés. Zavartan bólogatott.

– Persze hogy tudom.

– Akkor gyere és csináld velem.

Leonardo megrázta a fejét. Rácsodálkozott.

– Mit csináljak veled?

– Tudod, azt amit ők csináltak, hiszen tudod...

– Tudom hát.

– Akkor gyerünk, Leo, csináld velem.

– Nem csinálom.

– Persze hogy nem csinálod, mert nem tudod...

– De tudom, csak nem akarom.

– Nem akarod?! Azt mindenki csinálni akarja.

– Lehet, de nem én.

Szégyellte magát. Nem tudta, mit akar tőle. Már megbánta, hogy elmondta neki a múlt éjjel történteket. A lány mellé térdelt, és átölelte. Leonardo nem mozdult. Csak azt érezte, hogy a lány szája az övéhez ér.

– Csókolj meg, gyerünk, Leo, csókolj meg – suttogta, és magához szorította. – Ezt mindenki csinálni akarja, Leo.

Anyja és Marco jutottak eszébe. Ellökte magától a lányt. Felugrott, és futásnak eredt.

– Tudtam, hogy nem tudod. Nem tudod! Nem tudod!

A szavak sebet ütöttek lelkén. Hetekig nem beszélt a lánnyal.

Arra eszmélt, hogy az ágy egyik zsinórja a combjába vágott. Kelletlenül mozdult, kezével segítve a zsibbadt lábat. Rokonszenvvel mosolygott, miközben a gyerek átporzott a falun, és egy hasznavehetetlen csónakba bújt, hogy senki rá ne találjon; és képzeletben rögtön nekivágott az óceánnak, hogy örökre elevezzen megcsúfolásának színhelyéről. Combját masszírozta. Lassan indult meg a vérkeringés. Hagyta, hogy felső teste araszonként lecsússzon az ágyról. Meg sem kapaszkodott. Csüngött. Meglendítette testét. Himbálódzni akart.

Vérbő fejéből szinte kipattantak szemei. Hogy ne szédüljön, az ágy alatt heverő cipőire meredt. Elképzelte, hogy leesett az ágyról. Lyukat ütött a földbe. Kicsírázott, majd gyökeret eresztett. A föld alatt sötét és hideg volt, mégsem mert kinőni. Ezen elmerengett, és továbbra is ütemesen lóbálta magát. Később az jutott eszébe, ha nem mászik vissza, tényleg le fog esni. Foga törhet, vérezni fog és eszméletét veszti. A lehetőségek megriasztották. Visszatornázta magát az ágyra, és megfogadta, hogy egy napon leküzdi félelmeit.

Gondolatban visszatért a lányhoz. Földig érő fehér ruhát viselt. Fejlett, majdnem asszonyos vonalak. A padlót nézte szemérmesen. Jobbjában egy csokor virágot fojtogatott. Leonardo mereven állt. A kölcsönkért öltöny zakója hónaljban vágta őt.

A nő beszélt. Vállán nemzetiszínű szalagot viselt. Színtelen hangja betöltötte a termet. Leonardo nem figyelt rá. A nő és a közte álló hatalmas asztalt vizsgálta. Gondolatban egy hálót feszített ki a közepén. Bár soha sem pingpongozott, nem kételkedett benne, hogy megverné átellenben a szalagos nőt.

Az asztalról a piszkos, szamárhátú ablakokra terelődött a figyelme. A fényben porszemek táncoltak. Tüsszenteni akart. Nagyot, hogy taknya lógjon és megbotránkoztassa mindazokat, akiket ugyan nem látott, de maga mögött tudott. A legtöbbjüket nem is ismerte. Cipőik nyikorgása, fojtott suttogásuk idegesítette őt.

A kelő napot már kedvetlenül fogadta. Gondolataiba mélyedt. Túl sok és túl bonyolult ügy forgott fejében. Nem tudott mihez kezdeni velük. Szabadjára engedte őket és kibámult az ablakon. A kertben puha árnyékok születtek. Az ágak és a virágok mozdulatlanul álltak a lila reggelben.

Még csend volt a házban. Étvágytalansága dacára reggelizni próbált. A két tojásból csak az egyiket ette meg. A másikat kidobta a konyhaablakon. Majd a kutya elintézi. Már a második csésze kávét itta, mikor megreccsent az ablak alatti bozót. Mafla egy dög.

A délelőtt folyamán megduzzadt az élet az öreg falak között. Ismeretlen emberek érkeztek. Kedélyesen rázták kezét. Ő csak a nyirkos kezű emberek arcát jegyezte meg. Pálinkaszag és sültek illata vibrált a levegőben.

Szerette volna elkerülni a vendégeket, de tele volt velük a ház, és jutott belőlük a kertbe is. Hol itt, hol ott bukkant fel valaki, mindig teli borospohárral. Egyik körútján egy idős ember állta útját, és beterelte őt egy ablakmélyedésbe. Romlott fogai közt nedves szavakat formált. Az alkoholtól ellágyulva egy régen halott rokonról beszélt. Sokszor és ereszkedő hanglejtéssel mondta ki a hosszú, nemesi nevet. Leonardo lehajtott fejjel hallgatta az ismeretlent, és elképzelte, ahogy lakkozott haján apró gyöngyszemeket képez a nyál.

Délben díszes kocsisor fékezett a ház előtt. Fehér műanyag virágok és színes szalagok díszítettek minden autót. A városházáig rövid volt az út. Leonardo egyenes derékkal szedte a napsütötte lépcsőket.

A nő még egyre beszélt. Fakó hangját elnyelte a terem. Leonardo váltakozva gyúrta gombáktól égő lábujjait cipőinek élével. A lány szorosan hozzásimult. Arcán halvány pír. Leonardo időnként lopva nézte, és nagyon akarta szeretni őt. Zúgást hallott. Nem tudta megállapítani, hogy mióta, de meglepte, hogy csak most figyelt fel rá. Elfordította fejét. Jobb fülében bízott. A zúgás felerősödött. Megismerte az óceán hangját. Lehunyta szemét. Juan, a koldus baktatott a parton. Halott szemgolyói üregükben táncoltak. Bizonytalan botja vezette őt. Karjáról rozsdásodó dróton bádogfazék lógott. Néha megállt, és a víz irányában hallgatózott. A hazatérő halászokat várta. Keleten koszos rózsaszínű volt az ég. Egy ismerős csónakot vett észre. Gazdátlanul hánykolódott az öbölben. Ijedten kapta el tekintetét róla. A hullámok füstszínű üveglapokká nőttek és szikrázva fröccsentek szét a parton.

Gyengéd szorítást érzett. Ő is megszorította a lány kezét. Az íróasztal mögött a nő már nem beszélt. A teremben csend volt. Senki sem mozdult.

– Igen – mondta zavartan.

Később gyűrű került az ujjára. Hideg karikát érzett a bőrén.

A lakodalmas házból zene és mulatozás hangja szűrődött ki. Az éjjeli kert levelei fémesen csillogtak. Leonardo bortól elnehezedve követte a kanyargó cementjárdát. Hideg éjszaka volt. Dideregve, lustán lépkedett. Jól érezte magát egyedül. Cipőjének sarokvasa érdesen karcolt az éjszakában. Kissé meggörnyedve lépkedett, mintha gondolatai terhét is cipelné. Szüzességéről témázott, nagyolt, borhatáros foltokban. A genitália iránti nagy tisztelet fojtogatta. Megállt. A ház irányába fordult. Az emeleti ablakok sötétjét kutatta. Az üveg mögött frissen meszelt szobát tudott, olajozott ágyvasakkal.

Az első éjszakán kemény és megnyerő akart lenni. Bonyolult feladat. Nem, nem viszi az asszonyt a karjában. Hosszú az út az ágyig. A folyosó szűk és a lépcső meredek.

Feleségét a megbontatlan ágyon látta. Hanyatt feküdt, csukott szemmel. Várakozóan pihegett. És akkor ő fölé hajolt, hosszan megcsókolta. Ujjai gombokat és kapcsokat oldottak meg. Óvatosan hámozta le róla a ruhát. Gyönyörködött formás testében. Aztán fölé térdelt és megragadta a melltartót. A fehérnemű megadóan recsegett. Itt megállította a gondolatsort. Sarkon fordult. Kétségek közt tovább indult.

A paradicsomfa alsó ágán kalitka lógott. Odahajolt hozzá. Szemét erőltetve csak nagy sokára vette észre a madár sötét foltját. Egy rúdon gubbasztott a sarokban. Nagyot szívott a cigarettából, és a rácsok között befújta a füstöt. A madár riadtan araszolt odébb. Újra szívott a cigarettán, és ismét befújta a füstöt. A papagáj ingerülten felborzolta tollait és megrázta magát. Leonardo élvezte. Sokáig és jól szórakozott.

A csikkről újabb cigarettára gyújtott. Ellépett a kalitkától. Nem messze, a virágsoron, pad állt. Végignyúlt a hideg deszkán. Az ég csillagoktól volt zsúfolt. Megfogadta, hogy egyszer megszámolja őket.

Hajnalodott. Az asszony halkan szuszogva aludt. Belefúrta arcát a dús hajzatba. Mélyre szívta a hajlakk és az izzadtság szagát. Az enyém vagy, az enyém vagy, boldogság, kántálta magában. Örömteli vigyorral habzsolta gyönyörét.

Súlytalanul lebegett. Úgy vélte, végre megfejtette az élet titkát. Aztán minden ok nélkül megijedt. A szoba és a ház is fullasztóan nehezedett rá. Mielőtt még rászakadt volna az egész, kicsúszott az ágyból és az ablakhoz lopódzott.

Búcsúzó részegek üvöltései hallatszottak. A szomszéd házak deres cserepeit nézte. Mint fázós pikkelyek, lapultak egymáshoz. A horizont szürke csíkja a kapaszkodó napot jelezte. Az utazásra gondolt. Már csak órák választották el tőle. Bárcsak nászútra menne. Sajnálta, hogy nem úgy lesz. Fázott. Visszamászott a takarók alá. Bosszúságára a közelmúlt képei rohanták meg.

Napsütötte ajtókeretben szőrös pofa. Porba esett kenyértészta. Aztán ugyanaz a kép, de a pofa torz. Acsarkodó száj, rendezetlen fogak. Fenyegető. Az ajtókeretben még két női fej is. Az idősebb bosszús, a fiatal aggódó. Nincs idő megfigyelni őket. Egy ököl. Célt téveszt. Aztán virágszirmok fröccsennek. Szirmok a térben. Ismét a haragos arc. Szirmok mindenütt. Egy virágcsokrot tartó kéz. Lesújt. Újabb szirmok. Onnan már felgyorsul minden. A csokrot tartó kéz gazdája futni kezd. Leonardo magára ismer. Utcarészletek. Néhány bámészkodó arcot regisztrál, mert egyébként a lány apját figyeli. Kövér. Leonardo látja, hogy az öreg nem bírja már sokáig. De egyelőre még fut. Fürge. Fehér trikóban és mezítláb. Reng a szalonna. Leonardo lassít. Az öreg lemarad. Kifulladva megáll. Lehajol. Leonardo kíváncsian áll. Nagy puffanással csapódik be mellette az első kő.

Hirtelen minden változik. Sötétség van. A kerítés mögött kutya. Barátságtalan, megharaplak ínyek. Csendben osonnak. Ő meg a lány. Meredek a part. A falu foltokban alszik, lenn az öbölben. A lány az út szélén áll. Ritkán jön autó. Lámpáik fényei kiragadják őt a sötétből. A haja hosszú. Szoknyát visel. Féklámpa villan. Zsíros, vöröslő folt az aszfalton. Apró kocsi. Talán fehér. Idős pár. A férfi a kormány mögött. Kérdőjelekkel zsúfolt szemek. Elindulnak. Az út sötét, sötét, sötét...

Leonardo arra riadt fel, hogy tüstént elalszik. Az asszony combjai közé fúrta két kezét. Szerette volna, ha a nászéjszaka örökké tart.

A Sierra konok csúcsait meggörnyedt hegyhátak követték. Zöld takarta vállak. A vezető nem kímélte a buszt. A kopott pedált néha a padlóig nyomta. Az utasok szótlanul rázkódtak. A motor hangját csak ritkán harsogták túl az ülés alatti ketrecek és zsákok foglyai. Leonardo álmosan zötyögött. Az ablakon túl klorofilltúltengés. Különböző levelek és nagylelkűen színezett virágok. Penészszínű napfény penetrált a párán át. Felesége, fejét a vállára hajtva aludt.

A szerpentinen töltött órák alatt néha már azt hitte, hogy csak egy helyben állnak, és kanyarok rohannak feléjük engesztelhetetlen és végeláthatatlan sokaságban. Gyomra felkavarodott. Leszegte fejét, és az előtte lévő ülés támlájára karcolt női nemi szerveket bámulta. Aztán elbóbiskolt. A nászágy melegét még csontjaiban érezte.

Már délre járt. A hegyeket dombok, a dombokat sík terület váltotta fel. A sofőr tovább hajszolta az öreg járművet. Időnként egy-egy hőgutában szenvedő falura bukkantak. Néptelen házak guggoltak a forró árnyékban. Átrobogtak rajtuk.

Az út egyenesen futott, beleborotválva a zöld rengetegbe. Egy izgága folyó követte őket. Ragyogó nap sütött. A Paradicsom, gondolta Leonardo. Az útszéli olajvezeték kutyahűsége azonban zavarta őt.

Jólesőn közelebb húzta a feleségét. Az asszony nyitott szeme meglepte. Már azon volt, hogy megsimogatja őt és pár szót mond neki, de aztán egyiket sem tette. Az asszony felegyenesedett. Szemük találkozott.

– Minden rendben lesz szerelmem – makogta mégis.

Az asszony nem válaszolt. Ezért hálás volt neki.

A nap nyugat felől vérzett át az erdőn. Hűvösödött. Az utasok felélénkültek. Ettek, beszélgettek. Élet bugyborékolt a sorokban. Leonardo kibámult az ablakon, és hozzáöregedett az alkonyathoz. A Paradicsom megfakult. A fák között harapós árnyékok születtek. Keze az asszony kezét kereste. Szótlanul ültek. Arra gondolt, hogy kettőjük életkora alig ér túl a harmincon. Majd váratlanul Guido tolakodott képzeletébe. A konyhaszéken ült és magabiztosan kacsintott.

– Leonardo, a nagybátyám gondoskodni fog rólatok. Az öreg már több mint húsz éve a dzsungelben él. Szerencsések vagytok. Hidd el nekem.

Leonardo akkor hitt neki, de most, az alkonyodó őserdőben zötyögve, elfogta a kétség. Még napokkal ezelőtt is izgalommal gondolt az előretolt településre. Romantikázott. És akkor rendre, mint mindig ha izgult, rájött a szarás.

Guidóval a piacon találkozott először. Poros, halszagú délután volt. A földön ült, hátát a falnak vetve. Álmos és fáradt volt. Egy halfelvásárlónak dolgozott. Élete első munkahelye. A jéggel és dülledtszemű halakkal megrakott kocsi köhögve rohangált a tengerpart és a város között, a hét minden napján.

– Guido vagyok – hallotta egészen közelről.

Egy üdvözlésre nyújtott kéz tolakodott arca elé. Felnézett. Vasalt ismeretlen, mégis ismerős. Már azon volt, hogy feláll, de a kéz visszanyomta.

– Maradj csak, nincs időm... A címem.

Leonardo papírt fogott.

– A feleségem már nagyon vár.

Az idegen az órájára pillantva hátrálni kezdett.

– Mennem kell. Később majd beszélgetünk. Ideje már, hogy megismerkedjünk. Nem gondolod?

Hát persze, hogy ismeri. Látta már. Talán kétszer is. Igaz, csak rövid időre. Szappanszagú sietség. Utána nézett. Eltűnt a kapun túli világosságban.

Munka után gyakran megpihent Guido házában. Míg a sofőr aludt, ő minden percet kihasznált. Ezek voltak a legjobb alkalmak arra, hogy igazán megismerhesse nővérét. Egy nő a sok közül. Se jobb, se rosszabb. Valamit érezni akart iránta. Valamivel többet, mint amit érzett. Korban talán az anyja is lehetett volna. Hónapok teltek el, mire bizalmába fogadta:

– Ligia, én szerelmes vagyok.

– Ugyan már – mosolygott nővére.

– Nem hiszel nekem?

– Túl fiatal vagy.

– Tizenhét múltam.

– Na látod...

Hallgattak. Ligia hagymát vágott, s csak később szólalt meg, miközben könyökével könnyeit maszatolta:

– Ki ez a lány?

Leonardo idegesen felvihogott. Ujjával szívet rajzolt a poros ablakra.

– Te nem veszel engem komolyan – mondta, és a szívet nézte, majd tenyerével letörölte az üveget.

– Nem hát.

– Akkor?

– Csak kíváncsiság... Szóval, ki ez a lány?

– Csak egy lány.

– Csak egy lány?

– Igen. Csak egy lány.

Nem sokkal a történtek után, egy hajnalon, megzörgette nővére szobájának ablakát.

– Itt van a lány – súgta –, nyisd ki az ajtót, hadd mutassam be.

A bemutatás helyett, ahogy a konyhába léptek, Leonardo a fal melletti padra rogyott. A lány mellé húzódott. Ligia értetlenül állt. Leonardo térdére könyökölve gubbasztott. A lány bizonytalanul körülpillantott. Messziről kutyaugatás hallatszott. Ligia tanácstalanul nézte kései látogatóit, majd a csaphoz lépett. Vizet engedett a kávéfőzőbe. Gyufát gyújtott. A láng sziszegve nyalta a horpadt alumíniumot.

Leonardo az anyjáról akart beszélni. Már napok óta azt tervezte, hogy majd itt. Hosszan és őszintén. Most mégis némán ült. A kávéra várt. Pedig nem akart kávét. Sosem szerette. És most Ligia is más. Mintha nem is ismerné igazán. Kócos. És éjjel mélyebbek a ráncok. Finom bajusza van. Jól állna neki, ha férfi volna. Nem fog beszélni. Sem hosszan, sem őszintén. Mit mondhatna? Anyánk..., anyánk..., a mi anyánk. Majd egyszer. Majd más szögből. Mikor már ő is érti, majd akkor. Hol az a kávé?

Ajtónyikorgás. Igen, így kezdődött. Az üres ágyon éjjeli fény. Anyja Marco háza előtt. Aztán belül. Az esti falak nyögnek. Borzongva szalad előlük. Játssza a tudatlant. Kényelmes neki, és az anyjának is. Később már megszokás. Mindketten tudják, hogy a másik... Kényelmes titok. Ha az anyja nem beszél róla, akkor ő sem. Ha rajta múlt volna, örökre így marad minden. De nem rajta múlt...

Munkásruha a szék karfáján. Gyűrött és büdös. És az idegen bútorok? Mikor történt mindez? Persze, mostanában már egyre ritkábban jár haza. Dolgozik. Hét napot a hétből. Halszállítás. Miért is jött most haza? A lány születésnapja. Igen. Nagyon örülök, hogy megszületett. Szükségem volt rá. Szükségem van rá. A ruha. Olajfoltos kék szövet. Árnyéka hosszan elnyúlik a padlón. Sötét és görcsös. Változás. Egy hét alatt. Annál több azért. De kettő nincs.

A szoba. Egy csapásra semmi köze hozzá. Idegenkedik tőle. A szék előtt áll hátrakulcsolt kézzel és közben széttépi Marco ruháit, és darabjait a nyitott ablakon át az udvarra szórja. Aztán az éjjeli szekrényeket és a hajósládát is utána dobja. Merülő csónakot ment terhétől. Ha mozdulni tudna, de csak áll mereven. Most már mindegy. Későn jött. Nehéz nyugalom szállja meg. Apjára gondol. Tanácsra vár. Hiszen már régen halott.

A konyhában műanyag mosdótál. Sokáig szappanozza testét. A halszag így is vele marad. Az asztalon borosüveg, mellette mezítelen kenyér. Éhes, de nem nyúl hozzá. Ruhát vált. Anyját idézi. Miért? – kérdezi számtalanszor. Végül megunja.

Lassan sétál ki a házból. Az ajtót nyitva hagyja. A friss szél homokot hord. A küszöböt temeti nagy sietséggel.

A templom előtti téren virágot vesz. Üdvözlő szavakat kóstolva indul tovább. Falánk darazsak követik. A Marcóval telt házat cipeli fejében. Sokáig játszotta a tudatlant. Most ezt elvették tőle. Ha megvakulna. Esetleg. Marco, az olajszagú tengerész, mélyen a köröm alatt. Kedvetlenül botorkál. Kerülővel érkezik céljához. Bekopog. A lány apja nyit ajtót.

A kávéfőző felvisított. Ligia lekapta a tűzről. Mozdulataiban zabolázott idegesség bujkált. Nézte, ahogy nővére széttölti a kávét. Gőz tekerődzött a csészék felett.

– Cukor?

Bólintott. Ligia a lányra nézett. Az tagadólag rázta fejét. Halkan szürcsöltek.

– Téged hogy hívnak? – kérdezte Ligia.

– Catalina.

– Szép név – mondta szárazon.

Egy óra unottan percegett valahol. A falakon megkopott virágminták. Zöldbarna öregség. A sarokban repedés. Gipszvágyó, görcsös fekete vonal. Leonardo hosszan nézte. Hallgatott. Jó volt így. Csend a csendben. Sokáig.

– Megszöktünk – mondta később a padlónak.

Ligia érdeklődve széket húzott maga alá.

– Most mondd újra.

Arcuk majdnem összeért.

– Megszöktünk.

Ligia kávéfoltos fogait villantva idegesen felnevetett.

– Catalina terhes – tette hozzá Leonardo komoran.

Hazugság. Szerette volna, ha igaz. Elégedetten nézte, amint nővére ráncai felszívják arcáról a vidámságot. Közben a kerek, párnázott pofa rémlett fel előtte. Oldalra fordult. A száj már egészen a szélén. Tovább már nem is mehetett volna, mert félő, hogy leesik. Hátrafelé beszélt. Mögötte két nő állt az ajtóban. Egy idős és egy fiatal. „Na nézd csak, a Markóné kölyke virágot hozott nekem.”

Leonardo már nem haragudott. Így felidézve inkább mulatságosnak találta. Szempontok. Lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy mindenkinek igaza van. Az anyjának is. Még nem tudja. Majd idővel. Vagy akkor sem. Erényes falu.

A szobából neszezés hallatszott. Szemeit dörzsölve Guido jelent meg a küszöbön.

Bonyolult napok következtek.

– Itt nem maradhattok. Túl kicsi és túl beszédes hely ez – mondta Guido többször is. – Egy időre el kell, hogy tűnjetek.

A megoldást is ő kereste. Levelet írt nagybátyjának. Mindannyian helyeselték.

A házasságot a szülői beleegyezés hiánya akadályozta. Guido nevetve biztatta őket:

– A sógor bácsi mindent elintéz.

Hamis papírok és pénz cserélt gazdát a házban.

– Csak lüktetek egy kicsit – mondta olyankor Guido. Láthatóan élvezte a maga vállalta szerepet.

Leonardo fáradt volt. Teleszívta tüdejét a zöld illatú levegővel. A busz közönyös monotonsággal nyelte az utat. Anyjára gondolt. Fekete lepelt viselt. Óvatosan húzta be az ajtót maga mögött. Körülnézett. A part néptelen volt. Sietve elindult. Pár lépés után eggyé vált a sötétséggel.

Már esteledett, mikor a busz egy faluba ért. A légfék nagyot szusszant. A tér poros volt. Gyalulatlan oszlopokról sápadt körték lógtak. A közelben templom állt és egy lovas szobor. Mindkettő galambszartól fehérlett. Csak kevesen várakoztak a gémberedett utasokra. Leonardo nyugtalanul nézett körül. Az egyik padról egy férfi intett felé.

– Leonardo, ha nem tévedek.

Ülve kezet nyújtott.

– Jarib vagyok. Isten hozott a világ végén.

Leonardo zsibbadtan felocsúdott. Langyos délután a szobában. Száraz a nyelve, a szájpadlása is. Csikorgó torok. Közben tartotta a képet. Ha bekeretezhetné. Az öreg ember hátát a padnak támasztva ült. Keze rezzenéstelen. Szemében kíváncsiság. Ő hajlotton állt. Vékony és nagyon fiatal. Bizonytalanul nyújtotta jobbját. Másik kezében csomag. Megfoltozott rizseszsák, zsinórral átkötve.

Leonardo szeretettel nézte. Kicsit gúnyosan azért. A tapasztalt férfi a suhancot. Gondolataira is emlékezett. Inkább érzések voltak, mint gondolatok. Kétélű érzések. Kérdezett volna rögtön. Egyensúlyt kereső érdeklődés. Mégsem szólt. Lehet, hogy rossz helyen szálltak le? Hát persze. Pihenő. Útban valamerre. Már mennek is tovább. Igen. Csak kis időre..., csak átmenetileg... Túl gyorsan történik minden. Vele. Nélküle. Most, itt.

A busz közben kikanyarodott a térről. Utána bámult. Elhagyatottság béna félelme a torkában. Még utána léphetne, még megmagyarázhatná. Még nem késő, semmi sem késő. De mit? Ólomlábakon. Ijedt nyüszítés valahol belül. A tér mögött házak. Meleg fény az ablakokban. Ez kicsit megnyugtatta. A lány mellette állt. Őt nézte. Mit akar tőle?

Tarkója viszketni kezdett. Megvakarta. Ma fejmosás. Puhán a földre csusszant. A konyhaszekrényt helyettesítő polcok egyikén nejlonzacskót talált. Kitapogatta tartalmát. Elfelejtett sajt és mogyoró volt benne. Az asztalhoz ült. A sajtról levágta a penészes részeket. Az ép darabot felszeletelte. Egyet a késhegyre szúrt, és a nyelvére ültette. Várta, hogy megolvadjon. Közben Jaribra gondolt. A székről jutott eszébe. Ott állt az asztal túlsó oldalán. Seggek kedvence. Mégis tiszteletre méltó tárgy. Négy kakas, az erdő a hátralékos bankkölcsönnel, meg a szék. Hagyaték. Jarib hagyatéka. A szék. Négy lábát megveti, súlyosan áll. Mintha gazdájára várna, mintha nem hinné, hogy visszavonhatatlanul itt maradt. Pedig így történt. Jarib már régen a városba költözött. Rendszeres orvosi ellátásra volt szüksége. Veséjével bajlódott. Két levelet is írt neki, de egyikre sem válaszolt.

A szűrőkre gondolt. Jarib nevezte így őket. Azt mondják, egy vesével is lehet. Akkor minek kettő? Páros tisztulás.

Lassan ette a sajtot.

Jarib még betegségében is tisztelet parancsoló öregember volt.

Két rossz vesével. Felpuffadt, és pergamenszínű. Májfoltosan az ág végén. Mintha már a nap sem melegítené. Egy kis szél és... vége. Fénytelen szemek. Nem nézett rá, pedig ott ült előtte. Félte. Az elmúlást idézte. Mindenét és mindenkiét. Kinn az ág végén. Kapaszkodás. Mintha szavai is messziről jöttek volna. Elfúló erőlködés. Fejlehajtva hallgatta. Légyzsongás az ablakban. Összefolyt szavakkal.

A tanítónő. Néha benyitott. Rövid, ősz haja mindig frissen vágva. Úgy tudták a környéken, hogy Jarib szeretője. A cselédlány híresztelte. Később tagadta. De a pletyka maradt. Lehet, hogy igaz. Mikor Jarib visszaköltözött a városba, a tanítónő is vele ment. Hideg, ködös reggel. A teherautó megpakolva billegett az úton. Az íróasztal négy lába, mint valami döglött állat meredt az égre. Sokáig nézett utána. Zsebében hivatalos papír. Tulajdonjog. Az erdő az övé. Igen, az övé. Talán ki is érdemelte. Közel két évtized hűsége.

A kocsi eltűnt egy domb mögött. Valaki ismét elment. Talán helyette. Talán érte. Hazafelé indult. A hideg, reggeli pára benyúlt ingnyaka alá. Összehúzta magát. Fázott. Adósság a banknak. Majd kifizeti.

Fájdalmas fintorral megtapogatta a hátát. Hideg volt a bőre. Az ő veséi. Lehet, hogy már ezek is?... Sosem lehet tudni. Vigyázni kellene rájuk. A sajt fojtóan nehéz. Tehénszagú nyál a szájában. Nyelvének apró mozdulataival újra meg újra kóstolgatta. Egy szeletet az orrához emelt. Mindent rendben talált. Azért jobb illata is lehetne. Romlott a minőség. Régen kitűnő sajt volt. Sokszor küldte vele munkába az asszony.

A hónaljszagú munkásévek kezdete. Az első reggelen a platón. Sáros, gödrökkel teli út. Rázkódott. Körülötte használt, szótlan emberek. Pára szitált. Hideg reggel. Magára terítette a pokrócot. Kisfiús félelem szorongatta.

Az öszvér üvöltött. Az állat panasza belemart. Sebeit legyek lepték. Kínlódva húzott. Ő segíteni akart. Forgói recsegtek, minden izma pattanásig feszült. Rosszullét közelgett, ismeretlen, hányingerszerű gyöngeség. Mégsem engedte el a rudat, csak egy másodpercre lazított, hogy új fogást vegyen. Ismét feszítette. A sárba ragadt rönk nem mozdult. Valaki káromkodott. Zúgó fülén át alig hallotta. Azért odanézett. Társa csúszkált. Kétségbeesetten próbálta megvetni a lábát. Nem eshet el! Nem eshet el! Ha megindul a fa..., de nem indult. Újra nekifeszült minden erejével. Vállán tüzet hordott. Hiába a vastag rongyköteg. Fűrészek ordítottak. Aztán egy fa zuhant, aztán még egy. Tompán nyögött a föld. Minden nedves. Mintha izzadna az erdő. Pedig foltokban betört a nap. A munkavezető előkerült valahonnan. A machete lapjával verte az állatot.

– Inkább itt segítsen! – üvöltötte foga között. Az ember rá se nézett. A hosszú lap fénylőn lecsapott gyors egymásutánban. Az állat előre dőlt. Szinte megnyúlt. Orra a sárban. Lassan mozdult a rönk, aztán felgyorsult. Könnyen csúszott. Lihegve követte. Csak nehogy újra elakadjon. Közben eszébe jutott Guido. A széken ült és kacsintott: „Szerencsések vagytok...” Anyád!

Még pár hónap, biztatta magát, miközben csúszkálva haladt a rönk után, talán már annyi sem. Aztán el. El innen. Csak kibírja addig. De ki kell, hogy bírja. Átmenet. Persze hogy az. Erősnek kell lenni, nagyon erősnek, és nem értette, miért hullat belül gyerekes könnyeket.

Különc kölyök, mondták róla a többiek. Gúnyolódtak. Halk és elhúzódó. Senkit sem engedett a közelébe, és senkihez sem közeledett. Szokás. Nem azért, mert így akarta, de másmiért sem. Így volt jó. Egyedül, de nem magányosan. Kereste okát. Nem új dolog. Már gyerekkorában is csak ismerősei voltak. Közeli és távoli ismerősei.

Egyedül evett. Függőágyát nem kötötte az esti tűzhöz. Csendben feküdt. A zsinórok testébe vágtak. Nehezen aludt el. Sokszor a faluról álmodott. Ott volt. A tenger mindig zöldeskék tükör. Mindig reggel. Mindig hideg szél fújt. A homokban házak sora. Sehol egy lélek. Kóbor kecskék a közeli dombokon. Nekivágott a kihalt utcáknak. Fázott. Lesietett a partra. A kocsi megrakottan állt. Tengelyig süllyedt a homokba. A darált jégből üres szemű halak néztek vissza rá.

Az első hétvége. Péntek este lemászott a platóról. Sötét volt. Pénz a zsebben. Sok pénz. Akkor úgy tűnt neki. Felesége hozzá szaladt és átölelte. Ő nehezen lépett. Ereje kevés. Feladat: átmenni a kerten, be az ajtón, ruhástól az ágyba. Örökre.

Erőt vett magán. Lassan indult. Átfogta az asszony vállát. Sebesült katonája a munkának. Félúton megállt. Kiegyenesítette hátát. Sikerélmény. Az asszony féltve nézte.

– Hozd ki a zsákot.

Az asszony nem mozdult.

– Azt mondtam, a zsákot! Igyekezz!

A rosszul világított boltban egyenes derékkal lépkedett, bár minden tagja fájt. Vásárolt. Úgy tett, mintha nem nézné az árakat. Az asszony csokoládét akart, azt is megvette. Így is maradt. Bár kevesebb, mint amire számított. Gondosan kettéhajtotta, majd zsebre gyűrte. Egyre jobban tetszett magának. Csak ne kellene hétfőn újra... Megborzongott. Most ne.

A zsák nehéz. Húzta a vállát. Mindent megvettek, ami kell. Remélte. Lassan mentek. Csendes este. Az asszony maszatos. Magához húzta. Végignyalta a száját. Édes. Az eltolta magától. Pironkodva körülnézett. Na és, ha látják? Új házasok, és különben is üres az utca.

Vacsora után jóleső böfögés. A fáradtságtól részegen mászott az ágyba. Az asszony hozzásimult. Meztelen teste puha és illatos. Nevetve suttogott:

– Leo, gyere, eldugjuk a kolbászt.

Másnap reggel cseléd kopogott az ajtón. Fehér köpenyes fiatal lány.

– A Jarib úr hívatja.

Sietve öltözött. Arcára állott vizet dobott. Minden mozdulatnál attól félt, hogy eltörik vagy megroppan. Hétfő. Egy nappal közelebb. Mit akar Jarib tőle? Mit akarhat Jarib, a Jarib úr?

– Úgy hallom, hogy elégedetlen a munkával, rokon – mondta Jarib, és a vállára tette a kezét. – Igaz ez?

Nem válaszolt. A ház sarkán túli kertre bámult, de a munkavezetőt látta. A machete villant. Szinte porzott az állat bőrén.

– Igaz ez? – ismételte meg a kérdést Jarib türelmetlen csodálkozással.

– Nem igaz.

– Gondoltam, mindjárt gondoltam, de az ember sosem tudhatja... Nem igaz?

Leonardo még mindig a kertet nézte. Nem is a kertet. Csak nézett. Feldúltság. Ki beszél itt helyette? Mi az, hogy nem igaz? Hazugság. Meg is mondja. Igen, meg fogja mondani. Nem most. Majd legközelebb. Mi az, hogy mikor? Akkor..., majd akkor... Igen.

Otthon már reggeli várta. Unottan evett. Fájt a feje. Az asszony avokádóleveleket hozott a kertből.

– Tartsd egyenesen – mondta, és a homlokára rendezte őket. Egy kendővel átkötötte az egészet. A tükörben figyelte magát. Az erdő zöldfejű királya.

Pár hónappal később, egy szeles délután. Szemergett az eső. Erős koppanások a porban. Kis füstszerű képződmények. Mint a becsapódó golyók nyoma. Még mindig itt van. Mióta már? Mindegy. Kibírta. Csak nyugalom, minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Vajon mit akarhat Jarib?

A rendőrkapitány spenótszínű, kopott egyenruhában állt az ablak előtt. Keze a háta mögött összekulcsolva. Kinézett az udvarra. Úgy tett, mintha észre sem venné érkezését. Jarib az íróasztal mögött. Arca komor.

Megállt az ajtóban. Lopva hol az egyikre, hol a másikra nézett. Az eső halkan ropogtatta a tetőt.

– Jó napot – mondta nagy sokára.

– Alvarez kapitány – mutatott Jarib a rendőrre – egy fiatal párt keres... Szünetet tartott. Torkát köszörülte.

Ha most kiugrana az ajtón... Nem jutna messzire. Görcsös gondolatok. Segítség!

A kapitány mereven bólintott. Hangos csizmákkal lépett elé. Egészen közel hajolt. Ritka bajusza meredő tüskék sora.

– A neved? – kérdezte élesen.

Jaribra pillantott. Az kerülte tekintetét. A neved... A nevem? Nem. Azt nem. Mégis mondaná, de félbenyelte.

– Leon..., Leon... – hebegte süllyedőn.

Elveszett. Aztán Jarib hangját hallotta. Mentőöv.

– Leon, mutatkozz be bátran... Leon Leon.

A rendőr Jarib felé fordult.

– Szép név – mondta hangosan, és kirobbant belőle a röhögés. Jarib sem bírta. Nevetett. Két konyakospoharat húzott elő az íróasztalon heverő könyvek mögül.

Koccintottak. Rá emelték poharukat. Döbbenten állt. Mi történik itt? A gyomrában valami felengedett. Könnyebben vette a levegőt. Elöntötte a méreg. Gondolatban pofonokat osztogatott. Közben maga sem tudta miért, kényszeredetten elvigyorodott.

A kapitány Jarib barátja. Megértő ember. Ha itt maradnak, nem lesz probléma. Jaribért mindent. Majdnem mindent. A feleségét azért nem. Hehehehe-heeee... De ők ketten. Ő és Jarib. Mintha testvérek lennének. Hát kell ennél több garancia?

– Senkinek! Hallod? Senkinek!

A hatodik konyak után a kapitány megoldotta inge nyakát. Köhögött. A földre köpött. Elnézést kért. Elsikálta cipője talpával.

Kerülővel ment haza. Ha itt maradnak, nem lesz probléma. Ha itt maradnak, nem lesz. Ha itt... De meddig? Fejlehajtva sétált az üres utcán. A kapitány tekintetét még mindig magán érezte. Ha...

Kiutat keresett. Aztán minden átmenet nélkül az asszonyt szidta. Kalandos kurva. Csak ennek a nőnek juthatott eszébe ilyesmi. Szökés. Megáll az ész.

Körülnézett. Kora esti nyirokjárás. A házakat eső verte. Az ázott falakon sötét vízfoltok. A lámpák fényében szögben hulló, fémes szálak. Lassan lépkedett. Pocsolyák nőttek a gödrökben. Egyre nehezebben emelte lábát. A sár marasztaló cuppogással nyelte cipőit.

Azon az éjszakán sokáig beszélgetett Catalinával. Az asszony nyugodt szavai lehűtötték. Végül is belátta, hogy egyelőre nem tehetnek semmit. Maradniuk kell. Lépésben mért horizont. A törvény szabta kerítések nehézkes tudatosítása. Mogorván mászott ágyba. Egyszerre minden túl közeli és nyirkosán fojtogató.

De munka közben sokszor arra várt, hogy egyszer megritkulnak a fák, és mögöttük megpillantja a tengert, és akkor mezítláb lesétál a parton, ruhástól gyalogol a vízbe, egyre mélyebbre, égeti a nap, messzire ellát, belefájdul a szeme, nagy lélegzettel alámerül, boldogan nevet, és szájából ezüst gömbök tolakodnak felfelé.

Ha nem ma, majd holnap vagy azután. Addig is: élet a vékony talajon. Odafönn minden zöld és egészséges, de alul a rothadás szaga és állandó alkonyat.

Esténként sosem ült a tűzhöz. Már senki sem furcsállta, már senki sem hívta. Megszokták, hogy mindig félrevonul. Túl a fény körén feketeség. Az erdő eszelős hangjaival fülében, rémülten himbálódzott ágyában. Nehezen aludt el. Vágyak erős vize, álmainak útja.

Hétfők jöttek. Sokáig számon tartotta őket, aztán belefáradt. Új arcok jelentkeztek munkára, aztán megszokottá váltak. És újabb hétfők jöttek és újabb arcok, és azok is megszokottá váltak. Egybemosódó idő. Kérges, életlen napok. Lépésekben mért horizont.

A hétvégeken otthon. Fáradt testének engesztelése. A szúnyogháló alatt védettség. Szorosan Catalinához simult. Viszkető sós foltok, ahol testük összeért. Az asszony ráfonódott. Disznóságokat súgott a fülébe. Kiszívta nyakát. Hosszában mért szerelem. Férfias mozdulatok. Aztán Catalina egyenletes lélegzése és az erdő neszeinek sokasága. Ha aludni tudna. Álmatlanul forgolódva a tengerhez vágyott. A szoba falai sötéten álltak. Egy újabb hétfő közelgett.

Mogyorót pöckölt a szájába. A mag ropogva engedett. Halántékán érezte a rágóizmok munkáját. A pörkölt, kicsit dohos íz megfért a sajtéval. Unottan rágta, s közben azokra az éjszakákra gondolt, mikor még képes volt bezsilipelni agyát. Lelkét orvosolni. Olyankor az erdő hirtelen elcsendesedett, és a falakon kívül találta magát, habár ágyban volt.

Legtöbbször bágyadt fény erőlködött a kert felett. Hallgatag hajnal. Sietve kilépett a kapun és átvágott a vizes réten. Betért a házak közé. Magabiztosan a buszállomás felé vette útját. Az asszony mellette lépkedett. Szemében sósmeleg nedvesség. A templom előtti tér kihalt. Átfogta az asszony vállát. A buszra vártak. A hazatérés édes íze. De a busz nem jött. Nem is volt rá szükség, mert minden átmenet nélkül már ott is voltak. A vizet nézték. A hajnali hullámok felszaladtak a partra. Ütemük lassú szívverés. Az ázott homokban a saját arcuk tükröződött. A kihalt parton köd. Semmi sem mozdult. Ők sem.

(folytatjuk)